nemzettörténelem, vagy a világtörténet ragyogó alakjai eljutottak. Ha
katona lesz: Hunyadi Jánosig vagy Zrinyi Miklósig meg nem áll. Ha költő:
tulszárnyalja Jókait, Vörösmartyt, Petőfit. Bölcsebb lenni Deáknál,
lángolóbb Kossuthnál: ilyen magasságban röpködnek a serdülő ifju vágyai,
sejtelmei, képzelődései.
Nézzétek csak meg Petőfinek Pápán készült s az Ideálhoz czimzett
költeményét. Ez a költemény vázolja tökéletesen az egészséges lelkü,
nagyratörő serdülő ifju ábrándjait s szertelenül csapongó alaktalan
vágyait.
De bármire törekedjék az ifju, bármily nagy és ragyogó pályát lásson
maga előtt, ábrándjainak első pihenője, első állomása mégis tanára
mellett van. Első magas ábrándja abból áll: vajha egykor én is oly
derék, oly nagy, oly nemes s az eszmék világában oly hatalmas lehetnék,
mint szeretett tanárom!
Ily mintája lett Kerkapoly a tanuló ifjuságnak. Félelem és tisztelet
környezte, de rajongás is. Tantárgyai nehezek voltak és idegenszerüek, a
hegeli német bölcselet legtartalmatlanabb elmélkedései, legmagasabb
általánosságai, de azért egyénisége, szava, fejtegetése, mindenség
fölött uralkodó határozottsága mindenkit elragadott.
Ily tanár mindig kevés van a világon.
A legmagasabb tanintézetek tanuló ifjusága ma már biráló szemmel s
biráló észszel kiséri tanárait s jaj annak az intézetnek, a hol az
ifjuságnak alkalma van arra, hogy egyik-másik tanárát kinevesse, vagy
kicsinyelje, vagy tán ki is gunyolja.
A tanár például furcsán öltözködik, vagy öltözködésében mulatságos
hanyagság van. Vagy például az önálló és határozott gondolkodó szerepét
ölti föl nagy komolysággal a hallgatók előtt, de ezek nyomban
észreveszik, hogy a mint könyvének vagy kéziratának olvasását
eltéveszti: azonnal belesül tudományába is s kénytelen az előadást
félbenhagyni. Vagy például tudományát oly felszinesen, oly köznapi
nyelven s oly szárazon adja elő, hogy a hallgató minden elszántsága
daczára is, azonnal elálmosodik. Vagy a mi a leggyakoribb: a tanár
gondolkodásában például nincs semmi önállóság, semmi eredetiség, semmi
egyéniség!
Sok eset van ilyen.
Az ilyen tanár kezéből silány nemzedék jön ki. Az ilyen tanárt nem volna
szabad tanárrá tenni. A melyik tanár a tanulónak nem tud ideáljává
lenni, a kiért az ifjuság rajongjon, a kihez ragaszkodjék s hasonló
nagygyá lenni vágyakozzék, sőt a melyik tanárt bármi ok miatt az ifju
kicsinyelni kénytelen: annak a tanárnak rendszerint a tudománya se ér
semmit s tanitása még kevesebbet.
VI.
(Kerkapoly első betegsége. – Tanárrá lesz. – A bölcsészetet választja. –
Pápai háza és életmódja. – A rágalom. – Első előadásai. – A magyar ész.
– A hégeli bölcsészet. – A magyar ifju a német egyetemen.)
Azonban elmém előre ugrált. Kerkapoly tanárságáig még nem jutottunk el.
De alakját le akartam irni fiatal korától.
Ez az alak később jelentékenyen változott.
Ugy emlékszem, 1858 körül valami hosszantartó sulyos belső betegségbe
esett, a mely bőrbajjal is járt. Sokáig szüneteltek előadásai s hosszabb
időt kellett külföldi vizgyógyintézetben is töltenie. Mikor fölgyógyult
s ismét közibénk jött: alig ismertünk rá.
Legalább másfél évtizeddel öregebbnek látszott. S arczának ragyogó fehér
szinét s bámulatos üdeségét a betegség egészen megváltoztatta. Nem volt
többé fehér és ragyogó, hanem igen apró, himlőhelyszerü és alaku, kissé
szürkés foltokkal tele. Ettől kezdve, bár igen lassan, szürkülni is
kezdett s arczának egészen az az alakja lett, a minőnek miniszter és
egyetemi tanár korában a halála előtti utolsó néhány évig ismertük.
Még egy sulyos, sőt életveszélyeztető betegségen esett át az 1868-ik év
végén s a következő év elején. E kettőn kivül egész életén át nem volt
egészségi baja. Csak az utolsó, mely aztán sirba vitte. Ezekre talán még
később visszatérek.
Az ügyvédséget alig is kezdhette volna már meg, a mikor a kálvinisták
túl a dunai egyházkerülete arra gondolt, hogy pápai főiskolájába –
bölcsészeti tanszékre tanárnak választja.
Tarczy Lajos ajánlotta. Ő volt először abban a véleményben, hogy e
tanszékre alkalmasabb tudóst nem lehet találni. Meg is kérdezte
Kerkapolyt: volna-e hozzá kedve, hajlandósága.
– Megkisérelhetjük. A tanárságot mindig el lehet hagynom, ha nem lennék
hozzá elég ember. Előbb azonban külföldi egyetemekre kell mennem.
Hát hiszen az egyházkerület is igy óhajtotta. Igy volt szokásban
századok óta. A pápai főiskola hires tanárai a német, holland, angol,
skót egyetemeket mindig föl szokták keresni s egy, vagy több évi
tanfolyamot ott szoktak végezni. Kerkapoly se akart eltérni ettől a
szokástól. Már csak azért se, hogy a német nyelvet jól-rosszul
elsajátitsa. Addig nem tudott németül. Pápai diák egy se tud, hacsak
véletlenül rá nem ragad. Akár jól van, akár rosszul, de a pápai diák
nemzeti becsület dolgának tartja a német nyelvet meg nem tanulni. Inkább
megtanulja a görög, zsidó, arab és rácz nyelvet.
Mi volt akkor a tanári fizetés Pápán? Egész biztossággal nem tudom
ugyan, de azt hiszem hatszáz forint évenkint. Ez ma 1260 korona.
Havonkint tehát 105 korona.
Ma kis pénz, de akkor bizony tisztes összeg volt. Éppen ötszörte volt
akkor olcsóbb a hus, liszt, bor, ruhanemü, lakásbér, mint most. Ma
legalább hatezer korona évi fizetés felelne meg az akkori összegnek.
Kerkapoly édes jó anyja legalább szerencsének tartotta fia számára a
kinálkozó tanárságot. Meglehet ugyan, jobb szerette volna, ha fia ezer
holdas úr leányát veszi nőül s főszolgabiróvá vagy főfiskussá lesz a
vármegyén, de hiszen az ezer holdas leány igy is megkerülhet. Van-e az
országban eszesebb és szemrevalóbb nemes urfi, mint az ő fia?
De hát miért éppen a bölcsészeti tanszékre szemelték ki Kerkapolyt?
Nem véletlenül.
Egész életének minden munkája azt bizonyitja, hogy a tudásnak és
gondolkodásnak azt a módszerét kedvelte ösztönszerüleg legjobban, a
melyet bölcseletnek nevezünk. Szentül hiszem ugyan, hogy ez a hajlam a
berlini egyetemen fejlődött ki benne oly erőssé, de megvolt ez már pápai
diákkorában is.
A Képző Társulat érdemkönyvében van egy dolgozata talán tizennyolcz éves
korából, melyet a pápai ifjuság »Tavasz« czimü évkönyvébe is Jókai,
Petőfi zsengéivel együtt fölvett. Ez a dolgozat már az olasz festő
iskolák és rendszerek történetét bölcsészetileg tárgyalja.
Ime a serkedő hajlam.
Bizony Kerkapoly akkor még az olasz festmények tengerét nem látta. A
százezer festményben a korokat, iskolákat és rendszereket saját
szemlélete alapján föl nem fedezhette. Nem is volt festő, sőt rajzoló
se. A mit tudott: mindazt másnak látása, hallása, szava, irása után
tudta. És mégis már akkor a tárgyban rejlő bölcseleti jelenségek után
nyomozott s azokkal törekedett ama festészeti iskolák fejlődését
megvilágitani.
Tarczy éles esze ezt nyomban észrevette. Az ifju óriási elmeerő, hajlama
a bölcselethez nyilvánvaló és elég erős. Tegyük meg tehát filozófiai
professzorrá, bizonyára jól beválik. De tegyük meg azért is, mert ilyen
emberünk nincs több.
Kerkapoly 1849-től 1866-ig, tehát tizenhét évig volt megszakitás nélkül
pápai tanár. Tanárságáról itt legalább nem akarok bővebben szólani, lesz
alkalom majd, ha egyetemi tanárkodására kerül a sor.
Édes anyja eladta a szent-gáli birtokot s megosztoztatta gyermekeit. Ő
maga Pápára vonult tanár fiához.
Kerkapolynak első dolga volt Pápán házat épiteni. Nem szeretett másnak
bérfizetője lenni. Vett telket a Hosszu-utczán, a telek lenyult a
Tapolcza vizére s azontul is terjedt. Édes anyja óhajtotta igy. Legyen
udvar malacznak, baromfinak. Legyen folyóviz az udvaron keresztül s
legyen zöldséges kert és gyümölcsös kert. Igy szokta meg kis leánykora
óta. Igy volt Balaton-Henyén is, Szent-Gálon is. Igy legyen itt is.
A házat egy emeletes háznak épitette. Maguk lakták édes anyjával az
emeletet, a földszinti lakásokat kiadták bérbe. Ma is megvan az a ház
Pápán változatlan alakjában.
A házat később Békássy Lajos volt képviselő, lángoló lelkü hazafi,
egykor vitéz honvéd vette meg tőle 24 ezer korona vételáron. Most ennek
örököseié.
Vett utóbb a város belsőbb részén Kerkapoly másik házat is,
földszinteset, jövedelmezőt. Mikor Pápától megvált, ezt is eladta hét-
vagy nyolczezer koronáért.
Vett birtokot is Pápa határában az ugynevezett Koldus-telek dülőben. Ez
ötven magyar holdnyi volt. Mezei gazdálkodást folytatott rajta. Egyik
szomszédfalu észak felé Gyimóth. Ennek határában is vett mintegy ötven
holdnyi birtokot, mely barázdás szomszéd volt a pápai határról. Pápáról
könnyen vezethette ezen is gazdaságát.
Maga vezette, nem bizta másra. Mindenre volt ideje, mindenhez kedve.
Bámulni való ügyességgel s követni való takarékossággal tudott
gazdálkodni. Szerencséje közmondásos lett. Esze volt szerencséje. Üzleti
számitása abból állt, hogy nyomasztó adósságot sohase csinált; ha
birtokot vett, mindig készpénzen vett és sohase adósságra. A mikor
eladni valója volt: megvárta a legmagasabb árakat. A mikor vennie
kellett, mindig eltalálta a legolcsóbb árt. Nem volt ebben semmi
ördögség. Mindig télen vette a nyári ruhát s mindig nyáron a téli ruhát.
Az üzleti világ a sok ügylethez s a gyors lebonyolitáshoz szokott. Ez a
szokása az évszakok szerint elmaradhatlanul szökkenti föl vagy ejti le
az árakat. Ő ezt a szokást zsákmányolta ki. Ez volt rá nézve az a
vizesés, melyről bölcs tanára, Tarczy Lajos, beszélt s melyre az okos
gazda vigan kotyogó malmot épit.
Háztartását édes anyja vezette, ruháit, fehérnemüit, apró kiadásait ő
gondozta. Okosabb vezetés, jobb gondozás nem lehet a világon. Az életmód
költségeiről, anyagi oldaláról ez volt elve:
– A mit az ember keres, rakja félre, gyüjtsön belőle tőke-vagyont.
Elégedjék meg azzal, de azt föl is élheti, a mit már meglevő
tőke-vagyona hoz. Igy sohase lát szükséget és sohase kell összébb
huzódnia.
Mikor miniszterré lett, mikor pénzzé tette minden pápai értékét, az
államtitkári és képviselői fizetésből megtakaritott tőkéjével együtt
volt összesen 146 ezer korona készpénz vagyona.
Jegyezd meg ezt jól nyájas olvasóm s ne csodálkozzál azon, hogy én a
nagy miniszter vagyoni dolgairól ennyit beszélek. Lesz erről még sokkal
bővebb szó is majd később. Tudom én, hogy költők, művészek,
államférfiak, győztes hadvezérek apró-cseprő vagyoni viszonyairól nem
szokás krónikát irni. Nem sokat törődik ezzel a világtörténet. Hanem hát
mi alkotmányos népképviseleti államban élünk, Európa kellő közepén, a
népszenvedély minden magasztos és minden ocsmány dulakodása közt, nálunk
hát az alkotmányos erők minden része tevékeny munkában buzgólkodik.
S most mondok neked, nyájas olvasóm, uj dolgot, uj igazságot, melyet
évezredek óta ismer az emberiség s melyet már örökké emlékezetes
szavaiban a nagy római költő, Vergilius is megénekelt. Ez az évezredek
óta ismert uj dolog és uj igazság pedig nem egyéb, mint, hogy az
alkotmányos erők közé tartozik s azok közt nem is a leggyöngébb a
rágalom.
A rágalmat oly alak, a minő Kerkapoly, ki nem kerülhette. Sőt ő szilaj
bátorsággal fölbuzditotta maga ellen. Elméjének, ősmagyar jellemének s
férfiszilárdságának erejével semmiféle ellenzék nem mert s nem tudott
szemtől-szembe megküzdeni. Ő volt az egykori Deák-párt legerősebb
viaskodó hőse. Semmiféle vértet, pánczélt, paizst, hizelgést,
sajtóbarátságot nem öltött fel, nem szerzett magának. Födetlen mellel és
vállal küzdött, mint a normannok mesebeli hősei. Kardjának suhintásait
el nem birta senki. Ellenfelei hát félreálltak, oldalt és hátul
kerültek, árkok, bokrok, erdők árnyékába huzódtak s onnan röpitették
felé a mérgezett nyilakat.
A rágalom nyilait.
Egyszer csak azt suttogták az emberek, hogy Kerkapoly nem tiszta kezü.
Gazdagodik. Közvagyonból gazdagodik. Állását és tekintélyét önző
magánérdekei előmozditására használja föl. Palotákat épit. A szegény
pápai kálvinista tanár milliomossá lesz.
Országos köztolvaj!
Ezt suttogták a gyöngék, a hitványok, a kapaszkodók, a népszenvedélyek
salakjának hizelkedői. A sánták, bénák, siketek, vakok, isten
nyomorultjai karba álltak s azt kezdték kiabálni Herkulesre:
– Nyomorék!
Kerkapoly nyers és nagy lelke nem törődött a suttogással. Nem még a
zsivajjal se. Tudta is, érezte is, hogy ő ki. Jól tudta, hogy Deák
Ferencz, Ferencz József, a király és gróf Andrássy Gyula őt és minden
dolgát ismeri és tökéletesen becsüli. Ez neki elég volt.
Mikor Csillag-utczai házát épittette, azt mondtam neki:
– Jobb lenne ezt a házat nem épiteni. Itt mindenki orra előtt van.
Gyönge a világ, hallgat a hitvány lelkekre, rágalom támad. Pápai tanár
miként épithet Pesten palotát?
Vállat vont s ezt felelte:
– Nem élünk a középkorban s nem vagyok zsidó, hogy rongyos ruhában
járjak, vagyonom eltagadjam, nehogy pénzemért agyonüssenek.
Hát hiszen neki volt igaza.
Nos, hát azért beszélek annyit vagyoni dolgairól. Élete, halála fenséges
és dicső. Minden vagyonát hazafias, szent czélra hagyta. Még édes
felesége se vitt el belőle egy fillért se. Még özvegyi jogairól is
feltétlenül lemondott. Az a vagyon ma az ország közvagyona. Tudnunk
kell: mennyi és miként keletkezett.
Én tudom, hát el kell mondanom s be kell mindent bizonyitanom. A kik az
igazságot kedvelik: az elmult nagy ember életében sok szépséget és sok
gyönyörüséget találnak.
De egyuttal az alkotmányos élet sötét és undok részeit is megismerik.
Kerkapoly a külföldi egyetemek közt legtöbb időt töltött s legnagyobb
tanfolyamot végzett a berlini egyetemen. Itt meglehetősen elsajátitotta
a német nyelvet. Darabosan beszélte ugyan mindig, de gondolatainak
alakot tudott adni német szóval és nyelvtannal is.
Miként töltötte berlini életét: erről keveset tudok. De tudom, tőle
hallottam, hogy Berlin légköre teljesen megfelelt vágyainak. Berlin
akkor nem volt világváros, német birodalmi egység akkor nem volt, a
német nem volt akkor az európai szárazföld leghatalmasabb nemzete, a
német önérzet akkor még nem volt oly bántóan csillogó, mint most.
Beleszeretett Berlin tudományos és komoly szellemébe. A porosz
munkásság, a porosz tudományosság s Hegel rendszerének a rideg
dialektika fonalán függő mindensége igen alkalmas volt arra, hogy
tudományszomját fölgerjeszsze, de ki is elégitse. Neki is feküdt
kedvencz tanulmányának, a bölcsészetnek annyira, hogy a mikor Pápán
tanszékét elfoglalta s előadásait megkezdette: az emberek ugy beszéltek
róla, mint csodálatos tüneményről, mint oly lángelméről, a melyhez
hasonlatos eddig nem volt.
Még tanártársai is elmentek meghallgatni. Még hires tanára: Tarczy Lajos
is szentelt neki néhány órát. A város előkelőségei is be-benéztek
előadásaira. A tanuló ifjak elvitték hirét országszerte. A főiskola
hittani karának szuplikánsai találkoztak más főiskolák szuplikánsaival s
ily találkozásnál mindig vita folyt a fölött: melyik főiskolának vannak
jelesebb tanárai? Melyik főiskola különb? Debreczen-e, Sáros-Patak-e
vagy Pápa? A pápai deák inkább meghalt, semhogy Kerkapoly fölött valakit
elismert volna valaminek. Ha már Sáros-Pataknak megengedte, hogy Erdélyi
János is valaki, az már nagy dolog volt.
Vajjon német elmével, vagy magyar elmével jött-e haza Kerkapoly
Berlinből?
E kérdést talán nem érti mindenki. Talán sokan mosolyognak is e kérdés
fölött.
Sok jó magyarról tapasztaltam, hogy a mikor idegen népek közt, idegen
társaságban s idegen eszmekörben töltött néhány évet s azután hazajött:
magyar esze eltünt vagy elhomályosult s olasz, franczia vagy német
észszel élte itthon azontul világát. Mindenki tudja például, hogy gróf
Széchenyinek nagyon is angol esze volt, báró Eötvös Józsefnek nagyon is
német. Hozhatnék föl sok példát élő kortársainkról is. Rám mindig
fájdalmasan hatott, ha mikor jó, tősgyökeres magyar ifju hazajön hosszu
távollét után Bécsből vagy Berlinből, eszét, gondolkozását németnek
találtam.
Miben áll ez?
Nemcsak abban, hogy fitymál mindent, a mi magyar s egekig dicsőit, a mi
német és idegen. Szerinte a magyar nem tud igazán élni, cselekedni és
eszmélni. Esetlen állása-járása, öltözködése, asztalhoz ülése, ipara,
művészete, gazdasága. Nem tud illően társalogni, de még sétálni,
hallgatni és köpni se. Lenézi minden dolgunkat, nem becsüli erényeinket,
tulozza és torzitja hibáinkat. Összehasonlit bennünket némettel,
angollal, francziával s diadalmasan ránk bizonyitja, hogy mi kisebbek
vagyunk, mint a német, angol, franczia. S nemcsak embereinkkel és
intézményeinkkel s nemcsak nemzetünk történetével és nagyjaival áll ily
hadilábon, hanem igy van hegyeinkkel, völgyeinkkel, tavainkkal,
folyóvizeinkkel, fáinkkal, köveinkkel, állatainkkal s mindenféle holt és
eleven dolgunkkal. Előtte az idegen gyilkos is különb legény, mint a
magyar gyilkos s az idegen tolvaj is több lángelmével dolgozik, mint a
magyar tolvaj.
Elveszti magyar érzékét s hazahozza az idegen érzéket.
De hogy visszatérjek a német elmére, abban látok nagy különbséget, hogy
például valamely tünetet másként tárgyal a német elme, másként a magyar
elme. A német is jól megfigyeli, miben áll az a tünet, mik okai s
esetleg mik következései. Eddig együtt jár a magyar elmével. De a magyar
elme itt megáll s tovább a tünettel nem vesződik. A német elme nem áll
meg, hanem gondolatait, észrevételeit tovább szövi, a tünetet
általánositja, osztályozza s valami világrendbe besorozza s oly
bölcseleti elmélkedést állit föl, a melytől a magyar elme leesik a
torony tetejéről. S méltán. Mert itt kezdődik azután a német elme
tökéletlensége. Mert a mint a német elme az általánositást befejezte s a
tünet elméletét felállitotta: azontul minden tünetről, a mi
rokontermészetü, konokul azt állitja, hogy az ő elméletének felel meg s
azért is jött a világra, hogy annak feleljen meg.
S ha nem felel meg? Ha egészben és nagyban minden tünetnek más az
egyénisége?
Akkor a tünetben van a hiba s nem az elméletben.
Azonban ne folytassuk tovább e szürke elmélkedést.
Kerkapoly 26 éves ifju volt még akkor, a mikor már négy év óta ügyvéd
volt, külföldi egyetemi tanulmányait befejezte s bölcsészeti tanszékét,
mint fiatal tanár, elfoglalta. A mai viszonyokhoz képest valóban gyenge
életkor. Ma például rendes körülmények között 25 éves kora előtt az ifju
ügyvéddé nem lehet. S igen kevés ifju lehet ekkor is. A katonai
szolgálat egy-két évvel igen gyakran késlelteti az életpálya
megkezdését. Igy vagyunk a birói, az orvosi s nem egy másféle tiszti
pályával is.
Beteg rendszer. A művelődésnek ostoba bicczenése. Hiszen a tisztes
kenyérkeresetre 18 éves korától, családalapitásra 20 éves korától kezdve
legalkalmasabb a férfi. Nyolcz-tiz évvel a mostani rendszer megcsonkitja
az élet nagy kötelességeinek teljesitésére a természet törvényei által
megszabott időt.
Hajdan nem igy volt.
Kerkapolyt csakugyan megfenyegette az a veszély, hogy agya elnémetesedik
s gondolkodásában elhalványodik az ősi, tiszta magyar ész. Hihetetlen
buzgósággal dőlt bele a hegeli bölcsészetbe, a német tudományos
gondolkodás mélységeibe.
A hegeli bölcsészet akkor még diadalmas hóditásának virágzó korát élte.
Az idegenből német földre szakadt magyar ifju rendszerint azt hitte,
hogy abba ép oly nehéz behatolni, mint Afrika, vagy Tibet belsejébe. A
német egyetemi ifjak szentül hitték s a magyar fiuknak önérzettel
mondogatták, hogy azt felfogni, teljesen elsajátitani, a magyar elme nem
képes, arra csak a német elmének adott különös erőt az isteni
gondviselés. Ugy voltak vele, mint később Wagner zenéjével. Egyetlen a
maga nemében s csupán a német szellem birodalma.
Igaz, hogy a hegeli bölcsészet nem éppen könnyü dolog. Valamikor én is
nagyon kedveltem s azt hiszem, gondolatainak mélyébe hatoltam. Azonban
vármegyei életem, tiszti és törvényhozói foglalkozásom miatt hosszu időn
át félretettem s elmém egészen elszokott gyakorlatától. Egykor kezembe
került Mill Stuart logikája. Olvasgatni kezdtem. Hegel logikájának
rendszerére ismertem benne. De bizony nehéz olvasmánynak találtam.
Meggyőződtem arról, hogy az elme is, az agy is, annak a törvénynek
hódol, a melynek az emberi test egyéb része. A zongoraművész például nem
tud tökéletes művész lenni, ha a billentyük kellő mozgatását s ujjainak
és izmainak megfelelő gyakorlását hosszabb időre elmulasztja. Igy van az
agy is a mélyebb elméleti gondolkozással s különösen a hegeli
bölcselettel. Vagy állandóan kell vele foglalkozni, vagy félretenni.
Egyébiránt a hegeli bölcsészet még saját hazájában, Németországban, se
engedi magát tüzetes gondolkodás és szorgalmas tanulmány nélkül alaposan
elsajátittatni.
Pedig műszavai s hogy ugy mondjam, műgondolatai ott már átmentek a
közéletbe, azokat minden tudományág átvette s naponként használja az
időszaki sajtó is.
Nálunk bizony nem igy van. A magyar ember a tisztán elméleti tanulmányt
soha nem kedvelte különös előszeretettel. Egyes kérdéseknek mélyére
szeret ugyan hatolni, de bármi ok miatt – ezuttal az okot nem fejtegetem
– az eszmék rendszerét, az egész észtant végigtanulmányozni nem szokta.
Már most mit csináljon a magyar ifju, a ki, mint Kerkapoly, Berlinbe
vetődik s az ő agya előtt egészen uj s nagyrészben ismeretlen tudományos
légkörbe kerül?
Baja van a német nyelvvel is. Az egyes műszavak különös értelmét
könnyedén és hamar éppen nem tudja felfogni. A tárgy maga is nehéz, már
természeténél fogva. Német ifju társai pedig egyenesen tele beszélik a
fejét, hogy a hegeli bölcsészettel hiába viaskodik, nem arra való az,
hogy azzal a pandúrokat vezényelje, vagy a pusztán a csikót őrizze.
Furcsa tünetről értesitettek engem öregebb barátaim. Kerkapoly is,
Pulszky Ferencz is, de legkivált Nagy Mihály, a túl-a-dunai kálvinisták
egyházkerületének egykori püspöke. Erős elméjü, tudós férfiu, a ki
egykor egy-két német egyetemet maga is végigjárt és végighallgatott. A
tünetet még ő rajzolta le előttem legjobban.
Odamegy a magyar ifju a tudós német egyetemre s elkezdi hallgatni
mérhetetlen tudományu tanárait, a kik már vaskos könyveket is irtak,
mindenféle tudós társaságok tagjai s már európai hirnévnek örvendenek.
Egyuttal elkezd jegyezgetni s a megfelelő segédkönyveket elkezdi
olvasgatni.
Bizony nehéz fába vágta fejszéjét. Ez az ő első benyomása. Nem is csinál
belőle titkot s bizalmasan el is mondja ifju német társainak. Azok
mosolyognak s természetesnek tartják a dolgot. Mit is akar a jámbor
magyar a német tudománynyal, az igazi tudománynyal?
A magyar fiu ezt észreveszi. Ni-ni, adta németje, ez nem is akarja őt
emberszámba venni. Ennek meg kell mutatni a magyar virtust.
Tudni kell, hogy rendszerint nem a gyönge tehetségü ifjak mennek
külföldi egyetemekre. S tudni kell különösen, hogy mindazok az ifjak, a
kiket a kollégiumok, a főiskolák külföldi tanulmányokra küldenek,
rendesen erősebb fejüek szoktak lenni.
A németnek hát meg kell mutatni a magyar virtust.
Azután becsületet kell szerezni a magyar névnek.
De becsületet kell vallani otthon is.
Három hatalmas ok, a mi az ifjut arra birja, hogy feküdjék neki Isten
igazában tanulmányainak.
Megcselekszi s a hatás csodálatos. Az első félév végén dülőföldek
távolságára megelőzi minden társát s különösen minden német társát.
Többet tud és jobban tud, mint minden társa. Annyira előre szökken, hogy
a félév végén szinte maga van. Körülnéz és azt kérdi: hol vagy német?
Senki se felel. Nincs közelében német. Messze, háta mögött, a völgyben
botorkál utána minden német. A magyar agy diadala tökéletes.
Következik a második félév.
Belátja a magyar ifju, hogy nem ördögség ez a német tudomány. El tudja ő
sajátitani könnyedén, ha akarja. Hát hiszen akarja is. De most már nem
töri ugy magát, mint az első szemeszterben. A magyar virtust megmutatta,
a magyar becsület meg van mentve, semmi szükség ezen túl is vitézkedni.
A német ifju azonban a maga szokott módján és csöndes állhatatosságával
a második szemeszterben is csak ugy töri magát, mint az elsőben
cselekedte.
Vége a második félévnek.