keritések mögül. A vitéz valamit mondott a kutyáknak és azok nyomban
elhallgattak. A hold a látóhatárról sápadt tekintettel kisérte a vitéz
lépteit, amelyek most elcsendesedtek, amint a falu közepén álló oszlopos
uriház közelébe érkezett. Régi ház volt ez, már száz esztendők óta
egyebet sem tettek vele, mint reparálták, toldozták-foltozták, jelenleg
egy özvegyasszony lakott benne, bizonyos Tamásiné, az nyaranta még
virágos kertet is ültetett a ház elébe. De most késő őszi éjszaka volt
és az udvaron csak a lombjavesztett vén fák álldogáltak, hogy minden ok
nélkül felnyögjenek, összesugjanak, megzörrenjenek, mintha ez éjt
választották volna panaszaik elmondására.
Az özvegyasszony sem aludt ezen az éjszakán. Az ebédlőben ült és
naplóját irogatta. A magányos életben, midőn már a hetyke szolgabiró
minden bókját elmondta, az ifju és ábrándos káplán csaknem lefogyott,
mint a gyertyaszál és már a sokgyerekes jegyző is kancsalított a
szemével, miközben gyér bajuszát harapdálta az özvegyasszonytól jövet;
midőn már a kántorné előre összetörte a tejes fazekat lőcslábu,
penészvirágképü ura fején, hogy most rajta volna a sor a falusi
gavallérok között – az özvegy naplót irt és igy társalgott önmagával,
meg azzal a képzeletbeli férfiuval, aki a lábánál térdepel.
– Nem érnek a mai férfiak egy hajítófát! – irta éppen az özvegyasszony,
amikor az ajtó felnyilott és a ködből, árnyból valósággá válott lovag a
szobába belépett.
Tamásiné hatalmas, megtermett asszony volt, aki a bakon a legszilajabb
kocsilónak is megfogta a szárát, mig a feleselő férficselédeket
sajátkezüleg szokta megfenyíteni – korántsem ijedt meg az éjjeli
látogatótól. Talpraállott és az asztalfiókból előhuzta a pisztolt. A
jövevény azonban szeliden intett:
– Nem ismersz meg, Katalin? Én vagyok Krájczer Vincze, a Tamásiak
ősapja.
– Az ördög vigye el kegyelmedett, bizony rámijesztett. Hisz mindjárt
megismerhettem volna. Odaát függ a képmása a szomszéd szobában – felelt
az özvegyasszony és szenvedélyes fekete szemével tetőtől-talpig
végignézett az ősapán. (A családnak több kisértete volt, akik szivesen
felkeresték az ócska házat, hogy a magányos asszonyt ijeszgessék.
Tamásiné csaknem havonkint, rendesen holdtöltekor, találkozott a
folyosón vagy a szobában egy-egy kósza kisértettel. Fejüket kezükben
vivő daliák, panaszos elfátyolozott fejü asszonyok, vörösruhás barátok
gyakran keresztezték az özvegy éjszakai lépteit. Eleinte meg is ijedt
Tamásiné, még pedig annyira, hogy hol a káplánért, hol a szolgabiróért,
de még néha a jegyzőért is elfuttatta öreg belső asszonyát. „Ugyan ne
hagyjanak már magamra!“ – panaszolta későben. – Azután megszokta a régi
ház kisértő lelkeit. Egy feketefátyolos dédanyának egyszer még kezet is
akart csókolni. A kalendáriumban pedig megjelölte a napot, mikor fognak
megint vörös barátok táncolni a padláson.)
– Foglaljon helyet, nagyuram – szólt szépen, ünnepélyesen a család
ősapjához. – Mivel lehet gráciájára szegény szolgája?
– Nagy dologban jöttem hozzád leányom – kezdte a bársonyzekés lovag,
miközben fövegét a szék alá helyezte. – Ismersz a családi históriából,
komoly ember voltam egész életemben.
– Nekem úgy mesélték, hogy hamispénzverő volt kegyelmed a harmincéves
háborukor.
– Bolondság – felelt a vendég. – Akkoriban maguk a királyok hamisították
nyakra-főre a pénzt, hogy legyen miből fizetni a sok katonát. Hitemre
mondom, hogy én sokkal jobb pénzt vertem ott a magdeburgi öreg torony
pincéjében, mint Zsigmond király Budán. Éppen csak annyi igaz a
dologból, hogy megfutamodtam Magdeburgból és Budáig meg sem álltam.
Ötvösmestere lettem a királynak, mert értettem a módját, hogyan lehet
kevés aranyból sok aranyat csinálni.
– Én mindig tiszteltem kegyelmedet, mert olyan szép bajusza volt –
felelt hizelkedve az özvegy. – Manapság már nincsenek valamirevaló
férfiak.
– Van benne valami, lányom. Az én időmben vasat és aranyat ettek a
férfiak. Mindig csak vasat, meg aranyat. És vért ittak rá, ami még az
aranynál is drágább. De hát mi a manónak törödsz te folyton a
férfiakkal? Lehetne már egyéb gondod is.
– Nem vagyok ám én még olyan idős, Vincze atyus – felelt negédesen
Tamásiné és a szemében két kis lámpás gyulladt fel, amint erősen a
kisértet arcába nézett.
– Hiszen nem is azért mondom – dörmögte a másvilági ember – az igazi
asszonyféle sohasem öregszik meg. Csakhogy az történt, hogy elhalt urad,
meg más vénséges Tamásiak panaszszal fordultak hozzám azon a helyen,
ahol most lakunk. Felpiszkáltak, nyugalmamban megzavartak és addig ültek
a nyakamon, amig hát eljöttem hozzád, hogy megintselek, elég legyen már
a férfiakból. Szégyenszemre még igaza lesz a világnak, hogy már a
disznópásztornak sem kellesz.
Tamásinénak villámlott a szeme.
– Ne féltsenek engem azok a vén Tamásiak. Ismerem őket egytől-egyig,
hisz odaát függnek olajban, aranyrámák között a szomszédban. Néznek
eleget, amikor vetkőzöm, amikor öltözöm, ha a tükör elé ülök és az arcom
finomítom, az uramtól kezdve, valamennyi elmult Tamási odaül a vállamra,
ott kukucskál a hátam mögött. A multkor a félszemü pap, akit a császár
lefejeztetett, majdhogy a fejemhez vágta a kezében tartott szentirást,
mert egy deákfiuval beszélgettem, aki a pataki kollégiumnak gyüjtött
errefelé.
A tulvilágról jött lovag a fejét csóválgatta.
– Nem jó az embernek megöregedni. Lám, engem agyonütöttek elég fiatalon,
még pedig egy leánynál. Itt, hátul szakították be a fejem buzogánynyal,
de a hajamtól nem látszik.
– Mindig tiszteltem kegyelmedet, habár az agyonütését azzal magyarázták,
hogy az is a hamispénz miatt történt. De azért szép bajusza volt
Kegyelmed sohasem üldözte el mellőlem a férfiakat, mint az uram, meg a
többi atyafiak. Alighogy ideszokott egyik-másik, alighogy megmelegedett
a szive aszegény, mindenkitől elhagyott özvegyasszony iránt, már jött
éjnek-éjszakáján az uram, láncokat csörgetett, a butorokat taszigálta, a
padlásról a pincébe szaladt, csapkodta az ajtókat és felborította a
vizeskancsót. Akármilyen puha ágyat vetettem, abba mindig vasszöget
dugott, akárhogyan igyekeztem a vőlegényem kedvében járni, jöttek
éjnek-éjszakáján a többi atyafiak és a lábánál fogva huzták ki a meleg
ágyból a vendéget, aki itt megszállt. Veszett hire kerekedett a háznak,
a parasztok keresztet vetnek a kapum előtt, a fuvaros gyorsabb haladásra
ösztökéli a lovát és ha megyei urak szállnak ki a faluba, szivesebben
hálnak meg a birónál mint nálam. Itt, mondják, nem tudnak aludni.
Vincze ősatya fejcsóválva hallgatta az özvegy panaszait. Hümmögött,
dörmögött, már éppen az özvegynek akart igazat adni, amikor bizonyosan
valami jelt kapott a tulvilágról, mert a homlokát összeráncolta és
haragosan pattogott:
– Hallgattam idáig haszontalan fecsegésedet, leányom, de most már elég
legyen. Majd én megmondom neked, hogy mi baj van ennél a háznál. Igaz,
hogy sokszor nézel a tükörbe, de azért mégsem látod meg magad. Az arcod
festékes, a szemed a láztól csillog és nem az ifjuságtól. A nyakadon
ráncok vannak, amelyeket a ruhával el kell takarni. A hajadban maholnap
több lesz a fehér szál, mint a fekete. Csak a derekad karcsu, mert
hiszen füzőben alszol. Mit akarsz még mindig a férfiaktól? Sohasem
tanuljátok meg ti asszonyok, hogy jön idő, amikor minden kendőzés
hiábavaló A férfiak megfutamodnak az elvirult nőtől, mint valami rossz
szagtól. A bélpoklos az országuton hamarább kap alamizsnát, mint
szeretőt az öregasszony, sohasem voltam a jónak elrontója, hogy széptevő
udvarlóid nem a házi kisértetek lánccsörgetése elől menekültek el innen,
hanem elmentek, amikor nyakadon megbontottad a ruhát és hervadt kebleid
kibontakoztak. A szép szavak, kezeknek ügyeskedő simogatása és a
lábaknak titkos játéka csak rövid ideig pótolja a vállak, keblek és
egyebek hiányát. A kéz és a láb él legtovább. A legvénebb asszonynak is
tud puha lenni a keze, de mitér már az? A női kéz ügyességére már csak a
nagyon öreg emberek számítanak. Azokat kell dörzsölgetni, ápolgatni,
mint a virágszálat, dédelgetni. Édes lányom, Katalin, hagyj te már békét
a férfiaknak. A dédanyád ebben a korban már csak az unokájával táncolt,
mert annak muszáj volt vele. Kár, hogy neked nincs unokád.
Az özvegy gunyosan nevetgélt, mig a másvilági vendég így beszélt, végül
egészen közel hajolt az ősapához:
– Igaz, hogy a kegyelmed köntösének sirboltszaga van, de leküzdöttem
undorodásomat. Kérem, ha már megszidott, most csókoljon meg amugy
atyafiságosan, ne váljunk el egymástól haraggal.
A messziről jött férfiu a kérésen először megütközött, de nem sok ideje
maradt a gondolkozásra, mert az özvegy gyorsan átkarolta a nyakát.
– Mondtam, hogy mindig tetszett nekem kegyelmed. Régen, egész életemben
vártam erre a percre, hogy kegyelmedet a karjaimba zárhassam, mert még
azt is szerettem kegyelmedben, hogy hamispénzverő volt.
– Mi tagadás benne – felelt nevetve az ősatya – biz én megcsináltam a
tallért, mert tudtam.
– Aztán meg – folytatta az özvegy – a családban a férfiak mind
nyolcvanesztendős korukban jöttek a világra. Százesztendővel házasodtak.
Én meg fiatal, tüzes leány voltam. Egész életemben egyebet sem tettem,
mint a tüzet oltogattam a véremben. Jeges dézsa állott az ágyam mellett,
abba nyujtogattam a lábamat éjnek-éjszakáján. Ha lóháton jött egy szép
dalia, csak akkor mertem ráemelni a szemem, amikor már tovanyargalt.
Csak vén baráthoz jártam gyónni és a doktornak sohasem mutattam meg a
térdemet. Jó voltam, derék voltam, pedig az uram kétszázesztendős volt
mellettem. Már most mondja meg kegyelmed: özvegyasszony koromban se
éljem világomat?
Erősen megszorította a másvilági férfi nyakát, és nagy, fekete szemével
csábosan nézett a hideg kihült szemekbe.
– Kegyelmed a pénzhamisítás mellett is igazságos ember volt, nemde?
– Az voltam lányom, mindig igazságos ember voltam. De most már érzem,
hogy közeleg az időm, amikor menni kell innen, mert nem kapok szállást
odaát.
– Ellakhatik nálam, nagyuram, tágas az én házam, puha az én ágyam, meleg
az én két karom.
– De a kötelesség, lányom…
– A kötelesség az, hogy itt maradjon vigasztálására egy szegény
özvegyasszonynak, a nagy család utolsó sarjadékának. A férfiak mind
elhullottak körülöttem, itt maradtam, mint késő őszszel a megszedett fa,
amelynek azonban az ormán még akad néhány gyümölcs. Éppen a
legédesebbek. Ezeket a gyümölcsöket szakítsa le kegyelmed, mert
kegyelmedet illeti ez, mint a család ősapját. A vándornépeknél régi
szokás, hogy a pártában maradt lányokat, özvegy asszonyokat a család
férfitagjai vigasztalják, a sok mindenre ráérő öregek.
– Mennem kell – felelt a másvilági ember és megrázkódott.
Odakünn a kakasok kezdtek kukorékolni.
– De bizony nem eresztem el kegyelmedet, ha már egyszer eljött hozzám.
Legalább nézze meg a házam, az ágyasházam, ahol magamban szenvedek,
epekedek, bánkódom és sirdogálok.
– Mennem kell – ismételte az ősapa.
De az asszony karonfogta és a szomszéd szobába vezette.
A házban eközben nagy lárma, csörömpölés keletkezett. A butorok sorban
megmozdultak, régi képek lehullottak a falakról és megvadult, dühös
kisértetek száguldoztak a padlástól a pincéig. Egy kis gyermek sirt a
falban, öregember ökröndözött, régen hallott asszony sikongott, mint az
éji madár a háztetőn. A lámpa a felcsapódó ajtón besüvöltő szélben
elaludt és a kutyák veszettül vonítottak szerte a faluban.
Özvegy Tamásiné, mikor reggel felébredt, egy marék homokot talált a
párnája alatt.
– Ejnye de bolond álmom volt az éjszaka – mormogta és elgondolkozott.
TARTALOM:
Szindbád, a hajós 5
Szindbád második utja 25
Női arckép a kisvárosban 32
A hidon 46
Szindbád utja a halálnál 52
Egy régi udvarházból 60
Az első virág 73
A három muskatéros 80
Az álombeli lovag 87
Szindbád titka 94
Utazás éjjel 118
Őszi nap 124
Szindbád őszi utja 134
Egy régi délibáb 149
Szegény lányok élete 164
Szegény lány szerelme 170
Szegény lányok kenyere 178
Özvegy asszony álma 185
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
34 |aholy a folyó |ahol a folyó
41 |érnitette |érintette
42 |ompásan |pompásan
44 |másodpercra |másodpercre
45 |receptjét eltelte |receptjét eltette
47 |husznöt év |huszonöt év
52 |HALALNÁL |HALÁLNÁL
52 |előerőtlenedve |elerőtlenedve
63 |magérkezésének |megérkezésének
66 |baljóslatu kangját |baljóslatu hangját
71 |odabann |odabenn
81 |mulatozásban |mulazozásban
107 |elfelejette |elfelejtette
122 |apán mindig |apám mindig
122 |ami vonatunkkal |a mi vonatunkkal
127 |Fehér fályol |Fehér fátyol
142 |most. tért |most tért
157 |utat segélyezték |utat szegélyezték
187 |havonkint. rendesen |havonkint, rendesen
192 |pénzhamísitás |pénzhamisítás]