Egyszer volt, hol nem volt, volt egy király, kinek neve volt Antiochus.
Ennek volt egy szép s minden asszonyi ritka remek tulajdonságokkal
ékeskedo felesége, ki otet házasságoknak második esztendejébe egy
kellemetes leánygyermekkel ajándékozta meg. Eleonórának nevezték a
leányt. Ez szüléinek különös gondjok alatt, minden asszonyi
tudományokban a festésben s muzsikálásban oly nagy elomenetelt tett,
hogy a vele egy idejuket sokkal feljül haladta; ezenkivül a természet
minden kellemetességekkel annyira felékesítette otet, hogy még gyenge
korába imádásából a tisztelok már kifáradtak, s a liliomi deliséggel
pompásan felnyúló rózsaszál számtalan ífjakat fuzött rabláncaira még
korán. De az o szereto anyja, kinek éjjeli nappali gondja o volt
egyedul, örömét benne nem láthatta, mivel a leánynak tizenöt esztendos
korába megholt. Fájdalommal hordozta ezt a sebet a király Antiochus, de
még talám keserve sebben érte a halálos csapás Eleonórát, kinek még édes
anyai ápolásra volt szüksége.
Történt azomba, hogy minekelotte széttépte volna a halál a szeretetnek
rózsakötelét; Antiochus haldokló feleségétol azt kérdezte, hogy adna
néki tanácsot jövendobéli házasodása felol, melyre a haldokló azt
válaszolta, hogy azt vegye el jövendobéli feleségul, kinek lábára az o
cipoje felmegyen. Több jeles asszonyságok s fo familiájú leányok
próbálták a megholt királyné cipojét lábaikra, de egy sem találta
alkalmatosnak, tulajdon leányán Eleonórán kivul. Borzadt ezen
szerencsétlen próbának következésétol a természeti irtódzást érzo
Eleonóra; de atyja magát szeretett feleségének végrendeléséhez tartván,
elhatározta tulajdon leányát feleségul elvenni, s bármint vonakodott az
ezen irtóztató cselekedettol, kénytelen volt megigérni, hogy igyekezik
magát meggyozni, s atyja parancsolatjához engedelmes lenni. - Hogy tehát
a király annyival inkább elidegenítse fejedelmi házától, azokat az
ífjakat, kik leánya kezét megnyerni óhajtották: azt hirdettette ki hogy
aki az o találós meséjét kitalálja, annak adja leányát, aki pedig nem
találja, életét veszti azonnal. Sok ífjak lettek szerencsétlen
áldozatjai a király kihirdetett parancsolatjának, mivel a rejtett mesét
ki nem találhatták, mely is e volt: "_ördögszekeren járok, anyai hússal
élek_." De volt azomba egy Apollónius nevu, mind testi, mind lelki
kellemekkel a természettol a pazérlásig felruházott jeles hercegfi, ki
nem irtódzván a reája várakozó haláltól, elszánt bátorsággal ment a
leány kezét atyjától megkérni. Hajókat készítvén fel minden szükséges
dolgokkal, csakhamar elérte a tengeren Apollónius a királyi várost, s
megköttetvén hajóit a kikötobe, maga elindúlt a királyi várba,
kíséroinek azt parancsolván meg, hogy ha harmad napig vissza nem
érkezik, csak menjenek vissza hazájokba, s az o részére csak egy kis
ladikot hagyjanak. Fényes rangjához illo hercegi ruhába felöltözvén,
méltóságos lépésekkel közelgetett a királyi lakhelyhez, mely imádott
tárgyát tolle elzárta, s otet bizonytalan jövendokkel kecsegtette. Alig
hogy belépett Apollónius a királyhoz, midon az o jövetelétol és
szándékáról kérdeztetett meg, melyre o kinyilatkoztatta, hogy
Eleonórával gyurut ohajtana váltani. Megborzadt ennek hallására, az ífju
deli testalkotását, s szép formáját andalogva szemlélo Eleonóra, és
sajnálta ezen hosszú életre érdemes ífjút, a hirtelen halál által
megöletni; sot még maga a király is, ki külömben a leánya bírásába
kevélykedett, megsajnálta Apollóniust, különösen midon ebéd felett
látta, hogy szeretett leányának gyöngy szemeibol, a vele általellenbe
ülo ífjú látására szüntelen hullottak a szánakodás könnyei. De
minekutánna elhatározott akaratját hallotta volna Apollóniusnak,
elbeszélte nékie a találós mesét, hagyván a gondolkodásra három napokat,
a melyek elmúltával hogyha meg nem fejti a mesét, tudtára adta a király,
hogy a több szerencsétlen ífjak sorába fel fog akasztatni.
Hogy ez ne történhessen, Eleonóra, midon egyszer magát találta
Apollóniust, megfejtette neki a mesét, s ez által a királynak fertelmes
tettét felfedezte nékie. Dúlt mérgébe a király, s pokolbéli kínokat
készített az Apollónius számára, midon a három nap eltölte után
megfejtette a találós mesét a királynak nagy megütközésére, s ámbár jól
tudta hogy igazán el van találva, meghazudtolta Apollóniust, s
kinyilatkoztatta, hogy mivel a találós mese valóságos értelmét ki nem
tudta fejteni, próbáját életével köti be. E végre Eleonórát kérdezte
meg, hogy micsoda halál nemével kivánná ezen ífjút kivégeztetni; aki
megörülvén ezen, térden állva huszonnégy óráig való gondolkozásért
könyörgött. Megengedte ezt a király, s megelégedve hallotta leánya
büntetését, mely Apollóniust ko közzé való rakatásra itélte. De a
különben szelíd lelkü Eleonóra elore beszélt az építo mesterrel, hogy
hagyjon egy titkos rejtek ajtót ezen ko épületen, hol valami kevés
ennivalót be lehessen nyújtani. A kirendelt nap csakugyan ko közzé rakák
Apollóniust, úgy mindazáltal hogy orólla Eleonóra három hétig való
eledellel s itallal gondoskodott.
Ez által a király meg lévén engesztelodve, elhatározta magába, hogy
leányát nyilvánságosan feleségul elveszi. E végre heted nap múlva pompás
ebédet, s ebéd után vídám mulatságot parancsolt, s számos vendégeket
hivatott, hogy ezek részt vegyenek az o örömében. De az Apollónius
szépségétol a bódulásig elfogott Eleonóra a hét napokat arra szánta,
hogy magát az ífjuval való elszökéshez jó móddal elkészíthesse. E végre
egy meghitt dajkája által hajót bérelvén a tengerparton, arra minden
asszonyi drága ékességeit felhordatta titkon, ezenkivül igen sok kincset
és mindenféle enni és inni valót rakatott a hajóra nagy bovséggel, s az
esküvésre rendelt nap elott való estve, kibontván tulajdon maga a
korakást, szeretett Apollóniussával együtt sebes lépésekkel a tengerpart
felé tartott. El is érkeztek szerencsésen, úgy hogy oket senki észre nem
vette, s kedvezo szél hajtván vitorlájokat, a két szerelmes pár már
reggelre a tenger sík hátán roppant mérföldeket tett, s atyjok várától
már számtalan messziségre eltávoztak. Ellankadván a hosszas útazásba
különösen Eleonóra, kérte szeretett férjét Apollóniust, hogy valahol
szálljanak ki szárazra, s pihenjék ki magokat egy kevéssé. Engedett ez
helyes kérésnek Apollónius, s minthogy általlátta, hogy az Antiochus
ellenek való haragja nem tanácsolja, hogy az o herceg atyjához menjenek,
elhatározta magába, hogy akármely esmeretlen tájékon örömestebb lakik a
maganosságba Eleonórával, mintsem mind a kettojök életét
szerencséltesse. Egy kis szigetbe, hol kikötöttek, s hol semmi emberi
teremtés nem lakott, csendesen töltek el egynehány szerelmes hónapok, de
minthogy már részszerént az enni s inni való fogyott, s mind Eleonóra
minden nap várandós volt, elhatározták magokat, hogy olyan helyre
menjenek által, hol emberi társaságba részesulhetnek. Ismét hajóra
rakván azért mindeneket, útnak indúltak, s szerencsés útazást tettek,
míg végre a harmadik napon Eleonóra szült egy leánygyermeket, kinek
szülése oly nagy fájdalmakkal esett meg, hogy Eleonóra elájulván,
holtnak látszott, s bár süruen hullottak a fájdalmak könnyei a fájdalmas
szívu Apollónius szemébol, otet mint megholtat kéntelen volt koporsóba
tenni. Maga készítvén azért koporsót, melybe ezt az elotte kedves testet
zárja, feje alá tesz 200 darab aranyat, s mellé egy irást, melyben a
megholtnak élete s familiája volt megírva, s egyszersmind kérte benne a
megtalálót, hogy ezen pénzbol rangjához illo módon temesse el. A tenger
hátára bízván tehát e kedves kincsét, maga tovább folytatta útját, ahol
valami városra talála, s csakugyan három nap múlva ért egy régi
kikötohelyet, hol megállapodott, s kikötvén hajóját, maga a szárazra
kiment, és egy hegynek tetejérol észre is vett egy várost, hová való
menetelét azonnal elhatározta.
Azalatt az Eleonóra koporsóját a tengerbol kifogta egy halász, s
felbontván azt, észrevette csakhamar Eleonórán az életnek még némely
jeleit, s testét dörgölgetvén, csakhamar mozgását vette észre. Kettos
szorgalmatossággal ápolván a jólelku halász feleségével együtt
Eleonórát, csakhamar visszanyeré életét, csakhogy már most ez a
mellétett irásokból megértvén a rajta esett szerencsétlenséget,
szüntelen zokogta szeretett férjének s gyermekének elveszését, s bár
semmit sem múlattak el a halász és a felesége, hogy otet
vígasztalhassák, s megelégedést szerezzenek nekie, o mindazáltal
vígasztalhatatlan volt, s gyakran leült a tenger partjára, s vigyázott
kisírt szemekkel, hogy nem láthatna-e valamely közelgeto hajót, melyen
férje után tovább útazhatna.
De hogy vissza térjünk Apollóniusra, ez, minekutánna bémegy a városba,
egy legszélso háznál szállást bérel, s ezen város szokásairól s leheto
újságról tudakozódik. Hol minekutánna meghallotta, hogy van ott egy
özvegy királyné, ki a tengeri rablóktól most legközelebb annyira
megrongáltatott, hogy hajója s népe széljel verettetvén, királyi városa
is nagy summa pénz letétele mellett menekedett csak meg a végso
pusztulástól; elszánta magát Apollónius, hogy ezen királynét
megszabadítja azon semmirevaló emberek kegyetlenségétol. E végre felmegy
a királynéhoz, és magát kinyilatkoztatván hogy kicsoda, vezérnek
ajánlotta magát. Kegyesen fogadta a gyászos királyné ezen ajánlását
Apollóniúsnak; otet teljes hatalmú vezérnek kinevezte, s a gyozedelem
esetére, még kezével is megkínálta otet. Apollónius tehát hajókat
készíttetvén; katonáit a katonai gyakorlatokra mindennap taníttatta, s
nem sok ido múlva annyira ment, hogy a tengeri tolvajokkal szembe mert
szállani kevés de válogatott embereivel. - Ezen szándékát midon a
királynénak kinyilatkoztatta, ez otet minden szükséges dolgokkal
felkészítvén, tulajdon személyébe elkísérte a hajókhoz; s néki sok
szerencsét kivánt. Apollónius megindúlván tizenkét hajóival, csakugyan
nem sokára észrevette a tengeri rablókat, s vitézeit felszólítván, hogy
ezen gazemberek ellen kiki vitézi módon tegye meg kötelességét; maga
oroszláni bátorsággal ment mindenütt a veszedelemre, s a tengeri
tolvajokat széljelvervén, vezéreket is kézre kerítette s tizenöt
hajójok, igen sok kincsekkel megrakva, az Apollónius birtokába esett. -
Kibeszélhetetlen örömmel fogadta Apollónius gyozedelmét a nép, messzirol
eleibe ment nékie, aranypárnákon vitték nékie a királyi koronát, s a
várnak kulcsait. Mindezeket szívesen fogadta Apollónius, sot a királyné
kezét is bizonyosan meg nem vetette volna, ha kedves leánya, kit az
Eleonóra halála után o a nevelés végett ezen királynéra bízott, meg nem
halt volna. Ezen való mély fájdalmában részt vett ugyan azokba a
mulatságokba, melyek az o kedvéért tartattak, de kedves felesége és
leánya képei szomorúan lebegvén elotte, szivébol a víg kedvet csaknem
egészen kizárták.
Ilyen szomorú gondolatok közt küszködött éppen, midon magát egy idegen
országból való drága portékás nálla béjelenti. Apollónius, nem annyira
vásárolni, mint valami újságot kivánván hallani, bébocsátotta magához, s
minekutánna tulajdon hazájából valónak titkon kiesmérte, az o atyja
felol is, de csak alattomba kezdett tudakozódni, akitol midon
meghallotta, hogy Antiochus király már ezelott három esztendovel
meghalt, az o országát pedig a forendek Apollóniusnak ajánlották, mint
aki a találós mesét megfejtvén, az által a leánya kezére magát érdemessé
tette; és hogy otet az atyja különös leveleibe mindenféle országokba
kerestette; elhatározta magába hogy hazájába visszatér. Midon ezt o a
királynénak kinyilatkoztatta, hát ott lát egy gyászos öltözetbe hárfázó
személyt, akit midon közelebbrol kivánt volna meglátni, esméretes
orcavonásaiból csakhamar reá esmert megholtnak vélt Eleonórájára.
Ráborúlván szíve legkedvessebb birtokára; az sokáig tartó néma ölelések
után kérdezte, hogy mi módon nyerte vissza életét. Eleonóra
elbeszéllette, hogy a halász és felesége ápolásai által miképpen éledett
fel, s hogy most már, megúnván a pusztában lévo unalmas lakást, elindúlt
ezen királyi városba, hogy valami nagy méltóságú hercegi leányokat
tanítván a muzsikára, abból magát jobban el tudja táplálni. Apollónius
elbeszélvén mindazt ami orajta esett azolta, miolta egymást nem látták,
tudtára adta mind azt amit a drágaportékástól hazája s atyja felol
hallott. A királyné látván ezt a ritka öszvejövetelt, s megtudván sorsát
ezen királyi párnak, számokra különös gazdagon aranyozott hajót
készíttetvén, azt esztendei eleséggel, sok kincscsel, és mindenféle
drágaságokkal megrakván, oket áldások közt útnak bocsátotta. Az
Apollónius és Eleonóra határtalan örömét, csak az o kedves leánykájoknak
jókori halála zavarta meg, egyébaránt pedig kedvezo szél hajtvan
hajójokat, három hónapi utazások után szerencsésen elértek abba a
kikötobe, mely az Antiochus városa alatt volt. Itt hajójokról mindent
kiszállítván a szárazra, mentek egyenesen a királyi kastélyba, hol hét
esztendei távolléte után is a gyönyöru Eleonóra az udvari tisztektol
megesmértetvén, nagy tisztelettel fogadtatott. Apollónius magához
hivatván az ország forendeit, elbeszélte nékiek rövideden mind azt, amit
o kénytelen volt szenvedni feleségével együtt, az Antiochus dühösségét
akarván kikerülni, s minekutánna törvényesen öszveesküdtek volna, mind a
fo rendektol, mind a néptol törvényes uralkodóknak esmertettek el, és
ekképpen még most is boldogúl élnek, ha talám meg nem haltak.