ők is készen vannak a harczra. Nem jó dolog fokozni a virtust.
Hirtelen és váratlanul, mint a villám, ugy csaptak a támadók a
földszinten mulatókra. Csapost, pinczért, szolgákat, cselédeket
félretaszitottak s mentek egyenesen az ivóterembe.
Legelőször utjokba estek a czigányok. Ott muzsikáltak az ajtó mellett.
Egy termetes szent-gáli nemes először is a nagybőgőt ütötte agyon. Ez
volt a nagy szerszám utolsó hangja. Retteneteset durrant. A bőgős
elvágta magát a padlón.
– Jaj, meghaltam!
Erre még nevettek a nemesek, támadók, támadottak egyaránt. Pedig a
szegény bőgősnek az a szerszám az ekéje, talyigája, kenyérkeresője.
Azután szó nélkül elkezdték ütni a mulatókat. Súlyos az a
gyertyánfa-husáng. Csontot tör mindenütt. Csak ugy zuhogott. Csak ugy
csattogott az ütés. No hiszen rettenetes káromkodás és jajgatás lett
most pillanat alatt. A mezőföldi nemesek felugráltak, székkel,
asztallal, kézzel, puszta ököllel védték magukat. Egy-egy erősebb nemes
föl se vett egy-két ütést, puszta kézzel rohant ellenfelének s irtózatos
dulakodásban vagdalták egymást földhöz s fojtogatták egymást halálig.
Mulatságos jelenet is akadt. Más időben nevette volna az ember. A
szegény primás czigány egy nagy sütőteknőt boritott magára a fal
tövében. Ott birkóztak, ott tipródtak fölötte végig. A haja szála se
görbült meg. Még hegedüjét is megmentette. Ugy meghuzta magát a sütő
teknőalatt.
Elvégre győztek a szent-gáliak. Sokan voltak. Uj meg uj csapat jött
verekedni. A sebesültek kivánszorogtak, uj erők jöttek helyükbe. A
mezőföldieknek nem volt segitségük.
A földszinten levők tökéletesen elvesztették a csatát.
De mi történt az emeleten?
Az emeleten – valljuk meg igazán – harczrakész, vérontásra elszánt,
halálra vakmerő ember kevés volt. Talán apámon és Csörgey Ferkón kivül
senki. Talán ő bennük is csak azért támadt föl a virtus, mert a többi
nemes atyafi csak bennük bizott.
Miért is rohantak volna vakon a veszélybe? Nem a hazát kellett
megmenteni, nem Szigetvárát védelmezni. A tisztujitásnak is vége. Azon
most már változtatni ugy sem lehet. Három esztendeig most már ugyis
Kocsi-Horváth Sámuel lesz az első alispán. Nem is éppen rossz ember,
vérünkből való, csak labancz ne lenne. De még talán a becsület se forog
koczkán. Mi harminczan vagyunk, a szürdolmányosok háromszázan.
Mindegyikünkre tiz ellenfél jut. Átkozott rossz arány. Ily harcz elől
félreállani nem becsületbeli dolog. Inkább okosság és kötelesség. Lám,
tizenkét év előtt, 1828-ban, mi vertük szét az ellenpárt táborát, pedig
abban voltak a szentgáliak is. Maga a Herkules erejü Eötvös Ferencz
háromszáz nemest hajigált le a püspökkert mélységeibe, mégse vesztette
el becsületét a legyőzött párt. Ha az az atyánkfia köztünk volna. De két
év előtt eltemettük. Mit vitézkedjünk mi életre-halálra?
S ha még volna alkalmas kezebeli! Kanál, villa, pipaszár semmit se ér
gyertyánfa-husáng ellen és szürdolmány ellen. S ha legalább a vitézlő
rendek fele fiatalabb erőkből állana!
Mit csináljunk?
Kenessey György azt kérdi apámtól:
– Lajos, megtudjátok-e állitani a szentgáliakat?
– Nem igen hiszem, György bátyám. Nincs mivel. Körülnéztem s nem
találtam mást, mint egy szobabeli seprőnyelet. Suhintottam vele egyet s
nyomban kettétörött a közepén. Hitvány fenyő. Ezzel nem boldogulok, más
meg nincs. Ha Ferkóval egy-két embert megfojtunk is, a többi utóbb mégis
elnyom.
Ez alatt folyton-folyt a halálos dulakodás a földszinten. De egy-két
szürdolmány a lépcső alján is mutatkozott már. Föl-fölnézett az emeletre
s megint eltávozott. Bizonyosan társakat keres a rohamra.
Az ebédlő terembe az urak közé szorult Verner uram is, a vendéglős. Sváb
ember, se németül, se magyarul nem tudott jól beszélni. De jajgatni
magyarul is, németül is jól tudott.
– Jézus Mária Szent József! Mindenemnek vége. Koldussá leszek. A
duhajok, a zsiványok, a betyárok mindent összetörnek. Asztalt, széket,
edényeket, még a söntést is. Ki fizet most már? Száz forint a károm, de
bizony ezer is. Sobrik, Milfájtok, Mógorok mind. Elviszik még az
evőeszközöket is.
Hát bizony a sváb kocsmáros sehogy se akart vitézkedni. Pedig ő volt a
háziur. De azért igaza volt. Ő se nem magyar, se nem nemes. Mi köze a
nemesség villongásaihoz? Ha beleszól: ugy agyonütik, mint a legyet.
Hanem a mint meghallotta apámnak és Kenessey Györgynek szóváltását: okos
gondolata támadt.
– Tekintetes urak, nemzetes urak! Mi menjünk a benyilóba. Beleférünk
mind. Csukjuk be az ajtót, tegyük eléje az ágyat, székeket, asztalt. Oda
be nem törnek a zsiványok. Az alatt majd csak félreverik a harangot.
Jó tanács volt, nyomban megfogadták a nemes urak.
A nagy étteremből nyilt egy szoba, hálószobának berendezve. Vastag
tölgyfaajtaja régi bakonyi szokás szerint. Oda vonultak az urak. Alig
fértek el a kis szobában. Állni, tolongani, szorulkodni kellett
mindenkinek. Az ágyat, asztalt nem is rakták az ajtó elé, hanem maguk
tartották az ajtót vállaikkal. Nádasdy Lajos, Pósa József, a sánta
Kaszás Bálint, Boda András: e nevekre különösen emlékszem. Első sorban
ezek voltak az ajtóőrzők.
Verner uram, a vendéglős, a legnagyobb tökéletességre vitte a
menekülést. Meg se állt addig, mig az ágy alá be nem fekhetett. Ott is a
fal tövébe. Egy nagy véka tojás volt az ágy alatt, még azt is maga elé
huzta.
Nagy, siralmas nevetség lett utóbb ebből.
Az étterem hát kiürült. Nem maradt benne teremtett lélek. Az asztal
teritve, a tányérok és evőeszközök rendben, boros és vizes üvegek az
asztalon nagy számmal. Kalapok, gucsmák és felső ruhák a fogasokon. Az
ablakdeszkák, mint emlitettem már, tele tajtpipákkal.
Csak ketten maradtak a leendő csatatéren. Apám és Csörgey Ferkó.
Miért nem menekültek ők is a többivel?
Nagyon nehéz ezt megfejteni.
Tizenöt, husz év mulva egyenesen megkérdeztem apámat. Nem igen tudott
felelni, gondolkodott.
– Alig tudnám én azt megmondani. Fiatal voltam, biztam magamban vagy
talán rösteltem elbujni. Csörgey Ferkó is mindig legénykedett előttem,
talán nem akartam mögötte maradni. De hát igazán most se tudom, akkor se
tudtam, miért nem álltam félre.
Ezt felelte.
Igaza lehet. Nemesi czimerünkben két hátulsó lábán álló párducz van, de
nem kardot, hanem buzakalászt tart a kezében. Szelid tehát, mint a
buzakalász, de azért erős és vad, mint a párducz. Legalább őseim
virtusát jól jelzi ez a czimerkép. Jámborság és erő. Apámtól magától
függött, hogy meneküljön. Ha fél, ha menekülni akart: nyugodtan teheti.
Nem akart, mert nem félt.
Ketten álltak ki hát a lépcső tetejére: apám és Csörgey.
Csörgey rettentő dühben volt. Szilaj természete nem tudott nyugodni. Még
senki se bántotta, még az se volt bizonyos, birokra kerül-e, élet-halál
harczra kerül-e a sor, de már fogai csikorogtak az indulat hevében.
Toporzékolt, mint a szilaj ló. Várta, mi következik, de még se tudott
várni.
Öt-hat-tiz szürdolmány mutatkozott a lépcső alján. Csörgey ugy nézett
rájuk, mint a tigris. Ökleit szorongatta, mintha már összemorzsolná
ellenfelét. Fogai közül sziszegve ezt mondja apámnak:
– Lajos, ha nem most szabadultam volna ki a hosszu fogságból: izekre
szaggatnám ezt a népet magam.
Apám az ablakon át lenézett az udvarra. Vékony hasogatvány fa volt ott
egy halom. Nyers, szivós, erős, eltörhetetlen, sulyos.
– Hejh, Ferkó, ha ebből a fából egy-egy darab volna a kezünkben!
A szürdolmányok tétovázni kezdtek. Fölmenjenek-e a lépcsőn? Kemény
nézéssel nézték azt a két alakot ott a lépcső tetején.
Ketten vannak. Senki sincs mögöttük. Semmiféle fegyver vagy ütleg nincs
a kezükben. Mégis ott vannak, mégis bátran, nyugodtan, mereven várják a
a támadókat. Miben biznak? Talán emberfölötti erejük van? Talán nem is
nemes emberek?
De azok. Jól látják, hogy nemes emberek.
Apám szőke, fiatalos piros arcz, de már hosszu bajuszszal. Középtermet,
de rettenetes karok és vállak. Gucsmája szemére huzva, nagy ezüstgombos
dolmánya végig begombolva. Szeliden, nyugodtan várja a támadókat.
Csörgey fekete, kerek arcz, kissé himlőhelyes. Bajusza tömöttebb és
rövidebb, de nyalkán pödrött. Az ő dolmánya sima ezüstgombos, de
szétvetve, be se gombolva. Nagy csokorra kötött nyakkendője libeg-lobog.
Gucsmáját ő is a szemére vágja. Fekete szemeivel, fekete arczával
kegyetlen nézése olyan, mint a sötét éjszaka. Ökleit csikorogva
szoritgatja össze.
A szent-gáliak vagy huszan gyülnek össze a lépcső alján s megindulnak
fölfelé.
Apám kiadja a vezényszót:
– Ferkó, egy-két ütést föl se végy. A legelsőtől, a kit közel érünk,
együtt vegyük el a husángot. Ha már egy van, mindjárt meglesz a másik
is. A többit tudod.
Némán jöttek fölfelé a szent-gáliak. De a mint csak három-négy lépcső
volt már köztük: egyik fölkiált:
– Hát ti kik vagytok? Hogy mertek ti előttünk megállani?
S káromkodott szörnyüt.
Apám felelt:
– Gyertek csak közelebb, mindjárt megtudtok mindent.
Bizony, mi tagadás benne, apám káromkodása se vallott szégyent a
szürdolmány előtt. Akkor már ő benne is föltámadott a vadállati virtus,
a harczos indulat. Hiszen szemközt volt már a támadó.
De hiába támadott föl e pillanatban. Csörgeyre tekint, de Csörgey nincs
sehol.
Eltünt, mint a lehellet.
Mi történt? Nem tünődhetett rajta. Nem volt idő. A védelmi tervet meg
kellett változtatni. Pedig nagyon gyorsan. A lépcsőfeljárás széles
védelméhez két ember kell. Két erős ember. De most már csak maga van. Ha
rögtön elkap is egy husángot s ha egy-két embert letaszit is: a többiek
elférnek mellette, hátulról kerülnek, hátulról támadnak s akkor
mindennek vége. S a szent-gáliak is erősek, bátrak, most már vérittasak
is.
Apám rögtön ott hagyja a lépcső tetejét s gyorsan bemegy az étterembe. A
benyiló szoba ajtaja mély fülke, az ajtó a hálószoba oldalon van. Bemegy
a fülkébe s beszól az atyafiakhoz.
– Ereszszetek be, magam vagyok, Csörgey eltünt, nyakamon a szent-gáliak.
Tizen is kiáltották belülről:
– Nem eresztünk, nem tudjuk, ki vagy. Ide be nem jön az isten fia se.
Azonban utána berohantak rögtön a szent-gáliak. Tele lett velük a terem.
A zajt, dobogást, káromkodást, csörömpölést jól hallották a benyilóban
levők. Apám csak nézte a duló hadat.
Őt ott a fülkében nem vették észre első pillanatban. Mert az ablakokban
a tajtpipákat vették észre. Ez volt menekülése. Mind oda rohantak. A
tajtpipákat siettek a szürdolmányok rejtekeibe eldugni.
A tajtpipa bizony hadi zsákmánynyá lett. Nem is került meg belőle soha
egy se.
V.
(A hadi zsákmány. – Apám menekülési terve. – Nem sikerül. – Südit
megragadja és védő pajzsként használja. – Apám elkeseredik. – Ott terem
a segitség. – Verner uram siralmas helyzete. – A rettenetes Csörgey
Ferkó. – Békesség lett. – A kis Verner-lány hozta a segitséget. – A
Bakonyon tuli nemesség tanyája. – Mi történt ott? – Vámosi Saáry
Gergely.)
El ne itéld érte, késő nemzedék, a királyi vadászokat. Lopni, csalni,
csempészni utálatos; hadi zsákmányt hóditani dicsőséges. Igy tanitja a
világok krónikája s a nemzetek története. Ez az ősi szokás. Ez a virtus.
Hogy szerzi király a várát? Hogy szerzi koronáját? Hogy szerzi országát?
Azt hiszed: talán szépen kéri, igaz áron kapja, becsületes uton szerzi?
Azt hiszed: örömest adják neki? Királyi közjegyző elé járulnak, szépen
megalkusznak s közegyetértéssel elhatározzák, hogy az egyik szerződő fél
legyen király, a ki parancsol és dobzódik, a másik pedig a szolga, a
hitvány eb, az igás barom, a ki szenved, nyomorog, halálig dolgozik,
mindenét a másiknak adja s a mellett még imádja is, dicsőiti is azt a
másikat?
Oh, balgatag lélek, hidd el nekem, az a királyi vadász okosan
cselekedett, a mikor a tajtpipákat zsebre rakta. Lásd, az ezüst
evőeszközökhöz kis ujjal se nyult. Mert most ugyan duhaj volt, de azért
nemes ember volt.
Apám azonban elgondolta ott az ajtónyilás fülkéjében, hogy a tajtpipák
egyszer csak elfogynak, a szürdolmányoknak nem lesz egyéb dolguk,
körülnézegetnek a szobában s akkor őt mégis csak meglátják s a
veszedelmet kikerülni még se lehet.
Elejét kell venni a bajnak.
Két lépéssel kiebb lépett s irtózatos gyors ugrással s testének egész
sulyával neki ugrott a tölgyfaajtónak, hogy azt balvállával befeszitse.
Erőmérkőzés volt ez akkor a fiatal nemesek közt. A váll-ütés. Lovat,
ökröt, bikát is föl tudott egyik-másik erős legény dönteni. Apám
gyakorlott volt ebben. Bizton hitte, hogy az ajtó minden vas-závárja
összetörik s vagy beszakad az ajtó vagy legalább enged akkora nyilást, a
melyen ő befér.
Csak félig sikerült a vakmerő terv.
Az ajtót s az ajtótámasztó öt-hat nemes atyánkfiát ugyan a nagy zuhanás
betaszitotta, a závárok is összetörtek s féltestével apám be is tudott
nyomakodni, de azután tovább nem is tudott hatolni. Ijedtség támadt s
hatalmas sivalkodás tört ki a bentlevők közt. Azt hitték, a szent-gáliak
akarnak betörni.
– Szoritsd az ajtót!
Tizen is ugrottak oda s ujult és fokozott erővel szoritották vissza a
bezuhant ajtót. Nagyobb erővel, mint az apámé. Az ajtósarkok vasai
kiállták a vihart s a tölgyfaajtó is kiállta.
Most jutott már apám abba a helyzetbe, a melyet »szorult helyzetnek«
nevez a szólás-mondás. Fél keze, fél lába, fél melle belül s csak a
másik fele kivül, védtelenül a vérszomjas ellenfél előtt.
Ez az ellenfél pedig a nagy zuhanás és rivalgás hangjára menten oda
nézett s pillanat alatt átlátott mindent. Sietett is oda, hogy apámat
agyonverje, a szobát megostromolja s a menekülőket elpusztitsa.
Hát hiszen egyszer meg kell halni.
A végső veszélytől, ha csak távolról fenyeget, Herkules is fél, de ha
már a nyakába szakadt: az apám se ijedt meg.
Hiszen ez még most is csak nemesi virtus. Hol vagyunk még a haláltól?
Magas, hórihorgas, szürdolmányos férfi ugrott apámhoz s a kezében volt
sulyos czelőkével apám fejéhez sujtott. Csak annyit mondott:
– Itt is van egy!
Apám jobbkeze szabadon volt. Az ütést félreháritotta, a czelőke ki is
esett a támadó kezéből s mialatt egy szempillantás elmulhatott volna,
vasmarkával megfogta a támadó szürdolmányát a mellén s annál fogva
magához rántotta, mint a patkányt. Akkor aztán ő is felelt.
– Én még, héjh, nem a tietek vagyok, a ki fölmarkolt benneteket a
világra. Még előbb beszélgetünk egy kicsit egymással.
Ellenállhatatlan erőt érzett a karjában. Amugy is sokkal erősebb volt,
mint amazok egyenként, most pedig a fékezhetetlen düh megtizszerezte
erejét.
Támadója először karjait akarta kiszabaditani s vonaglott velük erősen.
Nem lehetett. A vas nem szorit erősebben, mint a hogy apám fogta a
szürdolmányt. A támadó karjai a szürdolmány alá szorultak. A szür pedig
nem enged semmiféle erőnek, csak a tűznek, villámnak.
A támadó fájdalmas hangon kiáltott társaihoz:
– Szabaditsatok meg atyafiak!
Társai oda rohantak s kisérletet tettek kiszabaditására. Egyszerü módja
lett volna apámat agyonütni vagy vaskezét letörni.
Nem lehetett. A fülkében sehogy se fértek hozzá. Hiszen a szorultság
következtében apámból ugy is csak a fele embert látták.
Südi volt a neve annak a szerencsétlen szent-gáli nemes atyánkfiának, a
ki apám kezei közé került. Apám pedig, mikor ártó szándékkal közeledtek
feléje, paizs gyanánt használta Südit s ugy lobogtatta maga előtt, mint
a kisasszony a zsebkendőt.
Még egy keserü kiáltás tört ki Südiből.
– Végem van! Gyertek már segiteni, ha van istentek!
– Még nincs véged, atyafi. Hanem ha torkod megszoritom, de azt meg ne
várd. Beszélj okosan duhaj feleiddel.
Az embernek nem volt kedve okosan beszélni. Nem volt kedve sehogy se
beszélni. Hiszen se eleven nem volt már, se holt. Kékült-zöldült. Ha a
vasmarok nem tartja: már összeesett.
De a támadó sereg jól megértette apám szavát. Tanakodott is, mit
csináljon. Egyik a seregből oda rivalt apámhoz, de jó távolról:
– Ereszd el azt az embert, mert meghalsz!
Apám a legnagyobb dühben elnevette magát:
– Vedd el tőlem, bivaly!
Egy szent-gáli nemes megcsóválja a fejét s elkeriti a szentek keserü
miatyánkját.
– Fejsze kell ide, atyafiak!
Hárman is futottak kifelé, hogy fejszét teremtsenek. Jól hallotta, jól
látta ezt apám.
Hát fejsze is lesz. Hát meg kell dögleni. Hát elvégre győznek a
szürdolmányosok. Jól van, ugy kell lenni, többen vannak, győzniük kell.
Mégis elkeseredett egy pillanatra.
Nem az élet miatt, nem is a halál miatt, még csak nem is az otthon
hagyott ifju, szép feleség miatt. Hanem a miatt, hogy ő a benyilóban
szorongó atyafiai miatt viaskodik, azokért áldozza föl magát, azokat
védelmezi s azok a fél ajtónyiláson át jól látják már őt s jól értik, mi
vég fenyegeti, még se eresztik maguk közé s mégis veszettül szoritják
azzal a tölgyfaajtóval.
Egyik atyafiának, Pósa József mező-szent-györgyi birtokos társának nem
is tudott emiatt megbocsátani soha.
Isszonyu volt az a tölgyfaajtó-szoritás. Apám nem tudta a halálos
tusakodásban, mi baja kezdődik, de érezte, hogy ereje már nem sokáig
tart. Lélekzete elkezdett nehezedni. Mintha fojtogatnák.
Mi lehet ennek oka?
Egyszerre csak veszi észre, hogy a földszinten megszünt a tusakodás.
Csendesség van.
A szürdolmányosok is ott a nagy étteremben, mintha csöndesedni
akarnának.
Nehéz, szabályos lépések zaja hangzik az emeletre vezető lépcsőkről.
És csak megjelenik ám a teremben Kocsi-Horváth Sámuel, az első alispán s
Szent-király-szabadjai Rosos István, a főjegyző. Diszruhában mind a
kettő s mögöttük két vármegyei huszár, teljes diszben, kardosan,
tarsolyosan, forgós csákóval.
Csend és békesség lett azonnal.
Az alispán is intézett egy-két szót a támadó nemesekhez, a főjegyző is
tartott ragyogó beszédet, de mindezt miért közölném? A sulyos
szenvedéseken, a beszaggatott fejeken, a duhaj virtuson ezek már nem
tudtak változtatni. A támadó nemesek látták, hogy az ő főemberük a két
közbenjáró, ma választották meg őket, tehát elcsillapodtak, békességre
léptek.
Apám is eleresztette Südit, a kibe alig tudtak lelket verni s a benyiló
ajtaja is kinyilt s ezzel apám is kiszabadult rettentő helyzetéből.
Zöld karikákat hányt mind a két szeme s alig tudott elég lélekzethez
jutni. Erős mellén feszült az ezüstgombos dolmány, sietett is azt a
dolmányt felgombolni. Akkor nézett a gombjaira.
Azok a vastag ezüstből készült, sodrott ezüst lánczczal körültekert
hatalmas gombok papirossá lapultak mellén. Micsoda nyomás lehetett az!
Mintha üllővason nagy pőrölylyel verték volna laposra azokat a gombokat.
Most is megvan belőlük néhány darab. Megnézheti mindenki.
És micsoda mellkas volt az, a mely nem tört össze ilyen nyomásra!
Évtizedekig emlegették az esetet mind az egész vármegyében.
A mikor már a benyilóba szorult nemes atyafiak mind kijöttek a nagy
terembe, valaki valami keserü, fájdalmas nyöszörgés hangját hallotta
onnan a benyilóból.
Mi ez? Ki haldoklik itt?
Benéznek, keresik a hangot. Sehol semmi nyoma. Az ágy is összetiporva,
leszakadva. A benszorultak nem fértek el másként, az ágyra is annyi
állt, a mennyi ráfért.
Ám az ágy alatt volt Verner András uram, a vendéglős. Még a rászakadt
ágy sulyát talán elbirta volna, de ott volt az istentelen nagy véka
tojás is. Az mind összetört, s nyulós, sárga-fehér nedve özönvizzel
fenyegette a jó sváb házigazdát. Szeme-szája, haja, minden ruhája tele
lett tojással. Ha idején észre nem veszik: belefullad a tojásba.
Százféle adoma készült esetéből.
Hanem hát még se lett egészen vége a virtusnak. Hátra volt még Csörgey
Ferkó, a szilaj és erős Csörgey Ferkó.
Nem azért tünt ő el s nem azért hagyta ott magát apámat a lépcső
tetején, mintha félt vagy megijedt volna. Kész volt ő verekedésre
mindig. Hanem józan, gyakorlati elve volt hozzá. Inkább ő üssön agyon
valakit, mint őt üsse agyon valaki. Ez volt az ő józan elve.
Ámde ehhez kezebeli is kell, ha sok az ellenség. De kezebeli nincs.
Amiből ugyan nem az következik, hogy most már ne verekedjünk, hanem az,
hogy kezebelit szerezzünk. Benézett hát a folyosón valami félreeső
zugba. Látta, onnan ügygyel-bajjal föl lehet jutni a padlásra. Nos hát
föl a padlásra! Lehetetlen, hogy a padláson valami alkalmas czelőkét,
husángot, vasrudat vagy effélét ne találjon.
Talált is valami mestergerendát vagy födélfát, de előbb mindenféle
összerovásból ki kellett szabaditani. De azután jött nagy hirtelen s
hozta magával rettenetes fegyverét. Akkora volt mint egy táviró-oszlop.
Nagyobb volt, mint Herkules buzogánya, nagyobb volt, mint a négyökrös
szekér nyomórudja. Ugy pörgette a kezében mint a motollát.
Veszett ló módjára rontott be az étterembe. Egyenesen az apámhoz.
– Itt vagyok Lajos komám! Van-e még szürdolmány a világon? Mert megeszem
ma mind!
S olyan káromkodást csörditett bele a türelmes levegőbe, hogy elszédült
tőle mindenki.
Az alispán szólt először. Ő találta meg az általános elbámulás közepette
először az alkalmas hangot.
– Ne bolond, ne! Ökör mász be kentekhez! Mit akar itt, öcsémuram, azzal
a nagy gerundiummal?
Csörgey Ferkó csak most vette észre az alispánt és a főjegyzőt s a
vármegye két huszárját. De a jól ismert bizalmas hang is megütötte
fülét. Ez a hang van otthon nemes emberek közt.
»Ökör mász be kentekhez«.
Ez tul-a-dunai mondás. Akkor alkalmazzák, a mikor valaki jel nélkül,
kopogtatás nélkül, nagy sebbel-lobbal, nagy dirrel-durral ront be a
szobába s azt se mondja: jó napot; – azt se mondja: ki lova fia.
Az igaz, hogy Csörgey Ferkó nem is azért toppant oda, hogy jó napot
kivánjon. Hanem azért, hogy azzal a nagy mennykő nyomóruddal kidöntse a
falat s a szent-gáli nemeseket kiszórja az utczára.
No de most már itt legalább meglett a békesség s a szürdolmányosok az
emeletről lehuzódtak s az udvarból és az utczáról is eltakarodtak. Ott
hagyták a sok bevert fejet s a sok összetört kezet-lábat.
De hát hogy jött oda oly hirtelen, oly váratlan, oly kellő pillanatban,
oly csodálatos módon az alispán?
Ennek bizony története van.
A költő könnyen végzi dolgát. Deus ex machina. Hipp-hopp ott legyek, a
hol akarok. A költő és mesemondó igy csinál. De én igaz történetet
beszélek s urát kell adnom mindennek.
Mondtam már, hogy a kis Verner-leánynak szerepe lesz a virtusban.
Ennek a kis leánynak volt még legtöbb esze. Ez nem vesztett el belőle
semmit.
A mint az uraknak fönt az emeleten hirt adott a földszinten folyó
vérengzésről, ismét lefutott a lépcsőn. Látta, hogy minden ember fejét
vesztette.
Keresztülfurakodott a dulakodók lábai között, ki az udvarra. Őt nem
bántotta senki. Ki bántana tizennégy esztendős gyönyörü leánykát?
Az udvar belső oldala a várhegy sziklából áll. Ugy házmagasságnyira
azelőtt is föl szoktak mászkálni a gyerekek. De följebb nem. A kis leány
most fölmászott a várhegy tetejébe, a sziklák magasába.
Istenkisértés volt. Sohase járt ott még halandó ember. Azt a kis leányt
az angyalok őrizték. Nem lett semmi baja.
Fönt a várban bemászott a kis kertbe, onnan egy magánház udvarán át az
őrtorony-utczába. Az utcza végén az első ház a kanonoké, a második ház
az öreg vármegyeház. Berohant a bolthajtáson, rá se nézett a
kapuőrségre, föl egyenesen az emeletre az első alispánhoz. Szerencsére
ott találta. Akkor akarta levetni tisztujitási diszruháját. Kezet
csókolt neki. És sirva és lelkendezve elpanaszolta, mi folyik lent az ő
vendéglőjükben:
– A szent-gáli urak agyonvernek mindenkit. A mezőföldi nemes urakat mind
megölik. A papát is megölik!
Nos, hát igy került oda az alispán alkalmas pillanatban.
Verner András uram vendéglőjében hát békesség lett. Az emeleti nemes
urak is megnyugodtak. Egyéb komoly bajuk nem is lett, mint az, hogy a
nagy ijedtség után nem tudtak pipára gyujtani.
A szent-gáli atyafiak virtusa azonban még mindig nem lohadt le.
A mikor már mind az utczán voltak, valaki elkiáltotta bolond ésszel:
– Gyerünk az Angyal-vendéglőhöz. Tanitsuk meg a Pápa-vidékieket is. Ők
is dulták a mi táborunkat.
Tetszett a szó s megindultak nagy sereggel, nagy zajjal. Még gucsmájuk
mellett is megigazitották a cserfalevelet.
De bizony ott nem volt a virtusra jó alkalom. Pápa vidéke a két
Puzdor-testvér vezetése alatt állt. Nagy birtoku, bátor, eszes férfiak.
A Somlyó-vidéki nemesség is ott volt s annak vezére Vámosi Saáry
Gergely, Puszta-Miske ura.