Higyje el, nem csodálkoznám rajta, ha igy kellett volna történnie. Nem
ülök lóra, csak azért, mert bizonyos vagyok benne, hogy ha eszembe jutna
egyszer kilovagolni, mulhatatlanul bekövetkeznék az, a mit mind a ketten
két milliószor olvastunk két millió angol regényben. A ló elragadna;
erre ő, a napbarnitotta ifjú, utána vágtatna megdühödt paripámnak,
utólérné, aczél öklével megfékezné a veszett állatot, aztán leemelne a
nyeregből, s én mindjárt ott maradnék szépen a nyakában.
Mint a hogy a balladában zengik:
Es half ein feiner Edelknab
Der Königin vom Ross herab:
Es war in dunklen Bogengängen –
Sie blieb an seinem Halse hängen.
Nem, kedvesem, nem mentette meg az életemet.
De annyit mondhatok, hogy nélküle most igen náthás volnék.
S mivel mostanában kitünően érzem magamat, a szolgálatot, melyet tett,
nem kicsinyelhetem.
A dolog igy történt.
Harmadnapra, hogy megérkeztünk, gyönyörü reggelünk volt; s az ön lusta
tanitványát, a ki máskor kilenczig aluszsza az igazak álmát, ez egyszer
felköltötték reggel hat órakor.
A ki felköltötte, az nem volt más, mint ő felsége, a Nap, saját úri
személyében. Olyan lever-m volt, mint Madame de La Vallièrenek; talán
még valamivel szebb.
Kinéztem az ablakomon.
Szeretem a májusi reggelt, mint mindent a világon, a mi szép. Csakhogy a
májusi reggel (Biarritzban úgy, mint másutt) egy egészséges, élettől
duzzadó, csinos vászoncseléd, a szeptemberi reggel pedig (Biarritzban,
egyedül Biarritzban), az arab regék bűbájos királykisasszonya.
Minő hatások!
A részleteket illetőleg lásd Vajda Pétert, Loti Pétert, meg a többi
leiró Pétereket. Inkább lefestem az egészet, mint hogy leirjam.
Elég az hozzá, el voltam ragadtatva, meg voltam illetődve, tönkre voltam
silányitva.
Eszem ágában se volt, hogy megint lefeküdjem, és tovább aludjam.
Bolondos fejemben egy szép és nagy gondolat érlelődött meg.
Kegyed, drágám, a ki mindig a tyúkokkal ébred és kel, nem tudja, talán
nem is sejti, minő hangulatok szállják meg a délig alvót, ha egyszer,
véletlenül, korán talál felkelni.
Az ember tizszer annyi erőt érez magában, mint máskor, s kéjesen fürdik
abban a tudatban, hogy hőstettet követett el. Mindent szebbnek lát maga
körül, mint rendesen; a világ ujnak, szűznek és elragadónak tünik fel
előtte.
Ez a nagy vállalkozások, a merész ötletek s a hirtelen cselekvések
órája. A ki ebben az órában nem érez kedvet olyan nagyszabású tettekre,
a melyektől máskor borsódzik a háta, az már el van veszve.
S én még elég jól érzem magamat.
Tehát: nem késlekedtem, hanem gondoltam »merészet és nagyot«, s mindjárt
hozzá is fogtam az eszme megvalósitásához.
Addig szutyongattam Lenkét, mig végre illőképpen felöltözött, s aztán,
nem is hederitve az álomkórban szenvedő öreg személyekre, kimentünk a
hegyek közé.
Bizonyosan emlékszik rá, kedves Helén kisasszony, milyen nehezen szántam
rá a fejem, hogy ezt a szegény Lenkét hozzam el magammal, a ki egész
Közép-Európán át folyvást Nagy-Becskerekről sóhajtozik nekem.
De végre, mit tehettem egyebet?! Livia, az én felejthetetlen Liviám, a
ki tavaly még aggasztóan kaczérkodott az Orsini-család legfrissebbik
hajtásával, sok hányattatás után a derék Kovács szerelmében talált
révpartot, s a törvényes és boldog szerelmet elébe tette a kalandoknak,
a kulcsárt elébe a történelmi neveknek. Ida pedig sokkal rövidebb idő
óta van nálam, semhogy nyugodtan rábizhattam volna magamat.
Bele kellett nyugodnom tehát, hogy sorsom osztályosa ez a becskereki
Zrinyi Ilona legyen. És mondhatom, leszámitva azt, hogy Makót boszantóan
sokáig magasztalta Interlaken rovására, jobban viselte magát, mint
vártam.
Csakhogy az a könnyelmüség, hogy siettem a Lenke képességeiben teljesen
megbízni, hamarosan megboszulta magát. A tapasztalt és sokat hányódott
Liviával ez a kaland soha se esett volna meg.
Kitalálja-e, mi történt?
Eltévedtem; igenis eltévedtem.
Tudja, hogy úgy ismerem Biarritz-t, mint a zsebemet. Ezeket a hegyi
utakat százszor is megjártam; és mégis megtörtént.
Talán éppen azért történt meg, mert nagyon elbíztam magamat. Kerestem a
mellékösvényeket, s addig vadásztam a rövidebb utat, mig végre a
hosszabbat se találtam meg többé.
Ez magában még nem lett volna baj.
Hanem abban a perczben, mikor kiderült, hogy nem tudom, merre kell
visszatérnünk, egyszerre csak besötétedett az ég, s a hogy felnéztem,
aggasztó, szinte fenyegető fellegeket pillantottam meg a hegyláncz
felett.
Ennek a fele se volt tréfa. Ha még egy óráig kóválygunk igy, fejvesztve:
kétszer kettő négy, hogy bőrig ázva érkezünk haza. S tudja, mennyire
félek az esőtől.
Még hozzá, olyan könnyedén voltunk öltözve, mint két ballerina. A náthát
biztosra vehettem.
S hiába, nem ismertem ki magam.
Lenke is hasztalanul meresztgette a szemét: Makó körvonalai sehogy se
akartak feltünni a látóhatáron. És igy ő se tudta tájékozni magát.
Természetesen, sehol egy élő lény; akkora se, mint az öklöm.
Már láttam magamat náthásan, s előre hallottam, hogyan magasztalja
Lenke, nagy tüsszögések közt, Becskereket, a hol hasonló helyzetben az
ember meghúzhatja magát vendégszerető kocsiszinek alá.
Ebben a válságos perczben, a hogy ide-oda szaladgálunk, s véletlenül
kibukkanunk egy tisztásra: megpillantom az én halottamat, a mint a
legnagyobb nyugalomban ül egy hordozható festőállvány előtt, és pingál.
Az első pillanatban nagyon megörültem neki, s feléje iramodtam. A
másodikban visszahőköltem.