szalonnával, füstölt kalbászszal, pogácsával, sós-paprikás gurgulyával.
Mindez elromolhatatlan jóizü ennivaló két-három napra, de tovább is.
Fölkerül a kocsira a borjubőrös nagy csutora is. Van vagy nyolcz itczés.
Igaz, hogy a szőre régen lekopott már, az ember azt se tudja, borjubőrös
volt-e valamikor vagy csikóbőrös. De tele van hatalmas szekszárdi vörös
borral. Az a szentgáli ember fele áron adja a szerszámfát, ha nagyokat
huzhat abból az erős, édes, hamis folyadékból. Vörös bort ugy se szokott
inni, csupán csak ilyen alkalommal.
Igy folyik a faragó béres élete!
BORONYA HALÁLA.
(Ki volt, mi volt Boronya? – A fehér vaddisznók. – Kevés a makk. – Mit
beszél az öreg sertés? – Boronya halála. – A vihar győzi-e tovább, vagy
a kürtszó?)
A határ mentén ballagva felértünk a Meszesre. Szétnéztünk a
Meszestetőről, megnéztük a Meszesbükköt s innen hazafelé indultunk a
Farkut-lapon át. Félig-meddig megmásztuk a Vehemkőt is, ittunk a
Csikós-kut vizéből s nagyoknak és fényeseknek találtuk a a csergedező
Rakottya csiborjait. Innen értünk a Nyiresbe s Boronya halálára.
Kissé szokatlan, kissé pogány dülőnevek, de el kell türni. A Bakonyban
vagyunk és pedig a szent-gáli határban. Igaz, hogy a határ napkeleti
szélén, a hol már a márkói és rátóti Bakony kezdődik, de hát ez is az
öreg Bakonyhoz tartozik.
Boronya halála!
Ez is dülőnév. Hajdan sürü, vén fákkal teljes, ma már ligetes, vagy
egészen letarolt. A tagositás óta nincs is meg már régi szine, régi
mivolta. Negyvenhárom esztendeje mult, a mikor ott jártam utoljára.
Furcsa név. Boronya halála. Hogy lehetett dülőt igy nevezni? Bizonyosan
itt halt meg Boronya. De ki volt hát az a Boronya? Nemes úr-e,
szegénylegény-e? Vagy valami hős, a ki törökkel, némettel, vagy más
kutyafejü ellenséggel itt viaskodott? S mikor halt meg és miért halt
meg?
Kérdezősködtem utána.
Sok mesét mondtak róla. Vitézi viaskodás itt nem történhetett. A vitézek
uton, járt helyen, nyilt mezőn hadakoznak. Nem járnak azok föl a
Meszestető aljára.
Elmondom az esetet, a hogy igazán történt. Szomoru történet, de bizony
nagyon egyszerü.
Boronya szegény ember volt, csak afféle bakonyi kanász. A rajtavalóján
kivül alig volt valamije. A rajtavalója se nagy dolog. Szür és
fehérnemü. Kalap és tarisznya. Karikás és kürt s kétmeszelyes csutora.
De volt felesége is. Ott lakott a Horhi pusztán s volt tizenegyéves fia
is. Ez már vele járt apjával és a disznófalkával. Papnak pap a fia,
kanásznak kanász. Igy szokott az lenni.
A disznófalka szent-gáli nemeseké volt. Régi bakonyi sertésfajta. Ma már
ez is kiveszőben.
Különös fajta volt ez. Magas, hosszu, sovány test. Nem vaddisznó, de nem
is szelid. Afféle fehér vaddisznó, mely sohase volt még hajlék alatt;
falut, házat, sohase látott, kint van éjjel-nappal, télen-nyáron. Ha
ingerlik: megtámadja az embert, meg is öli, meg is eszi. Farkastól nem
fél, úri ruhás embert meg nem tür közelében, messze elkerülik még a
vadászok is. Ki kell előlük térni.
Csodálatos fehérszőrü állatok. Sörtéjük ritka, halvány rózsaszinü
testük. Szempillaszőrük is hófehér. Husuk, szalonnájuk jóizü, de
szalonnájuk közepén van valami pánczélréteg. Ezt megrágni emberi
fogakkal nem lehet. Még talán farkasfogakkal sem.
De a kanászt, a ki éjjel-nappal vele jár, rendkivül szereti és becsüli.
Megbecsüli a fiát is, a kutyáját is. Van neki szive, belátása.
Egykor, régen, valamikor kegyetlen tél volt. Örökös hó, zivatar,
szélvész, kemény fagy. De hát ettől nem fél se a kanász, se a falka.
Megszokta már. Eszébe jut, volt már ilyen idő máskor is. Kiálltuk,
elszenvedtük. Boru után derü. Egyszer majd csak kitavaszodik. Ha nagy is
a hó: az se nagy baj. Csak elég makk legyen a hó alatt. Kiturja azt,
fölszedi azt onnan az okos falka.
Hanem hát éppen azért volt kegyetlen a tél, mert nem volt elég makk a hó
alatt. Se tölgy, se cser, se bükk nem ontotta az idén a makkot. Hiába
turta a havat, jeget, göröngyöt a szorgalmas sörtés: alig talált
valamit. A hidegnek pedig az a különös természete van, hogy kétszeresen
hideg, a mikor a bendő üres.
Egyik napon délutánra fordult már az idő s bizony éhesek voltak a
sörtések. Hiába szólongatták Boronyát a kanászt, hiába döfödték orrukkal
a csizmaszárát, hiába ránczigálták szürkötőjét: Boronya nem tudta őket
jó makkra vezetni. Eleget káromkodott a jó Boronya, még a könnye is
kicsordult egyszer-másszor, megértette ő sörtéseinek minden szavát,
minden panaszát; de segiteni nem tudott.
Végre czéltalan kóborlás után kiértek a Nyiresből, arra Herend felé. Vén
cserek, iharok és hársak álldogáltak ott ritkásan. Ott már igazán nem
lehetett sok makkot találni. Elővette hát kürtjét a jó Boronya s egy sor
nótát szépen, figurásan, rikoltó magas hangon elfujt a falkának.
A sörtés nagy zenekedvelő. Elfelejti éhét-szomját, ha zenét hall.
Kitárja fülét, lefelé tartja orrát s a zenélőre függeszti tüzes szemét,
ugy hallgatja a kürtnek hangjait. Nem röffenne, meg nem mozdulna a
világért se.
De hát ez se tart örökké. A kürt csak birná, talán a falka is birná, de
a tüdő nem birja. S a mint elröppent az utolsó hang: rögtön odaszállt a
falkára az éhség fekete madara.
Mit csináljunk?
Szerencsére öreg tapasztalt sörtés is volt a nyájban. Ez felnézett az
öreg fákra s észrevette, hogy azok ága tele van fagyöngygyel. Sötétzöld,
eleven fagyöngygyel. A fagyöngy pedig télre jó falat. Egy-egy fagyöngy
két-három éhes sörtésnek is elég egy-két napra, hiszen akkorák azok a
fagyöngyök, mint a gólyafészek.
Odament az öreg sörtés Boronyához, elkezdett csöndesen beszélgetni,
megfogta Boronya szüre peremét s lassankint ránczigálta.
– Mit akarsz öreg?
A sörtés tovább beszélgetett. Mi emberek, magasabb rendü lények, azt a
beszélgetést röfögésnek nevezzük. Valószinüleg a sörtés is igy vélekedik
a mi szónoklatainkról, de a jó Boronya megértette az okos szót. Kivált,
mikor az öreg, tapasztalt sörtés beszélgetés közben mindig a fagyöngyre
pislogott.
A sörtés beszéde bizonyára igy szólt:
– Lásd, édes jó gazdánk, az a fagyöngy finom nyalánkság lenne, de az a
fa ágán van, mi pedig itt a havas földön vagyunk. De mi tisztességes,
komoly férfiak vagyunk s nem csuszó-mászó, ugra-bugra népek, mint a
mókus, meg a macska, nem is repülő állatok, mint a varju. Mi oda a
fagyöngyért fel nem mehetünk, hanem te, jó gazdánk, fölmehetnél. Baltád
is van éles s azt a gyöngyöt levagdalhatnád számunkra. Megköszönnénk
szépen.
Ezt értette a szóból Boronya.
– Igazad van öreg.
Lekeritette szürét, tarisznyáját, kürtjét, csutoráját s átadta Pista
fiának.
– Vigyázz fiam, mig a fa tetején járok.
Fölmászott a fára, elkezdte vagdalni a fagyöngyöket, hullottak le a
gyöngyök, rohantak rájuk a szegény éhes állatok s ették az eledelt nagy
örömmel.
Hanem hát talán még jól se laktak: nagy baj történt.
A jó Boronya egy ütésnél megszédült, megcsuszamodott s lezuhant a magas
faágról. Beleesett fejszéjébe s éles fejszéje halálra sebezte. Piros
vére pirosra festette a havat.
Szegény kis fia odament hozzá. Megölelte, szólongatta, költögette. Nem
mozdult a jó Boronya.
Odament hozzá nyája is. Az öregek félreturták a kisebbeket s oda
furakodtak melléje s kis fia mellé. Siratták is a maguk módja szerint,
ébresztgették is egy kissé, orrukkal szeliden meg is döfödték. Hiába.
Nincs többé Boronya. Oda lett az okos őriző. Nem mászik fel többé a
cserfára s nem szerez ennivalót az éhező nyájnak. Vége.
Szegény kis fiucska: mit csináljon. Ember, falu, tanya, csárda nincs
közelben. Hamarosan be is esteledik. Csak az öreg Bakony, a Halyagtető,
a tél, a zuzmara s az éjszaka.
A sörtések ott tolongnak, ott zajongnak körülötte. S ő még nem is érti
ugy szavukat, mint édes apja. De édes apja elmult, most már mit
csináljon?
Sirt, a mig tudott. Azután kezébe akadt édes apja kanászkürtje.
Ő is tudott már kürtölni. Hiszen ő is kanásznak készült. Letörölte a
deret a kürt fuvójáról s elkezdte azt a kürtöt fujni. Szegény árva
falka: abbanhagyta a zsibongást, hallgatta a kürt zenéjét. Gazdájának
halotti éneke volt az.
Alkonyatra elszürkült, elborult a Halyag és a Hárságy. Szél kezdett
támadni, rázta a zuzmarát s a száraz lombokat. De a kürt hangját nem
tudta elnyomni.
Lassankint leszállt a fehér Bakonyra a fekete éjszaka. A szél tovább
zugott, a kürt tovább harsogott. Csakhogy a szél mindig erősebben, a
kürt mindig gyöngébben.
Vajjon mikor hallgat el a vihar? Mikor hallgat el a kürt?
* * *
Ezóta és ezért nevezik a szentgáli királyi vadászok azt a dülőt ott
Herend fölött Boronya halálának.
ATYAFI-LÁTOGATÁS.
(Az ismeretlen nénémasszony. – A Tibay-atyafiság. – A Tibay-birtokok. –
Mi volt a nemesi birtok? – Sághy Tóni atyafi látogatása. – Miért mondott
le örökre Ambrózy az atyafi-látogatásról?)
Bizony az nem beszély, a mit az atyafi-látogatásról irok. Nem is
elbeszélés, nem is szónoklat, talán nem is szépirodalmi mű. Mégis
valami. Ha egyéb nem: a régi nemesi világ arczképének egyik jellemző
vonása.
Jó tizenöt-husz év előtt jelentik, hogy valami jómódunak látszó derék
öreg asszonyság akar velem beszélni. Nem épen uriasszonyság, de nem is
paraszt. Valami falusi kisnemes asszonyság.
Csakugyan az volt. Tisztes sötét ruha, fekete selyem kötény, csipkés
feketeselyem főkötő. A hogy hajdan öreganyám szokott öltözködni.
Kezdi a szót:
– Kedves uramöcsém, engem ugyan nem ismer, mert még sohase jöttünk
össze. De boldogult édes apjával jó ismeretségben voltam, mert hogy ő
vele még megtartottuk az atyafiságot. De maga, kedves uramöcsém,
elfelejtett már bennünket, mert soha se jött el hozzánk
atyafi-látogatóba, noha bizony fiatalabb, mint mi vagyunk.
Örültem e látogatásnak. Kitudakoltam a köztünk való rokonság eredetét,
természetét és fokát. S a mikor már mindent megtudtam s az
atyafilátogatás visszaadását is szivesen megigértem, szinte kiváncsi
lettem, hogy az én kedves – noha eddig ismeretlen – asszonynéném épen
most miért keresett fel engem.
Erre is megfelelt.
– Bizony nem egyébért jöttem én most kedves uramöcsém, hanem azért, hogy
én is öregszem, meg a férjem is. Ki találunk vénülni, ki találunk halni
abból az örökségi perből, azután a maradékaink már nem tudják folytatni
s igy elesünk az örökségtől. Kedves uramöcsém országos hirre jutott,
maga már csak ki tudná járni azt az örökséget hamarosan.
– Miféle örökséget?
– Hiszen jól tudja kedves uramöcsém, hogy az én második izbeli déd
ősapám Tibay Péter volt s én annak vagyok második izbeli dédükunokája.
Azt is jól tudja, hogy második izbeli dédősapám testvérjének ága a
fiában, Tibay Ferenczben kihalt még 1718-ban s ilyképen annak vagyona a
mi águnkra szállott. De minthogy az én eleim Tolnavármegyébe költöztek:
ennélfogva Tibay Ferencz vagyonát a gömörvármegyei atyafiak foglalták
el. Ezt kellene tőlük kipörölni.
– Hol fekszik az a vagyon, kedves asszonynéném?
– Jó szerével bizony magam se tudom, de hiszen megvan az irásokban.
Annyit tudok, hogy öt-hat faluban fekszik Gömörben, Ungban, Ugocsában.
– Azután mennyi lehet az a vagyon, kedves asszonynéném?
– Van az vagy husz-huszonötezer hold, kedves uramöcsém.
Teringette! Jó két-három millió forint érték. Ennek bizony érdemes volna
utánajárni.
– Hát eddig miért nem keresték ezt az örökséget, kedves nénémasszony?
– Hiszen kerestük, kedves uramöcsém, 1848 előtt. De azután zavaros idők
jöttek, amugy is megtudtunk élni tisztességesen, 1848-ban pihenni
hagytuk a pört s azóta bizony ott feküsznek az irások az archivumban.
Ezt a pört kellene föltámasztani.
Az én jó nénémasszony nem volt se eszelős, se képzelődő. Vagyona is
tisztességes volt, beszéde is komoly és értelmes, de azt mindjárt
észrevettem, hogy a mai törvényeket ugyan nem ismeri. A mi nem is csoda.
Ki a manó ismerné ma már az összes törvényeket?
Meg kellett mondanom neki a valóságos igazságot.
– Azt a pört most már nem lehet föltámasztani, kedves asszonynéném.
Lássa, 1848 után német világ volt nálunk, a németek uj törvényt hoztak,
a régi örökséget eltörölték, a maga öröksége pedig már százhatvanöt
éves, már most ezt kézbe venni sehogy se lehet.
Kissé megütközött szavaimon.
– Ejnye kedves uramöcsém, furcsa lenne az. Hiszen nemes ember jussáról
van a szó. Hogy lehetett volna a németnek annyi ereje, hogy a nemes
ember jussát is megrontsa?
– De kedves nénémasszony, azt is meg kell ám gondolni, hogy százhatvan
esztendőről az atyafiságot is nehéz ám tisztára megbizonyitani.
– Már hogy volna nehéz, kedves uramöcsém? Hiszen 1848 előtt mi is
voltunk atyafilátogatóba a gömörieknél s ők is voltak minálunk.
Menyecske koromban egy hétig utaztunk férjemmel, mig odaértünk s két
hetet töltöttünk ott. Mind az egész atyafiságot bejártuk.
Nagyot gondoltam. Nagyot néztem. Az a jó ősnemes tiszta asszonyarcz
tökéletesen őszinte volt. Ugy beszélt, a hogy hitt, érzett és
gondolkozott. Hejh, te jó öreg nemes asszony, boldog világ, régi világ,
örökre eltünt világ az már, a hol a te lelked bolyong!
Atyafilátogatás!
Hiszen igaz: hajdanában ez is intézmény volt, ez is része volt az ősi,
nemesi alkotmánynak. Ma már ennek vége.
Mi volt a nemesi birtok?
Szent bizomány a nemes úr kezében. Nem az övé, hanem az egész családé.
Az öröklési jog végtelen volt. Ha az egyik ág kihalt belőle: beleült a
másik ág. Az idegen kézre került ősi birtokot visszakövetelhette magának
háromszáz esztendő mulva is az igazi örökös. Bitang volt az, a ki az
ősök birtokhagyományát könnyelmüen tékozolta el.
Ez volt az ősiség.
Az atyafilátogatás is ehhez tartozott.
A hol sok a gyerek: a harmadik, negyedik izen már négy-ötszáz tagból áll
ugyanannak az apának és anyának maradéka. Leányágon idegen nevek, idegen
családok férkőznek az atyafiságba. Mindegyiknek megvan öröklési joga a
másik után. Illetlen dolog lett volna meg nem ismerkedni azzal, a ki
után én jutok örökséghez, vagy a ki én utánam jut ahhoz. Nemcsak a
rokonvér vágya, de a tisztesség is azt parancsolta, hogy az atyafiak
fölkeressék egymást.
Lássunk csak egy-két vidám példát is erre.
A Váczi-utczának egykor állandó alakja volt déli órákban a jó Sághy
Tóni: világos ruhája, gondosan kezelt bajusza, kerek feje, kerek hasa
ismerős volt mindenki előtt. De ő is ismert mindenkit az országban.
Vidám mosolya, harsány hangja, elmés ötlete volt mindenkihez.
Adoma van ennek atyafilátogatásáról.
Alig került ki az iskolából, fiatalon nyomban szolgabiróvá választották.
Atyafilátogatóba nem mehetett messze.
Azonban a szolgabiróságról le kellett mondania. Valami nagyúri hibát
követett el. Nagyon érdekes volt esete, de most ide nem tartozik. Váltig
dicsérte hibáját az egész ország, meg is szerették miatta mindenütt, de
hát le kellett mondania.
Ghyczy Kálmán szegről-végről rokona volt s azt kérdezte tőle:
– Mit csinálsz most?
– Egyelőre atyafilátogatóba megyek. Elvégezem egy hujjában…
Elindult. Nyakába vette, mint mondani szokás, Tolnát-Baranyát.
Hét-nyolcz vármegye volt tele rokonaival. Komáromból indult jó négy
lóval s oda kellett majd haza is térnie.
Ment-mendegélt. Egyik rokonhoz névnapra, másikhoz születésnapra
tekintett be. Lakodalom, keresztelő, szüret, disznótor, vásár, sátoros
ünnep, tisztujitás, követválasztás, beiktatás, nemzeti ünnep mindig
akadt. Egyik a másik után. Győrben ki kellett cserélni az ostorhegyest,
Fehérváron a rudast, Kaposvárott a nyergest. Sopronban gyökeresen meg
kellett javitani a kocsit is. De azért az atyafilátogatás nem ért véget.
Egyszer Kemenesalján volt valami atyafinál. Az urak bent mulattak, a
kocsisok kint beszélgettek.
A házigazda kocsisa azt kérdi Sághy Tóni kocsisától:
– Honnan jöttetek pajtás?
– Szombathelyről.
– Hát oda?
– Répcze-Lakról.
– Hát aztán?
– Valamennyi helyet, a hol jártunk, el nem tudom számlálni, de jártunk
mi száz helyen is.
– De hát hol laktok ti pajtás?
– Azt se mondhatom meg, mert a mióta a mostani uramat szolgálom: azóta
még nem voltunk otthon. Annak pedig már másfél esztendeje.
Hát ilyen atyafilátogatás is volt igen sok.
Száv év előtt egy tolnavármegyei úr lemondott az atyafilátogatásról.
Ambrózynak hivták.
Sürün jöttek gyerekei a világra. De csak ugy egyesével. Hanem egyszer
atyafilátogatóba járt s azalatt szült kedves felesége, de egyszerre
kettőt. Mire lóhalálában haza hivhatták: ott volt a kettős szaporaság
Aztán idő mulva megint elment atyafilátogatóba s azalatt megint ikrek
jöttek a világra. Lovas legénynyel értesitették ugyan a vajudás
kezdetéről, de az első gyerek mégis nála nélkül látta meg a napvilágot.
Harmadik esetnél nem messze járt, csak Bölcskén, vagy
Duna-Szent-Györgyön nézett be az atyafiakhoz. Az izenethordó czigány
gyorsan értesithette, haza ért még a vajudás alatt.
Az volt a szokás, hogy a nagyasszony az ágyas házban feküdt, mellette
forgolódott a bába, jó öregecske bizalmas asszony s azalatt, mig a
vajudás tartott, a benyilóban volt Ambrózy nagy jó urunk s ott várta a
válságos pillanatot. A pipa és a kostök ott volt az udvarra néző ablak
deszkáján, de pipázni nem volt szabad. Jó katholikus volt, imádkoznia
kellett a nehéz órák alatt. Szivesen tette.
Egyszer csak itt a válság. Bedugja fejét a bába a félig nyitott ajtón.
– Imádkozzék nagy jó uram a jó istenhez, itt a nehéz pillanat, adja ránk
áldását.
Ambrózy imádkozott. Ez volt a házi szokás.
Kis idő mulva megint bedugja fejét a bába.
– Adjunk hálát a fölséges uristennek nagy jó uram a szerencsés
végezésért. Férfigyerek az isten áldása.
Ambrózy imádkozott. Ránézett a pipára, de a bába tilalmat intett a
fejével. No isten neki, hát most még ne gyujtsunk rá. Még lesz egy
gyerek. Ne ütközzünk meg rajta, igy szokott az lenni.
Csakugyan jó és tökéletes végezéssel járt a második vajudás is. A bába
szava s Ambrózy nagy urunk kettős imádsága csak épen ugy folyt le, mint
előbb.
De már ekkor megszünt lelkén minden aggodalom s vidáman nyult a
dohányzacskóhoz, megtöltötte a pipát keményen, kicsiholt nyomban s
körülvette magát vigan bodorodó füstfelhővel.
Azonban megint csak mutatkozik a bábaasszony feje a félig nyitott
ajtónál. Most már harmadszor.
– Imádkozzék nagy jó uram a jó istenhez, megint itt a nehéz pillanat…
Ambrózy nagy urunk nem engedte a bábát tovább szónokolni. Nagy hangosan
rákiáltott.
– Imádkozzék a pap, az ő dolga. Hányat akartok még velem kiimádkoztatni
istenadták? De én a pipám le nem teszem.
Tovább füstölt, de azért csak meg lett istennek harmadik áldása is.
Hanem ezentul nem mert többé atyafilátogatóba menni. Nehogy megint ujabb
veszedelemre hivják haza.
ÜK.
(Jókai és Tóth Béla használta e szót: ükapám. – Hibásan. – A süv szó. –
A család izei. – Régi tudós is ejt hibát. – Tanulság.)
Volt egy vitám az én nemes barátommal, Tóth Bélával. A vita érinti
Bakony vidékének magyar nyelvét, közlöm tehát e könyvemben.
Egykor azt irta valamelyik levelében a Pesti Hirlap hasábjain: ükapám.
Fejemet csóváltam. Hogy még Tóth Béla is tévedhet régi jó magyar szó
értelmének tudásában. Nagy sor ez. Rögtön fölkerestem.
– Hiba történt, Béla fiam. Azt irtad ime: ükapa. Nincs az apák közt ük s
nincs az ükök közt apa. Az ük csak nőnemü előd lehet.
Jóizün nevetett és nagyot. Először azon, hogy én ily semmiségért
egyenesen rárontottam. S másodszor azért, mert szentül hitte, hogy nem ő
tévedett, hanem én tévedek. Engem jó magyar szokás szerint bátyámuramnak
szólitott.
– Hiszen, bátyámuram, Jókai is beszél egy helyütt az ükapjáról, ő már
pedig csak tudja, ha valaki tudja.
– Igaz, egy helyütt ükapját emliti, de ő is téved. Neki is szemére
hánytam.
– De hát honnan tudod, te, bátyámuram, hogy mi tévedünk s neked van
igazad? Hol vannak forrásaid, hol vannak bizonyságaid?
– Tudom hazulról, az apai hajléktól, kisgyerekségemtől fogva. Egyébiránt
Zádor Györgytől és Zsoldos Ignácztól is tudom, a kik ezelőtt ötven s
néhány évvel az osztrák polgári törvénykönyvet talán forditották is, de
magyar forditását mindenesetre gondosan átnézték s nagy tudásukkal s
tekintélyükkel megerősitették. Ez a forrásom, ez a bizonyságom. Zádor és
Zsoldos. Ki merne e két tudóssal versenyre szállani?
– No nézzük hát a jó Páriz-Pápait.
Elővette nyomban azt a háji-báji vaskos könyvet s hirtelen megtalálta
benne az ük-szót. Ük azt jelenti latinul: valamelyik avia.
Most már ő is csodálkozott. Avia csakugyan nőnemü és nem himnemü. Apa
tehát nem lehet, hanem csak anya. Azt a könyvet pedig földhöz vágni nem
szabad, mert ősidőktől fogva minden magyar nyelv tudósának ő az egyik
örök forrása.
Visszatette a könyvet helyére.
– Megadom magam, bátyámuram.
Belekezdtünk ekkor a család őseinek, ágainak, törzseinek, származékainak
magyar nyelvi vizsgálatába. Összehordtunk nagy csomó nevet és szót.
Találgattuk: melyik ezek közül őstiszta magyar, melyik lehet idegen
származásu? Én már régebben foglalkoztam ugy magamban e kérdéssel.
Hiszen törvényalkotási kisérletekbe is keveredtem egyszer-másszor. Azt
is tudtam, hogy a családtagok s rokonsági viszonyok és kapcsolatok
jelzésére a mi nyelvünk alkalmasabb s megfelelő szavakban gazdagabb,
mint a kerek világ akármelyik nyelve s talán gazdagabb, mint együttesen
valamennyi nyelve. Volt hát elég anyagunk a beszélgetésre.
Abban mindjárt megegyeztünk, hogy a sógor szó valószinüleg a német
szomszédságból csuszott be hozzánk. Szép szó, az igaz. Erős hangzása
daczára könnyü ejtésü. Nem nyelvficzamitó, mint a milyen a legtöbb német
szó a magyar embernél. El is van terjedve annyira, hogy az irodalomban
és közbeszédben s a legfelső és legalsó rétegek egyaránt használják. Sőt
sejtelmük sincs arról, hogy van e fogalom jelzésére ős magyar szó is, a
mely szebb is, jobb is, rövidebb is, mint a németes vendég szó. S a mely
végre is a mienk, az édes mienk.
Mi a sógor a családi kapcsolatok közt? Bizony ebben is sokat téved a
köznép s kivált a budapesti uri nép.
Hogy én nekem sógorom a feleségem testvérje s hogy az én feleségemnek
sógora az én testvérem: ezt csak tudják. De már az ángyot és sógornőt
kegyetlenül összetévesztik. Nekem például a feleségem testvérje
csakugyan sógorom, de már a testvérem felesége csakugyan nem sógornőm,
hanem ángyom. Ehhez már a német nyelv nem ért s azért a budapesti uri
nép hebehurgya tudatlansággal az ángyát is mindig sógornőjének nevezi. A
köznép jó magyar vidéken nem esik ebbe a hibába. Ő tisztán tudja és érzi
a különbséget.
A sógornak ősmagyar neve: süv. Süvem annyi, mint sógorom. Három betüs
rövid és szép szó. A tizenhetedik századig élt a magyar irodalomban,
azóta elkezdték feledni. Az utolsó két században elfeledte már a köznép
is. Csak igen kevés helyen emlékeznek már rá. Öregektől én még hallottam
a Mezőföldön, a Bakonyban és Balaton mellékén. De csak ily kapcsolatban:
süves rokon. Sokan azt se tudják, miért süves? Azt hitték, a süves szó
talán tévedés a szives szó helyett és csakugyan ezt használták a süves
helyén. A nagy nyelvi tisztulásnak, az irodalmi átalakulásnak s az
utolsó század iróinak mulasztása, hogy irodalomban és közéletben ujra
föl nem támadt. Ha Kisfaludy, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Jókai
alkotásaiban benne volna: az irodalomban és közéletben is benne volna.
Szegény elhunyt nemes barátommal megfogadtuk, hogy irói alkotásainkban
mi e szép magyar szót használjuk ezentul, ha alkalom lesz rá. Csakhogy
ritkán jő alkalom. Nekem azóta talán kétszer jött.
Nyájas olvasóm mosolyog tán a fölött, hogy felnőtt emberek egyes
szavakon is annyit tudnak tünődni. Bizony annyit tudnak. A magyar nyelv
a magyar nép lelke. Minden szó a léleknek egy darabja. Sokszor igen nagy
és értékes darabja. Ma százezer szóból áll a magyar nyelv. Mi ehhez
képest száz szó? Semmi. Száz porszem. De ha mégis volna olyan száz
szavunk, melyről biztosan tudnók, hogy azt Attila vagy Árpád ősünk
valósággal beszélte: minő mérhetetlen tudománybeli kincs volna az!
Azonban térjünk csak vissza az ük szóra. Hogy ezt jól megérthessük,
számláljuk el a család ízeit.
Én. – Ez az első íz.
Apám, anyám. – Ez a második íz.
Öreg apám, öreg anyám. – Ez a harmadik íz. De itt már sok megjegyzésünk
akad.