Egy idoben árván maradtak három vándorló legények, akiknek nevek volt
Sándor, Lorinc és János. Amidon már sok ideig vándorlottak volna az
országban, egykor útazások közben egész a török gránicig jöttenek,
ugymint Belgrád városáig. Midon ezen három vándorlókat az törökök
meglátták, azonnal megfogatták, és az legelso urodalom kezébe adták, hol
is mint foglyok egy esztendeig voltak, és dolgok jól ment, ámbátor rabok
voltak is. De esztendonek elfolyása után vásárra vitték és háromszáz
forintért egy más urodalomnak eladták, ahol is szinte jó dolgok volt; de
ellenben minden héten kétszer az talpokat megverték erossen azon okból,
hogy el ne szökjenek. Ezen szegény vándorlók alig várták az esztendonek
elfolyását; amidon kitölt ezen rabságok ismét vásárra kihajtották, és
Holofernes nevezetu basának adták el szinte háromszáz forintért, aki is
ugyan hét esztendonek elfolyása elott az napkeleti királynak leányát
elfogta, de minthogy szüzességét azon esztendok alatt is el nem vehette,
azért is a legerossebb tömlöcbe tétette. Azon három rabokat egy idoben
kiküldötte volt a szollok hegyére puttonnal kigyókat fogdosni; de
minthogy ok azon vastag nagy mérges kígyókat megfogni nem merészlették,
azért a basa önnön kezeivel a puttonokba berakta, és így ovelek haza
vitette. Már annakelotte készíttetett o két koporsót, aki az egyik
nagyobb volt a másiknál, a kissebb pedig ki volt jóforma nagyságú
lyukakkal furkálva, azután a princesznét a koporsóba egy ingbe
befektette, és úgy a kígyókat reá öntötte, az két koporsót pediglen jó
erossen reá szegezte, és így, amidon a kígyók a leány testibol jól
laktak, a másik koporcsóba a lyukakon heverni általmentek. Így hagyta o
a szegény leányt az eros tömlöcbe negyven napokig, és azon ido alatt úgy
megették a kígyók, hogy a legkissebb csontját sem lelhették. Ezen
fájdalmat, gondolhatja mindenki, mely eros volt kiállani. Negyven
napoknak elfolyása után felhozatta Holofernes a tömlöcbol a koporsót, de
a kígyók is mind döglöttek voltak; és azon kígyókat egy nagy kazánba
belé rakatta, és belolök mérget szándékozott fozni. Amint már két napig
fottek, próba gyanánt egy kanállal az kutya szájába bele öntött, aki is
tole mindjárt megdöglött. A többi között, midon ezen cselekedetet látták
ezen három ottan lévo foglyok, csak egymás szemibe tekingettek. Mond a
János a többieknek: Barátim, mi annál inkább úgy is rabok vagyunk, tehát
majd én is egy kanállal az basa szájába bevágok; a melyre mindnyájan reá
álltak. Az fozés mellett minthogy már elfáradt a basa, és nagy melegség
által kevessé rosszúl is lett, Jánosnak két baráti megkapták basa
uramat, és a szájába jó nagy dózsist öntöttek a méregbol, a kitol
mindjárt meghalt okeme. Ezen cselekedet után a három barátok
öszvebeszéllettek, és elvitték basa uramnak három aranyszoru lovait is
magokkal; de minthogy egy hídon a gránicon által nem mehettek, azért a
lovakat egy rejtek helyre lekötötték, és úgy magok a setét éjtszaka
idején, legnagyobb mennydörgések villámlások között hason az hídon
általmentek szerencsésen. Amidon így általmentek volt már a gránicon,
nem messzi volt egy magas hegy, a melyet akaskányi hegynek neveztek, és
az a hegy akkora volt, hogy ha egy ember fent volt, idelent akkorának
látszott mint a legkissebb madár. Már pediglen ezen elszökött barátok
egy lészát csináltak, hogy az tengeren annál könnyebben keresztül
mehessenek. A mint ok jól messzi mentek volt már az hegyen, és a
legfelsobb parton állottak, következendo nap a hír elszélledett, hogy
azon három foglyok elszöktek, és a basát ölve hagyták; azonnal utánnok
küldöttek tehát, és egy török más rabbal éppen azon az úton találtak
menni, amerre ok vették útjokat; a hegynek tetején látja az kopasz török
a három állatot, és valóban azt gondolta, hogy azon elszökött foglyok
volnának, amelyek ugyanazok is voltak, de minthogy azon vele volt
keresztyén gondolta azoknak lenni, azzal ámította otet el, hogy valamely
sasok volnának; és így ok lészára felültek, és a tengeren elereszkedtek.
Mentek mentek, hét nap hét éjtszaka annyira mentek, hogy nem is tudták
merre volnának; de minthogy az éhség kénytelenítette oket szárazra
kimenni, azon igyekezetöket reá is fordították, és úgy a szárazföldre
kevés ido múlva ki is szálltak. Amint így az erdoben járkálgattak,
birkanyomot találtak, a kin is addig mentek, míg egy helyütt az erdoben
egy akolra találtak, és amidon bementek volt az akolba, hát látnak egy
nagy óriást, akinek csak egy szeme volt, és az is a homlokán, és kérdezi
oket mi járatba vannak? akinek is dolgokat azonnal elbeszéllették. Az
óriás azután nekik enni adott, és minthogy nem sokára beestvéledett, a
birkákat behajtotta az akolba, akik akkorák voltak mint minálunk a
szamár, és más zárja nem volt mint egy ko, de eztet olyan közönséges
emberek tizenketten sem emelhették volna helybol el. Már most amidon
bezárta volt ajtaját, maga is a tuzhöz jött beszélgetés okáért az óriás;
többi között mindegyiknek a nyakát megtapogatta, melyiké volna
legvastagabb; hát a szegény Sándorét legvastagabbnak tanálta, azonnal
megfogja hát a késit, és a nyakát levágta, és birkáinak enni oda
vetette. Itten a két barátok néznek egymás szemibe, öszvebeszélgetnek, s
amidon látták volt hogy óriás uram a tuznél hanyatt lefekütt, egy üszkös
fával János a szemét kitolta, és így semmit sem látott. Már reggeledett
s amidon a madarak megszólamlottak, o elvette a követ ajtaja elol, de
ily fortélysággal eresztette ki birkáit, t. i. keresztül vetette két
lábát, és azok közt egyenként eresztette ki oket, de minthogy János
valaha csizmadia a legény volt, az tuje és hegyes árra még akkor is nála
volt, egyetemben megtanította Lorinc barátját is, és adott néki is egy
árrat a kezébe, hogy egy birkának a farkába akaszkodjon, és amidon az
ajtó mellett lészen, szúrja a hasába, aki otet hamarsággal ki fogja
húzni. János maga is így cselekedett, és szerencsésen mind a ketten
kijöttek, de amidon már az birkák kimentek volt, megintlen betette
kövivel az ajtaját a vak óriás uram, és tapogatott mindenfelé, de
minthogy semmit sem talált, akkorát kiáltott, hogy ok a tengerparton
arra a kiáltásra hasra estek, és ennek az ordításnak meghallása után
azonnal maga formájú tizenkét óriások jelentek meg, és látták az o
szerencsétlenségit. Mindjárt összeszaggatták otet, azután a tengerhez
szaladtak mind a tizenketten; de már a két elszökött rab barátok
tizenkét ölnyire a tengerbe voltak, azért hogy ok bosszút nem állhattak,
mindnyájan együtt el kezdtek bogni, ordítani, és sikoltozni úgy, hogy
ezen nagy sikoltozások után a tenger felháborodott, és habjaival
szegényeket majd eltemette.
De még is isten oket szerencsésen megtartotta; továbbá is mentek ok,
míglen egy erdore találtak, ahol az o lészáikat kikötötték, és bementek
sétálás képest az erdobe. A többi között találtak itt egy szép
folyóvizet, ahol is megszemlélték hogy itten embernyomás volt, és ezen
nyomás után addig mentek mentek, míg egyszerre tanáltak egy remetének a
házára, ahová be is mentek, és tanáltak tulajdon egy öreg remetét, kit
szent Antalnak híttak. Ez a jövevényeket szívesen fogadta, és minthogy
ezek magokat ajánlották hogy itten maradhassanak; akarnák ok is ezen
szent életet viselni, minthogy úgy is se hazájok se egyebök nincsen, a
remete szívesen megtartotta oket. Következendo nap a remete szokását az
én János és Lorinc szökött uraimnak is be kellett venni, mely ebbol
állott, úgymint reggel a háztól fogva a vízig térgyen kellett menni
imádkozni, és ott megmosogatták magokat, és onnan ismét térgyen vissza.
Amidon a szobába bementek, már itten volt az asztalon három cipó hozzá
tartozandó étellel elkészítve, és mindegyik magáét megette. Más nap,
amidon elvégezték szolgálatjokat, az erdobe sétálgattak, és azt tanálta
mondani Lorinc: Te János, üssük agyon ezen vén remetét, van ennek talán
sok elrejtett kincse. Felelt János: Mit beszélsz, látad hogy isten
szegénye, és csak jobban élne mint most. No tehát hagyjuk abba.
Következendo nap, amidon kötelességekrol együtt haza jöttek, hát az
asztalon csak két cipó volt, akkoron azt mondja a remete: Valamelyitek
nekem rosszat kívánt, ezért a házamtól mindjárt távozzatok, és haljon
meg olyan halállal, minot énnekem akart tenni.
Ezzel útnak vették sátorfájokat, és az erdokön bújdostak mint a rossz
cigányok. Akkor egy éjtszaka nagy tüzet láttak, oda mentek, s lám
haramiák voltak, huszonnégyen. Hát oda köszönnek; kérdezik: kik
légyenek; olyanok vagyunk mint tík. Erre a haramiabasa oda vet egy
aranyat, és János felvette, Lorinc eleibe is oda vetett, aki eztet fel
nem vette, amelyen a basa megharagudott, és mindjárt nyársra huzatta
mint valami kis malacot, és megsüttette otet, és így maga maradt János.
Hát egy idobe, mikor otet vigyázóhelyre küldötték, arra a falunak az
útjára tanált menni, amerre legközelebbi falukból malomba búzával és
egymással jártak; azon egy szegény ember vitt volt egy kocsin hat zsák
búzát, melyet János tole elvett, és magok lakóhelyekre vitt. Ezen elso
cselekedetin nagyon megörultek a több haramiák, és megintlen visszament
valami szín alatt, és felállt a paraszt kocsiára, és bementek együtt a
faluba, és onnét a város bírájához egy közelebbi városba mentek, és
János a károkat megösmerte, és kérte oket hogy ma tíz órakor estve sok
emberekkel jojenek oda, és fogják oket meg, amelyet bíró uram meg is
cselekedett; de mindazonáltal jegyokúl aztat hagyta nekiek, hogy engemet
arról megismerhettek, hogy az én kalapom keresztbe fog lenni. Azzal a
János visszament, és vacsoráltak együtt. Kevés ido múlva a sok emberek
körulfogták az elárúlt haramiákat, és egyenként megkötöztették oket, de
csak épen a basa maradt együtt Jánossal, kibe minden bizodalma és
reménysége volt, de éppen megcsalatkozott, mivel amidon leült, ez hátra
taszította otet, és erossen megsebezte; akkoron aztat is megkötözték, és
feltették a kocsira mind mint valamely mangalica disznót, de még is csak
arra kérte Jánost, hogy ne azon halállal mulaszsza ki a világból, mint o
a barátját Lorincet. De midon a legelso városba bevitték, mindenekre a
legerossebb szentencia szállott, és a kövér haramiabasát megsütötték
mint o a János barátját. Kinek volt itt nagyobb becsületi mint Jánosnak?
szerették is otet méltán, s ezen tett érdemiért az király az gyermekek
mellé udvari mesternek tétette. Több idoknek elfolyása után, minthogy
János jól viselte magát, és jámbor életu volt, különben szép gyermek is
volt, és tudományokkal is bovelkedett, az egész udvar otet kedvelte; de
ami még több, az o kellemetessége miatt az király leánya bele szeretett,
amelyet idovel atyjának megjelentett azzal a kéréssel, hogy engedné meg,
hogy János otet feleségul vehesse. Ezen a császár, azaz a király
megörult, és meg is engedte nekie a kérését, és tudtára adta Jánosnak
ezen édes érzeményt, aki örömiben majd meghalt. És egynehány napoknak
elfolyása után megházasodtak, és nagy mulatságot tartottak, és sok
esztendoket éltek szerencsésen, és többé János nem is kivánkozott
hazájába menni, és itten mint uralkodó király meghalt. A ki el nem
hiszi, menjen és kérdezze meg az agyon ütött vak óriástul.