felosztotta birtokát három gyereke között, mindegyikre nyolczezer forint
örökség jutott. De a szentgáli birtokot el kellett a gyerekeknek adniok.
A birtok akkori árát tekintve, jó kétszáz magyar holdnyi lehetett házzal
és belsőséggel és sok kijáró háziállattal. Ekkora birtok a tagositás
előtti állapotban legalább ötven darabból állt s ötven helyen feküdt. És
óriási területen az öreg Bakony kellő közepén. Gazdaembernek tehát sok
igásat kellett tartani.
Tiz évig boldog házaséletet éltek. Azt mondta nekem a nemes özvegy, hogy
boldogabb ember nem volt a világon, mint ők ketten. Épek, egészségesek,
vagyonosak, jókedvüek. Ugy szerették egymást, mint összekelésük
napjaiban. Gyönyörü gyermekeik születtek egyre-másra.
Első leányuk: Eszter, Győrffy Dánielné Köves-Kállán. Gyermekei nem
maradtak. 1819. évi április 21-én született. Második leányuk: Ágnes, a
kinek első férje Doby József tót-vásonyi lelkész volt, de korán meghalt.
Két gyermekük Kálmán és Ágnes fiatalon halt el. Azután második férjével
Győrffy Dániellel, zalavármegyei ősi nemes és birtokos férfiuval, megyei
tekintélyes tisztviselővel folyt le boldog házasélete.
A harmadik gyermek férfi lett Károly névvel. Ebből lett utóbb a nagy
miniszter. Született 1824-ben május hó 13-án.
Még egy gyermekük lett, a negyedik. Ez is fiu. Gábor névre keresztelték.
1827-ben született, de négy éves korában, 1831-ben, meghalt.
III.
(A nagy miniszter keresztszülei. – Édes apjának halála és sirja. – A
halál titkos története. – Nagy lelki gyötrődések a halál előtt. – A nagy
miniszter gyerekkora. – Miért nem lehetett szent-gáli biró? – Milyen
tolmács kell? – A rézöntő nem kell. – Az öreg biró a nagy miniszterből
akar tolmácsot nevelni.)
Mintha sejtették volna a jó szülők, hogy Károly fiuk nagy jövő elé megy.
Sok keresztszülőről gondoskodtak számára.
Ez a szó: »keresztapám«, »keresztanyám« nagy dolgot jelent a régi
nemesi, kálvinista társadalomban. A keresztfiu a keresztapa, keresztanya
családjához tartozik. Kivált, ha a keresztszülőknek nincs gyermekük s
kivált, ha a keresztfiuk árvaságra jutnak. Az élet ösvénye gyakran
hosszu és gyakran göröngyös. Ez ösvényen könnyebb a járás, ha sok jó
barát s kevés ellenség szeme kisér bennünket. Az ösvényen járó sokszor
megtévedhet, kivált kamasz éveiben, sokszor meg is akadhat. Mily jól
esik akkor a rokonérzés, igaz részvét, meleg barátság! A keresztapában,
anyában ezt rendszerint meg lehet találni. Házasuláskor,
birtokszerzéskor, nagy betegségben, sulyos kárvallás esetén mindig tőlük
jön az első jó tanács, az első édes segitség.
De nagy urak után nem futkostak a szerény és önérzetes szülők. Csak ott
Szent-Gálon, maguk közt kerestek komákat. A komák voltak Liszkay,
Zsebeházy, Csapó, Barcza, Tamás, Gombás, Kozma, Hőbe, Somogyi. Nemes
emberek és királyi vadászok. A keresztanyák mindegyiknek a felesége. Jó
magyar nevek és alakok azok is. Hőbe János Balaton-Udvariból volt az ősi
fészekből. Somogyi Mózes Antalfáról. A többi szentgáli. Hiszen csak itt
kell a jó keresztszülő a kis gyermeknek.
Iskolázott, okleveles férfiu csak egy van a keresztszülők között. Ez
Leveldi Kozma Ferencz hites és okleveles ügyvéd Kőröshegyről,
Somogyvármegyéből. Ez a hires királyi főügyésznek, Kozma Sándornak édes
apja. Akkor még Kőröshegyen lakott, a Balaton mellett, később költözött
Sörnyére. Kerkapoly János is keresztapja volt Kozma Sándornak. A két
nagytehetségü fiu, a későbbi miniszter és a főügyész utóbb összekerült
Pápán a főiskolában. Mind a kettő feltünt már akkor is, pedig Jókaival,
Petőfivel versenyeztek együtt a munkában és lelkesülésben és
ábrándozásokban. A születéstől a halálig jó barátságban maradtak.
1828. évi márczius 7-én rettenetes csapás sujtotta a Kerkapoly-családot.
A jó férj és jó apa meghalt hirtelen. Harmincznégy éves, erős, fiatal,
tele élettel s hosszu életre szóló tervekkel. Meghalt hirtelen.
Az anyakönyv megjegyzi a halál napját. A halott nevét igy iktatja be:
Nemes Kerkapoly János, házas férfiu, 34 esztendős. Temetése diszes volt,
ősi szokásnak megfelelő. Az anyakönyv azt is megjegyzi, hogy a temetés
kettős egyházi tanitással és bucsuztatóval történt. Tehát két pap
végezte a szertartást s a templomban is, a temetőben is hangzott a
halotti szent beszéd. S a tanitó is áhitatos szónoklattal, ékes
versekben bucsuztatta el az elhunytat szerető nejétől, árva
gyermekeitől, fényes rokonságától, a jó keresztszülőktől, a szent
eklézsiától s a nemes szent-gáli köztársaságtól.
Hihetetlen haláleset. Vajjon, mi lehetett ennek oka?
Az anyakönyv erre is meg akar felelni. Azt mondja, a halál oka »ki nem
üthetett patécs« volt.
Lehet. A patécs gonosz betegség. De inkább gyerekek betegsége szokott
lenni. Hogy az öreg Bakony közepén erős, hatalmas, fiatal férfit
ragadjon el a patécs: ez bizony ritka eset.
De hát most már, hetvennyolcz év mulva, ki vitatkoznék az anyakönyvvel?
Mindenki meghalt már, a kinek egykor forró könyei hullottak a halott
fölött. És senki se él már azok közül, a kik akkor érett elmével
tudhatták meg az igazságot.
Hát a sirkő, a sirirat mit mond?
Azt mondják, sok a hazugság a nagy világban. Igaz ez. De sehol sincs
annyi hazugság, mint a királyok és papok szavában, a szerelmi
vallomásokban, a lakomák felköszöntőin s a siriratokban. Mit keresünk
hát a sirkövön?
De én fölkerestem Kerkapoly János sirját. Ott van Szent-Gálon, a régi
temetőben. Buja fű boritotta, a mikor ott jártam s a sirhalom se látszik
immár. A közel nyolczvan esztendő elsimitotta már. De sirkövét
megtaláltam. Egyszerü kő, vörös-berényi vagy alsó-eörsi vörös kőből
faragott. Azon a vidéken ez a szokás. Irás van a kövön, de az irás nagy
részét már elfödte az avar. Ugy kellett a kő mellékét kapával kiásni. A
kövön ez az irás:
– E gyászos hant fedi nemes Kerkapoly János ur holttestét, ki élt 34
esztendőket, meghalt márczius 5-én. Anno 1828.
Egyszerü sirirat. Csak két szó van benne fölösleges. Ez a szó: »nemes«
és ez a szó: »ur«. A ki a föld alatt pihen, az már nem »nemes ur«, hanem
enyészet, por és hamu. De azért ne birálgassuk a bánatos özvegyet. A
kőfaragó eszejárása volt az az irás, senkié se másé.
Hát a sirfelirat se tudósabb, mint az anyakönyv.
De nekem el kell mondanom a halál igaz történetét ugy, a hogy öreg
Gombás Lajos szentgáli egykoru birtokostól s a halottnak
keresztkomájától s ugy, a hogy Kerkapoly Tivadar barátomtól hallottam.
Öreg Gombás Lajos régen meghalt, Kerkapoly Tivadar ma is él. Ura
szavának. Ő ugyan akkor csak csecsemő lehetett, sőt talán csak a halál
után egy évre született, de ő apjától, a hires alispántól, hallotta az
esetet.
Nekem se a nagy miniszter, se jó, édes anyja nem szólt róla soha egy
szót se.
Emlitettem már, hogy Kerkapoly János jövevény volt, uj birtokos volt
Szent-Gálon. Felesége részbeli örökségére költözött oda s ahhoz szerzett
ujabb-ujabb birtokrészeket. Eredetileg nem volt királyi vadász, de mint
helybeli birtokosnak s kétség alá nem eső régi nemes embernek a királyi
vadászatokban is részt kellett vennie. Még ha kedve nem lett volna is
hozzá, a köztársaság ugy rendelte. Hiszen az öreg Bakonyból negyvenezer
holdat ez ősi jogczimen birtak a szentgáliak.
Azonban minden faluban vannak hetyke, pajzán, házsártos emberek, a kik
mint régi, gyökeres helybeliek, az uj birtokosokkal mindig évődnek s ha
bor van bennük, gunyolódnak, sőt hetvenkednek is. Akadt ilyen
Szent-Gálon is. A szóbeli hagyomány azt mondja: Bóday Imre volt a neve.
Egyébként bebizonyitani nem tudnám.
Az 1827-ik év tavaszán valami nagy köztársasági áldomás volt
Szent-Gálon. Ott volt Kerkapoly is, Bóday is. Bóday elkezdett az
áldomáson Kerkapoly rovására elméskedni, hetvenkedni.
Kerkapoly komoly, békés, nyugodt vérü, kevés szavu ember volt, békén
türte a gunyolódást. De utóbb mégis azt mondta neki:
– Ne öblögesd a szádat, atyámfia, mert itt hagylak!
Nem használt az intés, a kissé boros Bóday tovább izetlenkedett.
Kerkapoly szó nélkül fölkelt helyéből s más társaságba keveredett.
Bóday utána ment s tovább folytatta gunyolódását. Kerkapoly megint szó
nélkül tért ki előle s az áldomásozók közt másutt telepedett le.
Bóday oda is utána ment.
Kerkapoly most már elvesztette türelmét s fenyegető, komoly hangon azt
mondta neki:
– Ha el nem állsz rólam, Bóday, baraczkot kapsz a fejedre, megemlegeted
holtig!
Bóday odaugrott az arczába s azt kiáltotta:
– Szeretném látni!
S egyuttal hüvelykujjához szoritott középsőujjával megpöczkölte
Kerkapoly fülét.
Kerkapoly erre nem szólt, hanem öklével nagyot ütött Bóday feje
tetejére.
Ökle vasból volt, Bóday összeesett, ugy vitték haza, néhány nap mulva
meg is halt. Halálát az ökölütés okozta.
Az áldomásozók mind Kerkapolynak adtak igazat. Már azon is bámultak,
hogy akkora türelme volt, ők már nem tudtak volna annyi ideig békességes
türelemmel lenni.
De hát bekövetkezett a halál. Az emberek azt mondták, kivált, a kik ott
se voltak az áldomáson és saját szemükkel nem láthatták az esetet, hogy
Kerkapoly János az áldomáson bor közben dulakodott s egy nemes embert
agyonütött.
Ez már nehéz sor.
A haláleset után értesült az esetről a központi főszolgabiró is s
megjelentette a vármegyének. A vármegye elkezdte vizsgálgatni az ügyet,
a Bóday-rokonság nagy zajt ütött, a rokonság nagy volt, a szentgáli
nemesek szavazata tisztujitásnál döntő, halált okozni mégis csak nagy és
sulyos dolog: ugy alakult a közvélemény, hogy Kerkapoly
elhárithatatlanul itéletet kap. A Kerkapoly-rokonság Zalavármegyében
volt nagy s nem Veszprémvármegyében.
Pedig hát emberi dolog történt. A szentgáli vének, előljárók és tiszti
emberek sajnálták az esetet ugyan, de el nem kárhoztatták Kerkapolyt. A
köztársaság nem is itélte volna el. Végre is nemes emberrel, királyi
vadászszal, erős fiatal férfival paczkázni nem lehet. Lám, Kerkapoly
Jézus Krisztus türelmével háromszor szó nélkül kitért a duhajkodás elől.
Kitért volna ő végül is, de az Isten elvette Bóday eszét. Nem maradt meg
a szóbeli sértegetésénél, még középső ujjával meg is pöczkölte Kerkapoly
fülét.
Ezt már nemes ember el nem türheti. Száz élete volna, valamennyit halál
fenyegetné, akkor se türheti. Ha eltürné, sőt ha biróhoz menne is
panaszra s nem maga és nem nyomban szerezne magának elégtételt: örökre
vége a becsületnek. Halálos holtig meg nem menekednék a gyalázattól. De
még gyermekei se menekednének meg.
Hát a vallás? Hát a jó erkölcs? Hát a tizparancsolat? Hát Jézus
tanitása? A ki téged kővel dob meg: kenyérrel dobd vissza.
Hejh-hajh! Mind szép és bölcs dolog ez! Csakhogy a nemes ember nem Jézus
Krisztus. Nem is tudna azzá lenni. De ha tudna, se akarna. El nem türné
azt szó nélkül a nemes ember, hogy a zsidók szép kényelmesen felhúzzák a
keresztfára. Legalább egynek-kettőnek előbb kirugná a fogát. Adta
zsidaja! Még hangosan el is keritené az ántiját.
De hát mégis csak olyan fordulatot vett a dolog, hogy Kerkapoly itéletet
kap. Pedig mikor Bóday Imre meghalt, még akkor nem is tudták biztosan az
emberek, miben halt meg. Az anyakönyvben csak annyit jegyeztek meg, hogy
meghalt 35 éves korában »hirtelen«.
Hanem hát a mindenféle borbélyok és felcserek addig irgették-forgatták
Bóday koponyáját, mig észre nem vették, hogy az bizony kegyetlenül be
van törve. Kerkapoly pedig egyenesen megmondta, hogy arra a koponyára
ama bizonyos áldomáson ököllel ütött egyet.
Komoly ember nem könnyelmü a balsorsban, nem is hirtelenkedő, nem is
hanyag. Kerkapoly minden tisztes és minden szükséges lépést megtett,
hogy a fenyegető itéletet magáról elháritsa. Vallott ügyvédet is.
Közelgett az ügynek törvényszéki tárgyalása. Fölkereste testvérbátyját,
a későbbi hires alispánt Kővágó-Eörsön. Akkor ugyan még nem volt
alispán, hanem a szigligeti uradalom fiskusa, de már akkor is
tekintélyes ember. Megkérte, járjon el ügyében s tudja meg kéz alatt,
miként vélekednek a táblabiró urak az ügyről, itéletről.
Kerkapoly István kocsira ült s ellátogatott Veszprémvármegyébe. Sorba
szedte a táblabirákat s mindegyikkel tanácskozott az ügy fölött.
Különösen Kocsi Horváth Sámuellel, a későbbi alispánnal és országgyülési
követtel. Már akkor tekintélyes tisztviselője s táblabirája volt
Veszprémvármegyének s döntő szava a Kerkapoly János elleni akczióban.
Talán épen a szedria előlülője a második alispán helyett.
Ez is végigtapogatózott a táblabiró uraknál. Az eredmény nem látszott
egészen kedvezőnek. Az általános vélemény az volt, hogy legalább három
hónapi fogságnak kell lenni a büntetésnek. Bóday meghalt, annak halálát
szó nélkül hagyni nem lehet. A Bóday-atyafiság tisztujitáson különben is
sok szavazat, a táblabirák közt többen vannak, a kik azt a sok
szavazatot maguk ellen zudulni nem engedik.
Kerkapoly János szó nélkül, felindulás nélkül hallgatta meg az
eredményt. Körülbelül tisztában volt vele előre. Érezte ugyan, hogy nem
bűnös, de nyilvánvaló, hogy szerencsétlen. A közigazság a szerencsétlent
is sujtja, nemcsak a bűnöst.
Hát az emberek?
Az emberek véleményében senki se keressen se igazságot, se vigasztalást.
Az emberek mindig bűnt szagolnak ott, a hol szerencsétlenséget látnak.
Még a legjobb, legártatlanabb lelkek is azt mondják: isten büntetése. Az
igazságot pedig az emberek néha ugyan véletlenül és vaktában
megtalálják, de soha sem keresik. Száz dolguk van egyéb.
Kerkapoly el-elnézte ragyogó szépségü fiatal feleségét. Itt hagyni ezt
az asszonyt s elköltözni tőle örökre. Pedig elköltözik. Ezt az asszonyt
meg kell attól menteni, hogy elitélt ura legyen, a kinek csonka a
tekintélye, a kinek árnyék van a becsületén s a kinek szennyes kézzel is
tépdeshetik jövőre jó hirnevét. Az asszony nincs még harmincz éves s el
kell válni tőle örökre.
El-elnézte apró gyerekeit. Erős férfi volt, fogait összeszoritotta, de
azért egy-egy öreg könnycsepp le-legördült arczán. Négy kis gyerek. A
legkisebbik még ölbeli, még szopós is. A legnagyobb se idősebb kilencz
évesnél. Miként hagyhatná ő itt ezeket?
Özvegyet és négy árvát!
Hogy menjenek neki ezek a világnak? A világ kemény szivü. – Hogy
menjenek neki ezek a hosszu életnek? Az élet viszontagsággal teljes. – A
sorsnak kereke se lát, se hall. Vakon rohan előre s eltiporja sokszor az
erőset is, a bölcset is. Hát a bánatos özvegyet, hát a gyönge árvákat
hogy ne tiporná el, ha nincs ott az apának erős keze, a ki kiragadja
előle s elháritja utjából?
Igaz ez, csakhogy ez az igazság rettenetesen fáj.
De hát másik oldala is van a dolognak. Az élet nagy, a büntetés kicsiny,
az emberek feledékenyek. Nagy kötelesség az élet, azt teljesiteni kell.
Csak erőtlen férfi teheti azt, hogy leveti vállairól. Az életet potom
áron elvesztegetni nemes sziv nem teheti. Gyöngék és gyávák utolsó
menedéke az!
Hát a becsület!
Ez a kérdés az igazi. Minden más kérdésre el lehet hallgatni vagy el
lehet halasztani a feleletet: erre nem.
A becsületen folt marad, azon pedig foltnak lenni nem szabad.
A közügyek intézésében ezentul nem vehet részt. A köztisztséget kerülnie
kell. Nem azért, hogy ne volna joga hozzá. Nem is azért, hogy a mit
elkövetett s a miért elitélték: az becstelen volna. Olyan ember ő most
is, a milyen eddig volt s olyan férfi s olyan nemes ember, mint a maga
fajából akárki a világon. Hanem azért, mert ő megérni nem akarja, hogy a
közélet véleményharczában s indulatcsatái közt akadjon ember, a ki
kicsinyléssel vagy szemrehányólag, gunynyal vagy lenézéssel tekinthet
rá.
Imádott felesége megy az utczán, megy isten házába s oda járul az Ur
asztala elé. Komolyan, nemesen, tisztes ruhában, szent áhitat ragyog az
arczán. Kérdi az idegen ámulva: ki ez a derék asszony? Azt felelik: ez
az, a kinek elitélték az urát.
Ott vannak az árva gyerekek. Fiak és leányok. Az életnek vásári zaja s
ezer csatája zuhog körülöttük. Ha derék fiak és derék leányok: akad
ellenségük. S lépten-nyomon hallhatják: ime, annak a fia, annak a
leánya, a kit a nemes vármegye elitélt.
Nem ugy lesz. Őt nem itéli el. Első a becsület. Nem is első, hanem
egyetlen értéke az életnek. Utána nem következik semmi. Ha elveszett:
minden elveszett.
Kerkapoly János nem várta be az idézést, se a tárgyalást. 1828. évi
márczius 5-én halva találták ágyában. Nem panaszkodott, nem vonaglott,
nem átkozódott. Este gyöngéden megcsókolta jó feleségét, picziny
gyermekeit, jó éjszakát kivánt nekik s lefeküdt. Reggelre meghalt.
Valami kegyetlen erős mérget vehetett be. Vöröses foltok támadtak a
testén, kisebbek-nagyobbak. Az orvosok azt mondták: megfojtotta a
patics, mert nem üthetett ki rajta, mivelhogy nagyon erős volt az ember.
Ez is jól van tudománynak.
Igy lett apátlan árva a nagy miniszter már négy éves korában.
Özvegye nem szivesen beszélt a dologról. Fájt neki. Szinte ki merném
mondani, hogy árvái sohase tudták meg a nemes apa halálának titkát. Nem
tudta meg a nagy miniszter se. Unokatestvére, Kerkapoly Tivadar barátom
sohase mondta neki. Hanem a mikor a rokonok eljöttek a temetésre s
eljött Kerkapoly István is, az elhunytnak legidősebb bátyja és testvére
s mikor a szomoru özvegygyel a családi dolgokat, a gazdaság vitelét s a
gyerekek nevelésének ügyét elintézték: akkor bizony megmondta az özvegy,
hogy ő jól sejtette, isten megsugta neki, hogy valami eféle nagy
szomoruság lesz istenben boldogult férje ügyéből. De tudta ezt Kerkapoly
István is, hiszen János öcscse az ő atyafiságos testvéri szeretetébe
ajánlotta özvegyét és árváit már előbb.
A gazdaság és az árvák!
Erre nézve bizony nyugodtan halhatott meg a jó apa. Felesége ritka
asszony volt. Okos, sőt éles, nagy elméjü. Gyakorlatilag is jó gazda
mind a belső, mind a külső gazdaságban. Nem adta bérbe javait. Maga
ügyelt föl mindenre. Lányait nemes, jó magyar asszonyoknak nevelte,
szerencsével is adta férjhez. Még unokáinak nevelésében is nagy része
lehetett. Mind a két leánya hasonlitott hozzá, testileg, lelkileg.
Sohase ment ujra férjhez. Pedig szép, lelkes és vagyonos urnő volt. Az
1799-ik évben született, tehát férje halálakor még nem érte el a
harmincz évet. Akkor még mind a lánynak, mind az asszonynak együttes
szépsége megvan egész teljességben. Körülrajozták a kérők. Hiába.
Férjének emléke s gyermekeinek szeretete töltötte el szivét egészen.
Szentnek tartotta ezt a kettős szeretetet, – meg nem engedte volna
csonkulni se életben, se halálban.
Nagy gondossággal nevelte Károly fiát, kivált mikor Gábor fia, a
legkisebbik, 1831-ben meghalt.
A fiu oktatása a jó falusi szokástól semmiben se tért el. Hat éves
koráig otthon az anyai háznál, azután tiz éves koráig az elemi
népiskolában, végül a pápai főiskolában jó tiz esztendőn keresztül.
Ennyi idő alatt épen el lehetett végezni a gimnáziumot, a humaniórákat s
a jogot. Legyen a gyerekből jogtudós, hites és okleveles ember, ügyvéd,
táblabiró, vármegye ura. Egyébre, többre, nagyobbra gondolni se lehet.
Szegény kálvinista nemes ugy se juthat a császár udvarába, hacsak szent
vallását s önnön faját el nem árulja.
Ilyen világ, ilyen gondolat volt akkor.
Kerkapoly-ivadék pedig nem lehet áruló.
Hanem lehet valami más. Nem okleveles ember, nem vármegye ura, hanem
ennél mégis különb ember. De még a főispánnál, a méltóságos urnál is
különb ember. Mindenesetre hatalmasabb és tekintélyesebb ember.
Vajjon ki lehet ez, mi lehet ez?
Senki más, mint a szent-gáli öregbiró, vagy a szentgáli királyi
vadászbiró.
Ilyen nincs több az országban. Alispán, polgármester, városbiró akárhány
van. Főispán is van vagy ötven, de szent-gáli öregbiró csak egyetlenegy.
Öregbiró is van az országban ezer meg ezer, de szent-gáli csak egy. Az
árvagyerek, a kis Kerkapoly Károly, hát eljuthat erre az egyetlenegy
nagyon magas állásra is.
Jó feje van. Olyan feje van, hogy rektora, papja csak bámulni tudja.
Többet tud a nagyobb gyerekeknél, többet tud a rektornál, papnál. Ha
itthon marad s valami sok bolond tudományra nem adja a fejét: bizony
isten szent-gáli biró lehet belőle. Apul-anyul nemes vér, birtoka is
tekintélyes, termete elég erős és elég szemrevaló, nézése bátor, szava
hangos; virtus is van benne elég, néhány tyukot a szomszédoknál már
agyondobált s ugy birkózik, mintha mestersége volna.
Hát miért nem lett öregbiró? Miért nem lett vadászbiró?
Története van ennek, a melyre ki kell terjeszkedni.
Jó anyja kereken kijelentette, hogy a kis Károly gyereket föladja a
pápai iskolába. Az öreg pap Gaál tiszteletes úr is föladta mind a két
fiát, a Petit is, az Imrét is, Gaál Petiből utóbb követ is lett és
gazdag ember; – Gombásék is tanittatják a Mózes gyereket, az ő fia se
lesz alábbvaló ezeknél. A nagybátyja is főbiró, az is tanittatja minden
gyerekét, a bakonyi Kerkapoly-gyerek se nőhet ugy fel isten számára,
mint a bakonyi bükk. Mit szólnának hozzá a zalavármegyei és
somogyvármegyei atyafiak?
A szent-gáli biró okos ember volt, kitalálta a megoldás módját. De hogy
a megoldás módját nyájas olvasóm világosan megérthesse, valami más
kérdésre előbb ki kell terjeszkednem.
Mondtam már untig, hogy Szent-Gálon királyi vadászok laktak. De nem
olyanok ám, a kiknek »jáger« a neve, vagy »kerülő«, vagy »erdész«, vagy
valami »császári királyi alkalmazott«. Dicső Árpád apánk fiai és unokái
tették őket királyi vadászokká s bizony ők meg is maradtak olyanoknak, a
milyenek jeruzsálemi Endre királyunk alatt voltak. Tatárjárás,
törökjárás, németjárás nem változtatott rajtuk semmit. Semmiféle
pogányellenség le nem győzte őket soha.
A szent-gáli királyi vadászok életét, történetét, természetrajzát,
hagyományait másutt irom meg, másutt lelik föl olvasóim e könyvemben. De
történetük kis részlete a nagy miniszter gyermekkorával függ össze, ezt
hát itt kell elmesélnem.
Az évenkinti hűbér vadak tömegéből állott. A hűbért minden év karácsony
ünnepére el kellett szállitani a királyi udvarba. A mig a királyi udvar
Székes-Fejérvárott vagy Budavárában vagy Visegrádon volt: addig nem volt
a hűbér beszolgáltatásával semmi baj, semmi nehézség. Fölrakták a
kocsikra Szent-Gálon s lerakták Budán vagy Visegrádon vagy a hol a
királyt megtalálták. Ebből állott a szállitás.
Azonban a mohácsi csata után nagy változás következett. Német lett a
király s a király ezentul nem a mi szép országunkban lakott, hanem
Bécsben lakott, ott volt az udvara Ausztria-országban, németek földén s
maga az udvarbeli népség is azontul német volt, cseh volt, mindenféle
idegen volt, de semmiképen magyar nem volt.
Ezzel a népséggel kellett szóba állani, hogy a hűbér a király
konyhájába, a király asztalára jusson.
De hát hogy lehet e népséggel szóba állani? Szent-Gálon olyan ember nem
volt, a ki németül vagy csehül tudott volna. Még ha lett volna is: az
olyan embert öregbirónak vagy vadászbirónak a világ minden kincséért meg
nem választották volna. Az olyan ember nagyon bűnös, nagyon tökéletlen
ember lett volna a királyi vadászok szemében s köztisztségre sehogy se
lehetett méltó. A ki már németül vagy csehül tud: annak lelke már
valamely részben német vagy cseh. Már pedig a királyi vadászoknak csak
olyan ember kell, a kinek minden részében magyar a lelke. Az pedig ezer
éves szent igazság, hogy az öregbirónak és a vadászbirónak ott kell
lenni személy szerint a hűbér átadásakor a királyi udvarban.
Egy-két századon keresztül csak el voltak valahogy a deák szóval.
Elvitték a papot is, a ki jól tudott deákul, görögül és zsidóul.
Találtak olyan embert, a ki az osztrák földön is tudott deákul. A
királyi udvarban éppen sokat találtak. A tiszteletes úr hát valahogy
csak megtudta magyarázni mi járatban vannak.
Ez is bajjal járt. Ki prédikál, ki temet, ki esket, ki keresztel, ki
vigasztalja a haldoklót addig, mig a pap vadat hord a királyi udvarba?
Egyszer meg el is fogták a papot, alig tudták kiszabaditani s hazahozni.
Akkor volt ez, a mikor a kálvinista papokat tömlöczbe és gályákra
hurczolták s vasat tettek kezükre-lábukra. Ez bizony gondolkodóba
ejtette a papokat is. A manónak legyen ahhoz kedve, hogy az ember jó
szivvel adót vigyen a királynak s hálából aztán az embert elhurczolják
gályarabnak. Változtatni kellett a dolgon.