A hajdan idok lefolyásiba volt egy igen nagyon megöregedett király és
királyné. Már ezek nem messze voltak életek végétol, és semmi
gyönyöruséget már nem éreztek, mivelhogy életek napjait szüntelen azon
való búsongásban töltötték, hogy nekiek semmi gyermekek nem volna, akire
a birodalmat hagyhatnák. Egyszer ezen való búsúltába a vén királyné így
gondolkodik magába: hogy nem bánná ha akármicsoda rút formájú gyermeke
lenne is, csak épen hogy maga után örököst tudna hagyni: akkor
megnyúgodott szívvel végezné élete folyását. Mikor így aggódik magába a
királyné, bemegyen hozzá egy bubájos asszony, egy csomó virágot
megszagoltat az öreg királynéval, s ez abba a minutumba teherbe esett.
Kevés ido múlva szül oztán egy kigyót fiu helyett. Itt minden
tanácsosokat és bubájosokat behivata a király, hogy mitevo legyen a
kígyóval? Jobbnak itélték hogy meghagyják, és végére várjanak a dolognak
inkább, mint hogy megöljék. A kigyó napról napra jobban nevekedett.
Egyszer, mikor a kigyó már valami hét esztendos volt, szüntelen egy nagy
fára járt fütyölni. A király mindenektol tudakozta hogy mi lenne annak
oka, hogy az o kigyója szüntelen fütyölne, de még csak gyanítani se
tudta senki, hanem azon bubájos asszony, aki a virágot a királynéval
megszagoltatta, azt mondá, hogy a kigyó házasodni akarna. Itt a
királynak nagy gond támadt a fejébe, hogy hol lelnének ennek feleséget.
Egy igen vén, és leányságába maradott királyleányt adának neki
feleségül, de ezt a kigyó mindjárt a legelso éjtszaka megölte. Nem
tudták hát mitevok legyenek; hanem egy abban a városban levo szegény
embernek egy szép és jó erkölcsu leányát vevék meg szüleitol a kigyó
feleségének. Ezen személyhez a kigyó a legszelídebb és nyájasabb volt:
együtt voltak egy darab ideig, soha a kigyó nem tágított a feleségitol,
hanem mindenkor vele volt. Néhány napok eltelése után észre vette a
kigyó felesége, hogy a férje éjtszakára kigyóborét mindég leteszi, és a
legszebb királyfi leszen belole, milyennél szebbet még csak nem is lehet
képzelni. Ezt a kigyó felesége megmondá az öreg királynénak; ez mindjárt
azon mesterkedett, hogy miképen tudná tole azt ellopni. Egy éjtszaka
igen erosen befuttetett egy vas kemencét, és alattomban az öreg királyné
belopódzott éjtszaka a fiu szobájába, és a feje mellol ellopta a kigyó
borruháját. Felébredvén a kigyóbort viselo királyfi, s nem találván
sehol a ruháját, minthogy már az anyja megégette, akkor így szól
feleségének: Engem soha nem láttok többé, ha nem tudtál még egy keveset
hallgatni, míg az ido eltelt volna. Most maradj magadnak, és azt kivánom
hogy míg engem fel nem keresel, és én reád kezemet nem teszem, soha
addig magzatod, melyet mostan viselsz, meg ne szülhessed.
Annakutánna elbújdosott a királyfi; ment sok országokon keresztul mind
addig, míg a tündérek országába nem ért. Itt a tündérkirálynéval
megesmerkedvén, elvette feleségul; az ide haza maradott felesége pedig
szüntelen búsongott. A szulés ideje is megjöve, de minthogy megátkozta
férje, nem tudta megszülni magzatját. Elhatározta tehát magában, hogy
addig soha meg nem áll, míg a férjét fel nem találja. Elindult, és sok
útazásai után eljuta a szelek királyához. Kérdezte a szelek királynéját,
ha nem tudná-e hogy merre lenne egy országát oda hagyó, és magát is
bujdosásra elszánt királyfi? Amire a szelek királynéja így szóla: A
világnak nagyobb részét egy óra alatt befutám, de sehol járásomba észre
nem vettem. Innét hát vég búcsút vett a bujdosó királyfi felesége, és
utjára ment: de minekelotte a szelek királyának lakhelyét elhagyta
volna, a szelek királynéja megajándékozta egy arany orsóval, ezt
mondván, hogy ha feltalálja párját, használja az ajándékot, ahogy
tudhatja. Innen folytatá utját a holdvilág felé, ahova eljutván, ismét
kérdezte a férje hollételét: de itten csak anyit hallott hogy sehol sem
vették észre járásába. Amint itten a jó szállásadást megköszönte, egy
arany fonó rokkát kapott ajándékba. Azután eljutott a nap kastélyához,
ahol hasonlóképen kérdezte, hogy nem vett-e észre valahol valamely
vándorló királyfit? Melyre a nap így szóla: láttam bizony én, és tudom
is hogy hol van a te urad, a kigyóformát viselo királyfi. Tundérországba
lakik o, és már a tündérkirálynénak hitves párja. Nem sok idok lefolyása
után oda fogsz érni; hanem ime egy arany karszéket adok neked, és mikor
oda fogsz érni, ülj a király kapujába, és ott áruljad ezen eszközöket,
amelyeket ajándékba kaptál; de akarmennyi pénzzel kinálnak, ne vedd el,
hanem csak azt mondjad, hogy ha megengedi a királyné hogy az éjtszaka a
királylyal legyek, úgy oda adom az arany orsót. Másnap eljuta az utazó
királyné a tündérek királynéja városába, ahol épen a királyi udvarba
lévo leányok a király és királyné fejér ruháit mosták. Egy leánya mosás
közben mindég sírt. Kérdi az utazó királyné, hogy miért sírna? Azt
feleli, hogy a királynak van ime egy kendoje, ami átokkal adatott neki,
hogy azt addig soha ki ne tudhassa mosatni úgy, hogy a benne lévo vér
kimenjen, míg a maga kedvese, akit elhagyott, keze között ki nem mossa.
Ezen kendo ki nem mosásáért sokan életeket vesztették, és tudom hogy más
nap engem is el fog a királyné veszteni mivel hiába mosom, nincsen semmi
haszna. Ekkor az utazó királyné míndjárt megesmerte tulajdon kendojét,
és megbizonyosodott a felol, hogy a királya ottan légyen. Mindjárt
elvevé a királyné a leánytól a kendot, és egy keves mosás után egészen
kiment belole minden pecsét. Ekkor csak szemébe néztek minden szolgálók,
nem gyozték csodálni hogy olyan jó mosó lenne, megköszönték szivességét
hogy annyit megmentett közulök a haláltól. Annakutánna szegény útazó
királyné az ajándékba nyert arany orsóval a király kapujába leült, és
ottan árulta. Ezt a királynénak hírul vitték; mire is a királyné egy
szolgálót küldött ki hogy tudakozná meg, mennyiért adná el a
királynénak? Amire az így szóla, hogy o pénzért nem adná, hanem ha
megengedi hogy egy éjtszakát a királylyal legyek, úgy általadom. Nem
örömest engedte meg a tündérkirályné, de minthogy az újság megszerzése
szerelmétol nagyon égett, még is megengedte, így gondolkodván magába,
hogy majd álomhozó port fogna a király borába estve tölteni, hogy mélyen
aludjék, és semmit se tudjon felole a király hogy ki volt vele. Úgy is
lett; beteljesítette kivánságát az idegennek a tündérkirályné, de semmi
haszna és sikere nem lett, mivel az álomporral kevert borból boven
ivott, és még az asztalnál jókor elaludván, elaludva vitték a
hálószobájába is, hol már feküdött elobbeni felesége. Ez egész éjjel
csak azt mondá urának: Kelj fel, szivemnek szép szerelme, ereszd
kezeidet reám, hadd szüljem el aranyhajú fiadat! de minden sirása és
epekedése semmibe ment: a király fel nem ébredett. Eltelt így az
éjtszaka; és mindjárt hajnalba kiutasították a rezidenciából a szegény
asszonyt. Másnap megint a rokkával ült a király kapujába: azt ismét úgy
adá által, hogy ha a királyné, a királylyal való lételt meg fogja
engedni. Megnyerte másodszor is, és akkor is csak annyi haszna lett,
mint az elébbeni hálásának: de a királynak egy oldalszobájába levo
inassa egész éjtszaka hallgatta mind a kétszer, hogy valami siránkozó
asszony mindég azon kéri, hogy bocsássa reá kezeit, hadd szülje el
aranyhajú fiát. A király mondotta inassának: Én nem is tudom, hogy mi
lehet az oka, hogy már két éjtszaka annyira álmos voltam, hogy a
lételemet sem tudtam, és mindég még az asztalnál elalszom. Amire az inas
azt mondotta, hogy hát álmosbort adnak Felségednek innya, és azért
aluszik olyan mélyen; hanem ennekutánna jobban vigyázzon magára és
tetesse alvását. Úgy is lett. Harmadik és utolsó napra virradt a szegény
útazó királyné, szüntelen sírt, hogy minden igyekezete füstbe megyen;
úgy gondolkodott, hogy talán megvetésbol nem szólott hozzá a férje.
Harmadik éjtszaka is megengedte a királyné a hálást, tudván hogy férje
semmit sem tudna felole, mivel soha csak egy szót sem említ. Jól van; a
harmadik estveli vacsoránál a király magára vigyázott, és az álmosbort
másféle borral felcserélte, és mintha attól volna álmos, elaludt
tettetésbol. Levevék róla ruháját, és egyenesen vitték a már reá
várakozó szerencsétlen királyné mellé, ahol a király a legnagyobb
csendességbe volt, tetetvén mintha aludna. Egyszer így szól a régi
felesége: Mostan harmadszor és utóljára jöttem hozzád, ne légy oly
kegyetlen, hogy siránkozásaim elott bedugjad füleidet. Szánj meg
engemet, sok nyomorúságokat és fájdalmakat szenvedo feleségedet, és
bocsássad reám kezeidet: hadd szüljem el nagy reménységu fiadat. Ezt
hallván a király, megindúlt szívvel megcsókolá, és minden elébb történt
dolgokról egymástól engedelmet kértek, és örök huséget esküvének. És
reggel a király a huségtelen tündérkirálynét öszvevagdalta és úgy
elébbeni hitves feleségével tulajdon országába nagy pompával visszament,
és uralkodott kedves feleivel sok számos esztendokig csendes
békességben.