engedte volna az ország élére állani s a nagy világ sokadalmába
belekeveredni. Megmaradt volna kehidai bölcsnek, a kit az ország nem
tudott volna fölfedezni. De ezek kérték, ezek biztatták, sulyos
aggodalmaiban ezek vigasztalták s szelid és nemes erőszakkal ezek
szoritották előre-előre!
E férfiakhoz volt méltó Kerkapoly István.
Neje, a szép Kelemen Róza, korán elhalt. A mikor elhalt, még kisebb
leányok, fiuk voltak a háznál. Még jól esett volna, hogy anyjuk legyen.
Maga Kerkapoly is még erős, délczeg férfiu volt. Alig ötvenöt éves. Uj
házasságra gondolt. Talált is magához való derék, nemes urnőt. Özvegy
Forintos Ferencznét Mihályfán, Sümeg mellett, Zalavármegyében. Márczius
3-án volt az esküvő a menyasszony templomában 1848-ban. Fényes esküvő. A
vármegye hires első alispánja a vőlegény. A menyasszony is vagyonos,
nagy zalai nemzetség. Tiz napig éltek együtt. Még a mézes heteket élték,
feleségét még haza se vihette Kővágó-Eörsre. Agyában vérömlés támadt s
meghalt 1848. évi márczius 13-án. Holttestét Kővágó-Eörsre szállitották
s nagy gyászszal ott temették el. Temetésére megjelent az egész
vármegye. Ekkor volt 58 éves.
Maradékairól is szólnom kell.
Legidősb fia: Kerkapoly Móricz. A vármegye nemesi testőrré választotta.
Deli, szép szálas ifju. Onnan átment a Koburg-huszárezredhez
főhadnagynak. A függetlenségi harcz alatt a nemzet mellé kellett
állania. Kapitány lett azonnal s azután a Nádor-huszároknál őrnagy. A
szenvedésből is ki kellett részét vennie. Hét évig nyomorgott
várfogságban. Vas a kezén-lábán. Kiszabadulása után a szép Sümeghy Marit
vette el feleségül Söjtörön. E kiváló urnőről szóltam már röviden »Deák
Ferencz és családja« czimü művemben. Édes apja Deáknak egyik legjobb
barátja. Az urnőt leánykorában ugy szerette Deák, mintha saját édes
leánya lett volna. Ő volt a legbuzgóbb házasságszerző. Az 1869-iki
országgyülésen Zala tapolczai kerületét képviselte Kerkapoly Móricz. A
halál 1889-ben rohanta meg mintegy 70 éves korában. Két leánya volt.
Fiuága kialudt.
A második gyermek leányka volt, Jozéfa névvel. A hirneves, egykor
fölötte gazdag Diskay-nemzetségből lett Diskay Lajos felesége.
A harmadik gyermek is leányka volt: Amália, másik ágból származott
Kerkapoly Sándor felesége. Férje korán elhalt. Ezelőtt ötven évvel. Ő
maga, mint mindenki által tisztelt agg urnő, ma is él az ősi birtokon
Kővágó-Eörsön. Közel nyolczvan éves.
A negyedik gyermek az én Kerkapoly Tivadar barátom. Ma is él, ma is
jókedvü, Szent-Gálon, Veszprémvármegyében. 1829-ben született. Ifju
korában ő se lehetett más, mint honvéd és hős. A szó teljes értelmében
száz csatában viaskodott s azt se tudja, hány sebet hozott haza. De
mikor hozta haza? Ha e kérdésre meg lehetne felelni! Élete ragyogó
regény. Világos után besorozták az osztrák hadseregbe. Ott is méltó
maradt magához s nevéhez. Átment a lengyelekhez s a hős nemzet utolsó
szabadságharczát is végigküzdötte 1863-ban. Megint elbukott a hős nemzet
s ő kettétört kardjával akkor jött haza. Három gyermeke van. Köztük egy
ifju tartja fenn majd ágát.
Az ötödik gyermek Kerkapoly Balázs. Gyönge ifjukorban bár, de ő se
lehetett más, mint vitéz honvéd. Harmincz éve halt meg. 1861-ben
vármegyéje az alkotmány pillanatnyi helyreálltakor főlevéltárnokává
választotta.
E tiszti állásában rettenetes balesete támadt. Ha röviden is, meg kell
emlitenem. Nekem is volt vele dolgom.
Egerszegen van a vármegyei levéltár. Ott végzi hivatalos dolgát, ott
pipázgat a főlevéltárnok.
Egyik napon hire futamodik, hogy Csúzy Pál, a hires becsehelyi nábob,
nagy beteg, talán meg is hal. Egyenes örökösei alig vannak, de
végrendelete ott van a levéltárban. Kerkapoly Balázs őrzi, a
főlevéltárnok. Az uradalom négyezer hold, hatalmas erdők, számtalan
lábas jószág, juhnyájak, kondák, sok pénz, sok bor, sok eleség, tele
kastély, tehát bizony nagy örökség, nagy dolog.
Megjelenik a főlevéltári hivatalban egy tekintélyes ügyvéd. Jó
családbeli, előkelő név, Kerkapolynak régi ismerőse, jó barátja.
– Jó reggelt, pajtás!
– Hozott isten! Mi járatban jösz?
– Sürgős dolgom van nálad. Az öreg Csúzy ebül van. Becsehelyre kell
indulnom. Nesze!
Elővesz egy irást s odaadja Kerkapolynak.
Az irás az első alispán sajátkezü irása, melyben elrendeli, hogy a Csúzy
Pál-féle végrendelet kiadassék s utasitja a főlevéltárnokot, hogy Sk. L.
hites ügyvéd elismervényére az ő kezébe haladéktalanul adja át azt.
– Szivesen, pajtás!
Nézi a könyveket, rögtön megtalálja a végrendelet számát, ki is veszi
helyéből, át is adja az ügyvédnek, az ügyvédnél már kész is az
elismervény, azt átveszi, beiktatja s az alispáni utalványnyal együtt a
végrendelet helyére teszi.
Rendben van minden. Tökéletesen jogos és törvényes az eljárás. Az ügyvéd
el is száguld a végrendelettel, a kapu előtt várta már kocsija.
Mi hiba lehetne a dologban?
Az alispán nagy tekintélyü és szigoru ember. Épen ott van most is a
vármegyeházban saját hivatalos szobáiban. Egy percz alatt meg lehet
kérdezni. De mire való megkérdezni? Az irást és aláirást jól ismeri. A
hivatalos pöcsét is rendben. Még a papiros is a vármegye papirosa. Az
irást is most irták, a porzó még hiánytalan rajta. Micsoda bolond ember
lenne, a kinek kétség támadhatna az agyában s oda menne kérdezősködni az
alispánhoz?
De hiszen az ügyvéd élő ember, hires család, vagyonos is, ott fekszik
elismervénye is, jó ismerős, jó barát, ki gondolhatna valami rosszra? Az
is mindennapi dolog, hogy öreg ember, ha egészsége ingadoz, magához
veszi végrendeletét s még egyszer átnézi, megfontolja, egyik-másik
ponton talán változtat is.
Bizonyára ez az eset Csúzy Pállal, a becsehelyi öreg urasággal is.
Ebédnél összejön a főlevéltárnok az alispánnal s beszélgetés közben
véletlenül azt mondja neki:
– No, az öreg Csúzy Pál is kivette végrendeletét, talán meg akarja
változtatni.
– Ki adta ki?
– Én magam.
– Ki utalta ki?
Kerkapoly Balázs elnevette magát.
– Ugyan, ne mókázz, kedves alispánom, hiszen te magad utaltad ki. A te
irásod, aláirásod, pöcséted.
Az alispán nagyon komoly arczot vágott.
– No, édes barátom, a tüzes istennyila belé is ütött a dolgunkba, mert
én ugyan neked se irást, se aláirást, se pöcsétet nem adtam!
De már erre mind fölugráltak az urak. Hallatlan gonosz tett. Soha ilyet
nem hallott a világ. Fényes nappal, a vármegye házában hamis irással és
hamis pöcséttel koholni alispáni utalványt.
Félben szakitották az ebédet s futottak a levéltárba. Megnézték az
alispáni utalványt. Hát az bizony egészen hamis és koholt. Megnézték az
ügyvédi elismerést. De az már igazi, ha ugyan az ügyvéd azt is el nem
tagadja.
Mit csináljunk?
A végrendeletet megsemmisithetik most már a gonosztevők, tetszésüktől
függ s az esetben a jogosult örökösök és hagyományosok végképen elesnek
minden örökségtől és hagyománytól. Pedig egy millióról vagy többről van
szó.
Hol a pandúrhadnagy? Hol a legügyesebb pandúrkáplár? Hol a leggyorsabb
pandúrok?
Utánuk a gonosztevőknek!
No-no, még se olyan gyorsan. Hiszen él az öreg Csúzy Pál. Hátha magáévá
teszi az ügyvéd dolgát? Hátha változatlanul hagyja azt a végrendeletet
vagy szabad tetszése szerint ujat csinál? Akkor nincs kár, nincs
jogsérelem s kinek mi köze a dologhoz? Igaz, hogy a hamis alispáni
utalványt akkor is koholta valaki s ezért lakolnia kell, de ez már mégis
enyhébb dolog. Nagy családok, ismert nevek vannak kérdésben. Zajt ütni
idő előtt nem tanácsos. Végre is egy turóért ne üssük agyon a macskát.
Sebten értesiteni kell az öreg Csúzy Pált.
De hogyan?
Telefon nincs, táviró nincs, vasut sincs, Becsehely pedig Egerszeghez
még se puskalövésnyi távolság. Az ügyvéd pedig jó három órai egéruttal
előre van.
Kerkapoly Balázs nem sokat adott az okoskodásokra. Hiszen koczkán van az
ő becsülete is. A legjobb lovakat fogatta be s nyargalt lóhalálában
Becsehelyre. Majd ő beszél az öreg Csúzy Pállal.
Öreg éjszaka volt már, a mikor Becsehelyre ért. Rohant a kastélyba.
Néhány szoba ablaka vigan világitott. Tehát fent voltak még az uraságok.
Az inasok, cselédleányok utját állották. Azokat félretaszigálta s
egyenesen berontott a nagy palotába.
Sokan voltak ott. Mind férfiak s mind ismerősök. Csak lassanként kezdte
őket felismerni. A nagy tűzben, lángban, sietségben kápráztak szemei. Az
első pillanatban senki se szólt, mintha megmerevedett volna mindenki.
Legelőször az ügyvédet vette észre.
– Csakhogy itt vagy. Utánad futok!
Azután a szolgabirót s az esküdtet vette észre, a járás tisztviselőit.
– Te is itt vagy, szolgabirám? Te is, esküdt pajtás?
Nagyot lélegzett, kezdett megnyugodni. Hiszen itt a vármegye
főtisztviselői, a közigazság hivatott őrei. Még se oly nagy a baj.
Lassubb hangon kezdett beszélni.
– Add vissza, Laczi, azt a végrendeletet, vissza kell vinnem a
levéltárba s aztán beszélni akarok az öreg Csúzy Pállal.
Valaki elnevette magát hangosan.
– No, azzal ugyan beszélhetsz.
Oda mutattak az ágyra, a mely fel volt bontva s a melyben öreg ember
feküdt. Ősz haja, ősz bajusza, halvány arcza. Keze a takaró alatt.
Nyugodtan alszik.
Odamegy, szólitja az alvót. Az alvó nem felel, nem is mozdul. Halott
fekszik az ágyon. Az a halott az öreg Csúzy Pál.
Rettenetes jelenet következett. Látta, hogy rablók és gyilkosok
barlangjába került. Az a kaczagás mindent elárult. Elszánt, hidegvérü
gonosztevőkkel van dolga. Ő magában áll, segitsége nincs. Éjszaka van,
körülötte minden idegen. Meg kell itt halni.
Hát hiszen nagyobb baj is van a világon. Látta már ő a halált ott a
csatamezőkön. Az se vak, az se bolond mindig. Előrántotta jó
huszár-pisztolyát s rárivalt az ügyvédre:
– Adod vagy nem adod, gazember, azt a végrendeletet?
E pillanatban öt pisztoly meredt egyszerre a szeme közé.
Elmondom az esetet főbb vázlatában. Szinte hihetetlen. Közölhetném a
neveket is. Régen történt. Senki se él már a szereplők közül. Zalában
még mindig sokan vannak, a kik emlékeznek a rettenetes esetre. Még
Veszprémvármegyében is él egy-két ismerősöm, a ki nem feledte el. De a
neveket még se közlöm. Nagy családok ifjabb nemzedékének fájdalmat
okozhatnék. S mire való volna az? A hires Csúzy-per lett belőle.
Negyvenöt év előtt az egész ország beszélt róla.
Egyik pisztoly se durrant el a szemközt állók között. Kerkapoly
visszanyerte hidegvérét. Ha egyet agyonlő is a gonosztevők közül, ott
marad a többi s elvégez mindent, a mit el akar végezni. De ők se merték
az egyetlen igaz embert agyonlőni. Nem akartak gyilkosok is lenni.
Hanem többet mertek.
Hamumerő vaslapáton kivettek a kandallóból egy csomó izzó parazsat s az
ügyvéd szép gondosan rátette az igazi végrendeletet. Ott égett el, ott
hamvadt el a főlevéltárnok szemei előtt. Még azt is jól látta, a mint az
égő szikrák ott czikáztak, ott játszottak, ott kergetőztek az elégett
papir hamvain.
De ez félmunka volt.
Készitettek uj végrendeletet. Hamisat, koholtat, istentelent. Ráirták a
holt ember nevét. Aláirták a tanuk. Hitelesitette nyugodtan a szolgabiró
és esküdt. Aláirták szépen s ráütötték a nemes vármegye hiteles
pöcsétjét. Olyan igaznak látszó végrendeletet készitettek, mintha az az
országbiró, vagy a nemes káptalan előtt készült volna. Nem lehetett
benne semmi kétség.
De még fel is olvasták, a hogy szokás. Oda álltak vele a halottas ágy
elé. Sőt meg is kérdezték a halottat.
– Ugy-e, ez az igazi végső akaratod?
A halott nem felelt.
Akkor odament hozzá egy ember, vasmarokkal belemarkolt ősz hajába s a
holt ember fejét előre hajtogatta.
– Bólints hát, legalább, vén gazember, ha nem akarsz felelni.
S a vasmarok alatt bólintott a halott.
Kerkapoly Balázs, mintha az esze el akarta volna hagyni, oly sietséggel
nyargalt Egerszegre, hogy hivatalosan följelentse a Becsehelyen
látott-hallott borzadalmas éjszakai dolgokat.
Az álörökösök pedig beleültek az uradalomba, pénzzé tettek minden
ingóbingót, levágták az erdőket, élték világukat s pusztává tették az
egész gazdaságot.
Egy millióért sokat meg tud tenni a korszerü könnyelmü ember.
Jól van, megtörtént. Nagy botlásai vannak a természetnek is. Ritka és
különös bűntett, valamikor és valahogy csak meglakolnak érte, a kik
elkövették. Utóbb mégis csak elmulik minden és mindenki. A feledés
elboritja örökre a multat.
De hol van hát a megtorlás? Hol az igazság? Hol a rettenetes kórság
orvoslása? Hol vagytok ti birák, rendőrök, csendőrök, főtisztviselők,
büszke és hatalmas kormányzó férfiak? Álljatok hát elő!
Veszett időket éltünk akkor.
Ránk zudult a Schmerling-nevü önkény német uralma. Egy szép őszi napon
elhagyta helyét az ország minden tisztviselője, a ki hazafi volt. Isten
tudja, minő férfiak kerültek Zala vármegye élére. A Csúzy-per megindult,
a vizsgálatot megkezdették, de csak ugy tessék-lássék módra. A bitorlók
a hatalom árnyékába huzódtak. Az olyan férfiaknak, mint Kerkapoly Balázs
és szigoru alispánja, hallgatniok kellett. Ha szólnak, betörik a
fejüket. Odujokba kellett vonulniok.
Elvégre azok is belátták, a kik a hatalom csúcsán üldögéltek, hogy a
Csúzy-pert ugy hagyni, a hogy van, nem lehet. Elvették Zalavármegyétől s
Veszprémvármegyére bizták. Csináljon vele, a mit tud.
Igy került utóbb hét-nyolcz év mulva az én kezembe is. Meg nem tudom
most már mondani, hányadik fiskus voltam benne. A fiatal ember
buzgalmával nyultam bele. A mindenféle irások kocsiderékkal voltak már.
Mindenkit az a veszély fenyegetett, hogy belefulad az irásokba. A
vármegye huszárjai talicskával hordták hozzám. Gyerek-észszel azt
gondoltam, no majd én valahára dülőre juttatom az igazságot. Lakoljanak
a bűnösök, diadalmaskodjanak az ártatlanok.
Hiábavaló dicsekedés lett belőle.
Gyarló dolog a biróság. Ha valakit el akar itélni: elitéli, ha az Jézus
Krisztus is. Megtörtént. Ha pedig valakit nem akar elitélni, nem itéli
el, habár édes anyját kegyetlen halállal gyilkolta is meg. Erre is tudok
példát.
A Csúzy-per tetteseit nem akarta elitélni.
Az én törvényszékem ugyan megállta a helyét s azokat, a kik
megérdemelték, kegyetlen vád alá helyeztettem, de nem ért az semmit. A
királyi táblára került az ügy s ott a terhelő iratok szőrén-szálán
elvesztek.
Elförmedtünk. De azért összedugtuk a fejünket uj vizsgálat után láttunk
s annyira-mennyire kipótoltuk a hiányokat. Ez se ért semmit. A királyi
táblán megin csak elvesztek a fontosabb irományok.
Ejh-hajh! Manó vesződjék az ilyen ügygyel. Minden buzgóságom ugy
lelohadt, magam is nevettem rajta. Utóbb a szolgabiró is meghalt, az
esküdt is, az ügyvéd is meghalt. Én is elhagytam a vármegyét és szegény
jó Kerkapoly Balázs barátom is meghalt. Soha se tudtam neki elégtételt
szerezni. Az iratokkal tele lett egy pincze. Most is megvannak, ha
negyven év óta el nem fütötték őket.
A hires alispán hatodik gyermeke megint leányka volt. Róza Eösy Imréné,
ott lakik az ősi birtokon.
A hetedik gyermek István volt, apja nevét viselte. Tiz-tizenkét éves
lehetett 1848-ban, honvédnek be nem vehették. Együtt tanultam vele a
pápai főiskolán, noha ő öreg diák volt mellettem. Héviz-Györkön,
Pestmegyében hunyt el, mint kedvelt lelkipásztor.
A nyolczadik gyermek megint fiu. A neve: Kálmán. Köves-Kállán lakott.
Csekő-lányt vett feleségül. Talán most is él, de már öreg legény.
Ime, a hires alispán ágazata. Maga jeles kormányzó, jeles követ, a nagy
Deák testvérek barátja. Nyolcz derék gyermeket adott a hazának. Köztük
három hős honvédet, egy országgyülési képviselőt s egy buzgó lelkészt.
Emlékezetét ne felejtse a feledékeny korszak.
Térjünk át most a nagy miniszter ágára.
Az alispánnak még négy testvére volt. Az alispán 1789. évi márczius
26-án született. Utána 1791. évi november 7-én II. Ferencz nevü öcscse
látott napvilágot.
Ez balaton-udvari birtokos maradt s voltaképen csakis ő maradt az ősi
fészekben. Talán tévedhetek, de ugy tudom, ugy értesültem, hogy az ő
felesége is Cseh családbeli leány volt Szent-Király-Szabadjáról, mint
édes anyja. Két fia és egy leánya maradt. Kerkapoly Sándor uradalmi
tiszt volt. Kerkapoly János Köttsére, Somogyvármegyébe költözött s ott
volt birtokos. A leány pedig: Juliánna Fehérvármegyébe került Czeczére,
mint az ottani jóhirnevü lelkésznek, Töröknek, hitestársa.
Azután következett időrendben a nagy miniszter édes apja, Kerkapoly II.
János. Ez volt a hires alispán harmadik testvérje. Szomoru a története,
részletesen kell elmesélnem. Előbb azonban megjegyzem, hogy a negyedik
testvér, József, 1797. évi julius 9-én született, de hétnapos korában
meghalt. Az ötödik testvér leányka volt: Kerkapoly Zsuzsánna, született
1798. évi október 17-én. Életéről, haláláról alig tudok valamit.
Most már nyájas olvasóm türelmét nem fárasztom tovább a család
leszármazásának s elterjedésének száraz adataival. Ezentul csak két
férfival lesz dolgunk. Az egyik a nagy miniszter, a másik az ő édes
apja. Itt már nagy emberi s nagy országos érdekü események közé jutunk.
Kerkapoly II. János 1794. évi deczember 14-én született
Balaton-Udvariban. Magas középtermet, hatalmas és bátor lélek. Szép,
deli alak, de csöndes, nyugodt természet. Igy mondták nekem, a kik
ismerték.
Zalavármegyéből nősült, – most már nem is tudom biztosan: Henyéből vagy
Monoszlóból. Mind a két faluban volt feleségének öröksége. Szülőfalva
azonban, mint utóbb hitelesen értesültem, mégis Henye, helyesebben irva:
Balaton-Nemes-Henye.
Felesége: Bodor Zsuzsánna, Bodor Sándor és Tóth Zsófia leánya, született
1799. évi ápril 6-án. A Bodor-család ma is megvan. Jónevü, tisztes
vagyonu kis-nemes család. A leány nagyon szép volt, okos, eszes,
egészséges, egyszerü, de nemes gondolkozásu. A jó anyának, a jó
asszonynak, a jó feleségnek örök mintaképe. Leánykorában, sőt fiatalabb
korában se ismertem, de 1851 óta jól ismertem s huszonkét éven át erősen
figyeltem rá. Fia, a nagy miniszter, rendkivüli ember volt, hozzá
hasonlót nem is ismertem életemben. Édes anyja megismerésére örökké
hajszolt a vágy, megtudni, milyen asszony lehetett az, a ki a nagy
minisztert szülte, nevelte s az élet viszontagságos utjain át vezette.
Szép, nemes arczu asszony volt öreg korában is. Kevés szavu, komoly
nézésü, végtelenül gondos, takarékos és egyszerü. Gyönyörü szemei
voltak. A női szemek minden bája s a férfiszem minden okossága és
komolysága megvolt szemeiben.
Mig nagy fia csak egyszerü pápai kollégiumi tanár volt: addig
egyszerüségét, takarékosságát, falusi kisnemesi öltözködését s
munkaszeretetét mindenki természetesnek találta. Ő maga özvegy asszony
és egyszerü szentgáli birtokos s fia csak tanár. A tanár ember lehet
világra szóló tudós, lehet nagy vagyon ura, de a régi társadalom
felfogása szerint a tanár, ha igazi tanár, még se igazi úr. Hiszen
órához van kötve munkabeli kötelessége s az órát meg kell tartani
pontosan. Igaz, hogy a vármegye ura már igazi úr, ha semmije sincs is,
pedig az ő munkabeli tiszte is órához van kötve. Csakhogy a vármegye ura
nem tartja meg az órát s pontosságával nem törődik se maga, se más. A ki
már pontos s megtartja az órát: az már nem vármegye ura, hanem csak
hivatalnok. Ismerni kell a lelkek állapotát.
Csakhogy abból a pápai tanárból országgyülési képviselő lett,
államtitkár lett s hatalmas miniszter lett. És két embernek különös
kedveltje lett, a kik nagyon szerették, nagyon becsülték s föltétlenül
biztak benne. Az egyik volt Deák Ferencz, a másik volt Ferencz József
király. És az a pápai tanár nagy úr is lett, az ország fényes
palotájában lakása lett, sok mindenféle szolgáló ember készséges
szolgálatára lett; – az inasok, komornyikok, kapusok, ajtónállók s
mindenféle titkárok, fogalmazók és tanácsosok csak ugy hemzsegtek
körülötte. Még a fütés, világitás se került semmibe.
Édes anyja vele jött s vele lakott a régi pénzügyminiszteri palotában.
Valami husz szoba és terem volt a lakásuk. Kisebb-nagyobb szobák és
termek. Akkora termek is, mint falun a kálvinista templom. Tele selyem
és bársony butorokkal. Kék selyem, piros selyem, ibolyaszinü és
hajnalszinü selymek és bársonyok. Arany-ezüst diszitések mindenütt.
Drága képek a falon arasznyi arany keretekkel. Császárok, királyok,
nádorispánok képei. Régi, drága órák falakon, asztalokon. Nehéz bojtos
függönyök ajtókon, ablakokon. Olyan csillárok, mint az erdő. A padlaton
drága szőnyegek. Vagy oly fényes padolat, hogy az ember
megborotválkozhatik benne, mint a tükörben.
Ilyen lett a pápai kálvinista tanár lakása.
Kerkapoly oda vezette édes anyját s végigjárta vele a szobákat.
– No, édes anyám, most már mondja meg, hol lakjunk, hogyan lakjunk?
Az anya készen volt a felelettel. Elmondtam már másutt, itt csak röviden
ismétlem.
– Nekem, édes fiam, ez a nagy palota nem kell. Nem koptatjuk a butorokat
se, mert azok az országé s nem a mieink. Hanem van itt a nagy lépcső
mellett de a hátulsó lépcső mellett öt egyszerü kis szoba. Egyik lesz az
én hálószobám, másik lesz a te hálószobád. Egyik lesz a cselédszoba,
másikból konyhát csináltatunk. Egy nappali szoba elég lesz neked, ha
miniszter vagy is. Egy szobát pedig berendezek vendégszobának, ha
valamelyik leányom vagy unokám meglátogat, adhassunk neki kényelmes
szállást. Butornak, ágybelinek, konyhabelinek jó lesz a magunké. Egy
szakácsnét tartunk. Az kiszolgál engem, az ajtónálló pedig kiszolgál
téged. Ne élje világát hiába az ország pénzén.
A miniszter szokása szerint bólintott egyet a fejével. Hát jó lesz. Ugy
lesz, a hogy a jó anya akarja.
Ma uj, óriási, czifra palota van a régi helyén. Maholnap kevesen
lesznek, a kik a régire emlékeznek.
A főlépcső a nagy elfogadó, várakozó és kihallgatási termekbe vezetett.
Ezek drágaságait a jó anya látni se akarta.
A földszinten széles, hüvös, nedves folyosó vezetett a hátulsó
lépcsőhöz. Egyik oldalán utczára néző ablakok, másik oldalán kegyetlenül
bezárt vasajtók. Én bizony soha se kérdeztem, mi van a vasajtók mögött.
A hátulsó lépcső vezetett ahhoz a hat kis szobához, melyet a jó anya
lakásnak kijelölt. Azon túl még az emeleti folyosóra legalább tiz szoba
volt. Kerkapoly mindezt hivatali helyiségnek engedte át. Ott volt
magának is egy fölötte egyszerü miniszteri szobája. Az egész butorzat
nem ért benne száz forintot. Ott fogadta barátait s a kisszámu
küldöttségeket is, valamint előadó tanácsosait.
Igy akarta a jó anya, hát igy lett.
Csak kis változtatást tettek az eredeti terven.
– Hátha, édes jó anyám, olyan szálló vendégünk lesz, a ki nem
családbeli? Annak is kellene egy vendégszoba.
Igaz a!
Az utolsó elfogadó teremből nyilt egy kis szoba. Azt a maguk butoraival
berendezték vendégszobának. Ennek volt nem egyszer megszálló lakója
Noszlopy Tamás közös barátunk Veszprémvármegyéből s egyszer-másszor
néhány távolabbi rokon. Ebben laktam én is 1872-ben egy-két hónapig,
mint a nagy miniszter vendége.
Azonban még mindig édes anyjáról beszélek.
Együtt ülünk az asztal mellett vele s beszélgetünk. Ott van fia, ott
Noszlopy Tamás s én. Noszlopy körültekint s azt mondja:
– Mégis szükes ez a lakás, kedves hugomasszony. Miért nem foglalja el az
egész lakást?
– Nem szoktunk mi ahhoz, uramöcsém, nem is akarok az uraskodáshoz
szokni, nem vagyunk mi gazdag emberek!
Nagy baja volt a cselédekkel.
A fia természetesen kegyelmes úr volt. A cseléd őt is kegyelmes
asszonynak szólitotta. Megfeddette érte. Azután méltóságos asszonynak
nevezte. Ezért is megfeddette. De már a nagyságos asszonyból nem akart
engedni egy cseléd se.
Zsörtölődött velük. Egyszer azt mondja nekem:
– Nehéz fejük van ezeknek a fővárosi népeknek. Sehogy se tudom rá
szoktatni őket, hogy én csak »nemzetes asszony« vagyok, semmi más.
Boldogult édes, jó uramról csak ez a megtisztelés illet.
Egy szakácsnéja egyenesen szemébe mondta:
– Hogyan szolgáljak én Nemzetes asszonyt, mikor én magam is Tens asszony
vagyok?
Erre jóizüt nevetett. Hát még fia, az ő falrengető kaczagásával?
Nos, hát ilyen asszony volt, ilyen lélek, ilyen gondolkozás Nemzetes
özvegy Kerkapoly Jánosné született Bodor Zsuzsánna asszonyom. Ilyen
léleknek, ilyen gondolkozásnak nevelte nagy miniszterfiát.
Ugy tudom, 1817-ben kelt össze férjével. Szent-Gálon vették át öröklött
birtokjukat s ezt még meg is szaporitották. Sörény gazdák, szelid,
józan, takarékos emberek. Szereztek, boldogultak.