és Rákócziak harczát s fajunk tenger szenvedését! Az osztrák rabiga
törte nyakunkat, nem volt szabad világosan beszélni. Hányszor akadt
torkán a hang! Hányszor csordult ki könnye, a mikor Szelepcsényi,
Caraffa és Kollonics koráról beszélt! Ilyenkor nem tudta az előadást
folytatni. Fejét csóválta, s kezével legyintett s lassu hangon csak
annyit mondott:
– Sokat lehetne erről mondani, amici! Talán majd máskor!
Ilyenkor a hazafi fájdalom fojtotta el hangját.
Hányszor adott jó tanácsot, a mikor a Habsburgok uralmáról beszélt.
– Szeressék az embereket, amici, de a multat soha el ne feledjék, soha
meg ne bocsássák!
Hosszu nemzedék gazdagodott szellemének kincsein s könyvei nagy számuak
s ma is becsesek. De az Akadémia nem választotta meg levelező tagjának
se. Mit mondjunk erre?
Mondjuk azt: nem is lehetett egyebet várni az Akadémiától.
Kegyetlen kurucz volt az öreg Bocsor. De kuruczságát nem Thökölynél és
Rákóczinál s nem is Bocskaynál és Bethlennél kezdte, hanem egyenesen
Szent Istvánnál.
Szent István volt az első labancz. Ő házasodott össze a némettel. Ő
árasztotta el papokkal és németekkel az országot. Minek nekünk annyi pap
és annyi német? Ő irtotta ki tűzzel-vassal a régi ősmagyarság minden
dicső emlékét. Ő változtatta meg régi alkotmányunkat s ő törekedett
arra, hogy utána még királyunk is német legyen. A sok idegen ajku
csavargó, koldus népségeket ő hozta a nyakunkra. Ő hirdette először,
hogy csupán a magyar nemzettel nem lehet kényelmesen uralkodni. Szóval
már Szent István meg volt romolva egészen, labancz volt, német volt,
maig se tudtunk bolond alkotásaitól megszabadulni. Ezek az ő nézetei.
Ilyen nézetü embernek, ilyen istentől elrugaszkodott tudósnak nem lehet
helye az Akadémiában. Hajh, minő förgeteg lenne abból.
De azt se hiszem ám, hogy az öreg Bocsor István elfoglalta volna valaha
helyét az Akadémiában. Mit csinált volna ott az ő vad, nyers, tiszta
történeti igazságaival? Nem szabad a hivatalos igazságokat efféle
goromba igazságokkal pellengérre állitani.
Azt a nagy ideálizmust, a mely Kerkapoly lelkében gyökeret vert s a mely
őt egész életén át vezette, bizonyára nagy részben az öreg Bocsor
szelleméből meritette.
Másik nagy tanára volt Kerkapolynak Tarczy Lajos. Ez már a jelenkor
embere, Széchenyi barátja. Az Akadémia rendes tagja. Nagy elme, nagy
tudós, kiváló szellem ő is, de egészen más természetü.
Tarczy Lajos is megjárta a német egyetemeket. Ő volt a legelső ember
Magyarországon, a ki Hegel bölcseleti felfogását a tanári székből
fejtegette. Azelőtt Kant filozófiája volt divatban. Annyira divatban,
hogy a jó öreg, ugynevezett »vaskalapos« kálvinista papok és esperesek
hallani se akartak más tudományról. Még akkor se, mikor Kerkapolyt
1847-ben tanárnak választották. Az egyházkerület közgyülése választotta
ugyan, de ott ők voltak az irányadók. A bölcsészeti tanszékre
választották, de egyuttal kikötötték, legalább ki akarták kötni, hogy
Kerkapoly a hegeli bölcsészetet nem adhatja elő. Nevetett az ily
felfogáson.
– Hogy önök engem tanárnak választanak-e vagy nem, az az önök dolga. De
hogy én minő tudományt adok elő, az az én dolgom.
Jogából, szabadságából nem engedett s a jó öreg vaskalaposok kénytelenek
voltak az ő tudományát elfogadni.
Tarczy Lajosról itt röviden emlékezem. Nekem is tanárom volt. Műveim
valamelyik kötetében, mikor meghalt, bővebben szóltam róla. Kiváló tanár
volt. A természettan tudományos magyar nyelvének ő a megalkotója. Nyelve
ma is szép nyelv. Ő teremtette meg a pápai kollegiumban a Képző
Társulatot, a tanuló ifjak önképző körét, a hol az ifjak költői és
szépirodalmi műveiket felolvasták s megbirálták s egyuttal érdemök
szerint erkölcsi jutalomban részesitették. Egykor buzgó tagja voltam
magam is. Tagja volt Kerkapoly is, még pedig munkás tagja. Egy időben s
együtt futotta a magyar szépirodalmi versenyt Jókaival, Petőfivel.
Ragyogó kor volt az 1840-től 1848-ig. A dermesztő álomból fölébredt
nemzet munkavágyának mámoros kora. Különösen meglátszott ez akkori
ifjainkon.
Tarczy Lajos vezette be Kerkapolyt a hegeli bölcsészet titkaiba.
Tarczy egyénisége hóditó volt. Észjárása, szellemessége, ötletei, adomái
fölségesek. Mélységesen utált minden osztrákságot. Közállapotaink
mezején élesen látott s messze látott. Nem a tanszék szürke embere volt.
Egyuttal birtokos nemes is volt, mezei gazdálkodással is foglalkozott s
jó gazda volt. Szőlővel, gyümölcsössel, szántás-vetéssel,
állattenyésztéssel szivesen foglalkozott. Az a pápai kollegium egy kis
tudomány-egyetem volt. Ott mindent tanultunk, ha tanulni akartunk. Volt
hittani, jogi és bölcsészeti akadémiája, ha nem nevezték is annak.
Előadták a mezőgazdaságtant is. Épen Tarczy Lajos volt annak egyik
tanára is az én időmben. Tőle hallgattam én is az agrikulturát és
pomológiát. Ki-kivezetett gazdaságának amaz ágába, a melyről épen
előadásait tartotta. S szemmel látható eredményekben mutatta meg
tanainak igazságát.
Határtalanul ragaszkodtunk hozzá. Két szelleme volt. Az egyik a lángoló
lelkesülés magyar szelleme, a másik a józanul önző, komolyan megfontoló,
hidegen számitó angol ész. Nem hiába, nem ok nélkül kedvelte őt a nagy
Széchenyi. Szelleme sokban hasonlitott az övéhez. Sietett is Széchenyi
őt csakhamar az Akadémia rendes tagjává választatni.
Alakja, arcza, modora is elbájolt. Igen kevéssé volt magyar alak és
sehogy se angol. Ha az antropológiában van igazság: inkább franczia alak
volt. Hatalmas homlok, középen barázdával kétfelé választva. Ugynevezett
franczia homlok. Nagy fej kis termeten. Uralkodó nagy kerek szemek
örökös mosolygással. Szépen zengő érczes hang. Tanácskozásban rendesen
az ő nézete győzött.
Kerkapolyval később is, mikor tanártársak voltak, a legbizalmasabb
barátságban volt. Azonban minden tulajdonságát még se sajátitotta el
Kerkapoly.
A bölcseletnek azt az elvét: forma dat esse rei, Tarczy a gyakorlati
élet alapelvének is tartotta. Ha csinálsz, alkotsz vagy mondasz valamit:
legyen az szép és jó alaku. Csak igy van teljes értéke, e nélkül esetleg
semmit se ér. Ezt teszi a gyakorlati életben az a latin bölcs mondás.
A magyar nyelvet különösen alkalmasnak tartotta arra, hogy segitségével
minden gondolatot gyönyörü alakba önthessünk. Százszor magyarázta,
százszor biztatott rá bennünket. Egész órán fejtegette egyik példaként,
mit jelent ez a szó magyarban: »világ« s mit jelent a »világtalan«. A
földkerekség összes népeinek lelke – ugymond – nem volt képes ily
fogalmakat ily alakba önteni; csak a magyar lélek volt képes.
Kerkapoly feszült figyelemmel hallgatta az ily tanitásokat. Meg is
maradtak benne mindvégig. De azért ő nem lett jó iró, irásmódja nem volt
szép s legkevésbbé vonzó.
Ez azonban már más kérdés. Erre még majd visszatérek.
De a gyakorlati angol felfogást, szinte ki merem mondani, Kerkapoly
csaknem egészen Tarczytól sajátitotta el.
Csak egy példát hozok fel Tarczy eszejárásának s módszerének
megvilágitására.
Azt mondja:
– Van a természet világában vizesés s van az embervilágban divatkórság.
A vizesés se ér magában semmit, a divatkórság se. Az okos gazda malmot
épit a vizesésre s megél belőle tisztességesen, az okos szabó pedig
időnként megváltoztatja a ruhának a szinét és szabását s gazdaggá lesz
belőle.
Ime, Tarczy előadási modora.
Magyar tudása volt neki is.
Minden tudománynak minden igazságát megmérte előbb saját lelkének, saját
figyelésének, saját gondolkozásának katonamértékén, azután odaállitotta
a magyar viszonyok, a magyar föld és a magyar lélek élettünetei közé s
ha akkor is igazságnak találta: nyugodt lélekkel, de lelkesülten
hirdette az ifjak előtt.
Hogy Hegel kategóriái s a német tudomány definitioi és terminologiái mit
mondanak: ezzel azután nem törődött.
Tökéletesen ilyenek voltak Kerkapoly politikai és nemzetgazdasági
előadásai a budapesti egyetemen. Ha tanár lettem volna: én is igy
törekedtem volna hallgatóim tudnivágyát fokozni s tudását növelni.
Tarczy volt a mester, Kerkapoly a tanitvány. A tanitvány utóbb nagyon
fölülmulta mesterét. Nem ritka eset.
V.
(Zádor György: Deák és Vörösmarty barátja. – Csodálatos itélete. – Nagy
jogtudós. – A magyar jog átalakitása. – Deák aggodalmai. – Kerkapoly a
tanuló ifjuság ideálja.)
Volt a pápai kollégiumnak, különösen a jogakadémiának egy rendkivüli
embere, még egy nagy tanára. Ez Zádor György, régebbi nevén:
Stettner-Zádor György; fiatal korában irói nevén: Fenyéri. Kerkapoly is
Pápán végezte a jogi tanulmányokat, mint én. Hogy Zádort hallgatta:
biztosan tudom. De azt már nem tudom, hogy rendszeresen hallgatta-e s
hány évig. Kerkapoly 1844-ben végezte a pápai iskolákat, ekkor már Zádor
onnan elköltözött.
Ki volt hát ez a Zádor?
Én bizony nem tudom: Zádor György élete s irodalmi és birói működésének
története meg van-e irva már rendszeresen? De azt sejtem, hogy a
nagyközönség nem sokat tud róla, vagy már el is felejtette egészen. Már
e miatt is föl kell róla jegyeznem egyet s mást. Ő is bakonyi származás
s ő is Kerkapoly egyik tanára volt. Régen meghalt. Ugy rémlik előttem,
még a mult század hatvanas éveinek végén, vagy hetvenes éveinek elején.
Jellemzését mindjárt az öregén kezdem. Zádor benső bizalmas barátja volt
Deáknak is, Vörösmartynak is. Mint alig végzett ifjak szőtték a
barátságot 1822 körül. A legnemesebb, leggyöngédebb barátság, a mi csak
halandók közt lehet. S mind a háromnak haláláig tartott köztük ez a
fenséges viszony. Legelőször hunyta örök álomra szemét a nagy költő,
azután Zádor. Deák azután az ő nagy szivének melegét két elhunyt hű
barátjának gyermekeire is árasztotta. Ugy rémlik előttem, mintha Zádor
hozta volna Vörösmartyt is Deák barátságába.
Deák és Vörösmarty benső barátja a halálig! A ki ez lehetett: az már nem
volt kis ember.
Bizony Zádor nem volt kis ember.
Irodalmi alkotásairól nem szólok. Hetven-nyolczvan esztendő előtt láttak
azok napvilágot. Irodalmunk történetének régi középkorához tartoznak.
Az emberről, a tudósról s a tanárról akarok csak emlékezni vármegyém
hagyományai után. Én személyesen már csak agg korában ismertem. Ő már
nem volt otthon, a mikor én a vármegye tisztét tartottam. De fiát s
nemzetségének több tagját jól ismertem.
Pápai kollégiumi tanár lett, mert nem tetszett neki az ügyvédkedés, az
irodalomból pedig 1830 körül megélni nem lehetett. A magyar magánjogot
és közjogot adta elő. A magánjog akkor nehéz tudomány volt, nem olyan
patvaristáknak és albiráknak való mulatság és elmejáték, mint most.
Akkor még fennállott az adományi rendszer és az ősiség, a földesuri
hatóság és a jobbágyvilág, a jogok, előjogok, szabadalmak, vármegyei,
városi és nemesi jogkülönlegességek rettenetes nagy rendszere. A
magánjog és a közjog egymásba kapaszkodott s egyik a másikat egészen
áthatotta. Még a büntető és polgári jog között se volt akkora válaszfal,
mint most.
Zádor előadásairól csodákat meséltek. Azt mondták, a tizparancsolat, a
hogy a táblára van vésve, nem oly rövid, és világos, nem oly mély és
szabatos, mint az ő jogi tudása.
Éles elméjü, egykori barátomtól, Vermes Illéstől hallottam, hogy attól
fogva, a mint vele a pápai nemzeti kaszinóban megismerkedtek, abban a
kaszinóban nem volt többé jogi, politikai, tudományos vagy közéleti
kérdésekben vita. Ha támadt, csak fölszólalt valaki:
– Kérdezzük meg Zádort!
Megkérdezték. Felelt. El volt döntve feleletével minden vita. Meghajolt
előtte föltétlenül mindenki.
Az 1832-iki országgyülés fölállitotta a választott osztoztató biróságot.
Voltak testvérek, voltak örökösök, a kik soha se tudtak megosztozni.
Iróra, biróra, prókátorra bizták ügyüket, ügyüknek aztán soha se lett
vége. Elpusztultak, elszegényedtek, meghaltak, föl is támadtak, de
ügyüknek még se lett vége. Unokáik még ma is osztozkodnak, biráskodnak,
pörlekednek, ha még meg nem haltak.
Hát az ilyenek számára találta ki az országgyülés a választott
biróságot. Válasszák az örökösök maguk a birót. Az a biró döntsön egy
nap alatt. Az ő döntésében azután nyugodjanak meg.
Nos hát ez időtől kezdve minden lehetetlen, minden képtelen, veszett
örökösödési ügyben Zádort választották birósági elnökül. A mikor már
karddal, puskával, vasvillával mentek az osztozkodók egymásnak s
keserves halál fenyegetett mindenkit, szerencsére valaki oda kiáltott:
– Héjh, atyafiak, meghallgattátok-e már Zádort?
Az emberek a legnagyobb dühben összenéztek.
– Nini! Azt bizony nem cselekedtük!
Nyomban eldobták a fejszéket, vasvillákat s mentek be Pápára.
Ilyen tekintélye volt. Ennyire biztak igazságában, itéletében s jogi
tudásában.
A magyar jogot Kövy Sándor jogi munkája alapján adta elő. Ez a Kövy
sárospataki jogtanár volt a mult század elején. Latin nyelven irta nagy
munkáját s magam is egykor e nyelven olvasgattam. Nagy kár, hogy nem
magyarul irta, de az ő idejében még a latin nyelv volt a divat. Szentül
hiszem, hogy a magyar jog tudományos magyar nyelvét nagy tökéletességre
birta volna. Ezt a nyelvet később Fábián, Zsoldos és Zádor alapitotta
meg. Mind a három vármegyém szülöttje. A jogtudomány mai magyar nyelve
sokkal bővebb, de rossz és ocsmány. Ama három alapitó nyelvét Kölcsey,
Deák, Szalay László és Szemere Bertalan hatalmas segitsége se tudta
megmenteni s a maga nemes egyszerü mivoltában fejleszteni. A Bach- és
Schmerling-kor biróságai, az ezer meg ezer ügyvéd németeskedő
hebehurgyasága s a pesti egyetem tanárai pusztitották el a szép jogi
magyar nyelvet.
Én Kövyt és Zádort tartom eddigelé a két legnagyobb magyar jogtudósnak.
Deákot ne számitsuk közéjük. Ő fölötte áll mindenkinek, de csak a
közjogban és büntetőjogban nincs, a kit hozzá lehetne hasonlitani. Az
adományi rendszert és magán polgári jogot kevésbbé volt alkalma mivelni.
Zádort a maga egyszerü, szerény pápai tanárságában az ország alig
ismerhette meg eléggé. Csak Veszprém-, Győr- és Vasvármegyék ismerték
igazán. Vas még azért is, mert bár nemzetsége eredetileg
veszprémvármegyei, maga Zádor Vasban született Dukán. A nemzetség
korábbi neve – mint emlitettem már – Stettner és Stettner-Zádor.
Azonban jól ismerte őt Deák már ifjukora óta. S nem csinált titkot
belőle, hogy az ország legelső jogtudósának s legnagyobb itélőtehetségü
emberének tartotta. A mult század negyvenes évei óta azért Deák figyelme
és barátsága intézte Zádor köztiszti pályafutását.
Az 1840-iki országgyülés megalkotta a váltótörvényt s a kereskedelmi,
csődügyi, fuvarozási, szállitási törvényeket. A nemzet nagyon félt
különösen a váltótörvénytől s kivált a váltóvégrehajtási törvénytől. Azt
hitték, hogy ezek ellen a nemes ember röstsége s az ősiség intézménye
nem tudja megvédelmezni az ősi vagyont. Deák azt mondta:
– Bizzuk a törvényt lehetőleg tökéletes birákra.
Első sorban kiszemelte Zádort s rábeszélte, hagyja el a pápai
kollégiumot, jöjjön Pestre s vegye át alkalmas állásban, mint biró a
váltó és kereskedelmi igazságszolgáltatás gyakorlati vezetését.
Igy lett. Deák nagy tekintélye a nádorispánnál Zádor utjából minden
akadályt elháritott s igy ő csakhamar birói tisztének élhetett. Ez
időtájban irt tudományos munkát is a váltó és kereskedelmi jogról.
A függetlenségi harcz lezajlása után rettenetes változás állt be
Magyarország jogéletében. Nem az államiság s nem az alkotmány
elpusztulását értem, hanem a magánjog rendszerének, a századok óta
életben volt rendszernek egyszerre való gyökeres megsemmisülését. A
nemzet szeme államiságán s alkotmányán függött, agya csak az ezek körüli
veszteségekre gondolt s a sulyos szenvedések közepett alig jutott
eszébe, vajjon mi történik, mi történjék jogéletével?
Az ősiség megszünt. Uj rendszeres törvény nem volt se az öröklésről, se
a birtokjogokról. Miként történjék hát az átmenet? Mi legyen az uj jog?
Miként bonyolódjanak le a függőben levő ügyek, a régi öröklések, a
félben maradt osztályok, a zálogos birtokjogok, a fiági és nőági
igények, az öröklött és szerzett vagyonok közti különbségek? Néhány ezer
gyökeres ősi magyar család jóléte és fennállása volt kérdésben.
Megszünt az urbéri viszony is s vele együtt az urijog és a vármegye
hatósága. Ezzel ezer sulyos kérdés várt azonnal való becsületes
megoldást. Vajjon a volt földesúr kapjon-e elvesztett birtokáért s
elvesztett haszonvételeiért kárpótlást? Mennyit és mi alapon? Vajjon
miből álljon a jobbágytelek? Mik legyenek járulékai? Miként különitsék
el a közösből azt, a mi a földesurat illeti attól, a mi a volt jobbágyot
illetheti? Mi tekinthető urasági birtoknak és haszonvételnek s mi
tekinthető volt urbéresnek? Mi történjék a kurialistákkal,
takszalistákkal, kolonistákkal és czenzualistákkal? Milliók anyagi
jólétét s becsületes megélhetését veszélyeztette volna minden fonák
intézkedés.
A nemzetnek nem volt törvényhozása, a mely intézkedjék.
A nemzet bölcsei és vezérei eltüntek. Ki a csatatéreken aluszsza örök
álmát, ki a bitón végezte életét. Ki börtönben, ki bujdosásban.
Volt néhány itthon is. Deák maga itthon volt s képes lett volna minden
kérdést megoldani. De ő a Bach-rendszer férfiaival nem érintkezhetett. A
nemzet hóhéraival szóba nem állhatott. Az ő bölcsesége hát a föld alá
lett ásva.
Érezte a helyzet iszonyatos voltát a durva önkényuralom is.
Ausztriának nem voltak alkalmas jogtudósai se az elmélet, se a gyakorlat
mezején. Olyan jogállapot, mint a miénk, nem volt már a világon, de a
világ jogtudósai a magyar dolgoknak soha se szenteltek figyelmet. A nagy
német tudomány ma is jobban ismeri a Róka-szigeteket, mint
Magyarországot. Csak Magyarországnak lehettek ily feladatra jogtudósai.
A bécsi kormány nagyra határozta el magát. Megkérte Deák Ferenczet a
lehető legméltóságosabb módon, hogy ne vonja meg kötelességét a jogi
dolgok intézésétől s adjon tanácsot a kormánynak. Hiszen alkotmány és
állami lét még visszaszerezhető valamikor, de a magyar faj életkérdése
mindenek fölött való.
Rettentő gyötrelmet idézett Deák lelkében ez a hozzá intézett kérés. Hű
barátjának, Vörösmartynak, minden keserüségét átérezte.
„Teremt-e Isten több magyart,
Mig a világ, mig napja tart,
Ha mink is elfogyánk?“
S nem kell-e elfogynunk, nem kell-e elsorvadnunk, ha az állami lét
elveszett, alkotmány romba dőlt, minden szabadság elenyészett s most már
a magyarnak mindennapi kenyere és birtokjoga is bizonytalanná válik?
Megvan Deák felelete a hozzá intézett kérelemre. Ő az osztrák önkény
embereinek még tanácsot se ad. Velük nem érintkezik semmikép.
De még se hagyta el az ügyet. Hiszen a nemzet ügye volt az.
Fölkereste Zádort s rábeszélte, vállaljon birói tisztet, vállaljon a
legmagasabb birói helyen Bécsben s a magyar jogviszonyok rendezését ő
vegye a kezébe.
Igy került Zádor a legfőbb semmitőszékhez Bécsbe. Igy készitette az
ősiségi rendeletet, a melyben nagy bölcseséggel választotta el egymástól
azokat a jogokat, a melyekre fajunknak nincs már szüksége s azért a mult
emlékeinek adandók át és azokat a jogokat, a melyek fenmaradásunk s
jövendő jólétünk érdekében szükségesek.
Az 1848-iki pozsonyi országgyülés ősiségi törvényének igy lett ő
voltaképen igazi végrehajtója.
Igy lett ő óriási tényező abban is, hogy az urbéri birtokviszonyok
rendezése s a volt földesurak kárpótlása miként intéztessék.
Igy lett nagy befolyása arra is Zsoldos Ignáczczal együtt, hogy az
osztrák általános polgári törvénykönyv magyar nyelve milyen legyen.
Minő furcsa és szomoru dolog az! Negyven év óta magyar nemzeti
kormányunk van s többnyire magyar egyetemi tanárok, birák s ügyvédek a
törvényalkotók. S az utolsó huszonöt év minden igazságügyi kodifikáló
munkálata a magyar nyelv és irásmód dolgában minő hitvány dadogás Zádor
művei mellett, melyeket pedig az osztrák önkényuralom alatt emeltek jogi
intézményekké!
Birói tekintélye föltétlen volt Bécsben is. Minden itéletmondása
döntvény lett és jogi alapelv. A magyar becsületet jogi és birói téren ő
alapitotta meg Bécsben.
Egyik osztrák igazságügyminiszter találkozott egykor Deákkal s
beszélgetés közben azt mondta neki:
– Önök magyarok nem is tudják, mekkora kincseik vannak! Bécsben valami
Zádor György nevü magyar ember jogi tudása s alapos és nyugodt
bölcsesége előtt mindenki meghajlik. Európában nincs talán ily nagy
gyakorlati jogtudós egy se.
Deák csak hallgatta az ostoba osztrák minisztert. Hiszen az ő barátja
volt Zádor már ifjukora óta. Ő vette maga mellé tanácsosának 1848-ban,
mikor igazságügyminiszter volt. Ő beszélte rá arra is, hogy Bécsbe
menjen. De azért az osztrák miniszternek mégis csak annyit mondott:
– Tudjuk mi, hogy vannak jeles embereink, de hát ki ismerhetné
valamennyit?
Nos hát ez a Zádor György volt Kerkapolynak, a nagy miniszternek a
magyar jogból egyik tanára a pápai kollégiumban. Kerkapoly lelke a
világosan gondolkozás képességét megnyerhette volna talán nála nélkül
is, de hogy ily tanár hatása a lelki erők kifejtésére s megizmosodására
erős figyelésü ifjunál mily nagy: biztosan meghatározni, mértékkel
megmérni ugyan nem lehet, de bizonyos, hogy igen nagy.
Kerkapoly, a mint a jogot, a kollegiumi tanfolyamot elvégezte,
Zalavármegyébe ment joggyakorlatra: patvaristának, jurátusnak. Odavaló
volt édes anyja is. Ott volt hires nagybátyja, az első alispán s
általában a Kerkapoly nemzetség ott volt elterjedve. Minden látszat
szerint ott alapithatta meg jövendőjét legbiztosabban.
Nagybátyja elvitte őt Deák Ferenczhez is s beajánlotta az ő
kegyességébe. Valóban Deák magához is vette, ugy rémlik előttem, ugy
hallottam, valami fél évre. Kerkapolynak itt nem sok dolga volt. Deák se
ügyvéd nem volt, se rendszeres tisztviselő. Csak táblabirája volt
vármegyéjének s egy csomó megyei bizottmány elnöke. Tanulni azért
lehetett nála az ügyek irataiból is. Természetesen Deák társalgása volt
az okulásra a leggazdagabb alkalom. A kehidai kastély soha se volt
vendég nélkül. A vendégek közt mindennapiak voltak a vármegyei
tekintélyek, de gyakoriak az országos hirü férfiak is.
Kerkapoly legnagyobb munkája Kehidán abból állt, hogy Deák könyvtárát
rendezte.
Az ügyvédi oklevél megszerzésével nem késlekedett. A lehetőség szoros
határidejéből egyetlen hónapot se mulasztott el. 1846-ban már letette az
ügyvédi vizsgát s igy huszonkét éves korában már megkezdhette az
ügyvédkedés tisztes kenyérkeresetének szorgalmas munkáját.
De nem kezdte meg. Az ügyvédkedéshez semmi különös vonzalmat nem érzett.
Még azt se határozta el véglegesen, hol fog megtelepedni. A család
tagjai sehogy se tanácsolták, hogy Veszprémvármegyében üsse föl sátorát.
Ott lesz ugyan örökölt szent-gáli kis birtoka, de csakugyan kis birtok,
támasztéknak kevés. E helyett Zalavármegyét tanácsolták. Ott van gyökere
a nemzetségnek, ott van nagybátyja, a hirneves követ és alispán. Ott
kell megtelepednie vagy Zala-Egerszegen, a vármegye kormányzó
székhelyén, vagy Sümegen, vagy legalább is Kővágó-Eörsön, a járás
központján.
Hát a házasság?
A fiatal ügyvéd erős, szép legény volt. Középtermet, gyönyörü fehér
arczbőr, buján nőtt haj, szemöldök, bajusz és szakál, egyenesen tartott
fej, határtalanul okos és bátor tekintettel. Szemeiben nagy mélység. Jól
fejlődött vállak és izmok. Eszejárása mély, pattogó és vidám. Lépése,
mozgása kemény katonás mozgás.
Olyan ifju, a kin megakadhat minden leány szeme. A kiről okos emberek is
komolyan mondják: nagyreményü.
Sikerültebb ifju kevés van a világon, mint ő volt. Én már csak tanársága
alatt harmincz év körüli életkorában ismerkedtem meg vele, ezelőtt
ötvenhárom évvel. Jól emlékszem. Tanáraink közt kerestük az ember
mintaképét, a görög kor remek világának képzeletizgató nagy alakjait,
Miltiadeszt és Alkibiadeszt, Perikleszt és Demosztheneszt. Mindig
Kerkapolyn akadt meg a szemünk. Ilyenek legyünk! Ilyennek kell lenni
minden ifjunak, minden magyarnak.
A gyermekifju lelkét, ha az a lélek jól termett, erős és egészséges, már
korán dagasztja a nemes nagyravágyás. Vágya, ábrándja nem az, hogy
irnok, tanitó, pap, hivatalnok lehessen valamikor s meglegyen a
mindennapi kenyere s a közönséges ember tisztessége, holtig való nyugodt
élete. Ez az apák vágya s nem a serdülő ifjaké.