káromkodás, jajveszékelés kihallatszott az utczára. Járó-kelők mindent
hallottak s mindent megtudtak. Akadt köztük több is, a ki hirt adott az
Angyal-vendéglőbelieknek.
Odaérnek a szent-gáliak az Angyalhoz.
A nagykapu be van zárva. Hiába döngetik, nem nyitja ki senki. Erős kapu,
be se lehet dönteni. Az ablakokra kerülnek. Az ablakokon erős vasak.
Azokat kifeszegetni nem volna könnyü munka.
De nem is lenne tanácsos. Az ablakok a vasak mögött nyitvák. De minden
ablakdeszkán három-négy puska csöve fekszik. S az a puskacső, ki egy
lyukon, ki két lyukon át a szent-gáli atyafiakat nézi.
Furcsa nézése van annak a puskacsőnek, a mikor az ember orrára van
irányozva. Hideg és sötét, de gonoszabb a tigris nézésénél.
Nem beszél az a puskacső, de mégis mond eleget. Akár a mennydörgős
mennykő. Szereted, nemes atyánkfia, az életedet? No hát pusztulj innen a
közelemből, mert pillanat alatt holt emberré teszlek.
Valami effélét mond némán az a puskacső.
De ezt hangosan is megmondja Puzdor Ferencz. Onnan a nyitott ablakból,
harsány hangon beszél:
– Szent-gáli nemes atyafiak! Elmenjenek innen kigyelmetek békességgel,
mig jól van dolguk. Mert ha zenebonát akarnak kigyelmetek, hát akkor mi
is másként beszélünk.
Okos szó. Hajlott is rá, a ki meghallotta. Széledezni is kezdtek a
szent-gáli atyafiak. Nem volt kedvük itt semmi viaskodáshoz.
A vendéglő nagy udvara kőfallal van bekeritve. A Jeruzsálem-hegy-szikla
felől is, a Séd-viz felől is. De a kőfal mellett gyalogszerrel a viz
partján is el lehet menni, a Jeruzsálem-hegy tövében pedig a kőfal
mellett kis utcza is van.
Akadt néhány nyugtalan vérü szürdolmányos, a ki körüljárta a kőfalat,
vajjon nem lehetne-e azt megmászni s igy a Bakonyon tuli nemességet
hátulról megrohanni?
Az utcza felől senki se kisértette meg.
De a Séd-vize felől tizen-huszan kisérletet tettek. Szomoru lett a vége.
Egy puskadurranás hangzott el a vendéglő emeletéről s az egyik vakmerő
támadó, a ki már a fal tetejére jutott, holtan bukott be az udvarba.
Ez a lövés minden virtusnak véget vetett.
Mégis csak jobb a béke, mint az oktalan háboru. Nyomban belátta mindenki
s ezen tul a haja szála se görbült meg senkinek. Mind a két tábor
hazament békességgel.
Ki lőtt?
Ez volt a kérdés egy-két napig.
Ráfogták Saáry Gergely táblabiró úrra, a Somlyóvidéki nemesség vezérére.
Jól ismertem. Atyafi ember volt. Kemény, ős, kurucz nemes. Sas
tekintettel, himlőhelyes sötét arcczal, hatalmas fejjel és vállakkal.
Nemzetsége régi, hires nemzetség Veszprémvármegyében. Tele van
elszaporodott ivadékokkal Vámos, a népes, nagy nemes falu. Innen ered a
nemzetség.
Saáry Gergely bátyánknak egyik őse Gyulaffy-leányt vett el feleségül. Ez
a leány a világ első hősének, Gyulaffy Lászlónak, volt egyik kései
unokája. Ez a Gyulaffy volt az első és legdicsőbb kurucz. Ennek vére
meglátszott még Saáry Gergely bátyánkon.
Ezért is fogták rá, hogy bizonyosan ő lőtte agyon a támadót. Nem hiszem,
nem is bizonyult be soha.
Pedig utálta a labanczot, németet, pecsovicsot minden alakjában.
Ezelőtt negyvenhat esztendővel elkergettük a német zsandárokat s
szerveztünk helyettük pandursereget. A fölött folyt a vármegye gyülésén
a tanácskozás: hány pandurt állitsunk s minő ruhával és fegyverrel
szereljük föl?
Saáry Gergely is ott ült a nagy zöld asztal mellett. Fölállt szólásra:
– Az a javaslatom, nemes vármegye, hogy állitsunk föl ötezer pandurt s
lássuk el jól fegyverrel s tanitsuk ki őket katonásan.
Az elnöklő főispán Eörményesi báró Fiáth Ferencz volt. Udvari ember.
Meghökken a javaslatra. A szivek és lelkek különben is nyugtalankodtak
akkor. Oda fordul Saáry Gergelyhez.
– Nem értem, nem értem. Indokolja a tekintetes úr, mit akar azzal a nagy
fegyveres erővel.
Nyugodtan felel az öreg kurucz.
– Abból indulok ki, tisztelt közgyülés, hogy a mi vármegyénk hetvened
része országunknak. Ha tehát minden vármegye ilyen arányban állit
pandurt: jó háromszázötvenezer emberünk lesz fegyverben.
E szó után odafordul a főispánhoz s dörgő hangon folytatja:
– Akkor majd megmondom, mit akarok azzal a fegyveres erővel.
Hejh, minő mennydörgés, minő helyeslés felelt e szavakra! Akkor még meg
volt valami a régi virtusból!
Fejezzük itt be kis krónikánkat.
Másnap, október 13-án, tovább folytatták a tekintetes karok és rendek a
megyei közgyülést. A tegnapi virtust szó nélkül nem hagyhatták.
Kenessey Antal főbiró atyánkfia tett hivatalos jelentést mindazokról, a
melyek a Zichy-Ferraris udvarban, Verner András vendéglőjében s az
Angyal-vendéglőben történtek.
Az ékestollu főjegyző azt irta a protokulumba, hogy mindez »a személyes
bátorságnak letapodásával elkövetett undok kicsapongás« volt.
Mi lett a következése ez ékes szónak?
A vármegye fényes bizottságot választott az eset megvizsgálására. A
legnagyobb tekintélyü, birtoku és méltóságu férfiakat választotta be a
bizottságba. Talán Hunkár Antal volt az elnöke, egykor a legvitézebb
inzurgens!
Hejh-hajh! Bölcs volt ez a bizottság. Sohase deritett ki semmit.
A ki meghalt: úgy se támad már föl. A kinek csak koponyája, keze, lába
törött: köszönje, hogy több baja nem történt. A héjja már elvitte a
csirkét s valahol már meg is kopasztotta, meg is ette.
Bánja manó, hol ette meg!
A SZENT-GÁLI NEMZETES ASSZONY.
(Nagy urak-e a magyar pénzügyminiszterek? – A régi palota. – A nemzetes
asszony megszemléli a palota termeit. – A cselédszobákból csinál lakást
magának és a miniszternek. – Cselédsége. – Utolsó Karácsony-esténk.)
Ezelőtt huszonnyolcz esztendővel történt.
Az 1871-iki karácsony-estét Kerkapoly Károlynál töltöttem. Az ország
pénzügyminisztere volt ő akkor. A király nagyon becsülte, Deák Ferencz
nagyon szerette, a parlament többsége ragaszkodott hozzá. Rendelkezett
az ország milliói fölött; esze, tudománya több volt, mint az egész tudós
társaságnak; életkorra nézve alig volt 48 éves, erős, egészséges;
munkakedvvel tele, nőtlen legény; asszonynyal és gyerekkel semmi baja;
adóssága semmi.
Tehát nagy úr volt.
Azaz gondolkodjunk csak pillanatig. Nagy úr-e a magyar pénzügyminiszter?
A történet furcsa tanulságot nyujt e kérdésben.
Az első pénzügyminiszterünk Kossuth Lajos volt. Vagyontalanul élt,
szegényül halt meg, ország költségén kellett eltemetni.
A második Duschek Ferencz volt. Mikor meghalt: alig telt vagyonából
koporsóra. Azt se tudjuk, van-e még sirköve is.
A harmadik Lónyay Menyhért. Ő utóbb gróf is lett, közös miniszter is;
épitett palotákat, szerzett uradalmakat, markolászott a milliókban: még
azt is hirdették róla, könnyelmüen bánt az ország vagyonával. S mikor
meghalt, akkor tudták meg, hogy nincs semmije, még saját örökölt nagy
vagyonát is megette a pénzügyminiszterség.
Ő utána jött Kerkapoly. Halálakor kiderült, hogy neki sincs semmije.
Maradt utána egy végrendelet és két ház, félmillió adósság s néhány
filokszéra-ette rossz szőlő. Pedig őt is azzal vádolták, hogy eladott
bennünket Rothschildnak s a vételárt zsebre dugta.
Az ő helyét Ghyczy Kálmán töltötte be. Igaz, ő nem ment tönkre. Ő jó
gazda volt. Egész pénzügyminisztersége alatt nem üzött egyéb fényt, csak
azt, hogy kupakot csináltatott hosszu száru födeletlen cseréppipájára és
csináltatott egy vattával bélelt fekete selyem mellényt, hogy a mikor a
királylyal beszél: meg ne fázzon. Mert a király katonás ember s fütetlen
szobában beszél a miniszterekkel még csikorgó télben is. Ez a mellény
belekerült tizennégy forintjába. Holta napjáig panaszkodott e nagy
kiadás miatt. Igy aztán szerencsésen elérte, hogy a mikor meghalt: még
akkor is megvolt bizony kicsiny ősi örökségének több mint fele.
A kik azóta voltak pénzügyminiszterek: még mind élnek jó egészségben.
Széll Kálmán, Tisza Kálmán, Wekerle Sándor, gróf Szapáry Gyula, Lukács
László. Hogy ők mennyire mentek a vagyonszerzéssel: majd megtudjuk
haláluk után. Szinte csodálatos, hogy pénzügyminiszterségre nálunk soha
se vállalkozott se nagy vagyonu ember, se főrendi úr. Csak gróf Szapáry
volt az egyetlen született főrendi úr.
De hát 1872-ben még nagy úr volt Kerkapoly. Mert akkor még élt jó édes
anyja s ő vezette a háztartást.
A várbeli Szentháromság-téren volt akkor is a pénzügyminiszter lakása és
hivatalos palotája. Nagy ablakjai oda néztek a térre s arra a disztelen
szoborműre. Csodálom, hogy azóta a helyett a falusi szentkép helyett
művészi becsü vallásos szobrot nem emeltek a Mátyás-templom épitői.
A magyar pénzügyminiszter régi palotája nincs meg már. Uj és czifra
palotát épitettek helyére és a szomszéd telkekre. Az emberek halandók és
feledékenyek. Maholnap senki se emlékszik a régire. Leirom hát, hogy
valami nyoma fönmaradjon.
Az a régi palota egykor Pálos-barátok gazdasági majorja és lóakla volt.
Földszintes épület. Kapuja helyén utcza, udvara is utcza, mely
elvezetett a bécsi kapuig. Ezen az utczán, mely most a palota udvara,
vágták le 1686-ban az utolsó budai basát, az ősz vitéz Abdurahmant
Petneházy huszárai, a mikor a várat a töröktől örökre elvették.
Lónyay Menyhért az egész palotát lakta. Azaz csak az emeletét, melyet a
mult század elején emeltek a Pálos-barátok lóaklának tetejére. Állt az
emelet valami 6 nagyobb és 14 kisebb szobából.
Mikor ő Bécsbe költözött, Kerkapolynak kellett ezt a lakást elfoglalni.
Fölvitte oda édes anyját.
Édes anyja egyszerü szentgáli nemes asszony volt. Száz hold földdel,
konyhakerttel, két tehénnel és egy szolgálóval kitünően el tudott
gazdálkodni. Szalmafödelü ház, két szoba, nyitott konyha, az udvaron
malacz, baromfi, macska, házőrző kutya: ez volt az ő kis világa, nagy
világa. S most ő foglaljon el husz teremből és szobából álló palotabeli
lakást.
– Nézze meg édes anyám a lakást, melyik szoba legyen a magáé.
Az öreg nemzetes asszony végignézte az emelet összes termeit. Vezette a
komornyik s vele járt Noszlopy Tamás is, a ki épen akkor látogatóban
volt Pesten. Veszprémmegyei birtokos, honfoglaló ős család ivadéka,
derék eszes, mivelt ember, jó barátom s Kerkapolynak is benső barátja.
És vele volt Somody József is, szintén veszprémmegyei, pápai jó
barátunk. Tudományos és mivelt férfiu.
Együtt nézték végig a szobákat. Az öreg asszony elfáradt, mire a sok
szobán keresztül mentek.
Minden szoba be volt butorozva. A miniszter munkaszobája, az elfogadó
terem, a tanácskozó- és várótermek s a középső folyosóról jobbra-balra
nyiló szobák. A nagy termek egyikében Mária Terézia királyné egykori
pozsonyi butorai voltak. Magas hátu, XIV. Lajos korabeli divatu divánok,
pamlagok, zsöllyék, zöld selyemmel bevonva. Egész selyem vagy félselyem,
damasz és faragvány minden butoron. Az öreg asszony megnézte gondosan
valamennyit. Meg is simogatta tenyerével. Szentgálon a templombeli úr
asztalának teritője se oly finom és értékes, mint itt a pamlagok és
zsöllyék ülőkéje.
Nem szólt semmit.
Megmutatták neki azt a termet, melyben Mária Terézia királyné és fia II.
József császár arczképe van aranyos keretben. Megmutatták az aranyos
fali órát, melyet Mária Terézia ajándékozott a délczeg báró Splényi
Gábornak 1770-ben s a mely most már nem is a Splényi báróké, nem is az
országé, hanem a Rothschildé. Egykor e teremben alkudozott valami
pénzügyi művelet fölött Wekerle Rothschilddal s még valami kis töredék
százalékkal magasabb ajánlatot kért a pénzkirálytól. A kedvezmény
tehetett egy milliót. Rothschild meglátta az órát a falon, unta már az
alkudozást is s azt mondotta:
– Megadom exczellencziádnak azt a kedvezményt, ha ezt az órát nekem
adja.
– Odaadom.
Elnevette magát Wekerle. Az ország megkapta a milliót, az óra megérhet
száz forintot. Azonban Wekerle maig se adta oda Rothschildnak. Most is
ott ketyeg a falon.
Az öreg nemzetes asszony megnézte az órát, meg is hallgatta Mária
Terézia királyné és a délczeg Splényi ezredes történetét, de erre se
szólt semmit.
Két lépcső vezet föl az emeletre. Az egyik a főlépcső a kapu bejáratától
jobbra. A másik egy homályos, földszinti széles folyosón át hátul. Ez
szűk lépcső, nincs szánva uraságok számára. A két lépcsőt fönt az
emeleten öt kis szoba köti össze. Egy cselédszoba, egy előszoba s három
kis lakószoba. Ablakjai a csonkatorony utczájára néznek. Ezek a szobák
Lónyay cselédszobái voltak. Ezeket Kerkapoly Jánosné, az öreg nemzetes
asszony üresen találta. Valamely ok miatt ezekben nem voltak butorok.
Az öreg asszony, mikor ezeket végignézte, igy szólt:
– Ez lesz a mi lakásunk. A hátulsó lépcsőre nyiló lesz az ebédlő, a
mellett a fiam szobája, a mellett az enyém. A főlépcsőre nyiló legyen a
hivatalszolgáé. Az én cselédem meglakik a konyhában.
A komornyik, a miniszter ajtónállója eltátotta bámulatában a száját. A
cselédszobákban lakjék a kegyelmes úr és édes anyja? Hát akkor hol
kártyázzanak a kapusok, ajtónállók, komornyikok, hivatalszolgák
naphosszat?
De Noszlopy Tamásnak és Somody Józsefnek is volt megjegyzése.
– De kedves asszonynéném, kicsiny lesz ez lakásnak. Hogy fogadja ott a
miniszter a nagy urakat?
– A kik a minisztert látogatják meg uram öcsém, azokat fogadja ő el a
fényes palotákban; a kik pedig Kerkapolyékat látogatják meg: azoknak én
is, a fiam is csak itt leszünk itthon. Aztán nekem nincs is több
butorom, csak erre a három kis szobára való, én pedig más butorát nem
használom, az országét nem koptatom, arról számolni nem akarok.
Ugy is lett.
A kegyelmes úr nem is tudott, nem is akart édes anyjával ellenkezni.
Neki is igy tetszett legjobban. A többi szobát és termet berendezte
hivatalnak s maga ott lakott a cselédszobákban: a maga butorai között.
Berendeztek egy vendégszobát is. Ez egy jókora benyiló volt egy nagyobb
teremből. Ennek ablakjai a palota udvarára néztek, a hajdani utczára s
épen arra a helyre talán, a hol az ősz Abdurrahman basa kétszáz év előtt
kilehelte lelkét.
E vendégszobában laktam én is az 1872-ik év őszén, mint ujdonsült
képviselő. Családom nem jött mindjárt föl Pestre s el kellett pár
hónapra fogadnom a jó öreg nemzetes asszonynénémnek szives
vendéghivását.
Abban a kis lakásban ültük meg 1871-ben karácsony estéjének ünnepét is.
A »kegyelmes úr« egy nőcselédet tartott. Az volt a szobalány, a
szakácsné, a szolgáló, az volt édes anyjának komornája is. Az sütött,
főzött, mosott, vasalt az öreg asszonyra is, a miniszterre is. Az járt
husért a mészárszékben is; a piaczra bevásárolni maga ment ki a nemzetes
asszony.
Az öreg asszonyt csak ő hivta nemzetes asszonynak. Mindenki más
nagyságosnak szólitotta. Egy darabig csak oktatgatta az embereket, hogy
ő nem »nagyságos«. De azután csak abbanhagyta a tiltakozást. Belátta,
hogy hiába. Falra nem akart borsót hányni többé.
Csak én voltam vendég karácsony estéjén. Becsinált leves, sonka, sült
csirke, befőzött, aszalt gyümölcs és mindenféle kalács volt a vacsora. S
micsoda kalácsok! A fehér kalács, a mákos és diós patkók, a pereczek és
fonatosok! Mint régen, mint hajdan, mint száz év előtt lánykorában! Mint
a mikor ragyogó ifju menyecske volt Szentgálon, a Bakonyerdő közepében.
Az aszalt gyümölcsök, a nádszilánkra füzött meggyek és cseresznyék, a
dióval töltött szilva, a hasábokra aszalt torzsátlan körte, a szőlő és
birsalmasajtok! Mind önmaga készitette! Holmi csemegés boltok, olasz
gyümölcs és déli gyümölcs áruházak portékai, franczia és arab aszalékok
nem látták az ő asztalát soha.
Minden magyar asszony asztalának ilyennek kellene most is lenni
mindenütt.
A kalácsokért megdicsértem a cselédet.
– Nem rossz lány uram öcsém az a cseléd, de a kalácssütést nem bizom rá.
Ezek a pestiek nem értenek hozzá.
Az asztali áldást pár szóval ő maga mondta el leüléskor is s az étkezés
befejeztével is. E gyermekkori szokását nem hagyta el öreg korában se.
Beszélgettünk politikáról. Az ország jövőjéről s fia jövőjéről.
– A mig én élek, addig csak meglesz a fiam valahogy. Ha szememet
behunytam: csak a jó isten segitségére támaszkodhatik. Másra senkire!
Áldott jó öreg nemzetes asszony! Talán ő maga se gondolta, mekkora
igazságot mondott e szavaiban karácsony csöndes estéjén!
Pedig ez volt utolsó karácsony-estéje.
A FARAGÓ BÉRES.
(Mit tud a faragó béres? – A kisbéres. – A pusztai cselédség
rangfokozata. – A faragó béres szemre veszi a hiányosságokat. – A
Bakonyba megy szerszámfáért.)
Fogai közt a szopóka, feje fölött a bodor pipafüst, izmos két kezében a
vonókés: ugy ül a faragó béres azon a vonószéken, mint a huszárgyerek a
pejló tetejében.
Járomfa van épen a csiptetőben, két hajlását a Bé-fát már simára huzta,
hogy a Villás nyakát hamarjában föl ne törje; most a közepét huzza meg
kissé, hogy ne legyen olyan vastag és ne legyen olyan nehéz.
Ha kivéste, ha kifurta ott, a hol kell: tüzet éleszt a gyaluforgácsból s
olyan szép pirosra, feketére megfüstöli azt a jármot, mintha sonka
volna. Nincs az a sváb, nincs az a mátrai gányó, a ki különb jármot
tudna akasztani a rud végére, ha mindjárt remekelt mester is.
Pedig az öregapja se tanult semmiféle furfangos mesterséget. Csak ugy
leste el a faragás titkát kis gyerekkorától kezdve, a mikor még nem is
álmodott arról, hogy valaha faragó béres lehessen.
Mert hát a faragó béres nem utolsó ember. Igaz, hogy a lovas csősznek
jobb dolga van, a hajdu ficsurosabb legény, a pajtabirónak nagyobb a
konvencziója s a számadó gulyás, csikós, juhász nem cserélne vele: de
azért mindezek mellett megvan az ő méltó büszkesége. Gulyás, csikós,
juhász csak a csürhét terelgeti; pajtabirónak nagyon hamar kitelik az
esztendeje; a hajduról, ha leöltik a zsinóros dolmányt: kapczabetyár is
lehet még belőle; és az a lovas csősz, ha kiveszik alóla a lovat, bizony
szegény legény marad.
De az ő tudományát zápor el nem mossa, hajdu el nem parancsolja,
pajtabiró el nem disputálja, urasága megbecsüli. Ekeszarv és
kormánydeszka, talyiga-tengely és vánkosfa, gerendely és kakatszeg,
ekeló és fürgetyü, vendégoldal és nyomórúd, keresztfa és oldalzáp,
igafej és járomszeg, tézsla, lőcs és takarmánykosár, saroglya és
etetővályu és száz meg száz apróbb-nagyobb szerszáma a gazdaságnak mind
a tűzre kerülne vagy a mesteremberhez könyörögné be magát a városra, ha
két kezét összedugná a faragó béres. S aztán ha Juczi hugom, Panna néném
szépen megkéri s meg is simogatja, csinál ő még szapuszéket,
kendertilót, pemetet, szénvonót és sütőlapátot is.
Nyugton pöfékel a vonószéken. Jobbra-balra hull le mellette a hársfának
szép fehér forgácsa. Künn szemetel a havas eső, ő oda se néz neki a
faragószinben. Ha pipája kiég: oda teszi azt a vakablakba a kostök mellé
s aztán olyan czifrán elfütyürészget, hogy tavaszi szántáskor még a
pacsirta se fujja különben.
Nyilik az ajtó. Napbarnitotta, bozontos fejét bedugja Jancsi, a
kisbéres.
– Isten jó nap, Ferencz bátyám, kezdjük-e már a takarmányozást, mintha
zimankó készülődnék odakünn!
– Ráérnek már a gyerekek? kérdi nyugodt hangon a faragó béres.
– Csak a szót várják, felel a kisbéres.
– Lássatok hát hozzá!
Menne már a kisbéres, de mikor a sok kész munkát meglátja, meg nem
állhatja, hogy egyet föl ne sóhajtson:
– Hej Ferencz bátyám, mikor lesz belőlem faragó béres?
– Várj csak öcsém – szüri a hangot az öreg fogai közül – megérik egyszer
a csicsóka is.
Persze, hogy az öreg nem sokra becsüli a csicsókát és ámbátor szereti
azt a Jancsi gyereket, még se türheti szó nélkül, hogy az a tacskó már
most is a faragó bérességen meri az eszét jártatni.
Mert hát a faragó béresség a pusztai arisztokráczia lajtorjáján bizony
magas fokot képez.
Első fok az ökrészgyerek. Fizetést még nem kap, de az ételt, ruhát,
ütleget már megérdemli. Iskolába még járnia kellene s ámbár nagy kamasz
már; mindamellett az ökröt járomba fogni s jászolhoz kötni csak
szükségből van neki megengedve.
Második fok a szántó gyerek. Ez még nem kap konvencziót, de a napszám
kijár neki. Keverő és vetőszántásnál husz krajczár, rossz időben
kevesebb is. Este eszik csak főtt ételt, napközben a tarisznyából él,
minden szombaton megkapja a heti bérét. Az ökrészgyerek ugyan kis legény
ő előtte.
Harmadik fok a bivalyos. No ez szegény sok csufságnak van alávetve. Sok
olyan munkát kell végeznie, a mely fölött nagyot nevet hébe-hóba a
kisbéres is. De nem ez a baj, hanem az, hogy a bivaly nyáron
megmakacsolja magát, sárba fekszik, vizben uszik s nincs az a káromkodás
és az a vasvilla, mely őt a bozótból kikergesse. S minél jobban
káromkodik a bivalyos: annál jóizűbben kaczag a kisbéres. Bivalyosnak
legjobb a szelid tót embernek jámbor tót gyermeke.
Negyedik fok a kisbéres. Ez már büszke legény. Akár a strázsamester a
katonaságnál. Ökre ugyan nincs még, sem pediglen felesége, hanem azért
az öregbéres fogatán szekerezni, lányok után járni, menyecskére
kacsintani, bajuszát kipödörni, mezőn-szérün embersorba állani,
kapát-kaszát emelgetni: mind ez az ő dolga. Helyette az öregbéres kapja
a konvencziót, de azért ő már ember számot tesz.
„Nem ül kevélyebben a huszár a lovon,
Mint az a kisbéres a szekéroldalon“
– igy énekel Petőfi is. Ökrész gyerekkel, szántó gyerekkel szóba sem
áll, a bivalyossal pedig csak azért beszél, hogy a szegényt gunyolhassa.
Az ötödik fok az öregbéres. Ez már magas állás. Egész konvencziója,
egész lakása, felesége, fél konyhája és négy ökre van. Hejh az a négy
ökör! Az a Villás, az a Csákó, az a Szegfű, az a Darvas! Nincs a kerek
földön az a doctor juris utriusque, a kinek a diploma nagyobb örömére
váljék, mint az a négy ökör, mikor legelőször kerül az öregbéressé
előmozditott kisbéres kezére! Micsoda hiába valóság ahhoz képest a
diadalmas csatatérnek minden dicsősége!
És az öregbéres fölött rettentő magasságban székel a faragó béres. Olyan
magasságban, hogy ő már büszkeséget sem érez alattvalói között. Az ő
személye oly sérthetetlen, az ő tekintélye oly megtámadhatatlan, hogy
neki már egyikre sincs szüksége, csak arra, hogy keveset beszéljen s a
mit mond is: nyugodt, lassu hangon mondja. Neki már kertje és házacskája
is van a faluban és ha erőben, egészségben megtartja az Isten: az ő
fiából bivalyos ugyan nem lesz soha sem.
Néha elfogy a fája időközben. Mit furjon faragjon, ha nincs szerszámfa?
De ez nem adna neki gondot, hanem hát a gazdaságban hiányosságnak lenni
nem szabad. Őt érhetné a szemrehányás, ha eke, talyiga, szekér és minden
szerszám nem lenne tökéletes.
Novemberben bevégződik minden külső munka s vége a kukoriczával való
vesződségnek is. Kemény szemlét tart akkor a szerszámok fölött.
Szemügyre vesz minden készséget ólakban, udvaron, állásokban, félszerek
alatt. Mi van meg? Mi hiányzik? Mi van pusztulóban? Mi kellene? Mérő,
véka, favilla, lapát, gereblye, talicska, kerék, vasas szerszám ugyan
nem az ő dolga, noha ő is értene hozzá; de hát hadd éljen a bakonyi
faragó sváb is, a kenyeret ne vegyük ki se az ő kezéből, se a teknővájó
czigányéból. Csak a maga dolga mellett marad ő meg nagy mérséklettel.
Bizony talál hiányosságot, pótolni valót a szemle alatt.
Seprők, boronák kopottak. Petrenczerúd is hiányzik. A keresztfákon,
vendégoldalakon is van pótolni való. Megpattant a nyomórud is.
Elpusztult néhány ostornyél is kocsisnál, béresnél. Rendbe kell hozni
mindent.
Nosza készüljön a majoros kocsis. Megyünk a Bakonyba, annak is a
közepére. Szentgálig meg se állunk. Be kell szerezni a nyirágat
seprőnek; a gyertyánfa és nyirfaszálakat keresztfának, nyomórudnak,
petrenczeemelőnek; a kökényfát boronának; a somfaveszőt ostornyélnek,
hozunk még nyirfaabroncsot is, a kisbirónak ajándékba mogyorófát is, de
körülnézünk még azért is, vajjon ágasnak, gémnek, sudárfának valót nem
találnánk-e hamarjában? Az anyjuk is nyöszörög már baromfi vályuért. Nem
kell megfeledkezni egy-két bükkfadeszkáról se. Zápok is kellenek
oldalakba, saraglyákba; gyertyánfadarabok is kellenek szegeknek,
fogaknak, ékeknek. A gereblyéknek fele foguk is kitörik, elhull őszre
kelve. Rendes, csinos fölöző fa illenék a vékákhoz és mérőkhöz is.
Konvenczió-méréskor ne nyikorogjanak a béresek a fölöző fa kopott volta
miatt.
Mindent tud a faragó béres, mindenre gondol, semmit el nem felejt. Pedig
föl nem irna semmit a világért. Nótáriusnak való az irka-firka, meg
kanczellistának. Szégyen lenne, ha ő csinálná.