Volt hol nem volt, még a hetedhét tengereken is túl volt egyszer egy
vitéz, melyet Zöldikének hívtak. Ez oly rettenetes erovel birt, hogy
magához hasonlót e világon nem tartott. Midon már minden vitézeken
kifogott a maga királyának országában, tehát elvégezte magában, hogy
elmegyen világgá, és egy olyan vitézt keres, ki az o társaságára méltó
lenne. Lovat nyergel tehát és kardját felköti, és azzal útnak indúl.
Járkál, útazik, rettenetes messze földre, végre egy magos hegyre
érkezik, melyrol bámészkodva széttekint, és egy felséges gyönyöru rétet
lát, melynek közepében egy szép sátor volt, mely drága mesterséggel ki
volt cifrázva, a rét pedig arany virágokat virágzott, és gyémánt
gyöngyöket termett. Midon így szemlélné ezt a szép rétet, lefelé
ballagott, és amint a szélibe ért volna, tehát lát egy patakot vérrel
teljesen folyni. Csodálkozott ezen Zöldike, hogy honnan eredt az a sok
vér? Ezek után iparkodik a sátorhoz. Midon már a sátor mellett lett
volna, látja hogy a sátort egy mezítelen kard sétálta körül melyen is o
megrettent, és szemlélvén a kardot, hát látja, ez volt reá írva: _Csak
egytol félek_, nézegetvén a kardot, hát épen olyan mint az övé; erre
kihúzza a maga kardját, és tekinti, s ezen viszont ez az irás termett:
_Én senkitol sem félek_. Midon ezt elolvassa, letette a maga kardját, és
ez is hasonlóképen sétált; ezután felhajtá a sátor kárpitját és lát bent
egy derék embert feküdni; o is tehát nagy bátorsággal bement, és egy
nyoszolyára leheveredett, és szerencsésen elaludt. Ezután kevés ido
múlva felébredett a sátornak birtokosa, és látja hogy a sátorban egy
idegen aluszik, melyen megbosszankodik, és meg akarta ölni, de viszont
eszébe jutott: Hiszen o is megölhetett volna engemet, mikor ide bejött
hozzám, és engemet alva talált. És ahogy kiment, látta odaki hogy még
egy kard sétál az övé mellett, és hozzá közelít a kard felé, és nem
bátorkodott hozzá nyúlni, hanem nyughatatlanúl várta míg Zöldike felkél,
mely is, midon már kialudta magát, tehát felébred, és látja hogy már a
sátor birtokossa mellette sétál, és mondá: Hallod-e, jó barátom, miképen
bátorkodtál az én engedelmem nélkül itt a sátorban lefeküdni? Kinek mond
Zöldike: Barátom, én mint egy vitéz bátorkodom akárkinek is a szállásán
lefeküdni. Monda viszont a birtokos: No ha már úgy van, tehát jer, és
tedd meg velem vitézi próbádat. Ezek után mind a ketten kimentek a
sátorból, és felkapták kardjaikat, és rettenetes csattogással
öszvekapván, vitéz erejeket kiki mutatta! végre Zöldike meggyozvén a
birtokost, összecsókolkoztak, és egymásnak örökös huséget esküdtek, hogy
egymást soha el nem hagyják semmi nyomorúságokban. Ezek után bemennek a
sátorba, és egymás egészségeért poharakat ürítettek; végre mond a fekete
vitéz (mivel így hívták a sátor birtokossát): Látod, édes jó barátom, ez
a drága szép rét énnekem minden nap megvirágzik és a drága gyöngyöket
meg is termi; de mi haszna, én nem tudom hogy honnan, de csak elég az
hozzá hogy mindennap katonaság jön annyi mint a fuszál, és elrabolják
azt a drágaságot tolem; de bátor én eleget vágom oket mint a kaszás a
füvet, még sem segíthetek, mert ámbár a vér mindig patakmódra foly, de
én is csak bele fáradok, s végre fel kell hagynom velek, és a jószágomat
nekik általengedni; mert hogyha három nap mindig vagdalnám is úgy mint a
kaszás a füvet, még sem fogyna el. Monda neki Zöldike: No barátom, majd
meglátjuk reggel a dolgot hogy hanyan vannak, vagy hogy honnan
szaporodnak. Ez ilyen beszélgetés közben megvirradt, és látták távulról
hogy fuszálként szaporodnak a kis katonák. Itt a két hatalmas vitéz
elofogta oket, és úgy vágták mint a jó kaszás a füvet; végre Zöldike
nagyon hatalmasan közibök vágott a buzogányával, és behatott a
táborokba; végre lát egy kis kunyhót vászon ponyvából összegalabítva:
hozzá közelít hát, és látja hogy egy vén asszony vászont szo, és
valahányszor vet, annyiszor egy csapat katonaság ugrik ki a kunyhóból.
Megharagszik ekkor Zöldike, és a buzogányával úgy oda vág a vén asszony
felé, hogy a három arasztos állát, mindjárt letörte. Megijedt ezen a
vasorrú bába, ki is hirtelen sátorát az ölibe fogta, és szaladásba
kereste életinek megtartását. Ezek után a hátra lévo katonaságot hamar
lekaszálták, és mind a ketten egy akarattal a vasorrú után indúltak,
hogy valahol otet megfoghassák.
Midon a vérnyomon így mendegéltek, tehát látták hogy a vérnyom egy nagy
kosziklába vezetett, mert a vasorrúnak az álla boven vérzett. Midon a
kosziklának a nyílásához közel értek, kardot húzván nagy bátorsággal
bementek. Midon a barlangban már nagyon messze mentek volna, tehát
láttak egy nagyon szép tágas márvány garádicsot, és ezen befelé indultak
mindég a vérnyomon, és midon már egész három napig mentek, tehát végre
egy szép gyepet értek, melyen megindulván, és mindég szüntelen a
vérnyomon menvén, végre távulról meglátnak egy nagyon szép házat,
melyhez midon közelítettek, eleikben jön egy szép leány ki is midon
köszöntötte, nyájas ajakkal mondja hogy jönnének be egy kevés
nyugodalomra. Ezek pedig kérdezték, hogy nem látta-e a vasorrú bábát
erre menni? aki is mondá, hogy már nem igen messze vagyon ide lakása,
nem soká oda értek. Ezek után bementek a leány kérésére, és ez eleikbe
hozott ételt és italt, és barátságosan megkínálta oket; ezek pedig
kérdezvén hogy miképen vagyon hogy épen maga lakik ebben az épületben?
mondá a leány: Az én atyám ennek az országnak királya volt: de midon ez
az átkozott vasorrú ide jött, tehát a népünket mind elvesztette, az
atyámat szolgájává tette, magamat pedig itt hagyott; nem tudom, hogy még
engemet is nem fog-e elveszíteni: bár csak az isten adná, hogy valamikép
ezt az átkozott vassorrút valaki elveszítené: akkor én is boldognak
mondhatnám magamat.
Monda ekkor Zöldike: tudod barátom, én most elmegyek, és a vasorrút
kivégzem hogy ha lehet; hanem elébb itt hagyom a fejér kendomet, és
hogyha vércseppeket fogsz egyszer rajta látni, tehát indulj utánnam, és
keress fel, mert akkor tudhatod hogy nagy szerencsétlenségben járok, és
ha lehet, segíts rajtam.
Ezek után megcsókolván a barátját, tole elbucsuzott.
Elindult most a zöld vitéz, és nem sok ido múlva meglátja távolrúl a
vasorrúnak fényes rezidenciáját. Midon haza ért, lát kint szomorúan
üldögelni egy tisztes öreg embert; köszön neki, a ki is fogadja könnyes
szemekkel, és megöleli a zöld vitézt és monda: Oh csakhogy láthatok még
is embert, aki is oly igen régtol fogva kivántam már látni. Monda
Zöldike: Hallod-e barátom, mondd meg énnekem, itthon vagyon-e az a
vasorrú? Emez pedig mondá, hogy elment a Veres tengereken túl gyógyító
füvet szedni magának, mivel az állát valaki levágta a más világon. Kinek
mond a Zöldike: Hallod-e jó öreg, azt én cselekedtem, hanem még az
életit is akarom venni; csak mondd meg hogy mikor jön o haza, hogy
bizonynyal tudhassam. Monda az öreg: Hallod-e hatalmas vitéz, figyelmezz
szavaimra, akkor szerencsés leszel. Majd ha o haza jön, tehát marasztani
fog ebédre, és te bátorságossan megmaradhatsz, és ehetel bátran minden
ételébol! de ha egyszer ebéd után a szobából ki fog menni, te mindjárt
utána indulj, mert ha mindjárt utána nem indulsz, tehát szerencsétlen
leszel, minutum alatt annyi katonát hoz rád fegyverrel, hogy ha még oly
erovel birsz is, meg nem szabadúlhatsz. Bevitte azután a vitézt a
szobába, és italt ad nekie. Ezennközben haza ért a vasorrú bába is, és
meglátja a zöldvitézt, és nyájasan köszöntvén, marasztalja otet ebédre;
midon ebédeltek, kérdi a vasorrú, hogy miért utazik, holott már tudta,
de még is tudakozta tole. Ebéd után kifordúlván a szobából, tetteti
magát hogy neki különös dolga volna, de a vitéz utána indúl hirtelen, és
midon a szobát rányitotta volna, a vasorrú már a szövéshez akart fogni,
akit is azon a helyen mind székestül együtt összeaprított. Ezzel kiment
az öreghez s monda neki: No jó öreg, én már kivégeztem a te ellenségedet
a világból, nem fog már az többé neked ártani; kinek azután elbeszélte
az öreg az o sok bújait, és hogyan pusztitotta el a vasorrú az o egész
birodalmát. Ezek után estve lett, és mind a ketten nyugvásra mentek.
Reggelre kelvén, kimegy Zöldike a fris levegore, és midon a tágas
mezoségen sétált, meglát távuról egy gyönyöru sétáló helyet, amely csupa
cédrusfából volt, és egy szép fris forrás huvösíttette, a forrásnak
feneke pedig aranyfövenyt termett. Ezt látván Zöldike, nagyon
csodálkozott ennek a szép helynek a környékén: ilyen andalgásaiban leült
egy süru bokorba a szép pázsitra. Nem sok ido múlva lát hét fejér
hattyút a forrás mellé leszállani, és megrázkodván lett mindegyikbol
egy-egy hajnali szépségu leány, de egyik koronát viselt fejébe: ez szebb
vold mindegyiknél; ezek után megfürdvén, viszont hattyúképekben
elrepültek. Ezt hogy meglátta Zöldike, nem tudta mire vélni ezt a
tündéri látományt. Ily képzelodései között tehát visszafelé ment, és
feltette magában, hogy akarmint teszi szerit, de oneki ezt a
kimondhatatlan szépséget meg kell nyerni és magáévá tenni. Ilyen
gondolkozásában haza ért az öreghez, kinek elbeszéllette, hogy és miként
járt, kinek monda az öreg: Bár ne láttad volna, jó fiam, ezt, mert az
leszen neked végso veszedelmed, mert nincsen olyan ero, hogy azt
megfoghassa, hanem ha te az én szavamat megfogadod, akor szerencsés
lehetsz még, és otet elfoghatod, és magadévá teheted, Zöldike mindenre
igéri magát, csak hogy tanácsoljon neki az öreg olyast, amikép azt a
leírhatatlan szépséget magaéva tehesse. Mondá az öreg: No hát figyelmezz
szavaimra. Eredj holnap reggel viszont a forráshoz, és ott ahol
fürdöttek, vagyon egy nagy ko, és mellette egy bokor, rejtsd magad a
bokorba, és midon látod, hogy az akit te óhajtasz, a koronáját leteszi
fejérol a kore, tehát ragadd el a koronát, és szaladj vele ide; de azt
mondom, hogy ha szaladásban fogsz lenni, akarmit mond és igér, tehát
vissza ne tekints, mert hogyha visszatekintesz, ha ezer lelked lesz is,
meg kell halnod: hanem csak te jöj: majd eljön o is te veled egész ide
hozzám, azután bánjál vele amint tetszik.
Megköszöni Zöldike az öregnek jó akaratját, és nagy nehezen várja a
naplementét; s még hajnal elott kimenvén elrejtette magát a megmondott
helyen, és várta a szerencsés kimenetelt. Végre eljöttek a tündérek, és
viszont levetkeztek; Zöldike pedig kiugorván a bokorból, elragadá a
koronát a szikláról, és szalad vele nagy sebességgel. Ezt észre vevén a
szép tündér, utána indúl, és monda: Hallod-e kedves Zöldikém, ne szaladj
tolem, úgy is tereád várakoztam már régen mint leghatalmasabb vitézre;
nézzed csak a te kedvesedet! ne hadd magad után szaladni. Ezen szép
szavakra visszatekint Zöldike, a szép tündér pedig már sarkában volt, és
a koronát elkapta tole, és otet arcúl csapta, és monda: No te szemtelen!
miérthogy így bántál velem, tehát légy az én forrástavam mellett egy vak
aranyszarvú szarvas; aki is mindjárt egy szép aranyszarvú szarvas lett,
de mind a két szemére megvakúlt, és a tündérek onnand eltávoztak
mindjárt.
Ezek így történvén, a fekete vitéznél pedig a fejér kendobol vércseppek
látszottak csepegni; ez mindjárt megnyergelte paripáját, és indúl kedves
barátjának felkeresésére. Végre el is ért a vasorrúnak a házához, kit is
az öreg osz ember nagy nyájassággal fogadott. Kérdi az öreget, hogy nem
látott-e itt egy ily meg ily formájú vitézt? akinek az öreg mindent
szórul szóra elbeszéllett; mondá hogy: már otet máskép meg nem látod,
míg te is a tóhoz nem mégy, és ott a forrás mellett otet le nem vágod,
és hogyha levágtad, tehát a testit vessed a forrásvízbe, amelybol is o
ép és egészségesen fel fog támadni. Megköszönte az öregnek a jó
akaratját a fekete vitéz és elindúlt, és reá talált a forrásra; épen
akkor is az o barátja mint szarvas ott futkosott; hozzá közelítvén úgy
vágta a szarvast a kardjával, hogy a nyaka mindjárt elszakadt a
testibol, és megfürösztötte a forrásba, és még szebb ember lett belole
mint azelott volt. Ez köszöni a jó barátjának jó akaratját, hogy otet
ebbol a szörnyuségbol kiszabadította. Ezek után haza mentek mind a
ketten az öreghez, aki is örvendezett, hogy még viszont láthatja az o
megszabadítóját.
Másnap viszont mondja Zöldike az öregnek, hogy o még el fog menni, és
még egyszer meg fogja próbálni a szerencsét. Kérte az öreg hogy ne
menjen, mert viszont szerencsétlenül fog járni, de o nem maradhatott,
hanem más nap barátjának ellenére is elment, és viszont midon elrejtése
után a koronát elkapta volna, szalad vele, de a szép kisasszony megint
utána, és kéri, hogy ne vinné el a koronáját, mert úgy mond, a te
szerelmed térden állva könyörög; sajnáld meg a te jövendobeli
kedvesedet, és add ide a sajátomat: már a nélkül is csak a tiéd vagyok.
Megsajnálván otet Zöldike, visszanézett, és a tündér elkapta a koronát,
és monda: Mivel oly édes a te gondolatod, tehát legyen beloled a Bakhus
erdeiben egy kas, és beloled a méz szüntelen folyjon, és soha meg ne
álljon; és Zöldike elragadtatott, és úgy lett amint a szép tündér
megátkozta.
Viszont a fekete vitéznek a kendojén vércseppek voltak; és mindjárt
észre vette, hogy a barátja megint bajba van, de már most az öreg sem
tudta, hol és merre lenné? Itt felkészül, és elbúcsúzik az öregtol, és
elútazott. Azt meg tudta mondani az öreg hogy mivé változott, de hogy
merre légyen az a tartomány, azt meg nem mondhatta. Így útazott a vitéz
keresni barátját hegy völgyön egyiránt, kérdezi a városokba a Bakhus
erdeit, de senki neki arról hírt nem tudott mondani. Midon már így
útazna sok ideig, végre talál egy nagy vadon pusztára, melynek közepibe
volt egy kunyhó, és a kunyhó elott ült egy rettenetes ember, kinek három
rof volt a szakálla, és a homlokán egy szeme volt; aki is meglátván a
vitézt, még távulról mondja: Mit keresel itt te fekete vitéz? Kinek
monda a fekete vitéz: Én barátomat keresem, aki is el van átkozva, és
mint egy kasból foly a méz belole a Bakhus erdeibe. Hogyha nekem azt meg
tudnád mondani, örökös köszönetemet tenném. Kinek monda az egyszemu: Én
barátom azt nem tudom, de várj, majd jobbágyamait összehivom, és
megkérdezem oket; talán tud valamelyik róla valamit mondani neked. Ezek
után elovett egy nagy vadászkürtöt, és oly hathatósan kezdett a világ
négy részei felé fúni, hogy még a föld is megindult alatta; ezzel annyi
méhcsoportok jöttek, hogy már nem volt füszál, a hova leszállhattak
volna a méhek. Kezdi tehát egyenként számlálni a méheket, de még egy méh
hibázott, melyet nem várhatván be, azt gondolták hogy megszökött, kiadta
tehát a parancsolatot az egyszemu, és mondá nekik nagy felhangon:
Halljátok, ti már az egész világ részeit bejártátok, nem tudjátok-e hogy
merre vagyon Bakhus erdeje? Ott kell lenni egy kasnak, melybol a méz
patakmódra foly ki. Hogyha valamelyitek nekem azt megmondaná, annak nagy
kegyelme lenne elottem. De itt senki sem tanálkozott, aki megmondaná
neki. Végre eloljött az az egy hátra maradott méh, és nagyon meg volt
terhelve és nem jöhetett, tehát kérdi tole az egyszemu: Hát te hol
maradtál? Monda a méh: Kegyelmes uram, hallgasd meg szavamat: én most
egy nagy erdobe voltam, és ott nagy kasra találtam, amelybol magából
foly a méz és ott megterheltem magamat nagyon, tehát azért nem jöhettem.
Ezt hallván a vitéz, monda: No uram, én épen azért járok, hogy azt
megtalálhassam. Ezzel parancsolá a méhek királya, hogy ezt az embert,
úgy mond, mindjárt vezesd a legközelebb való úton oda. Ezt megköszönvén
a vitéz az egyszemunek, elment a méhecske után amely is kevés napok
alatt elvezette otet. Midon már oda ért, elbocsátotta a méhecskét, maga
pedig közelít a kashoz, és fogta a kardját és keresztül vágta a kast, és
azonnal felkölt Zöldike, es monda? Óh kedves barátom, hogy szolgálhassam
meg én neked ezeket a sok fáradságaidat? Midon már sok ido múlva elértek
a vasorrúnak a házához, az öreg a legnagyobb barátsággal fogadá oket, és
a legjobb ízu étkeket hozta elejekbe, és ételközben monda: Nem-e
megmondottam, édes jó barátom, hogy, ha szómat nem fogadod, mely
szerencsétlenul fogsz járni? Monda neki Zöldike: De bár már kétszer
megpróbáltam, még harmadszor is megpróbálom. Másnapra kelvén, viszont
elrejtette magát a megmondott helyen; és midon a szép tündér megjelent,
és koronáját viszont elragadta, a szép kisasszony utána eredett; de
bármint könyörgött és mit igért, még sem nézett Zöldike vissza; így
szerencsésen egészen haza vitte a koronát; a leány pedig mindenhol
nyomába volt, és otthon a koronát az öreg kezibe adá, aki azt nagy
hirtelen a tuzbe vetette, hogy többé vissza ne vehesse. Ekkor monda a
szép leányzó: No már most, kedves Zöldikém, én a tiéd, te az enyém. Így
Zöldike a nyert szépet elvette, és vele megesküdött; a fekete vitéz
pedig a másik elobbeni királykisasszonyt vette el, és a más világon nem
félvén többé a vasorrú bábától, a legboldogabb életet élték.