Lenkével voltam, s abban az irányban mentem, a melyben ők. A gyermekkel
lehetetlen volt egy pár szót nem váltanom; vagy kétszáz lépésnyire
együtt maradtunk.
A gyermek eszményien szép.
Akar egy háromcsillagos őszinteséget, aranyosom? Ime:
A gyermek egy pillanatra álmodozóvá tett.
Ezzel túlestem regényemnek legkényesebb fejezetén.
4. Kerti mulatság Billion bárónénál, a kit nyájas ujságirók Biarritz
királynőjének szoktak nevezni.
Megpillantok egy macska-bajuszt, egy kefehajat, egy nevető arczot, s
örömömben elrikkantom magamat:
– Birulov!
Egy fekete frakk állott mellettem, a kit előbb nem vettem észre. A mi
emberünk.
Lelkesedésem felköltötte a figyelmét. Arra fordult és megnézte
Birulovot.
Ez volt az első és utolsó udvariassága.
Karon csiptem Birulovot s ott hagytam biarritzi lovagjaimat.
– De hát mi jó szél hozta önt ide? – kérdeztem az én szerelmes fiamtól,
a kiben nekem kedvem telik. – Hisz önnek ma Moszkvában kellene lennie?!
– Eljöttem, grófnő, hogy megkérjem a kezét.
– Ó, Birulov, ön tökéletes volna e nélkül az unalmas, léha refrain
nélkül!…
– Ha ez a história nem mulattatja önt:
Nous allons la, la, la recommencer.
Egy szép nap be fogja látni, hogy a világ egyformán unalmas Birulovval,
vagy Birulov nélkül, és elfogad a sorstól, mint egy új csapást, a mely
nem számit többé.
– Soha, barátom, soha.
– Ha tudná, grófnő, hogy verstekben kifejezve, milyen hosszú az az út, a
melyet önért tettem!…
Olyan kedvesen mondta, hogy majdnem meghatott. Különben Birulovnak
nagyon jó napja volt. A szerelemnek ettől a Demokritoszától semmi sem
áll távolabb, mint a nagyhangúság, s a reménytelen szerelmest már igazán
nem lehet szeretetreméltóbban és vidámabban adni. Néha magam is azt
hiszem, hogy az egész csak udvarias tréfa; de vannak mondásai, a melyek
elárulják, hogy ez alatt a sok nevetés alatt van egy kis komolyság is.
– De hisz én önt egy hónappal ezelőtt még Trouvilleban hagytam!…
– Másnap már útban voltam hazafelé. Eltemettem a nagybátyámat, s pár nap
mulva ismét elhagytam Moszkvát, hogy mint kegyeletes örököshöz illik,
teljesitsem vagy legalább teljesiteni igyekezzem az elhunyt utolsó
kivánságát. Fájdalom, ez nemcsak rajtam áll; s tartok tőle, hogy a
Birulov-családnak én vagyok és én maradok az utolsó sarjadéka.
– Istenem, hisz ön csupa gyász, szegény barátom!…
Igazságtalan voltam iránta. A körülményekhez képest elég mulattató
tudott lenni. Koronkint úgy tetszett, hogy még soha se láttam ilyen
kedvesnek.
Kifogyhatatlan volt a paraszt-vicczekben, s egy-egy pillanatra eszembe
jutott, hogy a téli esték Pertofkában, ilyen jó czimborával, elég
kedélyesek lehetnek… De éreztem – és ez az, a mi följegyzésreméltó –
hogy Birulov rosszkor jött. Akaratom ellenére összehasonlitásokat
tettem, és ezek nem ütöttek ki a Birulov előnyére. A »bonvivant« lehet
akármilyen szeretetreméltó, az »első szerelmes«-nek mindig van egy
előnye, mely megmagyarázhatatlan, de el nem vitatható, mint maga az
őserő. És hiába veszekedtem magammal, hiába nevettem ki a benyomásaimat,
úgy rémlett, hogy az a másik a komoly szerelmesek osztályába tartozik.
Ismeri kegyed az ilyen buta hangulatokat?!…
Úgy, hogy mikor Birulov egy ujabb madrigált koczkáztatott meg, nem is
állhattam meg, hogy azt ne mondjam neki:
– Nincs szerencséje, szegény Birulov! Mi mind a ketten mostoha gyermekei
vagyunk a sorsnak; tele volnánk ragyogó tulajdonságokkal, de hiányzik
belőlünk az, a melyik a legfontosabb: hogy tudniillik a kellő időben
támadjanak az ötleteink.
Birulov gyanakodva tekintgetett körül.
– Teringettét, annyira elkéstem volna?! – kérdezte, és nevetett hozzá.
– Viz, viz – feleltem – akármerre tekint, mindenütt viz.
A kit ő nem talált meg, azt én még kétszer láttam ezen az emlékezetes
napon.
A reklám-királynő nem takarékoskodott a meghivóival; ott volt nála az
egész Biarritz.
Nem lett volna benne semmi különös, ha emberem ebben a sokaságban végkép
eltünik a szemem elől. S ha így történik, másnap már aligha gondolok
vele. De az a bizonyos gonosz aeon máskép akarta.
Alig egy negyedóra mulva, ujra találkoztam vele. Darzens-szal
beszélgetett, a híres festővel, a kit ön is ismer.
A báróné éppen akkor vált el tőlük, s szembe jött velem. Lehetetlen volt
elmulasztanom, hogy a mulatságról egy pár jó szót ne mondjak neki.
A mester és a tanitvány alig egy pár lépésnyire állottak tőlem, s jól
hallottam mindenik szavukat.
A _Látomás_ról volt szó, a tanitvány legujabb képéről. Darzens csupa bók
volt.
– Milyen haladás a _Léda_ óta! – szólt, nem minden édeskésség nélkül,
mely úgy látszik, kissé boszantotta a másikat.
– Ön nagyon türelmes a _Látomás_sal szemben, de kissé szigorú a szegény
_Léda_ iránt. Abban legalább volt egy kis fiatalság!…
– Ez a harminczéves vaskalapok gőgje – vitatkozott Darzens nevetve.
– Mondja, hogy azoknak a negyvenéveseknek a szomorusága, a kik már
túlélték magukat – felelt amaz.
Én is úgy gondolkoztam, mint Darzens, s egy kissé kiábrándultam a művész
úrból. Az elbizakodottságot és az önteltséget majdnem annyira gyűlölöm,
mint a hazugságot.
(Nem szeretném, ha rágalmazónak látszanám. Azóta rájöttem, hogy
tévedtem. Emberünk őszintén elégedetlen minden ujabb munkájával. Ez
egyszerűen érthetetlen, de igy van.)
Mikor harmadszor találkoztam vele, nem kerülhettem ki, hogy
megszólitsam. Feltünőnek találhatta volna.
Különben is kezdtem belátni, hogy sorsa elől senki se menekülhet. Ha
ennek az úrnak az a hivatása, hogy szerepet játszszék az életemben: ám
lássuk, minő szerepet választ?!
– Tudja-e – szóltam hozzá – hogy meg akarom ismételni a multkori merész
vállalkozást?! De minthogy az ég bizonyára ismét önt szemelte ki, hogy
haza vezéreljen, nem volna-e egyszerűbb, ha mindjárt velem jönne?!
Úgy vettem észre, nem volt túlságosan elragadtatva. De azért igent
mondott. Látszott, hogy nagyon udvarias akar lenni irántam; talán, hogy
jóvá tegye, a mit Trouvilleban vétett.
– Tehát: szombaton reggel hat órakor a Casinónál találom, úgy-e?
Biztatott, hogy csak rendelkezzem vele.
Aztán közönbös dolgokról beszéltünk. Két percz mulva visszatértem
Birulovomhoz.
Aggasztó tünet: minderre pontosan emlékezem.