kellett a Primás sok pénze? – Deák pártja nagyobb volt, mégis gyöngébb
volt. – A pártok tanyái. – Bevonulnak a nemesek. – A főispáni
konferenczia. – A régi vármegyeház. – Ott kezdődik közéleti pályám.)
Október 12-ére, reggeli nyolcz órára tüzte ki a nemes vármegye a
tisztujitás idejét. Akkor már vége a szüretnek s a mezei munka nagy
részének. Ott lehet minden nemes ember. Még a Marczal vidékéről, még a
Bakonyon túlról, még Komárom és Tolna szomszédságából is.
Az egész tisztikar ideje lejárt. Az első alispántól az utolsó esküdtig
minden tisztviselőt ujra kell választani. Legalább ötven embert.
A vármegye főispánja ifjabb gróf Zichy István volt. Hatvan éves volt
ugyan már, de szintén István nevü apja még élt, azért nevezték
ifjabbnak. Nem nálunk lakott. Idegen volt, német volt, magyarul nem is
tudott, sima, eszes, ravasz udvari ember, még Oroszországba is elküldték
osztrák követnek. Ő vezette a tisztujitást.
Két párttá alakult a nemesség, mint az egész országban.
Az egyik volt a szabadelvü haladás igazán nemzeti pártja. Ennek vezére
volt Deák Ferencz. Segitettek neki a vezérkedésben Wesselényi és
Széchenyi s az országgyülés ama ifjabb alakjai, a kikből később a 48-iki
kormány s az ujabb korszak kiváló emberei lettek. Kossuth még akkor csak
ujságirással foglalkozott, börtönéből csak nem rég szabadult.
A másik volt az udvari párt, a kit a közvélemény konzervativ, maradi,
pecsovics pártnak is nevezett. Ennek vezére volt az uj főkorlátnok, gróf
Pálffy Fidél. Volt egy-két hazafias, kiváló tagja is, de egészben mégis
rossz hazafiakból, osztrákká aszott mágnásokból s vásáron szerzett
nemesekből állott bizony ez a párt. És azokból, a kiket ezerféle ügynöke
utján az udvar elámitott s a kik könnyen engedték magukat elámittatni.
Jelszó volt rá jó, elegendő és hatalmas. Majd a jelszót is megtudjuk
később.
A bécsi udvar a magyarral mindig kegyetlenül vagy ravaszul bánt. Ha
körmére ütöttünk, ha az erőszakhoz nem volt hatalma, akkor elővette
másik eszét, az álnokságot, az orvtámadást. Erre nézve többször jól
sikerült ravaszsága abból állt, hogy a mikor már a nemzet erős
ellenállásával nem birt: fölidézte az egyházi villongást, a felekezeti
viszályt. Ennek sikerében sohase csalódott.
Miért?
Számitása egyszerü és tiszta.
A római egyházat könnyü volt a harczba belevinni. Ha Róma intést kapott
Bécsből s a magyar egyházfejedelmek intést kaptak Rómából: megvolt a
harczi kedv. S ha megvolt a felekezeti viszály: könnyü volt már akkor a
kormánynak az ő nagy hatalmával a mágnások s a katholikus nemesség nagy
részét összecsőditeni s erős párttá szervezni. Volt már jelszó, volt
pénz s lett szenvedély is. A protestáns nemességből is magához hóditott
itt-amott tekintélyes részt.
Most a vegyes házasságok kérdéséből csinált országos perpatvart.
De nem ez volt a döntő jelszó. Sokkal okosabb és miveltebb a magyar,
semhogy a vegyes házasság kérdéséből magából keserü országos viaskodást
csinálna.
Hanem hát Deák nagy dolgokat akart.
Szabadságot, egyenlőséget, testvériséget. Egyenlő törvénye legyen
mindenkinek s mindenki egyenlő legyen a törvény előtt. A jobbágy ne
szolga legyen, hanem szabad birtokos. Legyen közteherviselés s az ország
javára ne csak a jobbágy verejtékezzen, hanem a nemes is. A mindenféle
rendek, osztályok és népek olvadjanak össze egységes nemzetté, a magyar
nemzetté.
Vele szemben a kormány és az udvari párt édes és hatalmas jelszóval élt.
Védjük meg a nemesség ősi jussait. A nemesség szüz vállait ne
fertőztesse meg az országos terhek sulya és mivolta.
Szivesen állt e jelszavakra a nemesség nagy része. El nem hitte, hogy e
mögött csak az osztrák kényuraság dolgozik, hogy járma biztosabban
nyomakodjék vállainkra.
Igy vált kétfelé, igy lett két párttá a Bakony vármegyéjének nemessége
is.
Az udvari pártnak ügyes és hatalmas vezérlete támadt. Tekintélyt adott
neki a főispán s a pápai gróf s a püspök és a káptalannak két-három
országos hirü tagja s a zirczi és bakonybéli apát úr. Több nagy elméjü
kálvinista főember is hozzácsatlakozott, mint a csodálatos tudásu Kocsi
Sebestyén Gábor, a mindenki által kedvelt Kocsi Horváth Sámuel s a
fényes tollu Zsoldos Ignácz, a kinek könyvét s vármegyei tudását maga
Deák Ferencz is elsőnek tartotta az országban. A két előbbi követ is
lett az 1843-iki és 1848-iki pozsonyi országgyülésen.
Pénze is volt az udvari pártnak untig.
A veszprémi püspököt kinevezték esztergomi érseknek s ország primásának,
de a király meghagyta neki a veszprémi püspöki jövedelmet is. Ez pedig
ezer forint volt minden napra.
Példátlan eset. A török világ óta nem is fordult elő. Hiszen az
esztergomi érsek ugyis nagy úr. Uralkodó herczegi rangja s maholnap
biboros fejedelem. Jövedelme is sokkal nagyobb volt, mint mai napság.
Akkor még meg voltak vásárjai, tizedei, regáléi, révei és vámjai s
állami tisztségei után is nagy jövedelmei. Szeptemvir volt, örökös
főispán is volt, korlátnok is volt s az ország aranypénzverő
intézeteinek legmagasabb ellenőre is volt.
Minek kellett hát neki a veszprémi püspökség jövedelme is? Holott ilyen
két nagy adománynak egy kézbe juttatását a törvények szigoruan
tiltották. Több jövedelme lesz a két adományból évenkint egy millió
forintnál.
Nem is vallották be igazán, mire kellett a tenger pénz.
Hazudtak nagyot.
Rudnay primás tiz-tizenkét év előtt megkezdte az esztergomi bazilika
épitését. Azt mondták: erre kell a pénz az uj primásnak.
Nem volt igaz.
Kellett a pénz korteskedésre. Veszprém-, Zala-, Tolnavármegyében meg
kellett törni a hazafias nemességet. Zalában meg kellett buktatni magát
még Deák Ferenczet is. Ez ugyan lehetetlen volt, de véressé kellett
tenni legalább megbizó levelét. Tudták, hogy Deák a véres választást el
nem fogadja. Tolnában meg kellett buktatni Bezerédj Istvánt és pártját s
föl kellett állitani s erőssé szervezni a Pecsovics-pártot. Veszprémben
is meg kellett venni, a hogy lehetett a nemességet.
De a nemességben több volt a kálvinista és lutheránus nemes négyezernél.
Minden katholikus szavazatra kétszer annyi protestáns szavazat esett.
Már most hogy lehet a nyakas kálvinista magyar nemest az udvari és papi
és német párt számára megszerezni?
Hajh, a hatalom, a pénz, a hizelgés és a hatalmas jelszó, nagy úr.
Ősi nemesi jussainkat nem hagyjuk!
Azután első alispánná, főbirákká s majdan követekké kálvinistákat
választunk!
Pénz pedig annyi lesz, mint a szemét. Zászlóra, fuvarra, napidijra,
dinom-dánomra elég kerül. A szentgáli királyi vadászok pedig fejenkint
kapnak diszes és jó puskát s zöld zsinórral kitréfázott szürke rövid
dolmányt és pötyögős nadrágot. Voltak pedig a királyi vadászok
hatszáznál többen. S a hány királyi vadász: annyi szavazat.
Mindezt Deák pártjának nemessége nem tudta megcsinálni.
Ez a párt nem is tudott egységes táborrá alakulni. Fővezére nem akadt.
Főúr köztük nem találkozott. Jeles birtokosok, buzgó szivek, jeles
elmék, de ki nem magasodott köztük senki. S helyben is messze estek
egymástól.
A Bakony kétfelé vágja a vármegyét.
Deák pártjának nemessége igen nagy volt Pápa és Somlyó vidékén, a
Bakonytól nyugatra fekvő alföldeken. Több, mint kétezer fő.
De nagy volt a Bakonytól délre, a Mezőföldön s a Balaton közelében is.
Ez a két nagy sik vidék a Bakonyon át nem szokott egymással érintkezni,
személyesen alig is ismerte egymást. Köztük feküdt Szent-Gál a maga
hatszáz szavazatával. Jobbra is, balra is csak rontotta a nemzeti párt
jókedvét.
Az volt a haditerv, hogy a vármegye székvárosába mindegyik párt bevonul
még október 11-én estére s mindegyik párt elfoglalja az ő főhadi
tanyáját.
A nemzeti pártnak főhadi tanyája is kettő volt. Az egyik Pápa-vidéké, a
másik Mezőföldé.
Pápa vidéké volt az Angyal-vendéglő, lent a Séd folyása mellett, a nagy
hidnál, a káptalani szeren. Ez a vendéglő emeletes ház, a várhegy
lábánál fekszik, udvara kőfallal körülvéve.
Mezőföldé volt Verner András uram vendéglője. Ez volt a virtus
szinhelye. Ezt is meg kell, már ezért is, ismertetnem.
Ez a Hosszu-utczán fekszik, tökéletesen a várhegy tövében, a várbeli
őrtorony nyugoti oldalánál. Ma is áll az épület s ma is épen ugy áll,
mint hatvanhat év előtt. Emeletes ház s földszinten is, emeleten is
tágas szobák. Földszinten a közönséges ivó és étkező. Az emelet úri
közönség számára. Alant olyan ivószobája is volt, a milyen a csárdáknak
szokott lenni. Hosszu asztal X lábakkal. Az asztal mellett hosszu padok.
Az ivó egyik sarkán a söntés, a mérőhely léczfalakkal. A léczen
kiragasztva Milfajt képe délczeg állásban, régi bakonyi kanász
ruhájában, a hogy a veszprémi művész leföstötte, lerajzolta. Négy év
előtt akasztották föl, a miért, hogy ő volt a hires Sobri Jóska
leghiresebb pajtása. Ezt a képet még husz-harmincz év mulva is láthattuk
itt-amott a csárdák söntésein.
A ház udvarából a várhegy sziklafalára föl lehetett mászni. Már a kinek
föl lehetett. Gyik, macska, mókus könnyen felmászhatott, gyerek is
akadt, a ki megcselekedte. Ez majd bebizonyul a virtus történetéből. De
bizony nem emberséges embernek való út volt az. Még kecskének se.
Nos hát, a mezőföldi nemességnek vagy legalább e nemesség urainak itt
kellett elhelyezkedniök. Verner András uram egyébiránt született német
volt, isten tudja, honnan vetődött Veszprémbe, magyarul egy szavát se
értette senki, ha magyarul beszélt, ugy hallatszott, mintha mandulát
tört volna fogaival.
Az udvari párt nemességének alkalmasabb főhadi tanyája volt. Legalább
kényelmesen megfért együtt, egy helyen.
Volt a nagy-vásonykői uradalomnak fönt a vásártéren tágas telepe.
Földszintes nagy ház a vásártérre s óriási udvar és kert kőfallal
körülvéve. Több épület az udvarban gabonaraktárnak s tágas térség
faraktárnak. Most Todesco-udvarnak hivják vagy ötvenöt év óta.
Nagy-Vásonykő a Zichy grófok nemesi előneve. A virtus idején – ugy tudom
– a Zichy-Ferraris ágé volt. Akkor még lakható állapotban fennállott
Kinizsy Pál régi vára. Még én is láttam. A mult század hatvanas éveiben
rombolta le tüzes villám. Az udvari párt a tisztujitás idejére elkérte a
vásártéri telepet nemesi tanyául. Szivesen adták.
E telep nagy udvara volt aztán telerakva boros hordókkal, pörköltkészitő
katlanokkal és bográcsokkal s Laczipecsenye-sütő sátrakkal. A hogy
illett a nemességhez.
A Pápa-vidéki s Marczal-vidéki, a Devecser- és Somlyó-vidéki nemesség
október 11-én estére tömegesen megérkezett. Kocsik hosszu sora lepte el
az országutat Márkótól Veszprémig. Száz zászló még nem volt akkor
szokásban, de a nagy nemességü falvak azért egy-egy selyem lobogót
hoztak magukkal. Pápa vidékéről Takácsi, Görzsöny, Adáz-Tevel,
Homok-Bödöge, Derecske, Acsád otthon nem hagyta volna nemesi lobogóját.
Devecser tájékáról is himzett zászlóval jött Bor-Szörcsök és
Karakó-Szörcsök, Csögle, Pirith, Egeralja és Adorjánháza s mind a
Barcza-nemzetség onnan a Marczal berkei felől.
A Bakony északi oldalán nagyon kevés volt a nemes. Negyven faluban alig
kétszáznegyven szavazó. Ezek csak egyenkint, csak hullározva jöttek az
öreg Bakonyon keresztül. Csak egy falu nemessége hozott lobogót,
Bakony-Magyar-Szent-Királyé. Ez is piros volt, olyan régi kurucz szinü.
A mezőföldi nemesség nem jött lengő zászlókkal. Ez a nemesség többnyire
uri fajta volt, tömeget nem hozhatott magával.
A legnagyobb nemesi tömegek Veszprém körül laktak, a székváros
közelében. Vámos, Szent-Király-Szabadja és Szent-Gál: három falu több,
mint ezer szavazattal. Szent-Gál ugyan bejött hatalmas lobogóval s a
kalap mellett zöld cserfalevéllel, el is helyezkedett a Vásonykői
Zichy-udvarban, de a másik két nemes falu csak a kertek alatt fekszik,
jókor jön, ha reggel jön is.
A nemzet pártja nyilván több nemest hozott össze, mint az udvar pártja.
De a felsőbb hatalmak ugy határozták, hogy az udvar pártja győzzön.
Valami csele-csalát kellett kigondolniok, hogy a gyöngébb legyen az
erősebb s a kisebbség legyen a többség. Furcsa bizony ez. De hiába;
ilyen a politika, ilyen az urak esze. A jámbor falusi nemes még
gondolatban se tud hozzáférni. A mikor megérti a visszás eredményt:
eláll szeme-szája. Mindent várt, csak azt nem. Nem tudja: nevessen-e
vagy agyonüssön valakit?
De mi volt hát ez a csele-csala?
Első alispánnak az udvari párt részéről kijelölték Kocsi Horváth Sámuelt
s második alispánnak Kopácsy Józsefet, a veszprémi püspöknek s az
esztergomi érseknek unokaöcscsét. Egyik kálvinista, a másik katholikus.
Igy hozta magával az ősi szokás.
Hogy a nemzet pártja részéről kit jelöltek: azzal ne törődjünk most már.
Ugy se lett belőle se első, se második alispán.
A kijelölés teljes törvényességgel történt, a hogy az ősi alkotmányos
szokás szentesitette.
A kijelölés a méltóságos úr joga és tiszte. De csak látszólag és
külsőleg. Voltaképen a tisztujitás napja előtti napon a főispáni lakásra
össze kell hivni a vármegye vezérembereit, a tekintélyesebb és nagyobb
vagyonu férfiakat, a püspököket és apáturakat, a vármegye oszlopos
tisztviselőit s a járások főszolgabiráit. Minden pártnak ott kell lenni,
egy pártot se szabad mesterkedéssel megröviditeni.
Ez a főispáni konferenczia: A meghivott vezérférfiak itt állapodnak meg
abban, hogy kik legyenek a központi és járásbeli tisztviselők, kiket
jelöljön az állásokra első sorban s kiket jelöljön második sorban a
főispán. Itt állapodnak meg abban is, hogy a választás befejeztével
kiket nevezzen ki hivatalnokoknak, kiket nevezzen ki becsületbeli
tisztviselőknek s az ország jeles férfiai közül kiket ajánljon a
vármegye táblabiráinak.
A tisztviselő neve volt: magistratualis. Ezt a vármegye nemessége
választotta.
A hivatalnok neve: officziális. Ilyen volt a főorvos, járási orvos,
bábaasszony, sebészmester, pandurhadnagy, földmérő, kiadó, várnagy s
több efféle. Ezeket a konferenczia meghallgatásával a főispán nevezte
ki.
A szolgaszemélyzet neve volt: serviles. Ezek voltak a pandurok,
panduraltisztek, vármegyei lovas és gyalogos huszárok, hirmondók,
hivatalszolgák, rabőrök s effélék. Ezeket a központi és járásbeli
hivatalok főnökei vagy ezek javaslatára az alispánok nevezték ki.
Ugyanigy származtak az iródiákok és napra irók. Az irnokot hivta a nemes
vármegye iródiáknak s a ma ugynevezett dijnokot napra irónak. Ez a szó
jobban is megfelel a diurnista szónak.
A becsületbeli tisztviselőt ma tiszteletbelinek nevezzük. Bakonyvármegye
azért nevezte becsületbelinek, mert fizetése nem volt egyéb, csak a
becsület.
A konferenczián, a melyet egyébiránt minden közgyülés előtt meg kellett
tartani, a főispán elnökölt. Délelőtt papramorgót, délután somlyai bort
kináltak az uraknak. Pipázni szabad is volt, szokásban is volt. A döböz
ott állt dohánynyal tele. Akkor még kevés nemes szivarozott. Ostoba
német találmánynak tartották a szivart. Legelőször a vármegyében ifjabb
gróf Zichy István főispán s azután gróf Zichy Domokos veszprémi püspök
kinálta a nemes urakat szivarral.
A tisztujitó közgyülés kezdő idejéül kitüzték a holnap reggeli nyolcz
órát. Ott legyen a nemesség pontosan. Ő méltósága, a főispán, megkezdi a
közgyülést pontosan. A ki elkésik: ne kárhoztasson senkit.
Tökéletes békével és nyugalommal folyt le a főispáni konferenczia. Oly
szives, oly kezes volt az udvari párt, szó nélkül elfogadta a nemzeti
párt minden jelöltjét, minden javaslatát. Soha se volt még ilyen
békességes tisztujitása a vármegyének, mint a milyen a holnapi lesz. Igy
látták a mezőföldi urak s igy látták a Puzdor testvérek is, a
Pápa-vidéki nemesség nemzeti pártjának vezérei.
Békén költhetjük el az estebédet, nyugodtan mulathatunk Verner uramnál
is, az Angyal-vendégfogadóban is, mulhatlanul győzünk, kétannyi
szavazatunk van, mint az udvari pártnak, ime, az udvari párt nem is
erőlködik, megadja magát szépen, beletörődik sorsába.
A tisztujitó közgyülés s különösen a szavazás a vármegyeház nagytermében
meg nem történhetett. Régi volt az a vármegyeház, több mint kétszázötven
év előtt épült, falai ágyu ellen való öles vastag kőfalak, van is
tanácskozó terme elég terjedelmes, de háromezer nemes ott azért mégse
fér el. Talán harmada, sőt negyedrésze sem. Most pedig bejött háromezer
nemes. Ezer az udvari pártra, kétszer annyi a nemzeti pártra.
Ma nincs meg már ez a vármegyeház. Ékes czimere, latin fölirata, tömör
falai eltüntek a föld szinéről. Komor kapuboltozata alatt nincs már
többé őrség a vármegye ősi szineiben. Zöld a mente, piros a nadrág, peng
a sarkantyu, diszes kalpagon a forgó s a nemes vármegye czimere:
bevehetetlen vártorony, büszkén leng fölötte a Bakonyerdő makkja. Nem
kopog többé ott az őrhuszár kemény lépése. Oldalán kard és gazdag
tarsoly, kezében szuronyos fegyver s vállán keresztül ragyogó szijon a
tölténytáska. Tömött bajuszu, nagy szakálu várnagy nem tart többé
szemlét az őrségváltásnál. Nincs már többé semmi a régiből. Mintha semmi
se volna már, a mit őriznünk kellene, sem azt, a mi elmult; – sem azt, a
mi jelenvaló. Ha ma belépnék a boltozat alá: nem fogadhatnám az őrség
tisztelgését; nem hallanám a sarkantyu pengését, fegyver csattogását s
nem látnám a deli kurucz huszárt, a mint párducztekintetét vakmerőn, de
bizodalommal rám szegezi. Nem szól, de mégis mintha azt mondaná
tekintete:
– Szabadon jöhetsz, ne félj tőlem, nem bántalak. Te még nemzetes ur
voltál, vármegyédnek igaz tisztje voltál.
Elborong a lelkem, ha rágondolok arra a régi vármegyeházra. Ott léptem
először a nemzeti közélet küzdő mezejére. Fiatal életkorral, ifju
szivvel, árnyékot nem ismerő elmével és csüggedetlen buzgósággal ott
ismertem meg fajom gyöngeségeit, végzetének rettentő sulyát, dicső
multunkat és dicső jövendőnket. A nemzedék törpe nagyságait s álnok
összebeszéléssel készült vezéreit nem láttam ett. A közszellemnek fénye
és illatja volt. Szentül hittem még, hogy a nemzeti eszmék örökké
ragyognak s örökké hóditanak s hogy a közélet hangos szavu harczosa örök
hive marad azoknak az elveknek, melyek hirdetésével közbizalmat támaszt
maga iránt.
Hajh, öreg falak, köztetek szolgáltam törvényt és igazságot s nem
vállaltam többet, csak annyit, a mennyire erőm telt. Ott hagytalak.
Petőfi »égi végzeménye« fölöttem is határozott. Ide rendelt a
törvényhozás magasságába, a honnan mindent látni s a honnan oly sokban
csalódni kell! Nem jobb lett volna-e föl nem jutni ebbe a magasságba?
III.
(A Szent Lélek segitségül hivása. – Mit énekel a nemes ember, ha szive
szerint énekel? – Az eskük könyve. – Régi eskü, uj eskü. – A nemzet
pártján levő nemesség kint szorul. – Fodor Mihály nemes atyánkfia. –
Birkózó adomája. – Boszúra hivja föl a kint szorult nemességet. – A
labanczok táborhelye s lakomájuk készülése. – Irtóztató rombolás. –
Boszut liheg a csuffá tett győzedelmes tábor.)
A nemesség tisztujitó gyülekezésének a főispáni lakás udvarán kellett
történni. Elfér ott talán mind a két párt, az egész nemesség.
A főispáni lakás ott volt s az volt, a hol ma. A hol most az uj
vármegyeház van: ott állott a régi sóház még a kurucz időkből. A belső
püspökkerttel szemben. A sóházon túl fekszik a főispáni szállás. Nyitott
erkélye az udvar felé. Az erkélyen elnököl a főispán. Ragyogó
diszruhája, kalpag a fején, kard az oldalán. Mellette jobbról-balról az
alispánok s a vármegye jegyzői, tiszti főügyésze s törvényes
bizonyságai. Pap is van mellette, valamelyik erős hangu apát vagy
kanonok. A tisztujitásnál papra is van szükség.
Miért?
Ezt kérdezi a sivatag lelkü mai ember.
Balgatag ember. Azt mondja a krónika, a mikor ezt a tisztujitást
megörökiti, hogy a gyülés megkezdésekor »a szentléleknek segitségül
hivása megtörtént«.
Nem áhitatos énekkel, nem templomi zengedezéssel hivták segitségül a
Szent Lelket. Nem a kálvinisták egyházi énekét harsogták, a mely igy
kezdődik: »Jövel Szent Lélek Uristen«. Nemes ember effélére nem adja
fejét.
Ha már dalol, szive szerint dalol. A szivében pedig a nemzet hősi
multjának emléke tombol, vagy a német okozta keserüség vagy a nagy
nemzeti fájdalmak zokogása.
Balogh Ádám nótája: »Piros bársony süvegem«. Vagy az inzurgensek dala:
»Sárga csizmás Miska«. Vagy Kisfaludy Sándor dala: »Adja isten, hogy a
magyart a félvilág uralja«. Zrinyi Ilona bujdosó dala: »Lóra kurucz,
lóra!« Vagy az országgyülési ifjak keserü dala: »Bécs várostól nyugatról
keletre«. Vagy az ifju varju gunyoló dala a németté lett, labanczczá
lett mágnások ellen.
Ezek és ilyenek voltak a nemesség dalai. Ha már benne volt a dalban,
szemére vágta vagy földhöz vágta a gucsmáját. Akkorát puffant, mint az
ágyu. S körülnézett, hol a kutyahitü labancz, hadd ütné agyon.
Idétlen, furcsa szövege volt annak a dalnak. Hajh, de meg volt annak
igazi szövege Rákóczi fejedelmünk idejéből. Tudta azt minden öreg nemes
s érezte azt minden fiatal. Ime, a hires nóta most azt magyarázza:
»Megismerni a kanászt – Csosza járásáról«. Micsoda bolond értelem ez!
Holott az igazi nóta azt magyarázza: »Patyolat a kuruczfi – Gyöngy a
felesége«.
Elszokott ettől már a nemes száz esztendő óta. De a dal megmaradt. Igaz
érdeme szerint nem volt tanácsos azt a dalt énekelni, de azért a nemes,
ha szózata dalba tört, azt érezte, a mit ő akart. A mit hős elei
érezték.
Hajh, méltóságos főispán uram s mind, a kik vagytok, püspökök, apáturak,
mágnások s mindenféle labancz urak: engednétek csak, hogy a nemes a maga
nótáját dalolja s a maga módja szerint hivja a Szent Lelket segitségül:
hiába beszélnétek ti annak a fülét tele, nem ugy választaná az meg
tisztjeit, a hogy ti akarjátok s a hogy a bécsi király akarja.
Akkor még nem volt meg a Szózat. Vörösmarty lánglelkében a Szózatnak
csak gondolata felhődzött vagy talán még az se. Kölcsey Himnusza meg
volt, de dalát még senki se ismerte. Petőfi, Jókai gyerekek voltak. A
Kossuth-nótára is más szöveget énekeltek. Kossuth maga is
nemzettörténelmi életének csak serdülő korában révedezett. Az ezeréves
magyar nemzetnek nem volt nemzeti dala. Csak Várnáról és Mohácsról
siránkoztak a régi költők, azok is latinul, ostobán, idegen nyelven. A
nemzet nagy hősei magyarul verekedtek, nagy irói latinul nyöszörögtek.
Mivel kezdte volna meg hát a nemesség a nagy tisztujitást?
Hanem volt egy nagy bolond irott könyve a nemes vármegyének. Ez volt az
Eskük könyve. Százféle tisztje, szolgája, hivatalnoka és katonája volt a
vármegyének. Valamennyinek le kellett tenni a szent esküt, a mikor
tisztjébe beállott. De mindegyiknek más-más esküt. A főbiró másként
esküdött, mint a földmérő. Az alispán másként esküdött, mint a
bábaasszony. Az itélő biró is másként, mint a tanu. Az országgyülési
követ is másként, mint a várnagy. S azután a hány felekezet és
hitvallás: annyiféle eskü. A katholikus a Szent-Háromság egy örök
Istenen kivül Szűz Máriára és Istennek minden Szentjeire is megesküdött.
A kálvinista ezt meg nem cselekedte a Pilátusért se. Hát még a zsidó!
Micsoda átkokat szórt az a maga fejére, ha hamisan találna esküdni!
Aztán a kezét oda kellett tartani a bibliára, még pedig a zsidó
bibliára. Annak is csak bizonyos versére. De zsidóul nem tudott a
tekintetes táblabiró úr. Csak egy-két kálvinista pap tudott, no meg
Kocsi Sebestyén Gábor. Ha pedig ők nem voltak kéznél s a biblia
becsukódott: senki se tudta, hol kell a könyvet felnyitni, hol van az a
vers, a melyre a zsidónak esküvés alatt rá kellett tenni a kezét. A
szedriát el kellett halasztani vagy a hosszu szakállu rabbit valahonnan
föl kellett hajszolni. Ezer bajjal, vesződséggel járt. Utóbb is a nemes
vármegye ugy akart a dolgon segiteni, hogy lakat alá zárja a biblia ama
versét. A lakat kulcsát őrizze a várnagy. De utóbb ez ellen is nagy lett
a kifogás. Azt mondták: szentségtörés a Szentirás könyveit megvasalni,
mint a lókötőt. A mi igaz is.
Nos hát az Eskük könyve tele volt eskümintával. Mind valamennyi latinul,
de jó csomó magyarul is. Ebben a könyvben állt külön papiroson a Szent
Lélek segitségül hivása is tisztujitás idején. Ezt olvasta föl érczes
hangon a főispán jobbjáról a kanonok vagy apát úr, a ki akkor alkalmilag
a nemes vármegye káplánja volt.