is ér ám a mai eskü, mint az üres szóbeszéd. Sőt ma már olyan emberek is
vannak, a kik pénzért esküsznek vagy nevetve esküsznek. Tiltja
hitvallásuk.
De bizony eleink másként gondolkodtak.
Tiszteket, vármegye kormányzóit, világi előljárókat, karhatalmi erőket
kell választani. Ők tartják fenn a rendet és nyugalmat három esztendeig.
Ők szolgáltatják ki a törvényt és igazságot. Náluk nélkül fenekestül
fordulna fel minden. Nem az isteni félelem, tisztesség, jó erkölcs és
emberszeretet uralkodnék a köztársaságban, hanem a bomlott elmék és
romlott indulatok fenevadai emelnék föl fejüket. Ha mikor tehát a
vármegye kormányzóit választjuk: akkor félre kell tenni minden
kedvezést, pártos szenvedélyt és haszonlesést: akkor a legjobb és
legalkalmasabb férfiakra essék a választás s józan elmével s istennek
tetsző módon a valóságos alkotmányos többség akarata jusson diadalra.
Bizonyára szükséges ehhez a Szent Lélek segitsége.
Ha még se jól ütne ki a tisztujitás: akkor se a Szent Lelket okozza a
gyámoltalan ember, hanem legfölebb magát és a labancz urakat.
Szép deres napra, de napfényes reggelre virradt föl október 12-ike.
Verner András vendéglője a Hosszu-utczán nem messze esik az
Angyal-vendéglőtől. A mezőföldi és a Pápavidéki nemesség szószólók által
már hajnalban összebeszéltek s mire az őrtorony órája fél nyolczat
ütött, a nemzeti párt nemessége tömött sorokban oda vonult a főispáni
lakás elé s lobogói árnyékában megállt a főispáni palota és a püspökkert
közötti nagy téren.
Meg kellett állania, mert a főispáni palota udvarára be nem mehetett.
Pedig félórával előbb ott volt a helyszinén s untig elég lett volna, ha
csak nyolcz órára ér oda.
Mi történt?
Hát csak az történt, hogy az udvari nemesség titkon összebeszélve, már
hét óra előtt odament, betöltötte a főispáni udvart, bezárta a kaput, a
kapu elé állitott vagy tizenöt huszárt kivont karddal, a nagy szakállu
várnagy és nyalka pandurhadnagy őrködött a huszárok fölött s be nem
eresztett még lelket se a tisztujitás szinhelyére.
Bent az udvaron volt nyolcz-kilenczszáz nemes, kivül a téren vagy
kétezer. A kisebbségnek volt szava, a többségnek nem volt.
Nosza, lőn most méltatlankodás, harag és szitkozódás a szabad téren.
Kétezer nemes nem türi szó nélkül az ő ősi jussának efféle kijátszását.
Bent az udvarban is a Szent Lelket emlegették, a kit segitségül hivtak,
de kint a téren is. De emitt még az égnek minden szentjét is s
mindenféle haragos mennykövét is emlegették. Bent jól beszéltek, de az
igazságot ütötték agyon az emberek. Kint rosszul beszéltek, de az
igazságot keresték.
Sok úrifajta nemes, sok tekintélyes birtokos és táblabiró volt kint a
téren. Összedugták a fejüket: mit csináljanak?
Azonban a sulyos méltatlankodás háborgása közben kezdett sarjadni a
nemesi virtus is. Onnan belülről az udvarról ki-kihallatszott a hangos
vivátozás harsogása. Ime, már odabent restaurálnak is. Éledt a harczi
kedv.
Ugy emlékszem, Fodor Mihály volt a neve annak a közép-bogárdi vagy
szilas-balhási kis birtoku nemes úrnak, a ki először adott hangot a
kigyult haragnak. Fodor volt, az bizonyos; szegről-végről rokonság is,
csak keresztnevére nem emlékszem biztosan. Ismertem jól. Odament a
tanácskozó urakhoz s kemény hangon belekiáltott az eszmecserébe.
– Semmi tanácskozás, nemes atyámfiai. Labancz ellen semmit se ér a
bölcseség. Ha be nem mehetünk a kapun: menjünk be az ablakon vagy a
háztetőn.
Jó emeletes ház a főispáni palota. Ha a tetőn akarnak bemászni, előbb a
tetőre föl kell menni, a háztetőt leverni s befelé a padláslejárást
biztositani. A földszinti ablakok erős vasrostélylyal vannak biztositva.
Ott se lehet könnyedén bejutni. Csak az emeleti ablakokon. Ott azután a
főispáni termeken át le lehet jutni az udvarra.
Szerencsére nem került rá a sor. Először is nem akadt hamarosan
lajtorja. Falon mászni pedig nemes ember nem tud. Azután az a sok huszár
is beleszólt volna a dologba. De meg illetlen is lenne, hogy kétezer
nemes ablakon mászna be valahova. Már ennél sokkal derekabb dolog
felgyujtani a házat s összedönteni falait.
Csakhogy még akkor nem volt olyan nagy a harag és elkeseredés. Nem is
hihette a hamisságot a legtöbb ember. Bolondság. Még olyan is akadt, a
ki nevetett.
A nagy zugás azonban időnkint kihallatszott a térre. Valamiféle munka
folyt hát az udvaron. Mi folyt volna más, mint a tisztujitás?
Az urak végre kint elhatározták: deputácziót küldenek a főispánhoz,
nyittassa ki a kaput, végezzük a tisztujitást rendben, ha pedig már
végeztek valamit, kezdjük ujra.
Lehet is labanczczal okosan beszélni! Megmondta már Fodor nemes
atyánkfia.
A deputáczió bement, beszélt is a főispánnal, a kinek nem is volt
kifogása a javaslat ellen. Nyissátok föl a kaput, jöjjön be, a ki tud.
Hamis praktika volt az egész. Nem fért oda be az udvarra most már husz
ember se. Hát kétezer nemes hogy fért volna be? Megkisértették. A
szent-gáli királyi vadászok őrizték a bejárást. Tömötten álltak, mint a
fal. Volt ugyan villongás, hangos beszéd, káromkodás, huza-vona, egy-két
nemesnek be is törték orrát-fejét, de bejutni nem lehetett.
Az alatt folyt a tisztujitás odabent.
A főispán papirosról szemüveggel elnyöszörögte a kijelölést.
– Első alispánnak kandidáltatik Kocsi-Horváth Sámuel táblabiró ur.
Az udvarbeli nemesség egyhangulag felkiáltott:
– Vivát!
Igy ment a többi is.
Mikor a kint levők deputácziója ott járt: már akkor a vármegyei központ
keresztülesett a tisztujitáson. Következett a központi és a pápai járás
és a többi járás.
Nincs hát segitség sehogyse. Az egész tisztujitást nyolcz-kilenczszáz
nemessel elvégezték egyhangulag, – a mint akkor mondták: unisono. A
kétezer nemest oda se eresztették a szavazáshoz.
A Szent Lelket czudar munkához hivták segitségül.
Most már föl kellett támadni a virtusnak.
Kiben támadhatott föl először, mint nemes atyánkfiában Fodor Mihályban?
Apró termetü ember volt. Akkor még fiatal ember. Sovány, csontos legény,
de kemény tekintettel. Hanem haja, bajusza, szakálla kusza és
torzonborz. Senki se látott volna ki belőle semmit, ha arczát jól meg
nem nézi.
Az egész vármegye ismerte birkózó adomáját. Igaz történet volt, krónikás
adomává vált. A nemes embernek tisztességtudónak, udvariasnak kell
lenni. Ez az adomának erkölcsi tanulsága.
Elmondom.
Szilas-Balhásnak tekintélyes uri nemzetségekből álló nemessége volt,
Losonczy, Kenessey, Huszár, Kaszás, Szeőke, Mészöly, Radó, Vargha, Boda,
Csörgey, Nádasdy, Halász s egyéb nemzetségekből. Öregapám is közéjük
tartozott. Oda tartozott a Márkus, Boronkay és Kazay-nemzetség is.
Két Boronkay testvért ismertem és két Kazayt. Az egyik: Lajos, jeles
festő, korán elhalt. Rahlnak volt kedvelt tanitványa. Engem is Kazay
Lajos tanitott rajzolni, festeni. Ha festőművész lehetett volna belőlem:
Kazay útján én is Rahl tanitványa volnék.
Az idősb Kazay-testvér, Rudolf, szeretett birkózni. Az egyik Boronkay
még jobban szeretett. Nem érezték jól magukat, ha mindennap földhöz nem
vágta őket valaki vagy ők valakit. Furcsa szokás, de mégis jobb szokás,
mint a ki kártyán mindennap vagyont veszit el. Mindegy volt, akárkivel
birkóztak. Cseléd, zsöllér, jobbágy ember, drótos tót, vándorló legény:
mindenkivel összekapaszkodtak. De hát faluban, dologtévő napon nem
mindig akad bolond ember, a ki ingyen, ok nélkül, harag nélkül földhöz
veresse magát. Ha már nagyon megszorult a két birkózó: egymást látogatta
meg, egymást kereste föl. De birkózniok kellett.
Egyszer kirándult Boronkay Közép-Puszta-Bogárdra, valami
atyafilátogatóba. Nyár volt. Nyomtató bokrok dolgoztak a szérükön.
Kimegy a gazdával a szérüre, nézni az ágyást, nyomtatást, garmadát,
szemet, kazlakat, asztagokat, lovat, embert. Gazdaembernek mulatság ez.
Jó kemény a szérü, jó puha gyep mellette.
Eszébe jut, ma még nem birkózott. Körülnéz az emberek közt, kit
szólithatna birokra. Azonban nagy munkaidő, délután is van már,
munkásembernek nincs kedve virtuskodni ebehiában. Senkinek sincs kedve
szembeszállni.
Odaszól a gazdához:
– Bizony hitvány csög-bog embereid vannak neked, urambátyám!
Csak hallja ám ezt a szót jó Fodor Mihály uram. Ő is ott volt a szérün
az emberek közt. Egy rét ingben, mint akárki más s pöre gatyában.
Csakhogy ő nemes ember létére csizmában s nem mezitláb.
S a mint hallja a szót: odanéz nagy kemény nézéssel a birkózó kedvü
urra, de eléje is indul, de tűri is már föl ingujjait a karjára. S azt
mondja:
– Földhöz vágom én az urat, ha épen ehhez van nagy kedve, de minket itt
ne csepüzzön.
Nézi Boronkay a torzonborz képü, kis vézna alakot, nem ért neki a
melléig. De azért már ő is vetette le a dolmányát.
– Csak ki a gyöpre, ismeretlen bajtárs. Emberben, lóban kár ne essék.
Kinevette a kis vézna alakot, a ki azonban nekiugrott, mint a párducz s
átnyalábolta két karjával, mintha két harapófogóval szoritották volna
össze. De még azt is oda merte mondani:
– No most jól megkapaszkodjál öcsém, az egekbe, mert nyomban ott fekszel
öreg anyád hátán, az öreg anyaföldön.
Nem ismerték egymást.
Meg is kapaszkodott Boronkay emberül, de hiába. A kis vézna ember ugy
belevágta a fübe, hogy a füle se látszott ki belőle. S nyomban rá is
térdelt s szoritotta le vasmarkával. De szives bizodalommal ezt is
mondta:
– Bocsánat, kölcsönösen vétettünk a tisztesség ellen, be se mutatkoztunk
egymásnak. Én nemes Fodor Mihály vagyok.
Boronkay alig tudott szuszogni, de azért elnevette magát.
– Vessz meg, pajtás, de igazad van. Én meg nemes Boronkay Rudolf. Hanem
most már eressz föl!
Igy lett közpéldabeszéddé egész vármegyében ez a szó:
– Megadta neki a tisztességet, mint Fodor Mihály uram Boronkaynak.
– – – Nos hát, Fodor uram rögtön belátta, hogy a tisztujitást
elvesztettük. Most már nem tehetünk egyebet, csak boszut állhatunk.
Odament a zászlótartóhoz.
Dömök Sándor volt a zászlótartó. Öles termet, hatalmas legény. Nemes-e
vagy nem nemes: senki se keresse. Napvilágra jötte oly módon történt,
mint hires Korvin Jánosé. A család befogadta kebelébe, házzal is, kis
nemesi birtokkal is ellátta. Szerettük.
– Előre, Sándor bátyám, azzal a zászlóval.
Egyuttal felugrott a püspökkert korlátfájára, megrázta gucsmáját s erős
hangon elkiáltotta:
– Utánam, nemes atyánkfiai! Föl a vásártérre, a Zichy-Ferraris-udvarba.
A főispáni palota mellett meredek út vezetett föl a vásártérre. Nagyon
rossz út, de rövid út. Arra indult Fodor Mihály uram. Utána vagy ötszáz
nemes. A fiatalja, a vitézebbje. Mennek a labancz nemesség tanyájára.
Vakmerő gondolat, az oroszlánt saját barlangjában támadni meg. Bizonyos,
hogy a szentgáli királyi vadászok megvédik tanyájukat.
Csakhogy Fodor uram nem volt fejelágyára esett ember. Tudta ő, hogy az
oroszlán most nincs ott a barlangjában, hanem vivátoz a főispáni lak
udvarában s legfölebb délfelé lesz vége a tisztujitásnak, addig pedig
senki ember fia a kapun ki nem jöhet.
Mást akart ő s nem épen verekedést.
Benyomult néhány századmagával a Zichy-udvarba. Gyönyörü látvány terült
szemük elé.
Tiz hordó kecskebakon, valamennyi öt-hat akós, tele jó balatonmelléki
borral, valamennyi csapra ütve. A hordók mellett padokon zöld korsók és
vászonkorsók és czinkotai üvegek halomszámra, százankint. Kényelmesen
lehessen inni.
Száz bográcsban sül-fő a fölséges pörkölt juhhusból, borjuhusból és
kecskegödölyéből. Barátságos tüzek a bográcsok alatt. Fölséges illat a
levegőben. Tiz hevenyészett sátor, mind Laczikonyha. Sistereg a forró
zsir, uszkál benne vigan a Laczipecsenye. Nagy medenczékben a hajnali
vagdalék, piros, mint a rózsa, fehér, mint a hó. Kenyér, czipó, kalács,
perecz, fonatos, rettentő halmokban. Jól lakik ma a nemes vármegye.
Kerül még a szürdolmány ujjába is.
A hordók, bográcsok és Laczikonyhák körül dologhoz értő érdemes emberek,
a grófnak, püspöknek és káptalannak emberei; szitják a tüzet, keverik a
pörköltet és sütik a sütni valót. Pipázgatnak, beszélgetnek s
iddogálnak. Ők is a vármegye dolgát intézik a maguk módja szerint.
Betoppan közéjük Fodor uram néhány század magával. Fokos a kezükben.
Ő-e, más-e, fölugrik a husvágó padra, lerug onnan egy fél hizott disznót
s egy medencze vagdalékot s mérges hangon nagyot kiált.
– A ki áldója van az apátoknak, csürhe szolganépség! Eltakarodjatok
szemünk elől. Egy-kettő lódulj. Asszonytól született lelket itt ne
lássunk!
Hejh-hajh! Sütni-főzni szolgák dolga, de már verekedni nem a szolgák
dolga. Az már a nemes urak dolga. De ugy elizgódott onnan az udvarbeli
népség, néhány pillanat mulva hire-hamva se volt. Igaz, hogy mindenki
vitt magával valamit. Ki egy-két czinkotai üveg bort, ki párolgó
bográcsot, ki fél birkát, ki nagy nyaláb Laczipecsenyét, ki kenyeret, ki
sátorfát, de már ezzel a berohanó nemesség nem törődött. Jusson a
szegénynek is.
Azután neki álltak a rombolásnak.
Minden hordó csapját kiütötték. Folyt a jó bor, mint a Duna. Elfolyt
mind. Ne neked labancz nemzetség. Most igyál, ha tudsz! Összetörtek
minden üveget, mázas korsót és vászon korsót. A sok cseréppel be
lehetett volna vetni száz hold szántóföldet. Azután fölrugdaltak minden
bográcsot, szétszórtak minden katlant s szétszedtek minden sátort. A sok
istenadta drága pecsenyefélét beletiporták a sárba, szemétbe. Ember
abból többé nem ehetett.
Pedig esennen nézte a támadó nemes is azt a sok illatos pecsenyét.
– Nem szabad, nemes atyánkfiai! Hozzá ne nyuljatok, meg ne izleljétek.
Bécsi pénzen szerezték, árulásért adták, kutyahitü emberektől eredt.
A kenyeret és kalácsot nem szabad dobálni. Azt már isten szeme őrzi. Azt
már nem is gázolták a szemétbe, hanem oda kurjongatták a piaczi népséget
s neki adták szépen mind. Legyen neki is ünnepnapja.
A mikor már minden munkát elvégeztek: meglett délelőtti tizenegy óra.
Körülnéztek még egyszer, nem felejtettek-e el valamit? Nem. Azután
rágyujtottak Balogh Ádám hires kurucznótájára s a piaczon és palotai
úton át szép rendben eltávoztak saját táborukba, saját tanyáikra.
Épen tizenegy órára elvégezte a nemes vármegye is a tisztujitást. Minden
állásba labancz jutott. A nemzet pártján levő nemesből még kályhafütő se
lehetett. De a tisztujitó nemes urak még ott maradtak kis ideig. A
tiszti esküt is letehette, a ki jelen volt. A főispánnak is meg kellett
köszönni hazafias, buzgó fáradozását s önzetlen és magasztos működését,
noha esztendőn át soha se látta a vármegye. Vállra kellett venni nehány
ünnepelt s most választott főtisztviselőt is s a mikor már mindez
megtörtént: el kellett indulni föl a Zichy-udvarba, a jól megérdemlett
lakomára.
Minden jó renddel ment végbe.
De a mikor kiértek az utczára s a Kapuváry-ház előtt fölfelé fordultak,
hogy a Szabadi-utczán át táborhelyükre jussanak: már gonosz hirek
kezdtek szállongani. A szétkergetett udvarbeli népségből akadt
egy-kettő, a ki megvitte a rossz hirt. Nincs Laczipecsenye. Mindennek
vége.
Nem hitték el.
Nem lehet az. A nyaka közé kell huzni az olyan fajtagadó, gézenguz
gazembernek, a ki ilyet beszél. Ellenség az. Kém az. Csak bujtogatja,
keseriti, boszantja a nemes embert.
De a hirmondók szaporodnak. Mind erősebbé-erősebbé válik az a mondás,
hogy a másik párt feldulta a tábort és semmivé tett mindent. Hiába is
mennek oda a tanyára.
Még se hitték. De nem is hihették.
Az még soha nem történt, a mióta a világ áll, hogy nemes ember áldomást
ne igyék, a mikor jó rendben elvégzi a tisztujitást. És az se történt
soha, hogy éhen-szomjan menjen haza a vármegye gyüléséről. Nem holmi
szökevény, hazátlan, üldözött csavargó a nemes ember. De hiszen haza se
mehet szégyenszemre. Otthon elkérdezősködnek az öregek, betegek, otthon
maradottak. Nos hát, hogy ment a tisztujitás? Meglett-e a mi emberünk?
Hát a lakoma? Az áldomás? Volt-e jó bor? Volt-e czigány? Kit
köszöntöttek fel, kit emeltek vállra?
Mit feleljenek?
Azt feleljék: nem volt bizony ott se egy falat kenyér, se egy korty bor,
mert a mezőföldi és a bakonyon-túli nemesség feldulta a táborunkat és
semmivé tett mindent.
Ezt vallja be szent-gáli királyi vadász otthon saját vére előtt? Inkább
haza se megy. Elbujdosik, világgá megy.
Dehogy hihették, a mi történt.
Elvégre odaértek a táborhelyre. De már jó messziről, a piacz közepéről
érezték a fölséges pörköltnek és Laczipecsenyének isteni illatát.
Ez aztán az illat. Nem a rózsáé, nem az ibolyáé s nem a mindenféle
lim-lom virágé. Mi ehhez képest az az illat, a melyet mesteremberek
tűznél párolnak, konyhán kotyvasztanak, üvegben árulnak, patikában
mutogatnak? Kivált mikor a nemes ember kora reggel óta gyüléskedik,
vivátoz, tisztujitást végez s diadalmaskodik. Ilyenkor még a szép
asszony szaga se ér semmit a jó pörkölt fölséges illata mellett.
Ez az illat pedig annál erősebb volt, mert hiszen most már az isteni
pörkölttel tele volt szórva az egész nagy Zichy-udvar.
Oda érnek. Benéznek a kapun. Be is mennek. Elhül bennük a vér. Irtózatos
tünemény áll előttük. Nincs bor, nincs katlan, nincs bogrács, nincs
Laczikonyha, nincs perecz, nincs tepertős pogácsa, nincs még falatnyi
kenyér se!
A szolgáló emberek elősompolyognak. Fejüket csóválják, kezüket tördelik.
Száz alakban mesélgetik a rettentő dulást. Hogy rugdalták föl az
istentagadók a nemzetes uraimék gőzölgő bográcsait!
Most már elhiszik, mert látják a rettenetes dolgot. Eleven két szemükkel
látják. Pedig minden megvolt. Ékes tanubizonyságot tesz róla az illat. A
mely most már még jobban keseriti a nemes ember gyomorbéli és lelki
állapotját, mint maga a látomány!
Kárthágó és Jeruzsálem pusztulása van itt. De még az is mind semmi ehhez
képest. Ott csak templomok, paloták, városok dültek romba. Élet nélkül
való dolgok. A kő ott maradt, ujra föl lehet épiteni mindent. De itt az
élet, az öröm, a boldogság pusztult el. A fölséges báránypörkölt s az
isteni Laczipecsenye s a kalácsok s fonatosok rengetege. Pedig minden
készen volt már. Csak ugy hivott bennünket, csak ugy nevetett ránk!
Rettentő sérelem, a melyet megbocsátani nem lehet; a melyet meg kell
boszulni. Véres boszut kell állani mindenért, melynek hire elterjedjen
világszerte s melyet megemlegessenek még a későbbi ivadékok, még az
unokák unokái is.
Nem is tanácskoztak. Dühtől és boszutól hörgött mindenki. Valamelyik
királyi vadász elkiáltotta:
– Üssük agyon a másik pártot. Utánam! Gyerünk, nemes barátaim és
atyafiak!
Elindultak nyomban, a keserüség és düh első tanácsára. Vajh mit fog
csinálni ez az ádáz sereg?
IV.
(A szürdolmány. – Verner uram vendéglője. – Az ellenség megrohanja. –
Apám és Csörgey Ferkó. – A muzsikus czigányok veszedelme. – A halálos
dulakodás. – Verner uram tanácsa. – Miért nem menekült apám? – Csörgey
Ferkó eltünt, apám maga maradt.)
Jó őszi ruha volt már a királyi vadászon. Szürke, jó posztóruha, gucsma
a fején, rövid szürdolmány a vállán. S mindenki kezében rövid, sulyos
gyertyánfa husáng.
Annak a szürdolmánynak három neve is volt. Ugy is hivták: szürdolmány.
Ugy is hivták: dolmányszür s ugy is hivták: szürkankó.
Játszi kérdés volt a vármegyében, vajjon, hogy mondják jobban:
szürdolmány-e vagy dolmányszür? Vajjon melyik jobb: eb vagy kutya? Ki
tudna ezekre felelni?
De a szürdolmány hatalmas alkotmány volt. A bakonyi szür történetét majd
másutt beszélem el. De már itt is megjegyzem, hogy ha az ember verekedni
akar dühös ellenséggel, a szürdolmány minden vértnél, pánczélnál,
vasingnél többet ér. Nem fogott azon se kard, se fokos, se
pisztolygolyó. Öreg fejszével kellett annak neki menni s még azzal is
erős legény legyen, a ki a szürdolmánynyal birokra száll.
Ma már nem viselik a jó szent-gáli királyi vadászok. Igaz, hogy ma már
nem is királyi vadászok. Ma is délczeg, bátor alakok ugyan, de ma más
időket élünk. Ma a csöndesség, békesség, alázatosság öldös bennünket.
A Pápa-vidéki nemesség nyugodtan ebédelgetett a a viz partján az
Angyal-vendéglőben.
Nyugodtan ebédelt a mezőföldi nemesség is Verner András uram
vendéglőjében a várhegy tövén. Az alsó termekben és az ivószobákban a
kisebb nemesség, fönt az emelet nagytermében a nagyobb birtoku nemesek,
a pártvezérek, a tisztviselőjelöltek, a tekintetes urak, a táblabirák.
Nagyrészben élemedett férfiak nagy bajuszszal és nagy tajtpipákkal.
Verekedni való ember alig volt köztük. Jó vadász valamennyi, de a puska
otthon maradt. Nem gyilkoló szándékkal jöttek tisztujitásra.
Itt volt az én apám is. Itt is kellett lennie, mert a mezőföldi
nemességnek ily alkalmaknál ő volt a gazdája. Akkor harminczkét éves
ember, fiatal házas, ismert, jeles vadász, kifáradhatlan, nem közönséges
erejü férfiu.
Nagyon sokan elbeszélték nekem az esetet, de én leginkább apám
elbeszélése után mesélem el. Az ő emlékezetét s elbeszélésének hűségét
és báját ugy se tudta senki megközeliteni. Magam se.
Az asztal fönt az emeleti teremben gazdagon volt teritve. Az urak az
ebéd közepén voltak. Tajtékpipákkal tele voltak rakva az ablakdeszkák.
Verner uramnak, a vendéglősnek, volt egy szemrevaló gyönyörü kis leánya,
tizennégy vagy tizenöt esztendős. Ott volt az urak között. Ügyelt a
szolgálat rendjére s maga is segitett egyben-másban.
E kis leánynak szerepe lett a virtusban. Én már csak mint meglett
asszonyt ismertem. És szép leányait, a kik már akkorák voltak, mint ő
maga a virtus idejében. Maga is vendéglősné. Patvarista koromban
kartársaimmal szivesen és sokszor fölkerestem. Férje után Rothfischerné
volt a neve.
A mint az urak nyugodtan ebédelnek és csevegnek: egyszerre irtóztató
zaj, orditás hangja zudul rájuk a földszintről.
Mi ez?
A kis leány kiszalad a szobából, lefut a lépcsőn, de egy percz mulva
ismét ott terem kóczos hajjal, halálos rémület az arczán. Sivit.
– Jézusom. Szüz anyám!
Csititják, kérlelik, simogatják. Édes hangon beszélnek vele. A
rettenetes zaj, jajgatás azonban tovább tart. Végre a kis leány kissé
magához tér.
– Meneküljenek az urak valamerre, a szent-gáliak már mindenkit
agyonvertek odalent. Most idejönnek.
Hm! Meghökkentek az urak. Nem bolondság a helyzet. Az emeletről
menekülni sehova se lehet. Csak a szent-gáliak torkába. Fegyver nincs
kéznél. Különben is alig vannak harminczan. Kinéznek az ablakon az
utczára. Az utcza széles. Az Anna-kápolna előtt tér is van. Az utcza és
a tér tele van szürdolmányos alakokkal. Mindegyik embernél sulyos ütleg.
Kenessey György is ott van az emeleten. Megyei esküdt. A nemzeti párt
jelöltje ő volt főbiróságra. Ma ő is megbukott. Apám unokatestvérje,
odaszól apámhoz:
– Eredj, Lajos! Nézd meg mi van odalent. Szólj bele, ha ér valamit.
Apám indul. Csörgey Ferkó mellé ugrik.
– Én is megyek veled, Lajos komám, ketten leszünk!
Ez a Csörgey Ferkó is szilas-balhási nemes. Apámmal csaknem egykoru s
hasonló erejü. De kemény, szilaj lélek. Vakmerő, fölkeresi a veszélyt.
Öt Csörgey volt fölvéve a nemesi katasztrumba. Három után az a
megjegyzés: actio alatt áll. Ő is az alatt állt. A czinkotai csárdában
összeveszett valakivel. A déghi uraság valami szolgáló embere
megsértette. Nemes embert megsérteni nagy dolog. Szilaj hevében egyetlen
ökölcsapással agyonütötte. A sértő meghalt. Emiatt három évig ült a
vármegye börtönében. De néhány hete kiszabadult s most már szavazó
nemes.
Ő csatlakozott apámhoz.
Kimennek a teremből a folyosóra s onnan a lépcsőföljárat tetejére.
Odalent folyik a véres dulakodás. Koponyák és husángok és butorok
csattognak. Orditás, káromkodás, jajveszékelés. A tömegben
asszonycselédek furakodnak előre. Hordják a vizet vért mosni,
sebesülteket üditeni. Sivalkodás mindenütt.
A szürdolmányosok orvul támadtak. Nyugodtan jöttek keresztül a nagy
vásártéren, a palotai utczán és a belső piaczon. Nem szóltak, nem
beszéltek, nem árulták el magukat és tervüket. A hol most a
takarékpénztár áll: a mellett azon a meredek lejtőn jöttek le. A mint
leértek: ott van már Verner András uram vendéglője. A mezőföldi
nemességnek senki se adott hirt. Ők maguk őrt és hirmondót állitani
elfeledtek. Könnyelmüek voltak. Elgondolhatták, hogy a szent-gáli
nemesség a csuffátételt boszulatlanul nem hagyja.