frizurát hordott fején és néha napján, családi ünnepélyekkor
krinolinosszoknyát öltött magára, egész nap az uzsonnához való kávét és
tésztát készítette.
(Dereshaju urak, gondoljanak csak vissza a Mányokiné kávéjára. A kávézás
azóta kiment a divatból, de a csókok sincsenek többé, amelyet esténkint
a hosszu sétauton a flóta hangjai mellett váltottak a szerelmesek. A
flóta a másvilágon szól és Mányoki bácsi nem kísérgeti többé haza
esténkint a fiatalokat, leányokat és fiukat, mint akik jól végezték a
dolgukat.)
Az idősebbik volt Emma. Karcsu, teltkeblü, ruganyos lépésü,
sötétszőkehaju, szerelmesszemü leány volt Emma. Bizonyos odaadással
nézett minden férfiemberre és ezzel a tekintetével sokakkal el tudta
hitetni, hogy szerelmes. Nem szólt, nem mosalygott, még csak levelet sem
írt és mégis minden valamirevaló férfiu azt hitte abban az időben X.
városkában, hogy Emma szerelmével rendelkezik, a szív csak érette dobog.
Egyébként ábrándos és álmokban élő leány volt Emma.
Ösztönszerü volt a szerelmes-pillantása és a gondolatai másfelé
kalandoztak még akkor is, midőn szerelmet vallottak neki.
Habár ez a pont itt egy kissé kétséges.
Emma ambicióból meghódított minden férfit, kivel érintkezett. A
fiunövendékei éppen olyan szerelmesek voltak belé, mint a növendékek
apái. Miután a művészi vágyakozásai nem teljesedtek be (egyszer
szinésznő, máskor világhirü művésznő óhajtott lenni), a temperamentumát
teljesen a szerelemnek rendezte be.
Ah, de boldog is volt az a férfi, akivel Emma elhitette, hogy szerelmes
belé. Ha már olyan öreg volt, mint a malomkő a határban, a világért sem
maradt volna el az esti sétáról. Hisz Krucsay Emánuel öreg fiskális és
szenttamási oroszlán, (akinek a barátságából Mányoki bácsi a
honvéd-nyugdijat élvezte), fehér bajszát tajték-barnára festette, amikor
egyszer vagy kétszer Emma az ablakból véle beszélgetett. A gimnáziális
ifjúság körében a fejbetörések napirenden voltak és a városkapitány
Perhlimovszky Pál, aki nagyon büszke volt arra, hogy egyszer
megszöktetett irnokkorában egy vándor-szinésznőt és ilyenformán
holtanapjáig a gáláns férfiak közé sorozta magát (bár az utolsó években
már járni nem tudott), gavallériából városi lámpással látta el a
sétautat, amely a ködben, árnyban borongó ligetbe vezetett.
(Mányoki bácsi, aki a monda szerint nihilista volt Oroszországban,
másnap nevetve mesélte Testori cukrász boltjában, hogy a gimnáziális
ifjuság még az éjszakán kiásta a lámpást a földből és mindenestől a
városkapitány udvarába hajította.)
Vajjon kibe volt igazán szerelmes Emma?
Ha naplóját vizsgálnánk, amelyet késő éjszakákon a zongoralapjára
könyökölve írt, midőn is a piac felől áradó éji szél meglibbentette a
csipkefüggönyöket és a kurjongató korhelyek meghatottan hallgattak el a
tulsó soron, ha naplóját vizsgálnánk ez ábrándosszép leánynak, az tünne
ki, hogy Emma szerelmes volt mindazokba, akik viszontszerették. Az
éjből, a csendből, miközben a toll sercegve vetette a papirosra Emma
hegyes betüit, gyakorta fölhangzottak kopogó lépések az ablak alól.
Emma csodálatosképpen mindig pontosan tudta, hogy kinek a léptei
hangzanak föl odakünn az ákácok alatt és naplójában nem is mulasztotta
el ezt följegyezni. Japáni pongyolájában a napló fölé hajolt és
elmerengve hallgatta a közeledő-távolodó lépteket. A zongorán halkan
kivert egy bús dalt, miközben sohasem mulasztott el néhány ütemet
beleszőni a zenébe azon kopogó lépések tulajdonosának kedves dalából, –
aztán elfujta a lámpát.
A barátságos házra ráborult az éjszaka.
A házban Emma álmodott és a ház körül szerte X. városkában róla
álmodtak.
SZEGÉNY LÁNY SZERELME.
Esténkint, midőn a zongoraleckének és az uzsonnának vége volt a
Mányoki-házban, a ház népe és a vendégsereg sétára indult végig a kis
kerten, a bokrok között virágzó fák között, ahol az ut a messzi liget
felé vezetett.
Emma abban az időben egy diákba volt szerelmes. Azaz, ezt nem lehet még
most teljes bizonysággal tudni.
Ez a szerelem (ha ugyan lehet szerelemnek nevezni azt a viszonyt, amely
egy tizenhat éves fiu és egy huszonhat esztendős lány között támadott)
úgy kezdődött, hogy a diák szorgalmasan látogatta a zongoraleckéket.
Bizonyos Macskásinak hivták, Petőfi-frizurát és olyan gallért és
nyakkendőt viselt, amilyent odahaza az öreg édesanyjánál a régi
Hölgyfutárokból kiválasztott magának. Macskási azonkivül szép rózsákat
tudott rajzolni. Mindig rózsákat, amelyeket hol pirosra, hol zöldre
festegetett. Emmának csakhamar egész gyüjteménye lett a rózsákból, de
okos és belátó nő létére sohasem kérte Macskásit, hogy a rózsákon kivül
mást is rajzoljon számára. Sőt, midőn talán az ötvenedik rózsát hozta el
ebéd után a diák szive hölgye számára, Emma titokzatosan megkérte, hogy
az emlékkönyvébe is fessen egy rózsát.
Macskási elvörösödött és tétovázta kérdezte, vajjon nem csufítja el a
szép könyvet az ő „komisz, értéktelen, rongyos rajzával?“
Emma megnyugtatta, de Macskási még mindig habozott és lassan,
megfontoltan kérdezősködött a szin felől, amelyben a rózsát Emma látni
szeretné.
A pirosszinü rózsában állapodtak, meg, midőn is Macskási elkapta a
könyvet és gyorsan elsietett. Emma, mint általában szokása volt, az
ablakból a diák után nézett és Macskási csakugyan odarohant az ablakhoz,
de csak odavetőleg kérdezte, hogy szabad-e a rózsa levelére írnia?
Emma mosolygott, mert hiszen tudta, hogy a diák ezt kérdezi majd végül
és csendesen így felelt:
– Igen. Amit a szíve diktál.
Tehát ez volt a kezdete annak a nagy szerelemnek, amely csakhamar
alkalmatlanná válott Emmának. A Petőfi-frizurás diák ugyanis nyomban
abbahagyta a tanulást a gimnáziumban és már kora délelőtt a Mányoki-ház
körül őgyelgett, midőn is Emma még bekötött fejjel, keztyüs kézzel
takarítgatott a szobában. Macskási kimeresztett szemmel állott a tulsó
soron és Emma gyakran küldte őt vissza az iskolába. Később, midőn a
tanulás elmulasztása miatt a tanár urakkal mindenféle differenciái
támadtak a diáknak, Emma fölszólítására elkullogott ugyan a ház
környékéről, de most már a ligetbe ment és bejárta azokat a helyeket,
ahol azelőtt való estve Emma járt-kelt a társasággal, ahol énekeltek és
ahol Mányoki bácsi a flótát fujta. És a füben Emma cipőjének nyomát
kereste.
Emma szerelmes természetü, ábrándos leány volt és jódarabig meghatottan
figyelte Macskási ábrándos szerelmét. A kezét sem vonta el, ha a diák
lecke közben azt megcsókolta. Az ajka, amely keskeny és finom volt, mint
a pasztell-képeken a forradalom előtti márkinőé, inkább bánatosan, mint
boldogan mosolygott, amikor Macskási térdenállva mondta el a
Hölgyfutárból tanult verseket.
– Kedves fiam, – mondta egyszer a diáknak, – kár, hogy maga nem idősebb,
hogy én szerethetném, ahogyan megérdemli.
Majd egy napon megjelent a Macskási öreg édesanyja és legelőször is a
konyhába ment Mányokiné fölkeresésére. Az öreg Macskásiné kemény, kardos
asszony volt, a forradalomban állítólag markotányosnőnek öltözve követte
férjét a táborban. Tüzes és lelkesítő beszédet tartott a divatját mulott
öreg Mányokinéhoz, aki esztendők óta talán ekkor először hagyta el a
konyhát, a kávéscsészéket és tésztákat, hogy a szalónba lépjen, ahol a
zongora állott.
Emma már készen várta a vihart. Azt a ruháját kapta magára, amelyben a
szegedi árvízkárosultak javára hangversenyezett. Egy kék darú volt a
ruhába himezve és arany szalagok, fodrok ékesítették. Kezében kottát
tartott és bánatos tekintetét megindulva függesztette a távolba.
Az öreg Macskásiné, aki minden keménysége mellett naiv és jószívü
asszonyság volt, csodálkozva állott meg a szép, hatalmas leány láttára.
Csak sokára mondta, inkább önmagához intézve a szót:
– Nem csodálom, hogy a fiam iskolakerülő lett.
Emma, – szegény, ő valóban ártatlan volt ebben a dologban, – könnyes
szemmel fordult szerelme édesanyjához:
– Néni, én mindig azt mondtam neki, hogy tanuljon. Legyen belőle olyan
ember, mint amilyen az édesapja volt.
Macskásiné legyintett, mintha egy legyet hessegetne el.
– Eh, erről ne is beszéljünk. Ha tízszer jön a világra Gyuri, akkor sem
lesz belőle soha olyan ember, amilyen az apja volt. Csak egy Macskási
volt és lesz a világon. S ez az egy az én uram volt. Ha voltak vagy
lesznek még rajtakivül férfiak, azok úgy sem számítanak semmit.
– Bizony, ezt én is hallottam Macskási urról, – mondta Emma és
alázatosan nézett az özvegyre.
Macskásiné félreértette a tekintetet, mert nyomban harapósan folytatta:
– A drága tandíjért legalább zongorázni megtanulhatott volna. De még azt
sem.
A csendes Mányokiné, aki eddig szótlanul, kezét köténye alá rejtve
álldogált, mintha a szomszédból szaladt volna át főzés közben, az
ajtótól közelebb lépett.
– De már ezt nem engedem mondani, – kezdte elpirulva és ijedten, mintha
a saját hangjától ijedt volna meg. Aztán könnyes szemmel kifordult a
szobából.
– De Liza – kiáltozott özvegy Macskásiné és fölugorva Mányokiné után
sietett. Csak az ajtóból fordult vissza és tagadólag intett a kezével.
– Nem, kedves Emma, az én fiamból sohase lesz olyan ember, mint az apja
volt. Hiába is mondja… Meg aztán maga jóval idősebb is, mint az én
Gyurim.
Szólt az özvegy és hevesen elrohant a barátságos házból, ahol mindenki
jól érezte magát eddig, csupán csak ő nem. Emma az ablakfüggöny mögül
utána lesett és látta, hogy az özvegy megáll, mint akinek valami eszébe
jutott. Valami mondanivaló, amely ha ki nem mondatik, hát nagy bajnak
lesz az okozója.
Szerencsére éppen akkor baktatott arra a sánta Kleinné, a gombaáruló
asszony. Annak vetette oda Macskásiné a dühös szavakat.
– Az én vagyonomból mégse hord pávát a ruháján.
(Még az nap este, Emma nagy kendőbe burkolva fejét, az alvégre sietett
és megtudta Kleinnétől, hogy mit is mondott az özvegy, mert a távolság
miatt nem lehetett hallani. Ilyen volt Emma. Csendesen elkomolyodva ment
haza, de még akkor sem gondolt rosszat szerelme édesányjáról. Mert ilyen
is volt.)
A diák két napig nem mutatkozott (az anyja bizonyára bezárva tartotta),
harmadnap szégyenkezve, lesütött fejjel sompolygott be a barátságos
házba. Emma jó darabig szótlanul verte a billentyüket, aztán kissé fehér
arccal fordult Macskásihoz.
– Kérem arra, hogy ezentul a nővérkémmel beszélgessen. Azért mi
jóbarátságban maradhatunk.
Macskási afölötti boldogságában, hogy nem adták ki az utját, szótlanul
bólintott fejével és nyomban fölkereste Elzát, aki bár tizenöt esztendős
már elmulott, Mányoki bácsi intézkedése folytán a zongoratanítás után
hajas-babáival szokott játszadozni. Sokkal igénytelenebb, csöndesebb és
szomorubb volt Emmánál. Szentimentális, nedves tekintete mintha mindig
azt látszott volna kérdezni, hogy miért is kell neki hajasbabákkal
foglalkozni, amidőn ahhoz semmi kedve nincsen. Éppen kalapot varrt az
egyik babájának, amikor a diák megtalálta. Jó darabig hallgatagon ültek
a fontos munka felett, mert hiszen Elza még nem tudta beszéltetni a
férfiakat, mint a nénje.
Végre Elza fölemelte a szemét.
– Most már nekem fog ezentul udvarolni? – kérdezte a diákot.
– Ha megengedi – felelt elpirulva Macskási.
– Helyes – szólt a kistermetü lányka és komolyan elhelyezkedett a
széken. – Arra figyelmeztetem, hogy már nem az első udvarlóm, másokat is
örököltem Emmától. Igyekezzen tultenni a régieken.
Így történt, hogy Macskási diák mégis csak megbukott abban az
esztendőben, bár Emmával ezentul nagyon ritkán beszélt.
Az esti sétákon, amidőn a barátságos ház vendégei, a növendékek, vagy
azoknak apái az uzsonna végeztével megindultak a kerti uton, hogy a
ködben, árnyban, alkonyati fellegekben borongó ligetet megközelítsék, a
menet élén Emma haladt. A vállára könnyü kendőt dobott és a hajába
virágot tüzött, amelyet egy utmelléki bokorról szakított le. Ábrándos
szép arcát előre fordította és nem nézett sem jobbra, sem balra, hogy
jön-e vele valaki. Mostanában, a diák óta, mintha kerülte volna az
udvarlókat, az ablakon sohasem nézett ki és a naplóirást is beszüntette.
Ha kopogott is lépés az ablakok alatt, – pedig kopogott – csak
félállomba hallgatta. Mintha megsértődött volna a szerelemtől, amelyen
eddig nevetve, kacér kedvvel tulesett. Huszonhat éves lett és mindig
nyugodtan aludt éjszaka.
Krucsay Emánuelt hallgatta mostanában, aki esténkint a kert végében
szokta meglesni s tajtékpipaszinü bajuszát már órával előbb pedergeti.
Az öregember, aki egy emberöltőn át ült dohos ügyvédi irások között és a
pennát csak akkor tette le, amikor utolsó kliense a temetőbe szökött
előle, szinte nekifiatalodott a szép Mányoki Emma mellett. Görbe botján
biccegve ballag a leány mellett és kék szemüvegét sürün igazgatja az
orrán.
– Mányoki Emma, – mondja elgondolkozottan – már régen hallom én ezt a
nevet penészes irodámban. A báj, a műveltség, a szellem fogalma volt ez
a név… De kár, hogy már előbb nem voltam kiváncsi viselőjére.
A virágos bokrok – itt mindig virágosak a bokrok – lila ruhában kisérik
a növendék-kisasszonyokat és fiukat a sétauton. Ott jön közöttük a
szomoru Macskási is és javában gorombáskodik Elzával.
Már szól a fülemile a kertek alatt.
– A menet végén ballag Mányoki bácsi a flótájával. Még egy-két perc és a
patak hidjára érve, megszólaltatja hangszerét az alkonyi csöndben.
Emma megáll és kutatólag hátrafelé néz a félhomályba.
A bokorból egyszerre kilép a diák. Emma a kezét a diák ajkához nyomja,
erős fehér ujjaival gyorsan megsimogatja az arcát, aztán elfordítja a
fejét.
Ha egyszer, valamikor Emmát meg lehetne kérdezni e dolog felől, talán
még kiderülne az is, hogy Macskásit, a diákot igazán szerette.
SZEGÉNY LÁNYOK KENYERE.
A leghiresebb „lion“ abban az időben Csécseri volt, amikor a Mányoki
kisasszonyok a piactéri házban zongoráztak, naplót irtak és a naplóban
minden valamirevaló férfiembert megemlítettek a környéken. Hiszen nem is
igen számított az férfinak, aki legalább egyszer-kétszer meg ne jelent
volna a barátságos háznál, ahol oly vigan szólott a zongora és esténkint
regényesen tovasétáltak a hosszu kerti uton a lilaszinü felhőbe burkolt
liget felé… Tehát Csécseri volt a leghiresebb „lion“ a férfiak között,
bár ennek a bizonyos Csécserinek már felnőtt gyermekei voltak, évekig
hiába epekedett a Mányoki kisasszonyok barátsága után. Főként, persze
Emma barátságáért, mert hiszen Elza, a kisebbik leány sohasem számított
komolyan. Állítólag már husz éves is elmulott és még mindig rövid
ruhácskában, leeresztett hajjal járt. Hosszu, vastag hajfonatát, amely
térdéig ért, meghuzogatták a pajkos iskolásfiuk Krenko, a bolondos
asztalos pedig mindig megállott az utcán és hangosan fölkiáltott:
– Valódi ez a haj?
Mányoki bácsi parancsából Elzának erre sem volt szabad felelni, mert
neki nem lehet kinyitni addig a száját, amig Emma el nem röpül a háztól.
Ugyanezért Elza csak titokban, éjszaka zongorázhatott és neki tilos volt
a lengő csipkefüggöny felé pillantani, ha odalent az utcán felhangzottak
az ismert kopogó lépések.
Talán sirt, sirdogált is emiatt Elza magában, hogy minden lépés Emmának
kopog, de Mányoki bácsi az ilyenben nem ismerte a tréfát.
– Béka! – mondta Elzának. – Becsületemre én volnék a legboldogabb leány,
ha ilyen nővérem volna, mint Emma.
– Azért mégse járna zongoraleckére Szurmay ezredes, ha én nem volnék! –
vetette oda Elza félvállról.
Mányoki bácsi nem szerette, ha a lányok az üzleti titkokat feszegették.
– Nem értesz ahhoz, te béka! – torkolta le Elzát.
Habár ebben a dologban látszólag mégis csak a kisebbik leánynak volt
igaza. Szurmay nyugalmazott ezredes ugyanis, aki a penzióban a
városkában megtelepedett, vénségére elhatározta, hogy zord napjait a
zenével fölvidítja és zongorázni kezdett tanulni Mányoky Emmánál. Az
ezredes szorgalmas és fárasztó tanítvány volt. Az órát olyan pontosan
betartotta, mint valami kardforgatási gyakorlatot. A tanításban gyakran
kifáradt Emma hiába pillantott az ezredesre várakozólag, hogy az a
leckét megszakítva, udvarlással tölti a hátralevő időt, amint ez a
többi, fiatal és öreg növendékeknél szokásban volt. Az ezredes elszántan
verte a billentyüket és konokul ragaszkodott a végnélküli skálákhoz.
Csak nagynéha volt egy szava a fiatalabbik leányhoz.
– Az ördög vigyen el minden ezredest! – sóhajtotta fáradtan Emma az óra
végeztével.
Mányoki bácsi, aki az ezredes órái alatt a nyitott ajtóban pipálgatott,
nehogy valami merényletre gondoljon a vén katona (miután látszólag
Szurmay úgy sem akart mást, mint folytonosan tanulni), dohogva irta be a
háztartási könyvbe az ezredes leckeóráját:
– Vén fa, igaz, hogy vén fa, de két pengőt jövedelmez óránkint, –
dörmögte. – Némely gyümölcs a fa legalsó ágain érik meg és magától
lehull. A vén fának néha csak egy diója terem. Az is fenn a tetőn és az
is keserü, pudvás.
Térjünk vissza Csécserihez, akiről már néhány szót beszéltünk. Igen, ő
„lion“ volt, az utolsó lion, amint Emma naplójában megállapította, hol a
városka minden férfiemberéről volt valami megjegyzés. Mikor még csak
messziről köszöntgetett, mikor egy ócska hangjegyfüzetet küldött, mint
relikviát a nagybátyja után, aki nagyon sokat muzsikáltatott Bokával, a
debreceni primással, mikor csak ablak alatt őgyelgett és a kandi
szomszédokkal szerette volna elhitetni, hogy neki joga, sőt oka van a
Mányoki-kisasszonyok ablakai alatt sétálgatni, már akkor az volt a neve:
az utolsó lion. (Emma ugyanis az élet gondjai miatt még akkor hagyta
abba a regényolvasást, amikor a regényekben a lionok szerepeltek. És
ugyanezért gyakran jött ellentétbe a modern élettel, mert a régi
regények fátyolán át nézegette a világot.)
Csécseri valami hivatalnok volt a törvényszéken, de külsején ez nem
látszott meg. A törvényszéki hivatalnokok többnyire mogorva,
elkeseredett emberek, akik legjobb ismerősükben is rablógyilkost
gyanusítanak. Tóth, az ügyészségi irnok a névnapját azzal szokta
megünnepelni, hogy törvényszéki tárgyalást tart a családja körében.
Jobban tudja, mint az elnök maga, mondják az atyafiak. Csécseri ellenben
senkire sem nézett szurós szemmel és elfelejteni látszott az összes
rablógyilkosokat, amikor a komor birósági házat elhagyta. Mondják, hogy
ilyenkor ruhát cserélt, mint a szobafestők és sohasem hiányzott néhány
virágszál a kabátjáról. Csak éppen az a kár, hogy azok az átkozott
szabók a biróság embereinek sem dolgoznak sokáig hitelbe. Emma naplója
szerint Csécseri utolsó uj öltönyét 1868-ban varrta Czenyuga Pál polgári
és katona-szabó, amikor az öreg Czenyuga két hétig azt hitte, hogy
ternót csinált a lincin, végül kiderült, hogy tévedés van a dologban.
Csakhogy a ruhát akkor már nem lehetett visszavenni és így megvolt még
manapság is a feltünően szük csikos nadrág, valamint a tarka mellény és
lefentyüs kabát, amilyent a cirkuszban az istállómester ur visel
manapság. A vattermörderből csak félig látható Csécseri uram arca, amely
olyanformán mosolyog, mint a régi divatképen szokás: szorít a cipő, de
az nem baj!
De ne felejtsük el a nyakkendőtüt, amely egy valóságos ágyu volt, persze
kicsinyben és a kakasgyufát elsütötte. És végül a legfontosabbat se
hagyjuk ki, az óraláncot, amely a mellényből fityegett alá és rajta
gyüjteménye volt a zsuzsuknak. Midőn végre az utolsó lion ott ült a
zongora mellett a kis széken (mert hisz végtére bejutott a barátságos
házba), ahová Emma legelőször szokta ültetni a „delikvenseket“, mint
naplójában irja, a zsuzsukat kezébe vette, megrázta a tömérdek
apróságot.
– Ime, itt vannak az én életem emlékei – mondta Csécseri és olyan
romantikusan nevetett, mint egy öreg szinész.
Emma a kis pálcát tartotta a kezébe, amelylyel a kottát szokta mutatni
és csodálkozva hallgatta az utolsó liont, mert okos, kenyerét nehezen
kereső leány létére megszokta csodálkozva hallgatni a férfiakat.
Az óraláncon voltak szivek, keresztek, lyukas pénzek, dobozkák titkos
tartalommal, a legnagyobb fontosságot azonban e percben egy darabka
fehér elefántcsontnak tulajdonított Csécseri és gondosan megmosott
kezében tartva a csontocskát, így szólott Emmához:
– Ez pedig a kegyed zongorájának billentyüjéről való. Oprics mestertől
szereztem, aki harmadéve a zongorát javította. A kegyed keze érintette
ezt az elefántcsontot.
(Mányoki bácsi, aki a vadonatuj „delikvensek“-nél hallgatózni szokott a
szomszéd szobából, addig, mig tisztába jön a ház uj vendégével,
elismerőleg bólintott leshelyén: „Ügyes, határozottan ügyes a vén
szamár“, dörmögte.)
Emma, aki már sok mindenféle bókot hallott életében, zavarba jött, de
nyomban föltalálta magát.
– Tehát annnyira szereti a zongorát, Csécseri ur? (Egy futamot játszott
félkézzel a nyitott zongorán.) A zene senkinek sem válik ártalmára.
Nagyon jó eszköz például a szivek megnyeréséhez.
Csécseri elkomolyodva nézett a zongorára:
– Én özvegyember vagyok.
– Özvegyeknek is jót tesz a zene – mormogta Emma.
(„Csakis az özvegyeknek!“ – dörmögte a leshelyén Mányoki bácsi.)
Csécseri furcsán nézett az Emma szemébe, hogy a leány csaknem elnevette
magát.
– Mondja Emma kisasszony – kérdezte fojtott hangon az utolsó lion –
jobban szeretné, ha nem hordanám életem emlékeit itt láncra füzve? A
sziveket és lyukas pénzeket nem hordanám?
– Nem tudom – felelt Emma és későbben egy szép hallgató nótát játszott
Csécserinek.
Az utolsó lion látogatása után Mányoki bácsi elégedetlenül jött elő a
szomszéd szobából és rosszkedvü célzásokat tett háládatlan leányokra,
akik nem becsülik meg apjukat, aki nagy költséggel és fáradsággal a
zenére tanította őket.
– Minek hordja azt a sok ostobaságot a láncán Csecséri? – kérdezte
mintegy önmagától estefelé. – Minek?
Éjjel, mikor naplóját írta Emma a zongoralapján, egyszerre lépések
hangzottak fel odalent az utcán.
– Istenem, hányan mentek el már az ablakom alatt! – sóhajtotta és
elfujta a gyertyát.
Minden a legjobb uton volt már ahhoz, hogy Csécseri birósági hivatalnok
beáll a növendékek közé, midőn egy napon Szurmay ezredes félrevonta az
öreg Mányoki bácsit.
– Egy félbolond és kellemetlen figurát tapasztaltam bizonyos idő óta
házadnál, pajtás, – mondta szigoru hangon. – Figyelmeztetlek, hogy az az
ember egy közismert nőcsábító, kalandvadász, jellemtelen alak. Kérlek, a
leányaid jóhirneve érdekében, ne engedd a házadhoz ezt a zsiványt,
különben én volnék kénytelen nélkülözni barátságos házatokat.
– Ezredes! – kiáltotta Mányoki bácsi.
De az ezredes már elrohant.
Estére gyülést tartott a család és elhatároztatott, hogy miután Csécseri
még véglegesen nem ajánlkozott növendéknek, azonkivül éhenkorász létére
bizonyosan adós maradna a leckepénzzel, mindenben Szurmay ezredesnek van
igaza.
Később két leánysziv gondolkozott azon, hogy vajjon kire lett féltékeny
az ezredes?
– Mind bolondok a férfik, – gondolta magában Emma.
– Most már bizonyos, hogy tetszem az ezredesnek – vélekedett az éji
csendben a kisebbik leány, Elza.
Szurmay másnap eljött, elszántan végigtanulta az órát és többet nem
nyilatkozott.
ÖZVEGYASSZONY ÁLMA.
A ködből egy vitéz lépett elő – őszi estvén, az erdőszélen.
Árnyból, fellegből és falevelek láthatatlan szellőjéből látszék
megalkotva lenni a vitéz, midőn az erdőből megindult. Csak midőn a
szabad országutra ért, akkor lett valósággá: nagy csizmája, tollas
kalapja és rövid, buggyos zekéje, amelynek bársonya apró virágokkal volt
teleszórva. Rövidre nyirott fekete szakálla volt, felfelé borzolt
bajusza, a szája bizonyosan élveteg és piros volt egykor, a szeme kerek,
mozdulatlan és sötét, mintha valamely régi képről lopta volna. A hold
akkor bujt ki az erdő felett, bánatos, halotti rongyokhoz hasonló
fellegei közül és a holdvilágban a furcsa vitéz megnézte óráját, amely
tányér nagyságu volt és lapjára az égitestek voltak festve.
– Itt van az időm – dörmögte a vitéz és hosszu lépésekkel megindult a
falu felé. A kardját, amely vékony és finom volt, amilyent azelőtt az
urak csak az esküvőjükön viseltek, no meg a saját temetésükön, könnyedén
a hóna alá fogta és széles, tollbokrétás kalapját a szemébe huzta.