A köznép még emlit öreg apát, anyát, de a miveltebb osztály már alig.
Igy beszél a budapesti ember is: nagyapám. Igy hagyta bent az osztrák
törvénykönyvben Zádor és Zsoldos is a szót. Igy használják széltében
iróink is. Azt hiszem, ez egyenesen, közvetlenül német befolyás, habár
igen régen használatos. Az én szép Mezőföldemen s Balaton mellékén az én
gyerekkoromban még senki se tudta, mi a nagyapa, nagyanya. Azt se
tudtuk, mi az após, anyós. Ezek helyett az ipam, napam szavakat
ismerjük. A hogy a népdal mondja:
Eb fél, kutya fél,
Mig az ipam, napam él.
De menjünk tovább. Mit jelent ez a szó: szép apa, szép anya? Ez is a
harmadik ízt jelentené s öreg apa-anya helyett volna. Eredetét,
származását nem tudom. Nem is jártam utána. Az én vidékeimen a nép nem
ismeri.
Lássuk a család többi ízét.
Ősapám, ősanyám. – Ez a negyedik íz. Itt azonban már még több a fontos
megjegyezni való.
Először is túl-a-dunai öreg nemes ember használja ugyan e szavakat:
ősök, ősi jószág, őseink, ősiség, stb., de az ősök alatt az öreg apán
túl az összes fölmenő rokonsági ízeket érti, föl egész Árpádig. Ha
különösen az ősapáról és ősanyáról akar megemlékezni, akkor azt mondja:
jobb apám, jobb anyám. Sőt a mi nekem kis gyerekkorom óta mindig
feltünt, az o betü helyett ó betüt ejt. Jóbb apám, jóbb anyám: ez a
kiejtés. Régi jóbbjaink is azt jelenti nála: régi őseink.
Ennek se tudom eredetét. De régi mondás, a mult századokban irodalmilag
is élt. Az igazi magyar észjárás szüleményének tartom. A tizenöt éves
gyermek például együtt élhet harminczöt éves apjával és anyjával,
ötvenöt éves öreg apjával és anyjával s hetvenöt vagy nyolczvan éves
ősapjával vagy ősanyjával. Már most kedveskedő gyermeki szóval miként
nevezze ezeket? A szülőket édesnek, azok szüleit nagynak, szépnek,
öregnek nevezi, bizony az ős szülők számára alig talál szebb szót, mint
ezt: jóbb apa és anya.
Azután van egy érdekes jelenség.
A magyar ész az ős szóval és a mag szóval sajátságosan bánik. Ősnek
leginkább csak férfit fogad el, asszonyt nem. Mert nemzetséget alkotni
csak férfi tud, asszony pedig nem tud. Igy van a maggal is. Ha azt
mondjuk: ez a család magtalan: ez nem azt jelenti, hogy nincs gyermeke,
hanem csak azt jelenti, hogy nincs figyermeke. Leánygyermek tiz is
lehet, de ha fiu nincs: akkor magtalan. Igy tanitja ezt a Corpus Juris
és a Tripartitum. Megmagyarázta ezt egyik művében maga Deák Ferencz is.
Az ük ős turáni eredetü szónak látszik. Vámbéry legalább a finnek,
lappok, csagatájok közt meglelte rokonát. Eukko, akkó, ekecze e
nyelveken mind nagy anyát s idősebb nőrokont jelent.
Az ötödik íznél jön elő az ük: dédapa, ükanya.
A hatodik ízben megint ott van az ük. Dédősapa, ükősanya.
Itt most már nyelvbeli rejtélyre akadunk. Ha az öreg apának öreg anya
felel meg s az ősapának ősanya: miért nem felel meg akkor a dédapának a
dédanya s miért kell a dédanya helyett ükanyát mondanunk? Magából a
magyar nyelvből – ugy gondolom, nem is lehet a rejtélyt megfejteni. A
megfejtést a turáni összehasonlító nyelvtudománytól várhatjuk.
A latin nyelven eligazodni tökéletesen nem lehet vagy legalább én nem
tudok. Avus, atavus, abavus, proavus: e szavak jelzik az őst, dédet,
dédőst, dédüköt, üköt. Páriz-Pápai szerint ük: avia, dédük: atavia.
Ugyanő azt mondja: üköd annyi, mint nagyanyád anyja. Ezt nem jól mondja
a régi nagy nyelvtudós, mert a nagyanya anyja nem ük, hanem ősanya.
Másutt meg azt mondja: feleségemnek üke azt jelenti: napamnak anyja. Ezt
már épen nem találta el a nagy tudós. Mert napamnak az anyja az én
feleségemnek nem üke, hanem csak öreg anyja.
Bizony hibáztak a régiek is. A nyelvtörténeti szótárból azt látom, hogy
a Kazinczy-kodex egy helyütt az mondja: »Szent Anna vala Máriának anyja
és Krisztusnak ükeje«. Ez az állitás se igaz. Mert Szent Anna
Krisztusnak öreg anyja. Krisztus üke Szent Anna édes anyja volt.
Azt mondja a kodex: Krisztusnak ükeje. Ez az ükeje üke helyett van.
Eszembe jut, hogy az én vidékemen is igy beszélnek: kieje ez a kalap? A
kieje szó a kié helyett van.
Ükeje, kieje, öveje: egyenlő ragozások. Sokat lehetne erről beszélni. De
bizzuk ezt Szily Kálmánra. Ő a mestere.
Vannak nyelvtudósaink, a kik azt mondják: tökéletesen elterjedt szó a
sógor; elég tiszta és szép is, miért hagyjuk el s miért tegyük helyére a
süvet? Bizony egyszerü a felelet: azért, mert a süv magyar szó s nem
német és azért is, mert rövid és szép és egytagu. És kényelmes is. Ha
azt akarom mondani: süves rokonság, bizony esetlen dolog lenne e helyett
azt mondani: sógorsági vagy sógoros rokonság.
Lehr Albert még tovább is megy. Azt mondja: ha Jókai és Tóth Béla
tévedett s ha a közönség is téved az ükapa használatában, hát hiszen
akkor semmi baj, ha az irodalom is megmarad az ükapánál. – Ez nem az én
nézetem. Kapa is más, kasza is más és ha Jókai vagy Arany vagy bárki
százszor eltévesztené a szót s egyiket a másik helyett használná:
irodalmunkban akkor is csak a kapát kellene kapának s a kaszát kellene
kaszának nevezni. A nyelv törvénye természettörvény, az ellen nincs
tekintély.
EZ IS VÁLÓPÖR!
(Zádor Pali őrzi a kutyabőrt. – Megnősül, gyereke lesz. – Válik a
feleségétől. – Válópöre alatt minden békéltetésnél ujabb gyereke
születik. – Utóbb megunja a sok gyereket és a hosszu válópört.)
Régi megyei történetet mesélek. Az én jó bakonyi vármegyémből. Édes jó
vármegyém, de sok bölcsesség kormányozta egykor benned a világot! Éppen
ezt bizonyitom be ezzel a furcsa válópörrel is.
Volt egy viczefiskusunk, Zádor Pali volt a neve. Régi jó családból,
törzsökös nemesi vérből volt származása. Büszke is volt rá. Másra nem is
volt büszke, csak erre. A birtok rég eluszott már. Jobbágyainak már
hirük-hamvuk se volt. Erdeit is más járta, bakonyéri malma is másnak
kelepelt, másnak nyikorgott, nem ő neki. Csak az ősi kis kuria volt még
meg, de nem hét szál szilvafával, hanem hetvenhét szál szilvafával s
megszámlálhatlan dió, körte, alma, cseresznye, mogyoró és somfával.
Derék nagy gyümölcsös. Ebből élt maga is, tyukja is, tehene is, malacza
is. Ezentul csak kutyabőreit őrizte példás gondossággal. A nemesség nem
ért ugyan már semmit, de a származás nemessége mégis nagy kincs. Kivált
annak, a kinek ugy sincs egyebe.
Azonban ügyvédi oklevele mégis volt. Ennek segitségével lett a nemes
vármegye viczefiskusa. S ennek segitségével kapott feleséget is. Derék,
jó, piros-pozsgás, jókedvü menyecskét. Irigyelte tőle, magasztalta érte,
ócsárolta őt magát mellette mindenki.
Miként jutott a házassághoz: nem tudom. Mi a Bakony déli és keleti
oldalán laktunk, ő a Bakony északi és a nyugati oldalán. A Bakony nagy
erdő, innenső oldala nem sokat tud a tulsóról. Én már csak akkor
barátkoztam meg vele, a mikor fiatal férj és ujdonsült apa volt.
Olyan fiacskája született, mint a vasék. Büszke lehetett rá apa, anya,
bábaasszony.
El is dicsekedett vele boldog apja uton-utfélen.
Méltó sarjadék az ősi nemes Zádor-nemzetséghez!
Valami gézenguz pajtása azt felelte rá bolond észszel:
– Jó-jó, Pali, de a fiad az aranykulcshoz még se jut el könnyedén.
Pali barátunk felugrott e szóra. Majd a padlást ütötte át a fejével.
Kerekre nyilt a két szeme, tátva maradt a szája, mintha látást látott s
halálra rémült volna.
Mi történt?
A haragos mennykő ütött le mellette?
Nem. Hanem az villant meg eszében, hogy az ő édes kis felesége ime talán
nem is nemes ágyból származott. Ha ez az eset nem volna, miért ne
juthatna az ő fia az aranykulcshoz?
Nem feleselt. Nyargalt haza. A felesége éppen a porontyot szoptatta.
Gyönyörü jelenet. De Pali barátunkat nem bájolta el ez a jelenet.
Megállt felesége előtt rettentő komoly arczczal és szétvetett lábakkal.
– Asszony! Nagy beszédem van veled!
Oly hangon beszélt, hogy a menyecske csak elbámult rá. Nem öntött-e föl
vajjon a garatra, noha eddig nem is volt szokása?
– Szólj hát no, micsoda nagy beszéded?
– Ha nekem huszonnégy óra alatt hiteles okiratokkal be nem bizonyitod,
hogy apád-anyád mindkét ágon való őseid, dédeid, ükeid, dédőseid és
dédükeid s minden nemzetséged legalább hatodiziglen nemes volt: akkor
elválunk. Elválok tőled nyomban!
A menyecske megszoptatta a fiacskáját, elringatta, elaltatta,
rendbehozta keblén a ruháját s két csipőjére tette a két kezét s ugy
mondta az urának.
– Én pedig azt neked be nem bizonyitom.
– Miért?
– Azért, mert egyéb dolgom van nekem a világon.
Igaza volt ugyan a menyecskének, de ilyen kereken még se kellett volna
azt kimondani. Lám, a mi Pali barátunk elugrott, nyakába vette a falut,
azután a várost, azután a vármegyét, fölhajszolt minden papot,
matrikulát és megyei arkhivumot s minek utána sehogy se találta meg, a
mit keresett: meginditotta a válópört. Otthagyta feleségét, gyerekét a
kuriában, maga feljött lakni a vármegye székvárosába.
Az egész világ azt mondta: hóbortos bolond. Nem törődött vele. Első
dolog a világon a vér tisztasága. E miatt ugyan el nem választják a
házasfeleket, de hiszen nem is erre alapitotta a pört. Titok,
összeférhetetlenség, engesztelhetetlen gyülölet s egyéb eféle
hiábavalóság. Ezzel hozakodott elő. Bizott abban, hogy ő vármegye ura.
Keresztül hajtja pörét hamarosan.
Hiába bizott.
A nemes vármegye nem ugy gondolkodott, mint a mai hebehurgya világ.
Hanem ugy gondolkodott: nem szabad a pört gyorsan elintézni. Nem azért
van a világi hatóság, hogy a perlők, patvarkodók, viszálykodók kedvében
járjon. A ki pört indit: várjon, fizessen, csusszon-másszon utána, unja
meg teste-lelke, öregedjék ki belőle, kivánja a poklokra az irót-birót,
prókátort, tanácsadót. Majd bizony! Ha gyorsan intézkednék a vármegye:
az ördög se győzné a sok panaszt és panaszkodót elkergetni.
Pali barátunknál se tett kivételt a nemes vármegye.
Mielőtt a pör tárgyalását megkezdené: kitüzte az egyezkedési tárgyalást.
Éppen egy esztendőre nyujtotta ki a határidőt. Igy hozta magával az ősi
szokás. Akkor pedig jelenjék meg személyesen mind a férj, mind a
feleség. Mert különben igy meg amugy!
Meg is jelent. Pali barátunk ugy is ott lakott helyben. De megjött a
menyecske is, hozta kis fiát is. Kis fia oly hatalmas növésnek indult,
hogy már dalolni és tánczolni is tudott, pedig alig mult egy éves. Oda
szállt a menyecske az »Angyal« vendéglőbe a viz mellé, a nagy hid mellé,
a hol a Nepomuki-szobor tartja a keresztet. Ott volt egy kétablakos kis
nyájas szobája.
Hogy tudta meg ezt Pali barátunk?
Hogyne tudta volna meg?
Igaz, nemes ember természete: az előzékenység, udvariasság, gyöngédség
és hódolat az asszony iránt. Még akkor is, ha az asszony az embernek
valóságos felesége. Még akkor is, ha az ember válik a feleségétől.
A nemes ember sohase lehet más, mint nemes ember.
De bizony várta a menyecskét Pali barátunk hódoló tisztelettel.
Gondoskodott is számára fütött kályháról, jó vacsoráról. Megölelte,
megcsókolta fiacskáját. Kezet csókolt a menyecskének is. Együtt is
vacsorált velük, ne legyenek társaság nélkül. Azt se tudta, mikor
következtek el hajnal felé egymástól, mikor ment haza diákos özvegy
lakába.
Másnap volt a megyei széken a békéltetés. Ünneplő ruhájában jelent meg
mind a két váló fél. Prókátornak, ügyvédjelöltnek, lótófutónak semmi
hire.
A békéltetés is más volt, mint mai napság.
Ma oda rendel a biróság ötven férjet és feleséget egyszerre. Csak ugy
nyüzsögnek mindenfelé. Se a biró nem ismer senkit, se a birót nem ismeri
senki. Nem is szól a biró a házasfélnek se szivéhez, se lelkéhez. Csak a
jegyzőt kérdi: rendben van-e az iktatás, kiadás, numerus, terminus,
rubrika, kereset, melléklet, matrikula, lakásbizonyitvány s több efféle
ostobaság. A jegyző motyog valamit, a biró int egy plajbásszal.
– Elmehetnek!
Bevégződött a békéltetés. Az asszonynak egész szive, egész lelke, egész
üdvössége és kárhozata van az ügyön s ime a biró jó szót se szól hozzá.
Csak ugy végzi el ügyét, mint egy aktát. Ide dobja, oda dobja. Mint a
számadó juhász, mikor lebélyegzi a birka fülét.
Nem igy volt ez hajdan.
Ott ül az ősz alispán az asztal fején. Előtte a keresztre feszitett
Üdvözitő képe. Előtte a Törvénykönyv és a Szentirás. Jobbról-balról a
táblabirák nyolczan-tizen. Ünnepi csend és komolyság. Nem csapkodják az
ajtókat, nem feleselnek a lótófutók. Mintha templomban volna mindenki.
Az alispán maga elé állitja a férfit és a nőt s szól hozzájuk:
– Édes fiam, édes lányom! A földi igazságszolgáltatás szine előtt
álltok. De a ti viszálytok nemcsak földi, hanem égi ügy is. Isten
rendelése a szent házasság. A ti boldogságtokra, a bűnös emberiség
javára, az emberi nemzetség fenntartására határozta azt a mennyei
végzet. Hogy te, édes fiam, ne lennél magad özvegyen és hogy te, édes
lányom, ne lennél magad árván. Hanem egymást boldogitanátok. A mit Isten
összekapcsolt: el ne szakassza az emberi gyarlóság. Gondoljátok meg ezt
édes fiam, édes lányom még egyszer!
Igy beszél az igaz biró, de hosszan beszél. Könnye hull a menyecskének,
de Pali barátunk arczára is kegyetlen boru ereszkedik.
Nem békülnek.
– Jól van édes fiam, édes lányom. Mához egy esztendőre ujra megkisértem
köztetek az egyességet. Itt legyetek pontosan.
Ott voltak. Csakhogy az alatt megint egy piros pufók gyermek született.
Ott tartotta ölében az asszony. A másik ott állt mellette, fogta a
szoknyáját. Az uj gyereket is be kellett jelenteni a válópörbe. Ez már a
válópör alatt született.
– Van valami mondanivalója a férjnek erről az uj körülményről?
Pali barátunk megsodorintotta a bajuszát.
– Meg kell hajolnom a bevégzett tények előtt!
Okos beszéd!
Ujabb terminus ujabb esztendőre. Ujabb gyerek az ujabb terminusra.
Egyik békéltetésen végignéz Pali barátunk a gyerekeken. Ugy állnak
egymás mellett, mint az orgonasip. Tudja, hogy mindez a nemes embernek
az asszony iránt való lovagias hódolatából származott ott az
»Angyal«-vendéglőben a viz mellett, a nagy hid mellett, a nepomuki szent
szobra mellett. Végignéz a gyerekeken. Keserüséggel telik meg a szive.
Kifakad:
– Tekintetes megyei törvényszék! A mióta minket békéltet: örökké
szaporodik a gyerek. Már nem győzöm. Ha engem még egyszer ide idéznek
békülésre: fölgyujtom a vármegye házát! Nekem már sok a béke meg a
gyerek.
Az alispán föláll, fogja a válópör aktáit s odavágja a köpőládába.
– Ezt a szót vártam, Pali öcsém. De ha nyomban vissza nem mégysz a
feleségedhez: szemem elé ne kerülj. Mint a kintjárót: ugy verlek ki a
vármegyéből!
Ez volt az itélet.
De volt is foganatja. Ötven évig élt Pali barátunk boldog házasságban a
feleségével. A kutyabőrt sohase hozta elő többé.
Példabeszéd lett válópöréből.
KIKBŐL ÁLLT A TÁBOR?
(1848. évi márczius 15-ike Pozsonyban és Pesten. – A tizenkét pont. – A
pesti ifjak. – Tómics gazda ötvenkét szücslegénye.)
Mi történt márczius 15-én ezelőtt ötvenöt esztendővel? Az ábrándok
illatos ködéből, a hagyományok megszentelt jelszavaiból, a költészet
virágaiból ki lehet-e érteni tisztán, a mi valósággal történt?
Két nagy eseménye van ennek a napnak. Az egyik Pesten, a másik
Pozsonyban jött létre. Egyaránt fontos mind a kettő. A nemzet
történetének ragyogó fejezete mind a kettő.
Pozsonyban e napon készült el az az országgyülési határozat, mely által
az osztályokra szakadozott magyar népből egy pillanat alatt megszületett
a magyar nemzet. Az egységes magyar nemzet, a milyen volt Árpádnak
honfoglaló serege.
A nemesség válla eddig szüz volt, közteher azt nem nyomta még. Adót nem
fizetett, közmunkát nem végzett, de azért minden jogot és szabadságot ő
élvezett. E napon mondta ki a közteherviselést. E napon határozta el,
hogy birtoka arányában magára veszi a köznép adóterheit s
közmunka-kötelességét. E napon engedte el a jobbágyi robotot és
tizedszolgáltatást. E napon tette szabaddá és független birtokossá a
föld népét, a jobbágyot, az uraságok szolgáit. E napon lett a törvény
előtt egyenlő mindenki.
Eleddig sok terhes századon keresztül nem volt natio hungarorum. Nem
volt magyar nemzet. Hanem plebs és populus. A jobbágynak az volt a neve:
misera plebs contribuens. Magyarul: »Szegény adózó nép.« A nemesnek az
volt a neve: populus Verbőcziánus. Magyarul ugy mondhatnók: »Verbőczy
nemzetségei.« Ama nagy napon egyesült, összeforrt a jogban és az
intézményekben a plebs és a populus s az egyesülésből megszületett a
fölséges magyar nemzet. Natio Hungarorum.
A köztudat e napnak nem ezt a történetét ünnepli. Nem azt, a mely
Pozsonyban jött világra, a rendek utolsó országgyülésén, – hanem azt, a
melynek szinhelye Pest volt.
Bécsben márczius 13-án forradalom volt. Elkergették Metternichet, az
avas európai rendnek vén mesterét. Ennek hire márczius 14-én este
érkezett Pestre a bécsi ujságokkal.
Irinyi József azt mondta: ime, a bécsiek különb legények, mint mi. Ők
már csináltak nagy dolgot. Hát mi alugyunk? Alugyék a magyar akkor is, a
mikor már az osztrák is fölébredt? Sötétség boruljon ránk akkor is, a
mikor már Bécsben is dereng a hajnal? A szabadság hajnala!
Ez volt a külső ösztön arra, a minek a következő nagy napon meg kellett
történni.
Még az éjszakán Irinyi József megirta a tizenkét pontot. Megirta azt a
kiáltványt, melynek ez volt a czime: »Mit kiván a magyar nemzet?«
Hozzuk vissza emlékezetünkbe e pontokat:
1. Sajtószabadság.
2. Felelős kormány Budapesten.
3. Évenkénti országgyülés Pesten.
4. Polgári és vallási egyenlőség.
5. Nemzetőrség.
6. Közteherviselés.
7. A jobbágyok fölszabaditása.
8. Nemzeti képviselet és esküdtszék.
9. Nemzeti bank.
10. A katonaság esküdjék meg az alkotmányra. A magyar ezredek jöjjenek
haza, az idegen ezredek takarodjanak innen.
11. A politikai foglyokat szabadon kell ereszteni.
12. Erdélylyel egyesüljünk.
Ime ujabbkori történetünk hőseinek hitvallása 1825 óta!
Márczius 15-ének reggelén talpon volt egész Pest. A tizenkét pont már
kinyomatva. Olvassa mindenki. A belváros utczáin sokaságok gyülekeznek.
Sok helyütt pillanatnyi szónokok támadnak. A nép éljenez s kalapját
lengeti. Azonban az égboltot felhők takarják s a tavaszi eső ismételten
megered. A tömeg nem veszti el kedvét. A tömeg vezérei: Petőfi, Jókay,
Vasváry, Irinyi. Széthangzik a jelszó: menjünk népgyülésre a Muzeum elé.
Petőfi a reggeli órákban megirja hires riadóját: Talpra magyar! A
népgyülés összejön. Ott van tizezer ember. Esernyő alatt valamennyi. El
is nevezi Széchenyi az eseményt paraplé-forradalomnak.
Mindegy. A népgyülést megtartják. A tizenkét pontot elfogadják. Azután
átmennek Budára, föl a várba s az öreg Táncsicsot sajtófogságából
kiszabaditják. S megalakitják a küldöttséget, a mely a tizenkét pontot
fölviszi Pozsonyba, hogy átadja a nemzet országgyülési vezéreinek:
Kossuthnak, Batthyányinak, sőt magának a nádorispánnak is.
Ime: Ez történt Pesten márczius 15-én. Fényes és ragyogó fellobbanása a
magyar szellemnek. De a tűz már régóta égett s Pozsonyban, a karok és
rendek szivében is égett.
A nagy nap vezéreit ismerjük. Nevüket egyaránt őrzi a történelem és a
hagyomány.
De kikből állott hát a tábor?
A Muzeum kertje akkor valamivel nagyobb volt, mint most. Azóta a körut
javára lemetszettek belőle pár száz négyszögölet. Fákkal se volt ugy
tele, mint most. Szobroknak, virágágyaknak hirük se volt. Az a diszes
vaskeritése se volt meg, a mi most megvan. A Sándor-utcza,
Esterházy-utcza és Muzeum-utcza felől korhadt, rongyos deszkakeritéssel
volt körülvéve. De azért a népgyülés még se foglalt el nagyobb tért, –
csak a homlokzat és főlépcső előtti kis mezőt töltötte meg a sokaság. Az
utczai közlekedést épen nem akadályozta.
A város lakossága épen más volt, mint most.
A városnak nem nyolczszázezer lakosa volt, mint most, hanem csupán
nyolczvanezer. Buda nem számitott. Annak német népe és hivatalnokserege
száz mértföldnyire feküdt Pesttől és a nemzeti mozgalmaktól.
Zsidó nem lakott Pesten. Alig egy-két család. A zsidók kiváncsi s
könnyen hevülő serege nem szaporithatta a sokaságot.
Szocziálisták és asztaltársaságok nem voltak. Összebeszélésre ötvenezer
embert, mint most, a köztérre ki nem állithattak. Czéhek voltak ugyan,
de azok csak ünnepi napra seregelhettek össze.
A polgárok, kertészek, tehenészek, mezőgazdák, kézművesek nagy része
német volt; – Petőfire, Jókayra, országgyülésre semmit se adott; – hogy
a magyar nemzet mit kiván, azzal semmit se törődött; – egy pont vagy
tizenkét pont, neki az egészen mindegy volt. Sváb volt, tót volt,
kucséber volt; a magyar beszédből egyetlen szót se értett.
Mégis volt tábor.
Néhány száz jurátus és fiatal ügyvéd. A ki véletlenül itthon maradt. A
jurátusok nagy része Pozsonyban volt a királyi tábla mellett az
országgyülésen.
A vármegyeház maga kiállitott vagy ötven főnyi sereget. Kemény magyar
volt az egész.
A magyar czéhek örege-apraja elment a népgyülésre. A csizmadiák, a
szücsök, a magyar szabók, a molnárok, a kálvinisták el nem maradtak
volna a világért se.
Az irók, költők, tudósok, hirlapirók, tanárok akkor magyarok voltak
mind. Azok teljes számban jelentek meg uton-utfélen, kávéházakban s a
Muzeum lépcsőzetén.
De az egyetemi fiatalságból nem maradt el talán egy se. Számra nézve
felényi se volt ugyan, mint ma, de ott volt s egyetlen szent érzés
uralma alatt volt az egész fiatalság.
»A pesti ifjak!«
Ez volt a márczius 15-iki népgyülés hivatalos neve. Az országgyülésen
nem is nevezték másként az egész mozgalmat. A pesti ifjak kiáltványa;
igy ismerték a tizenkét pontot.
A népgyülést természetesen be nem jelentették semmiféle főkapitánynak és
rendőrségnek. Engedélyre nem volt semmi szükségük. Se elnököt, se
jegyzőt nem választottak; se rendőr, se kerületi kapitány ott nem
hallgatózott. A hol jurátus és egyetemi fiatalság nagy számban volt: ott
nem is volt tanácsos a rendőrnek kölletlenkedni. A legmagasabb állami
tekintélyt, rendet, csendet, biztonságot megőrizni elég volt a megyei
alispán: Nyáry Pál.
Bizony más világ volt, mint a mai!
Két esztendő mulva Budán voltam s a Gellérthegy tövében laktam, Tómics
gazda volt a szállásadóm. Gazdag szücs volt, rácz nemzetség volt, de
abból a fajtából, a melyikből Damjanics. Igaz rácz volt, de azért
lelkéből ragaszkodott hozzánk.
Meg akart tanitani a szerb nyelvre s egész napon át mesélgetett. Rá
került a szó a nagy napra is. Furcsán adta elő annak történetét.
– Az a Szupics – ugymond – az volt az oka mindennek. Átküldtem a
Heidelberg boltjába, a birkabőrös boltba Pestre korán reggel. Azután
haza jött s annyit hazudott itthon, hogy a legények mind ott hagyták a
műhelyt s átmentek Pestre. Volt ötvenkét legényem, fele magyar, fele
rácz. Egyik nyáj nem értette a másikat, de azért átment forradalmat
csinálni mind. Azután honvéd lett mind. Azután meghalt mind. Egy se jött
vissza a gazember – ott maradt mind. Az én jó legényeim! Abban az
esztendőben egy ködment se készitettek el azután!
Pergett az öreg Tómics könnye. A ködmenért is, a honvédért is, az
ötvenkét jó legényért is.
Tómics gazda ennyit tudott. Magam nem lehettem ott a Muzeum lépcsőin
tartott gyülésen. Gyerek voltam. Hanem ott volt Bakonyaljáról,
Berhidáról Karácson János egykori jó barátom s vármegyei tiszttársam. Ő
beszélte el nekem ugy, a hogy leirtam.
A KERKAPOLYAK.
I.
(A Kerkapoly név. – A Bakonyból került a nemzetség Balaton mellé. – Az
áttelepedés története. – Padányi Biró Márton püspök. – A kis-lődi
nemesek. – Balaton Udvari határa. – A nemesi előnév természete. – Az
előnevet hajdan nem a király adta. – A Szalók, Karcsa, Kisfaludy, Jókay,
Eötvös, Deák nemzetség előnevei. – A Kerkapolyak előnevei.)
A Kerkapolyak is Bakony fiai, meg kell hát róluk emlékeznem.
Hiteles okirattal s élő tanukkal nem igen tudnám bebizonyitani, hogy
csakugyan Bakony fiai, de firól-fira szálló családi hagyományok igy
emlékeznek. Elmesélem, a miről emlékeznek.
De jöjjünk először tisztába a névvel.
A mi életünkben a nagy miniszter neve és működése lobbantotta magas
lángra a család hirét, nevét, dicsőségét. A nagy minisztert az országos
nagy közönség s a hirlapi sajtó rendesen Kerkápolyi és Kerkápoly néven
nevezé. Ezt a nevet a család soha nem ismerte és soha nem használta.
Ellenben a jó falusi nép Zalában, Veszprémben, Somogyban szerette a
Kapolyi nevet használni. Kapoly nevü falu ott van Somogyban s a köznép
egészen természetesnek találja a vezetéknevet e falu nevéből alakitani.
Minek is a Kapolyi név elé a Ker-szótagot tenni? Ha valakinek
Székesfehérváry volna a neve, a köznép bizony csak Fehérvárynak ismerné.