kik deákul is tudnak. A német pedig – istenadta fajzatja – nemhogy
megfogyatkozott volna, sőt mindinkább szaporodott. A vármegyében ugyan
el lehetett utazni magyar szóval, sőt még a Rábaközön is föl egész
Sopron városáig, de már azon tul rettenetes tudatlanok az emberek. Ha
megfeszülnek, se tudnak magyarul, hanem csak németül. Az ország határán
túl éppen csak németül. A jó szent-gáli királyi vadász el nem tudta
gondolni, hogy tud az a sok német egy csomóban megélni, holott az ő jó,
értelmes magyar nyelvét egyik se tudja megérteni?
Segiteni kell a dolgon, még pedig egyszerüen. Be kell menni az alispán
urhoz s meg kell kérni, hogy a nemes vármegye adjon tolmácsot a királyi
vadászoknak, valahányszor a hűbért viszik a bécsi királyi várba.
Adott is.
Keresett valami cseh muzsikust vagy kórusnémetet, a ki onnan származott
nyugat felől, a németek földéről, a ki már Veszprémben a székesegyház
zenekarában megtanult magyarul s az utat ismeri Ausztriába, hisz onnan
jött a jámbor.
Csak ott terem ám Szent-Gálon s előadja, hogy ő lesz majd a tolmács a
királyi udvarba, ő jár majd a nemes urak, királyi vadászok élén.
Jól van. Jó szóval, jó szivvel fogadják s minthogy ma még nem evett,
étellel-itallal jól is tartják. Sőt barátságosan azt is megkérdik tőle,
mi az igazi mestersége?
Ő ugyan kórus-muzsikus a templomban, de egyébként rézöntő.
Rézöntő!
Furcsa mesterség. Mindegy. Sokféle népe van a jó Uristennek. Hogy
rézöntő is legyen a világon: arra nem gondoltak volna. De hát azért jó
lesz tolmácsnak.
Hát a hitvallása ugyan miféle legyen?
Igaz keresztény katholikus, vulgo: pápista. Hogy is lehetne más a
kórus-muzsikus?
Ez már nagy baj. Ezt már könnyedén venni nem lehet. Ezt a köztársasággal
tudatni kell. Össze kell hivni mind az egyházi, mind a világi
előljárókat s tanácskozni kell a fölött: mitevők legyünk?
Akkor bolond világot éltünk s a különböző egyházak és felekezetek hivei
éppen nem voltak nagy bizodalommal egymás iránt.
Összejött a nagy tanács s érett megfontolás után azt határozta, hogy a
nemes vármegye által küldött tolmácsot el nem fogadhatja. Hogy németül
is tud: az még nem volna baj. Hiszen éppen azért kell tolmács. Még azt
is elnéznék, hogy rézöntő és muzsikus. Az ő szerencsétlensége s nem a
királyi vadászoké. De hogy pápista: ebben nagy veszedelmet látnak. Ez
nem az ő felük nyája. Tisztelik, becsülik a jámbor, istenfélő római
katholikus atyafiakat, de igy a dologban meg nem nyugodhatnak. Hiszen ő
köztük senki se tud németül, csak a tolmács. Hátha a tolmács el találja
adni a nemesi köztársaságot a németnek. Kutyavilágot élünk. Ne higyjünk,
atyafiak, a németnek, akárhogyan hitegetnek, kivált ha az a német nem a
mi hitünkön való.
Ez lett a határozat.
Kocsira rakták a rézöntőt s visszaküldték Veszprémbe az alispánhoz.
Küldjön a nemes vármegye nekik olyan tolmácsot, a ki a mi hitünkön való
igazi kálvinista.
Most lett aztán fennakadás.
Kihirdették az egész vármegyében, hogy bécsi utra, a királyi vadászok
számára oly igazi kálvinista embert keresnek tolmácsul, a ki a német
szót meg is érti, beszéli is s meg is tudja magyarázni. A járásbeli
szolgabirák tűvé tettek minden falut, minden várost, kiküldték
puhatalódzni a pandúrokat is, de olyan kálvinistát, a ki németül is
tudott volna, nem találtak az egész vármegyében. Se a felső vidéken, se
Pápa felé, se Somlyó környékén, se Nagy-Vázsonykő körül, se a
Mezőföldön. Lehet, hogy akadt volna, de a mint megtudták, hogy
szolgabirák, pandúrok keresnek németül tudó kálvinistát: hejh-hajh, nagy
gonosztevő lehet az, bizonyosan kerékbe törik, – de ugy eltagadta minden
kálvinista, hogy életében valaha csak egyetlen német szót is hallott,
mintha a tagadásra valamennyi szántszándékkal összebeszélt volna.
Noha az is bizonyosnak látszik, hogy csakugyan nem tudott németül egy
se. Hiszen még ma se tud; – istennek légyen örök hála.
E kisérlet után nagy dologra határozta el magát Szent-Gál nemesi
köztársasága.
– Ne szoruljunk atyafiak senkire se. Még a nemes vármegyére se. Hanem
tanittassunk magunk egy jófejü gyereket német szóra. Azután, ha felnő,
tegyük meg jegyzőnek, segédjegyzőnek, ha éppen nem volna magának miből
megélnie. Adjuk ki cserébe, azután adjuk föl Pápára, ne is legyen egyéb
kötelessége, csak esztendőnként egyszer a bécsi ut.
Nos hát az öregbiró ezt a megoldást találta ki özvegy nemzetes Kerkapoly
Jánosné asszonyom számára, hogy a tüzes eszü, jó fejü Károly gyereket az
életpályán segithesse. Legyen a köztársaság tanitványa s majdan bécsi
tolmácsa.
A jó özvegynek ugyan nem kellett a segitség. Telt a tanulásra a magáéból
is. Se a maga szabadságát, se a Károly gyerek szabadságát el nem adta,
de azért nem tiltakozott a terv ellen. Költeni ugyan a közpénztárt se
ruhára, se könyvre, se tandijra, se lakásra és élelmezésre nem engedte,
de azt mégis jó szivvel látta, ha a keresztapák egyszer-másszor befogtak
s a gyereket vagy elvitték a főiskolába vagy onnan hazahozták. Azt se
bánta, ha kalbászt, sonkát, szalonnát, tölteléket, süteményt küldtek
neki időnként.
Letelt a négy gimnáziumi esztendő. Az öregbiró nyugodt lélekkel várta,
hogy most már a fiu itthon marad s nemes embernek és királyi vadásznak
készül. Azonban nagy csodálkozással csak látja ám, hogy az iskolai
szünidő elteltével megint csak megy a Károly gyerek Pápára. Most már az
ötödik latin osztályra.
Megszólitja a jó édes anyát.
– Ugyan, ugyan, hugomasszony, a Károly gyerek megint Pápára indult.
– Már csak hadd végezze, urambátyám, az ötödik osztályt is. Eddig meg
vannak vele professzorai elégedve.
– Hát a német nyelvvel mennyire van?
– Ezt már nem tudom, urambátyám, megitélni, de a napokban hallotta Samu
zsidót beszélni s kinevette. Ebből gondolom, hogy valamit megértett.
– No csak iparkodjék!
Eltelt az ötödik esztendő is s a hatodikban megint csak ment a gyerek a
főiskolába. Az öregbiró megcsóválta a fejét.
– Mit akar, hugomasszony, azzal a gyerekkel?
– Nagyon szeret tanulni, urambátyám, hát azt gondoltam, csak folytassa
iskoláit. Ha Isten megsegiti, lehet belőle fiskális is, vármegye ura is.
Lám, nagybátyja is alispán lett, követ lett.
Az öregbiró nagyon megsajnálta a jó édes anyát.
– Nem ér az a sok tudomány, hugomasszony, semmit. Akkor a Károly nem
lehet a mi emberünk. Mit kezdjünk mi tudós emberrel? Én se tanultam,
lássa, mégis szentgáli öregbiró lettem. Azután azt mondja hugomasszony,
hogy fiskális is, alispán is, követ is lehet belőle? Hát hiszen az még
lehet. De Isten engem ugy segéljen, ha annyit tanul, szentgáli biró soha
se lesz belőle!
Nem is lett.
De ily módon sejtette fia jövendőjét a jó édes anya is.
Hejh, ha a jó öregbiró megérte volna, a mikor a gyerekből az ország
hatalmas kormányzója, a királynak és nemzetnek benső, bizalmas
tanácsadója lett!
IV.
(Kerkapoly Károlyt föl kell fedezni. – Miért feledték el? – A nemzet
nagyjai. – Kerkapoly és a népszerüség. – Tanárom volt. – A tudomány
német mívelésének módszere. – Megfertőztetik vele a magyar míveltséget.
– A nagy miniszter tanárai. – Vály Ferencz. – Bocsor István. – Tarczy
Lajos. – E tanár jellemzése.)
A nagy miniszter életének négy korszakáról lehet beszélnünk.
Tanulókora az első.
Tudományos működése a második. E korba esik pápai tanársága.
Államférfiui pályája a harmadik. Ebben volt képviselő, politikai iró,
államtitkár és miniszter. A kormányzó férfi nagy tervei és alkotásai e
korra esnek.
Végre életének negyedik korszaka: egyetemi tanársága 1875-től haláláig,
1891-ig.
Minden korszakról mondanom kell valamit. Az elsőről és utolsóról csak
keveset. Egyetemi tanárságáról hallgatóinak kell majdan megemlékezniök.
Ha több ezer hallgatója közt csak egy-kettő is akadt, a kinek szelleme
megközeliti az övét, akkor egyetemi tanárságáról szép hagyományok
alakulnak. Tanulságosak és gyönyörnyujtók.
Sok ember előtt bizonyára feltünő, hogy én Kerkapolyban nagy minisztert,
nagy történelmi egyéniséget látok. Bizonyára azt látok. De határozottan
kijelentem meggyőződésemet, hogy mindenki azt lát, ha igazán megismeri.
Csakhogy Kerkapolyt föl kell előbb fedezni.
Vajjon mit tud ma a közéleti tudat Kerkapolyról?
Volt egy nagy elméjü és hatalmas előadásu egyetemi tanárunk, a ki
tankönyvet nem irt s a kinek tudása csak hallgatóinak töredékes
jegyzeteiben maradt fönn. De még e jegyzetek se láttak egészben
sajtóvilágot. Korábban miniszter volt, de népszerütlen. Keze alatt
szerencsétlenül alakultak az ország pénzügyei és csaknem csődbe jutott
az állam. Pedig ő maga meggazdagodott, sőt az ellenzéki pártok szentül
meg voltak győződve, hogy a közvagyon igazgatásában nem is volt
tisztakezü. Halála óta nem beszél róla senki. Se a sajtó, se a
történetirás, se az egyéni emlékezések. A Tudós Társaság ugyan elmondta
fölötte emlékbeszédét, minthogy alapszabályai igy parancsolják, de ezzel
azután örökre be is zárta életét s életének emlékezetét.
Ime, ennyit tud róla a közéleti tudat. Nem az a szomoru, hogy ily
keveset tud. Hanem az, hogy történeti alakját ily kicsinynek látja s
kicsinységében is ily homályosnak. Mintha csak oly semmit se érő,
közönséges halandó lett volna, a milyenek az állami közélet
áruraktárában felhalmozvák, a honnan a minisztereket kiszedegetjük s a
hova használat után megint visszarakjuk, vagy vissza se rakjuk, hanem
csak az ószeresek kezére adjuk.
Nem.
Kerkapoly nem ily raktári árukészlet volt. Hogy a közéleti és történelmi
emlékezés mégis igy bánt vele: annak tisztán fölismerhető rettenetes oka
van.
A nemzedék, melyben élünk, kicsinyes és hitvány. Nincsenek igazi
nagyjai. Nem ismer egyet se, nem is tart szükségesnek egyet se s azért
nem is segit kiképződni egyet se.
Vannak ugyan e nemzedéknek is nagyjai, de csak olyanok, a kiket
hatalmuk, hivatali állásuk vagy bőkezüségük tett nagygyá. Ezek még
türhetők. Ezek még nem viszik a társadalmat erkölcsi romlásba. Ilyenek
mindig voltak s mindig lesznek. Voltak még Széchenyi, Deák, Kossuth
életében is. Az eféle nagyságokat szokásból s a kényelem kedvéért én is
elfogadom nagyságoknak. Olyanok, mint a bankjegy. A mig forgalomban
vannak, annyit érnek, a mennyi rájuk van irva. A mint kiestek a
forgalomból: semmivé válnak, sőt gyakran szemétté.
De vannak e nemzedéknek másféle nagy emberei is. Olyanok, a kiket
összebeszélés, pártönzés, érdekek szövetkezése, szerencsés névvel
születés, napi sajtó zengése s egyéb eféle hiábavalóság tesz nagygyá s
tart meg a nagyság emelvényén. Az ilyenek különös ügyességgel kezükbe
veszik a nemzet ügyeinek vezetését s valamelyik szép napon arra ébred a
nemzedék s arra ébrednek ők maguk is, hogy ők a nemzet vezérei, a
Széchenyik, a Deákok, a Kossuthok.
Lángelméjük nincs. Alkotóerejük nincs. Elméjük képességei köznapiak. A
nemzet nagy czéljaiért való rajongó lelkesülést nem ismerik. Életük
egész értékét föl nem áldozzák ideálért, de minden ideált feláldoznak
hiuságból s az élet jogos, de apró örömeiért. De ügyességük bámulatos.
Széchenyi, Deák és Kossuth ügyessége csak paraszt együgyüség ő
mellettük. Szónokok és államférfiak, bujtogatók és ámitók tudnak lenni
egyidőben, egyszerre és egymásután.
Szerfölött élelmesek. Szellemük s egész életük hasonlit a fiókos
szekrényhez. Szép az a szekrény, diszes, ragyogó, művészi, de fiókjai
tartalmára ne legyünk kiváncsiak. Az egyik fiók kurucz kincsekkel, a
másik labancz jutalmakkal van tele. Az egyiket majd szétvetik a lángoló
hazafiság erős mondásai, a másikban rettentő háborgásban hemzsegnek az
önzés ádáz indulatai.
De sikerük mindig van. Mindig Lafontaine kocsirudjának elején
üldögélnek. A tömeg, az ártatlan és bámész tömeg pedig csak a siker
csillogását látja. Csak azt becsüli, csak azt ünnepli, csak azt gondolja
nagynak és dicsőnek.
Ez a nemzedék már meglehetősen idős. Több már harmincz évesnél. A mióta
Deák otthagyta a közélet vivótermét: azóta tart. S a látás határának
szélein még nem látom azokat a tüneteket, melyek biztosan
tájékoztatnának az iránt, mikor lesz e kornak vége s e nemzedék mikor
adja át helyét nemesebb, dicsőbb, nagyobb nemzedéknek. Mikor lesznek a
hazának megint igazi nagyjai? Költők, tudósok, nagy alkotók, magyar
nemzetnek istenadta vezérei!
Kerkapoly egyéniségének nagy méretei már ily korban, ily nemzedék előtt
fejlődtek ki. Ha nem voltak kikiáltók, a kik a méretekre naponkint
ráterelték a tömeg figyelmét, a tömeg nem igen vette észre s a sokadalmi
zürzavarban nyomban elfelejtette azokat.
Nem volt, nem lett népszerü. Pedig alkotmányos életben erre nagy szükség
van.
Valamikor, még minisztersége előtt igy vélekedtem Kerkapoly
népszerüségéről:
– Általában Kerkapolynak nem kenyere a népszerüség. Se a közéletben, se
az irodalomban, se a politikában nem érti ama fogásokat, melyek a
népszerüséget fölidézni nemcsak képesek, hanem szükségesek is. Nemcsak
nem érti, de nem is törekszik érteni. Elhatározásainál, cselekvései
közben sohase jut eszébe, vajjon a népszerüség esetlegei mellette vagy
ellene hajlanak-e s vajjon mit szól eljárásához a világ?
Előtte nincs más világ, mint az okos ember. Nincs más érv, mint az
észszerüség, nincs más nagyravágyás, mint használni, nincs más gyönyör,
mint a munka.
Ha bevégezheti munkáját, melyről meg van győződve, hogy észszerü; ha
látja, hogy az hasznos s ha azok, a kiket ő okos embereknek tart,
elismerésüket igy, vagy amugy kifejezik: teljesen meg van elégedve s
többé vissza se gondol a bevégzettekre. Igaz, hogy azok, a kiket ő okos
embereknek tart, nagyon kevés számmal vannak.
A jellemnek minden anyaga megvan benne ahhoz, hogy iszonyu forradalom
esetén vagy teljes békeidő alatt a kedélyek teljes nyugalma közt
tehetségének s a nemzet erejének segitségével történeti nagyságra
emelkedjék, de hogy ez lehető-e a mi időnkben, lehető-e a mostani
átmeneti korban, erre nem mernék biztosan felelni. E kor a bevégzett
remek jellemeknek nem kora.
A történeti nagysághoz nem elég a bevégzett jellem. Nem elég a
lángésznek ragyogó hatalma. Nem elég még az ernyedetlen munkásság sem.
Mindez szükséges, de szükséges ezenkivül alkalom az alkotásra s az
alkotott intézmények maradandósága. Más szóval a tökéletes siker.
Ez volt véleményem Kerkapolyról, a mikor még nem volt miniszter, de a
mikor már bizonyos volt, hogy azzá lesz. Majd, ha miniszterségén
végignézünk, meglátjuk: csalódtam-e, nem-e?
Bizony fel kell őt a mai nemzedék számára fedeznünk. S a jövendő számára
is.
A nemzet legnagyobb, legbecsesebb kincsei közé tartozik nagy embereinek
száma, jelleme, egyénisége s valódi dicsősége. Az egymásután következő
nemzedékek igazi önérzetét semmi se fejleszti s nemesiti jobban, mint az
igazi nagyok emlékezete. Kerkapoly igazi nagyja volt a magyarnak.
Föl kell őt fedeznünk azért is, hogy alakját szembeállitsuk a mai kor
csenevész nagyságaival.
Az ügyeskedés művészetével készitett nagy emberekből előbb-utóbb
kiábrándul a nemzet. Most bennük látja vezéreit, a dicsőket s ámulatában
boldog. De ha majd kiábrándul? Mi lesz akkor? Mily keserü lesz a
csalódás! Mily gyorsan pusztul el a nép bizodalma akkor még oly férfiak
mellől is, a kik azt megérdemelnék! S a kiknek arra szükségük volna.
Meg kell mutatni nemzetünknek, hogy mindig voltak igazi nagyjai, habár
abban a porfelhőben, melyet a közélet harczainak förgetege fölkavart,
nem látta is tisztán vagy talán félre is ismerte őket. Reménye és
bizodalma és önérzete csak igy maradhat ép.
Ime, gondolataim, melyek arra birtak, hogy a nagy miniszterről irjak.
És tanárom is volt. Ugy hiszem, a tudomány szerelmét ő erősitette meg
bennem. És bizalmas, benső barátom is volt. Sok napot és sok éjszakát
töltöttünk együtt a hazánk kegyetlen végzete fölött való tépelődésben.
Ezek is elegendő okok arra, hogy megörökitsem nevét legalább annyira, a
mennyire irói képességem kis ereje kiterjed.
A tudás természetéről némileg másként vélekedem, mint általában az
emberek. Én a magam tudását tartom a legjobb tudásnak a közélet férfiai
részére. Megengedem, hogy a szaktudósok s a tanszék férfiai számára
másféle tudás kell. Vagy legalább másféle tudás is jó. De én az én
tudásomat oly módszerrel szereztem, a melyet Kerkapolynál is
észrevettem. Meglehet: ezt a módszert is tőle tanultam. E módszerrel
ismertetem az ő életét is.
Azt a tudást, melyről azt mondom, ez az én tudásom, én részint komolyan,
részint pajzánul magyar tudásnak is szoktam nevezni. Nem azért, mert a
tárgya főleg magyar dolog. Lehet az idegen dolog is, lehet az a
természet és a társadalmi élet tüneményeinek távoleső bizonyos
összessége is. Azért nevezem magyar tudásnak, hogy megkülönböztessem a
német tudástól, a tudományok mivelésének német módszerétől s különösen
attól az átkozott rossz szokástól, mely a magyar elme s a magyar
miveltség számára elégnek véli a német miveltségnek birálat nélkül való
egyszerü, szolgai átvételét.
A tudományok mivelésének német módszerét én se szépnek, se jónak, se
tökéletesnek nem tartom. A tudományok mezején az angol és amerikai
módszert, gondolkozást, hogy ugy mondjam: észjárást tartom én
tökéletesnek. Efféle észjárás volna a magyar is. Az angol faj szelleme
szerint gondolkodom magam is. A német nemzet minden tekintetben nagy és
mivelt nemzet, a tudományok mivelésével sok fia foglalkozik s
kétségtelenül vannak kiváló irói, kiváló tudósai. De például Gibbont,
Darwint, Ruskint, Carlylet és Tocquevillet is hiába keresnénk a németek
közt. Hiába keresnénk a gondolkozás terén Deák Ferenczet is. Nincs.
Szomoru tüneményt veszek észre több mint ötven éve. Tudósaink s
különösen az Akadémia és tanszék férfiai szolgai alázatossággal
forditgatják csuf magyar nyelvre a német könyveket, sőt a német
szellemnek az osztrákság által megfertőzött tudománybeli termékeit is.
Nevük, mint szerző neve, ott csillog-villog a könyvek czimlapján. S a
magyar társadalomba s a magyar közéletbe e czimen befészkelődnek mint
tudósok, bölcselők, jogászok, történetirók, tanárok, akadémikusok, sőt,
mint képviselők s államférfiak is. Pedig minden tudásuk s tudománymivelő
munkásságuk abból áll, hogy egy-két jó, vagy rossz, silány, vagy
épületes német munka tartalmát minden birálat nélkül, egyéniségük és
magyarságuk szellemi műhelyében való minden átdolgozás nélkül vakon és
siketen elsajátitják, hitvány, sőt undoritó magyarsággal megirják,
művüket a közönség és a tanuló ifjuság elé lökik, az Akadémia és
hirlapok segitségével agyonmagasztalják s azzal oda állanak a nemzet
elé, mint a nemzet kiváló tudósai.
Boldogtalan nemzet! Valamelyik szép reggelen csak azt veszi észre, hogy
jeles tudósa sok van, de magyar tudósa egy sincs.
Mivé tette már e veszedelmes irány törvénykönyvünket s törvényeink
szövegét is! A tudós akadémiának erre ügyelni nincs ideje, nincs tudása,
nincs kötelességérzete, de mondjuk ki őszintén, nincs erkölcsi képessége
se. Néhány magyar történetirói kisérletet, néhány természettudományi s
magyar nyelvészeti buvárlatot kivéve, egész tudományosságunk nem egyéb,
mint szemét, melyet a német földről Ausztrián át söpörnek át hozzánk.
Hol vannak az önálló elmék bátor vállalkozásai, a magyar megfigyelések
becses eredményei, a magyar tudományos nyelv tökéletességei? A
jogtudománynak és alkotmányi tudománynak az ezer éves magyar
államéletnél érdekesebb és gazdagabb forrása nincs a világon. Vajjon mit
tud ebből csinálni egyetemünk és tudós társaságunk? Semmit. Vagy
legfölebb magyar szavakkal irt ostoba német munkát. Hova jutott ma már a
tudományosság magyar nyelve, magyar irodalmi stilusa? Hatvan-hetven év
előtt szebb, jobb, gazdagabb volt a tudomány nyelve és magyar volt.
Kölcsey, Deák, Fábián, Zsoldos, Fogarassy, Zádor nyelvén melyik egyetemi
tudósunk képes ma irni a jogtudomány nagy kérdéseiről?
De ne folytassuk tovább. Még maga az óriás agyu s tökéletes magyarságu
Kerkapoly is megtévedt s téves uton járt jó darabig, mig végre
államférfiui működése közepett észrevette azt a veszedelmes és utálatos
irányt, a melyben tudományos mivelésünk vonaglik.
Elbeszélésem folyamán sokszor kell még e tárgyat érintenem.
A jó édes anyának igaza volt, mikor azt mondta a szent-gáli öregbirónak,
hadd tanuljon még a fia, elég buzgósággal tanul, tanárai meg vannak vele
elégedve.
Kik voltak ezek a tanárok: elmondom.
Meg kell jegyeznem, nincs olyan tanár a világon, a ki tanitványának
mélyen járó nagy elmét tudna adni s tanitványa gondolkozásának különös
erejét és eredetiségét meg tudná teremteni. Ezek a természet különös és
ritka jelenségei. A természet oly törvényei szerint jönnek létre, a
melyeket még nem ismerünk s talon soha nem ismerünk. A történet ezer
tanubizonyságot nyujt arra, hogy nagy apának hitvány szülötte, nagy
gondolkozónak hülye magzatja támad. De megforditva is. Jelentéktelen
szülőktől az emberiség számára sok teremtő nagy szellem született.
Deáknál és Jókainál elmélkedtem már e fölött. Abban állapodtam meg, sok
nemzedéken át, apákról fiakra és unokákra kellett lassankint összegyülni
annak az óriási szellemi erőnek, a mely elvégre Deákban és Jókaiban
kipattant s emberi alakot öltött. A tüneményt másként megérteni,
megmagyarázni nem tudom. Más magyarázatot el se fogadhatok.
Ez az eset Kerkapolynál is. Ép oly nagy elme, mint azok, noha elméje más
természetü. És eredeti és óriási jellem ő is. Ezt születésével kellett
örökölnie. Az elmének és jellemnek erejét és anyagát nem tanáraitól
nyerte.
Egy tanára, később tanártársa, Vály Ferencz volt, Jókai testvérnénjének,
Jókay Eszternek férje. E férfiuról bővebben irtam »A Jókay nemzetség«
czimü művemben. Jellemképző hatása csodálatos volt e nemes férfiunak.
Nekem is tanárom volt, hálával emlékezem rá, a mig élek. Nem volt
előadása, a melyben az emberiség történelmének valamelyik nagy és dicső
alakjáról meg ne emlékezett volna, nagy jellemének egyik oldalát
előttünk föl ne tárta volna. S belénk lehelte.
– Ilyenek legyetek!
Jellemképző hatása, nagy hatása volt Bocsor Istvánnak. Édes és szelid,
de komoly lélek s remek jellem volt ez a tanár.
Egyszerü, szegény, jobbágy sorsban levő szülők gyermeke Enyéngről,
Veszprémvármegyéből. Járt külföldi egyetemeken, utazott a nyugati
országokban, még a pirénei félsziget országaiban is. Eleintén a latin
nyelvet és irodalmat, később a világtörténelmet s Magyarország
történetét tanitotta. 1837-ben iktatták be mint rendes tanárt a pápai
főiskola tanszékébe. Kocsi Sebestyén Gábor tartotta az egyik beiktató
beszédet. Éles elméje nagy jövő sarjadzását látta az ifju és uj
tanárban. Az 1848-iki nemzetgyülésben képviselő volt szülőföldéről. A
Batthyány-kormánynak volt rendületlen hive. Kezdettől fogva rettegett
függetlenségi harczunk iszonyu bukásától. Mint történetiró gondosan
mérlegelte a küzdő felek erőarányait s a mi erőnket gyöngébbnek találta.
Nekem is tanárom volt iskolai pályám végeig. Komolysága, lassu beszéde,
lassu mozgása miatt az »öreg Bocsor«-nak neveztük mi is s nevezték már
Kerkapoly tanuló korában is.
Sok tudományos könyvet irt tökéletes, tiszta magyarsággal. Latin
nyelvtana valósággal remek olvasmány. A mi bölcs mondása van a világ
latin irodalmának hazáról, hazaszeretetről, szabadságról, hősiségről,
férfierényekről, emberszeretetről s a nők tiszteletéről, mind azt rakta
bele latin nyelvtanába például, olvasmányul, szólásmódul. Azokat kellett
magyarból latinra s latinból magyarra forditgatni. Azokat kellett
elemezni. S ő minden bölcs mondásnak s minden példabeszédnek elmondta
eredetét, történetét. Egy-egy órai előadás alatt a hősi költészet
tündéri birodalmában éreztük magunkat.
Hát a mikor a világtörténetet magyarázta! Hellász hőskorát s a római
köztársaság nagy dolgait. Szabadelvü volt az emberiség élettörténeteinek
felfogásában tökéletesen. Rotteck–Welcker-féle felfogás hive. Azzal a
költészettel, azzal a bájjal adta elő a történetet, a melylyel később
Macaulay és Carlyle varázsolt el bennünket.