Igaz, hogy egyszerüen Lenkét küldhettem volna hozzá. De világos, hogy
felnéz, s megtudja, hogy nekem tette a szolgálatot. Talán már látott is.
Akkor már egyenesebb s helyesebb, ha magam fordulok hozzá.
Vajjon megtegyem-e? Vajjon nem derekabb dolog-e, tovább is békén hagyni
a halottat, megázni, és a tulajdon erőnkből vergődni haza?
Igen, csakhogy először is, nem egyedül ázom meg. És másodszor, csakugyan
büszkeség volna-e ez, vagy pedig gyávaság?!…
Mert, hiszi-e vagy nem, valami különös előérzet lepett meg. Az az
előérzet, melyet jól ismernek mindazok, a kik sokáig szoktak ingadozni a
nagy elhatározások előtt. Előérzet, mely már majdnem látás a jövőbe.
Éreztem, hogy ha most nem szólitom meg, akkor igazán meg van halva,
mélységesen, alaposan, örökre. És éreztem azt is, hogy ha most megkérdem
tőle az utat, ebből a semmiségből még nagy dolgok fognak következni.
Eh, miért ne mernék szembe szállani ezekkel a nagy dolgokkal?!… Csak nem
ijedek meg tőlük, mint egy iskolásleány, mint egy játékszer, melyet a
sors ide-oda dobál?!… Csak nem fogok kitérni a jövő elől, mintha valami
végzetes szenvedélytől félnék?!… Mikor sorsomnak nem a Végzet az ura,
hanem én magam!
Szóval, édesem, a kis hiúságom volt az, a mi rábirt, hogy csakugyan
megszólitsam.
A hogy feléje tartottam, észrevett és felállott. Ha véletlenül
meggondolom magamat, akkor se fordulhattam volna vissza.
A legelső ötletem az volt, hogy francziáúl szólitom meg, mintha nem
ismerném s idegennek tartanám.
De ezt a gondolatot elutasitottam magamtól. Ha rászorulunk valakire,
vonjuk le helyzetünkből az összes következéseket s ne hangsúlyozzuk a
kérelmünkben, hogy:
– Ezzel a kéréssel úgy fordulunk önhöz, mint a legelső jöttmenthez. Ne
érezze magát nagyon megtisztelve.
Ha vannak norma-perczek, a mikor nincs jogunk valakit lenézni, úgy ezek
a perczek bizonyára azok, a melyekben kéréssel terheljük. Kérni és
egyúttal páváskodni hozzá, ez nem volna lovagiasság.
S egy igen szigorú biráló azt mondta egyszer rólam:
– Lovagiasabb fiatal embert, mint ez a Masa, keveset találni.
(Emlékszik-e még rá?)
Aztán meg, ha igy cselekszem, bizonyára mosolyog egyet a bajusza alatt.
Kitalálja, hogy csak nem akarom megismerni, s azt képzeli, hogy
haragszom.
S ha nem lett volna szép boszantanom, ennyire megtisztelni sem akartam.
Úgy fordultam tehát hozzá, mint egy ismerőshöz, a kivel egyszer
találkoztunk, s a kire emlékezünk.
– Biró úr, kérem – szólitottam meg magyarul – nem lenne szives
megmondani, merre kell mennem a Casino felé? Eltévedtem, s tartok tőle,
hogy megázom, ha még sokáig keresgélem az utat.
– A legjobb irányban volt, grófnő – felelt – de ha megengedi, hogy
elkisérjem…
– Nagyon lekötelezne.
Nem állhattam meg, hogy egy pillantást ne vessek az állványra, s
megjegyeztem:
– Hanem a képe… Valószinüleg vár valakit, a ki eljön érte és az
eszközeiért…
– Bátran itt hagyhatnám. Alig van még ezen az állványon egyéb, mint a
vászon. Különben, van nekem itt, vagy tiz lépésnyire, egy
Robinzon-barlangom, a hol biztonságba helyezhetem a kincseimet.
Úgy tett, a hogy beszélt. Aztán rendelkezésünkre bocsátotta magát, s
átvette a vezérlő angyal szerepét.
Biarritzról beszéltünk, a hol most van másodszor, majd Spanyolországról,
a honnan csak pár napja érkezett meg. A társalgása elég kellemes; nem
látszik ostobának.
Volt benne annyi tapintat, hogy Trouvillet egy árva szóval sem
emlitette, s úgy viselkedett, mintha annak rendje s módja szerint
ismerkedtünk volna meg. Szóval, nem lehetett ellene kifogásom; és ez
nagyon boszantott.
Ha már föl kellett támasztanom, szerettem volna meggyőződni róla, hogy:
fajankó, a kivel, akár él, akár hal, nem érdemes törődnöm.
Tartozom neki azzal az elégtétellel, hogy megvalljam: nem, ez az úr nem
fajankó; ámbár mintha fából volna, mert feltünően rossz melegvezető.
Azt fogja mondani, aranyosom:
– Ez a hiúságokból összetákolt kis teremtés bizonyosan azt várta, hogy a
szerencsétlen ember mindjárt útközben a lába elé boruljon, s tüstént,
ott a hegyek közt, tartson bűnbánatot, és vezekeljen meg minden bűnéért.
Nos, igen, ezt vártam. Remélem, meg is várhattam volna.
Biarritzban, mely, zárójelek között mondva, az idén majdnem olyan
unalmas, mint Trouville, van egy sereg csinos spanyol asszonyka, de a
többiek között, bizvást állithatom, csak egy hölgy van, a ki imádnivaló.
Ennek a hölgynek a nevét a szerénység tiltja megmondanom.
Maradjon a név örök titok. Elég az hozzá, hogy jó izlésü gavallértól, a
ki azonkivül művész is, elvárná az ember, hogy ennek a kivételes
hölgynek a láttára (különösen, ha elég szerencsés egy óráig beszélgetni
vele) őrüljön meg teljesen és tökéletesen.
Szó sincs róla.
Ez az úr az én csinosságomat nem is vette észre.
Semmi félreértés. Ha egy úr szinészkedik s úgy tesz, mintha nem venné
észre az efféle aprólékos körülményeket, valósággal pedig nagyokat
hunyorgat a szemével: ennél hizelgőbb és kedvesebb dolog nincsen a
világon. Sajnáljátok őt, felebarátaim; nyakig van ő a páczban, nyakig.
De ha az illető nemcsak mímeli a hideg normannt, hanem vak igazán,
valósággal, tökéletesen: ez már fölháboritó.
Maga, kedves kis angyali ártatlanságom, maga ehhez nem ért. De én, a ki
félelmetes tudós vagyok a kaczérkodás művészetének összes szak- és
segéd-tudományaiban, mondhatom kegyednek, hogy ez rengeteg különbség.
És megjegyezhetem azt is, hogy engem pedig a tekintetem soha sem csal
meg. A kaczérkodás ügyeiben az én tekintetem a haruspex tekintete; a
haruspexről ugyanis fölteszem, hogy oda se nézett és jósolt.
Igen, akármilyen hihetetlennek, akármilyen megbotránkoztatónak tessék
is: ez az úr nem vette észre, hogy van Biarritzban egy elragadó
arczocska, a melyhez képest a világ összes andalúziai hölgyei stb. (Lásd
a Magamhoz irt költeményt.)
Tanulság: Biró úr lehet jó útmutató, lehet egy második Bastien Lepage,
lehet még egy csomó kitünő tulajdonság boldog birtokosa, de izlése
nincsen.
Ámbár tagadhatatlan, hogy tett az alulirottnak egy jó szolgálatot. Ezt
az érdemét nem vitathatom el. Alig érkeztünk a Casinohoz, az eső vastag
cseppekben kezdett hullani.
Ime, ez volt a regényem ezzel a második Jaufre Rudellel, a ki előbb
meghal, s csak azután nyájaskodik:
_Melisande_dal.