Biarritz.
Hisz-e ön a Végzetben, kedvesem?
Ments isten, hogy a predesztináczióra, vagy a kálvinisták egyéb
szörnyüségeire gondoljak. Elégetném a kezemet, mint Mucius Scaevola
(remélem, ő volt), ha elég ügyetlen volna leirni valami efféle
eretnekséget, a mi bármilyen hóbortos vagyok is, soha meg nem fordul a
fejemben.
De lássa, én igy képzelem a dolgot:
A Végzet angyala, hogy pontosan felelhessen meg rengeteg feladatának,
egész intézetet tart az égben, s ennek a magasban székelő intézetnek
egyik alárendelt, élczes alkalmazottja kedvét leli benne, hogy minket
szegény halandókat minduntalan kicsúfoljon.
Ez a vidám aeon ismeri legtitkosabb gondolatainkat, s könnyebb a
lelkének, hogy ha, a felsőbbsége háta megett, mókázhat velünk.
Például:
Tegyük fel, szegény ember, neked az a bogarad, hogy nem akarsz a vizbe
fúlni. Ugy találod, hogy a sáros halál csunya halál. Hogy ezt a csunya
halált elkerülhesd, megtéssz minden képzelhető óvó intézkedést.
Megmérgezed magadat, aztán felméssz egy torony tetejére, onnan leugrasz,
s abban a pillanatban elsütsz egy pisztolyt, melyet szépen a
halántékodnak irányoztál. És holnap mégis ott vagy a jogász-bálban. Mert
méreg helyett tévedésből kőrösi szentelt vizet ittál, a téli kabátod
gombjával fenn akadtál a torony egy állványán, s kiderül, hogy
pisztolyodat párbajsegédek töltötték meg. El vagy keseredve, s fölteszed
magadban, hogy megnyugszol sorsodban, de soha se ülsz hajóra, még
propellerre se.
Légy nyugodt. A vizbe fogsz fúlni. Nápolyban véletlenül megbetegszel,
eszméletlen állapotban hajóra tesznek, a gőzös pokoli bizonyossággal –
elsülyed, olyan alaposan, hogy még egy légy se menekül meg róla.
Vagy mondjuk, nem méssz Nápolyba; nagy óvatosságodban negyven esztendeig
ki nem mozdulsz a lakásodból. Légy nyugodt. Bele fulsz a fürdőkádadba.
Vagy:
Te, másik szegény ember, szereted az egész világot, az első keresztények
testvériességével, a Peabody jóságával, s egy angol regényiró hölgy
gyöngédségével. De van egy ember a világon, a kinek az orra neked nem
tetszik, a ki iránt valami csodálatos, megmagyarázhatatlan idegenkedést
érzesz. Szétosztod vagyonodat a szegények között, sirva búcsúzol el
tizenkét gyermekedtől, s elbujdosol az őserdőkbe, Patagoniába, vagy az
éjszaki sarkra, csakhogy ezt az embert ne lásd.
Légy nyugodt. Mindenütt az utadban fogod találni.
Nem hiszi, hogy igy van?! Tehát hallgasson rám.
Biró Jenő úr, mint Barbarossa Frigyes császár, jól meghalt, és jól el
van temetve. Meghalt, volt, vége; eltemettem őt feledésem népes
mauzoleumába, s hogy valamikép fel ne találjon támadni, lenyomtattam őt
megvetésem súlyos kövével.
És ime, kikel sirjából; mi több, kényszerit rá, hogy foglalkozzam vele.
Láttam, a tulajdon két szememmel láttam, mikor elutazott Trouvilleból, a
herczegével együtt. Örömem oly tiszta és tökéletes volt, hogy misét
mondattam volna, ha attól nem tartok, hogy derék abbénk megver.
Természetesen, nem mulasztottam el megtudni Fervacquestól, hogy hova
mentek. Ha azt mondja, hogy délre mennek, biztosithatom, kedves Helén
kisasszony, hogy Szibériának viszem a vén Aliszt.
Fervacques pontos felelettel szolgált, mely igen megnyugtatóan hangzott.
Angliába mentek, Arbroaths Castleba, s ott is maradnak október végéig.
Ez három héttel ezelőtt történt.
És ime, a hogy megérkezünk Biarritzba, az első ember, a kit
megpillantok, az én halottam.
De ez még semmi. Ez egyszerüen csak boszantó lett volna.
Hanem, úgy kellett történnie – hiszi-e már, hogy van egy gonosz aeon, a
ki incselkedik velünk?! – úgy kellett történnie, hogy Biró Jenő ur, két
napra rá, hogy Biarritzba megérkeztünk, szolgálatot tegyen nekem, még
pedig komoly, jelentékeny szolgálatot.