órakor kel fel a nap. Néha csak délben kelt fel a nap, a sárgarigók már
régen megebédeltek a szilvásban (meg volt mind a hét szilvafa), amikor
Csáki Pál kidörzsölte az álmot a szeméből és harsányan a nevemet
kiáltotta a kertiházból, ahol lakott. Keresztelő, tor vagy talán névnap
volt az éjszaka és Csáki Pál ilyenkor méla bánattal citálgatta a latin
klasszikusokat. Szomoru volt, rekedt volt és borostás állát
elkeseredetten dörzsölte a kabátja ujjával. „Nem ér az egész élet egy
hajitófát!“ mondogatta és hosszadalmasan, hitetlenül nézett a
napsugárba, mert az éjszaka tor volt, vagy névnap volt.
Ez a bizonyos Csáki Pál (akiről már irtam egyszer) anyai nagybátyám volt
és mint ilyen, egy napon magára vállalta a nevelésemet. Zsineget kötött
a lábamra, hogy a közeléből el ne mozdulhassak és a zsineg végét még
akkor sem eresztette el, amikor Kopeczky Sámuellel, a garibaldistával
elmult csaták és hadjáratok dolgát a szomszédban megbeszélték. Ilyenkor
görbe sétapálcákkal vonalakat és köröket rajzoltak a porba és a
vitatkozás ujólag megindult minden vonalnál, minden körnél. Ezekből a
körökből és vonalakból óhajtották megállapítani, hogyan kellett volna az
olaszországi hadjáratot vezetni. Hajdanában mindketten ott voltak a
messzi lombard mezőkön, de Kopeczky Sámuel egészen másképen emlékezett a
dologra, mint nagybátyám. A legvégén keményen összevesztek és Csáki Pál
nagy haraggal, káromkodva vezetett haza a szomszédból a lábamra kötött
zsinegnél fogva.
– Jegyezd meg magadnak és ird fel a noteszbe, hogy Kopeczkynek nem volt
igaza. Igenis, ott álltunk a balszárnyon, szakadt az eső és Milánóban
harangoztak.
Pirosképü és fehérbajuszu ember volt Csáki Pál. Az asztrakán sapkáját a
leghidegebb téli napokon is csak a fejebubján hordta, és szerette a
magassarku cipőt, szerette a macskanadrágot, valamint az óraláncon a
delejtűt, a szererencsemalacot és a talizmánt, amelyben Garibaldi vére
volt üveg alatt. Órája nem volt, kulcsot hordott a lánc végében, de
hosszu-hosszu történetet tudott arról, hogyan csalták meg őt az órák
Majlandban, amikor valamennyi óra másforma időt mutatott a városban. Ha
lakziba vagy keresztelőre ment (ezeket az alkalmakat módfelett
kedvelte), szíjjakkal sarkantyut erősített a cipőjére. Megvolt a saját
külön véleménye a bőrnadrágról és a karneolgombos mellényekről. (Ezeket
a dolgokat tisztelte.) Orbán Mihályt, aki akkoriban kezdett először
cilinder-kalapot hordani vidékünkön, szörnyen megvetette, habár azelőtt
igen jóbarátok voltak. Szerette a dalokat, amelyeket a cselédlányok a
vizmerítő-kut körül, vagy a tollfosztásnál énekeltek. Szerette a
befüggönyözetlen ablakokat, amelyek alatt sokáig leskelődött, ha
asszonyféle vetkőzött az ablak mögött. Szerette ősszel a régi borházakat
és a szedőasszonyokat. Ám legjobban mégis a délutáni álmát szerette,
amikor az ebédutáni hangulatban a legfurcsább dolgokat szokta álmodni.
Ilyenkor álmodott örökségről, álmodott régi nagy pörökről, amelyeket
megnyert. Ilyenkor lépett elébe (az álom fátyolképeiben) bizonyos
Czirmai, akiről csodálatos dolgokat tudott és akit körülbelül a
legnagyobb embernek tartott a világon. Czirmai (ó be sokat is hallottam
róla) körülbelül hősebb férfiu volt Szent-György lovagnál és bár
évtizedek óta eltünt a szemhatárról, Csáki Pál majdnem minden
cselekedetében Czirmaihoz szeretett volna hasonlítani.
– Mit tett volna Czirmai helyemben? – vetette fel gyakorta a kérdést,
amint az élet elhatározó pillanataihoz ért. Midőn egykori szép szakállát
tőből lenyirták az idősb Orbán Mihály emlékezetére rendelt toron; midőn
koporsóba fektették a Lányi Ilka lakodalmán; midőn éjjeli zenére indult
a cigányokkal: mindig a csodálatos Czirmai lebegett a lelki szemei
előtt. Ahogyan nevetett és ahogyan mulatott Czirmai! – amit az
asszonyoknak mondott és amit a pohárköszöntőkre válaszolt! Czirmai
táncolt kivilágos virradtig és ugyancsak ő bolyongott el a régi temetőbe
a behorpadt sirhalmok közé, ha többet ivott a kelleténél. A
tollfosztókon is a Czirmai mesélt, de ő vezette karonfogva a vacsorázó
asztalhoz az öreg asszonyokat. A délig való alvásokért sem felelhetett
egymaga nagybátyám.
– Kérlek, a fiu, – mondta szegény jó anyám reám célozva, – micsoda jó
példákat lát maga körül!
– Kérlek, – felelt Csáki Pál komolyan és megfontoltan, – Czirmai is
aludt néha délig, de ezt senki sem merészelte a szemére hányni.
– Igen, Czirmai… – mormogta szegény jó anyám megzavarodva és könnyedén
elpirult. – Czirmai…
Lesütötte a szemét és csak a távolból merte hallgatni nagybátyámat, aki
sarkanytyus lábait keresztbevetve, a kis asztrakán sapkát hátratolva
fején, nekivörösödve ütötte öklével az asztalt.
– A macska tudná, hogy honnan veszik a mai emberek azt a tultengő
bátorságot, amellyel régi nagy hazafiak cselekedeteit felülbirálják?
Tudja isten, hajdanában szerényebbek, illdomosabbak voltak a férfiak és
a nők. Más volt a nevelés, más a felfogás. Egy Széchenyi, egy
Wesselényi, egy Czirmai nem lehetett a megszólás tárgya. Hja, de
manapság már kiveszett az erkölcs, a tisztelet, a hazaszeretet a
családoknál. Elzüllött ez a nemzet, fiai egyébre sem valók, mint arra,
hogy minden oroszok cárja a kancsukáját pattogtassa a hátukon…
Szegény jó anyám napokig kerülte ilyen jelenetek után a kerti ház
tájékát és nagybátyám is úgy tett, mintha komolyan haragudna.
– Czirmai! – kiáltotta hol öblösen, hol fogcsikorgatva a szobájában és
egy régi-régi acélmetszet előtt megállott.
– Czirmai! – mondta és bocsánatkérőleg, áhitattal tette össze a két
kezét.
Az acélmetszet gróf Széchenyi Istvánt ábrázolta az üveg alatt, miután
Czirmaitól kép nem maradott fenn az utókor számára…
Ilyenformán történt, hogy már elég nagy fiucskává növekedtem anyai
nagybátyám, ns. Csáki Pál gondozásában, midőn még mindig csak annyit
tudtam a világtörténelemből, hogy a lánchidat Czirmai építette és
ugyancsak Czirmai bujdosott Petőfi Sándorral a szibériai pusztaságokon.
Azonkivül Garibaldi is volt ugyan valaki, de a messzi olasz csatamezőkön
mégis csak Czirmai volt az, aki a dicsőség pálmáját Garibaldi elől
elragadta… Közben-közben a titokzatos Czirmai reggelig muzsikáltatott a
pirosmellényes Bakai cigánnyal a Fehér Rózsá-ban és ugyancsak Czirmai
táncolta magát betegre a közbeneső keresztelőkön, hogy másnap szomoruan
és hallgatagon üldögéljen a kerti házat körülvevő kőrisfák alatt…
II.
Egy napon leoldozta lábamról a hosszu zsineget Csáki Pál és ebédnél a
következő kijelentést tette:
– Bugyiban holnap bucsu lesz… A fiuval odamegyünk.
Szegény anyám lesütötte a szemét és csak csendesen merte megjegyezni:
– Tegnapelőtt reggelig tartott a tor Simkovicséknál.
Csáki Pál őszinte meglepetéssel gurította körül gömbölyü szürke szemét a
szobában, mintha nem tudta volna, hogy ki szólott hozzá. A nagy
muzsikáló óra-e, vagy kalitkájából a kék csóka?… Hosszabb ideig
függesztette a szemét megboldogult édesapám pipatóriumára is, mintha az
ottan katonás rendben álló csibukok egyike említette volna a
tegnapelőtti tort. Ugyanazért emelt hangon fordult az elhagyatott pipák
felé:
– Bugyiban kápolna-avatás lesz holnap. Somogyi Eszter kápolnát emelt
nagyapja, a veressapkás katonaorvos emlékére…
– Amely esemény ismét reggelig fog tartani, – mormogta anyám és
tányérjára nézett.
Csáki Pál kényelmetlenül feszengett székén és a kiszívott tajtékpipák,
majd a muzsikáló óra felé nézett, mintha nem hallotta volna teljes
bizonysággal azt az iménti megjegyzést. A tenyerét füléhez emelte és
mintha valamelyes hallhatatlan kérdésre válaszolna, így beszélt:
– Hogy a veressapkás katonaorvos legény volt? Meghiszem azt. Ritka volt
az öreg Szukovics bácsi. A szegényeket ingyen gyógyította, a
mellényzsebében hordta az operáló kését. Én még ösmertem az öreget, de
ösmerte Czirmai is…
Az anyám határozottan felemelte a fejét.
– Az meglehet, – mondotta szokatlan erélylyel, – hogy Szukovics ur
pompás orvos volt, de az unokája, Somogyi Eszta semmi esetre sem
tartozik az előkelőbb perszónák közé. Ez a hölgy szivarozik, lovagol és
versenyt kártyázik a férfiakkal, nem beszélve arról, hogy még eddig
senki sem merte feleségül venni, habár minden esztendőben más és más
vőlegénye volt…
Nagybátyám angyali szelidséggel csóválta a fejét.
– A világ rossz nyelve farkast csinál a szelid bárányból. Somogyi Eszter
immár egy tiszteletreméltó idős hölgy, aki valóban százszor férjhez
mehetett volna… Hiszen magam is, mások is gondoltunk reá valamikor… De
még Czirmai is sokszor megkötötte a lovát a virágos kert rácsos
kapujához. Csak a hölgy elszántságát és határozott karakterét bizonyítja
az a körülmény, hogy merészelt leánynak maradni.
– Ez mind szép dolog, – felelt elpirulva anyám, – de a fiamat nem
engedem.
Nagybátyám a dolga biztosságában enyhén, megbocsátólag mosolygott.
– Természetesen… Én sem vinném magammal az urfit e helyre, ahol csak
alkalmatlanságomra leend, de ne mondjad te sem, mások se, Kopeczky se,
hogy rossz nagybácsi vagyok. A fiut azért viszem magammal, mert egy
nevezetes ember is megigérte jelenlétét a kápolnaavatásnál…
Anyám ijedten emelte fel a kezét. Szegény, megérezte, hogy mi
következik…
– Igen, Czirmai is ott lesz. Hadd lássa őt a fiu – mormogta csöndesen a
nagybátyám és halkan, szörcsögtettve nevetni kezdett.
Anyám eltávozott az asztaltól, és zavarában az ingaórát igazította, míg
Csáki Pál addig nevetett, amig a lélegzete tartott. Mindig lejjebb és
lejjebb látszott szállani a nevetéssel. Először csak az asztaltérítő
alá. Később már mintha a pincében, a régi hordók között nevetne,
legvégén valahonnan a földgolyó középpontjából hangzott a nevetése.
Akkor hirtelen nagy lélekzetet vett, mintha az ebédlőben lévő levegőt
egyszerre felszippantotta volna.
– Lássátok! – kiáltotta gunyosan és diadalmasan, – lássátok, ti gőgös és
magatokat nagyratartó megyei asszonyságok: Czirmai husz évi
visszavonulás után legelőször is Somogyi Eszter meghivását fogadja el.
Szegény anyám mentegetőzve tépdeste egy cserépvirágon a fonnyadt
leveleket.
– Hiszen már senki sem merte hivni Czirmai urat. Az a hir volt róla
elterjedve, hogy meghasonlott önmagával és a világgal…
– Mint a nagy Széchenyi! – kiáltott közbe nagybátyám. – De ime Somogyi
Eszter hivására elhagyja gondosan őrzött magányát, mert hiszen anno
dacumal ő is megkötötte a lovat az Esztike virágos kertje mellett.
Jegyezd meg és írd fel a dátumot.
Anyám szigoru pillantást vetett reám, de különben sem szoktam mindent
felirni, amit nagybátyám rendelt. Néhány száraz levelet összemorzsolt a
tenyerében és asszonyos kiváncsisággal kérdezte:
– Nos, és még kik lesznek ott a kápolnaszentelésnél?
Csáki Pál széles mozdulatot tett.
– Nők nem. Eszter haragban van a nőkkel, mert sok csunya pletykát
terjesztettek róla. De ott lesz egy pár öreg barát, egy pár szép ember,
egy pár vén fiu, akik anno dacumal… Nos Kopeczky, Orbán Jóska és
Mitrovay… Jegyezd meg!
Az anyám csöndesen mosolyodott:
– Szóval az egész tavaszamult gavallérgárda… Régi kérők, régi széptevők!
Hirtelen rám nézett, elkomolyodott és gyorsan kisietett a szobából.
Nagybátyám a menyezetre függesztette a szemét és halkan fütyörészni
kezdett valamely régi dalt.
III.
Hintóval mentünk Bugyiba. Nagybátyám egész uton magyarázta a
különbségeket az akácok és a jegenyefák között, amelyek az utat
szegélyezték. A tanulságos előadásból ma csupán annyira emlékezem, hogy
az akácfa már csak azért is haszontalan fa, mert letörött az ága a
cigány alatt, akit reá felakasztottak és a cigány elszaladt… Az járt a
fejembe, hogy végre szinről-szinre látni fogom Czirmai urat.
Falusi uriház udvarán állott meg a hintó. Lompos komondorok és lomposabb
falusi cselédek mászkáltak az udvaron, ahol hiába kapargált ennivaló
után egy sovány kanpulyka. Amint leszállottunk a kocsiról, a pulyka
nagybátyám csizmaszárához kapott, mintha ott sejtette volna a keresett
ennivalót.
– Hess! – kiáltotta Csáki Pál.
Az udvar végén, ahol valamikor virágos kert lehetett (amíg a kanpulyka
meg nem ette a kertet), ócska, düledező filagória állott, ahol fehér
abroszt lengetett a szél és valaki haragosan köhögött, amely köhögésben
nyomban megismertem szomszédunkat, a Garibaldista Kopeczky urat.
– Erre, erre! – kiáltotta egy jókedvü bariton hang és a pavillon
rozsdavert vadszőllő-indái közül egy piros pongyolás szivarozó hölgy
lépett ki. Hatalmas, gránátos természetü asszonyság volt, az arca olyan
szinü, mint a dércsipett, őszi eső verte nyárfalevél: piros és sárga. Az
ajka felett akkora bajusz, mint egy tizenhat esztendős fiu bajusza. És a
haja rövidre nyirva és csigákba göndörítve. Semmi sem volt rajta szép,
csak a mosolygása, amellyel nagybátyámat fogadta. Ez a mosoly jelentette
(mint az erdők mögött pirosló nyári nap jelenti az aranyos fellegeknek
és a vérpiros felhőknek, hogy szép volt az elmult nap, szép volt a
reggel és a dél), hogy szebb élet volt itt hajdanában. Csak a hangja
volt különös, mély, bugó bariton, mintha nem is ő beszélt volna, hanem
valaki a szomszédból. (Szalók Pál dobosnak, a negyvennyolcas honvédnek
volt ilyen hangja és eleinte bizonyosra vettem, hogy az öreg beszél a
filagória háta mögül.)
– Czirmai?… kérdezte nagy felindulással Csáki Pál.
Somogyi Eszter megmutatta villogó fogait:
– Ugyan kérem!… Hát megtartotta „a gróf“ valaha az igéretét… Vagy volt-e
valaha a grófnak pontosan járó zsebórája?
Nagybátyám olyan szomoruan és gondterhelten bólintgatott fejével, mint a
temetéseken szokta, midőn a pap az elhunyt érdemeit fölsorolja.
– Igaz, igaz… De nála el kell tekinteni ilyen apróságoktól.
– Ellenben az urak már együtt ülnek és a pagátot kergetik, – folytatta
Eszter leányasszony és a kezében füstölgő vastag fekete szivart a fogai
közé szorította.
– Ejnye, ejnye ez a Czirmai, – mormogta nagybátyam fejcsóválva, mintha
még addig sohsem késett volna el Czirmai ur. Észrevettem, hogy
félszemmel engem figyel és amint a tekintünk találkozik, heveskedve
kezdi csóválni a fejét Czirmai miatt. Igy közeledtünk a kertilakhoz,
amelyben Kopeczky szomszéd két másik lisztes fejü férfiuval a kártyákat
csapdosta az asztalhoz. Kopeczky szokás szerint megtapogatta a fejemet
bütykös ujjaival.
– Keményedik… Határozottan keményedik. Csak így tovább, öcskös.
Aztán többé nem törődtek velem. Csáki Pál egy darabig nagyon habozott,
hogy a zsineget a lábomra kösse, de nyilván az ünnepélyes hangulat
hatása alatt visszadugta kabátja zsebébe a zsineget.
A háziasszony együtt kártyázott a férfiakkal. Egy darabig néztem
gömbölyü, erős kezét, amellyel glédába tartotta a kártyafigurákat,
néztem a hatalmas füstmacskákat, amelyeket az asztal közepére fujt, hogy
onnan gyorsan visszaszivja. Ezen produkciók alkalmával a szemben ülő
Mitrovay ur gyorsan mozgatta kiálló ádámcsutkáját, mintha az ki akart
volna ugrani puha gallérjából. Savószinü arca és kapa után ültetett
bajusza volt és sokszor kiáltott fel meglepetéssel a kártyajáték
folyamán, habár egész biztosan tudom, hogy már semmi sem lephette meg a
világon.
Orbán ur természetesen a cilinderkalapban ült, bár ezért az összes
jelenlevők gyülölettel néztek reá és nagybátyám maró gunnyal kérdezte
tőle:
– Ejnye, hol veszed a bajuszfestéket, Mihály?
– Tarokk, tarokk! – kiáltott közbe bariton hangján a háziasszony (vagy
talán az öreg Szalók?) és Orbán Mihály lenyelte a gorombaságot, amelyet
válaszolni akart.
Elosontam a filagóriától. Egy darabig még hallottam nagybátyámnak a föld
középpontja felé szálló nevetését.
– Á, á, á! – kiáltotta az ádámcsutka.
– Tarokk! – bugott Szalók dobos.
Mindenekelőtt megtekintettem tehát a házat…
Hüvös és nagy szobák nyiltak egymásba, amelyekben olyan régi butorok
voltak, amelyekre én nem is emlékeztem. A szekrények a menyezetig értek
és mindegyik akkorra volt, mint egy parasztház. Alattomos, utbanálló
öreg székekbe ütköztem és tömérdek porcellán-csésze volt az asztalokra
helyezve. Ám ezek a dolgok csakhamar elmulottak látásom elől, midőn a
falon függő képeket megpillantottam. Tömérdek kép volt a falakon, csupa
férfiarckép, szakállas, bajuszos, régmult divat szerinti öltözetü urak
arcképei, amelyek szép sorjában függtek egymás mellett a falon, egyik
szobában éppúgy, mint a másikban. Voltak körszakállak, voltak nagy
bajuszok; voltak, akik szük és akkoriban divatos szürke nadrágjukat is
megörökítették a képeken, mások furcsa és nagy kalapot tettek a fejükre.
Egy urból pláne csak egy pár sarkantyus csizma látszott és ebben az
urban rövid vizsgálódás után felismertem ns. Csáki Pált… Igaz, hogy
akkor még szakálla volt, igaz, hogy bodorított haja volt, de a csizmák
nem csalhatnak. Ilyen csizmája senkinek sem lehetett másnak
Magyarországon, mint neki.
És mikor már Csáki Pált felismertem a régi fotográfiák között, könnyü
volt megtalálni a többieket is. Nini, ez a keszegképü, kezében
képeskönyvet tartó és nyársegyenességü fiatalember senki más, mint az
ádámcsutkás Mitrovay ur. Hát ez a harcias, olasz köpenyeges levente
vajjon sokban különbözik-e a mai Kopeczky urtól? Még Orbán Mihály is itt
van valahol, csak keresni kell. Csakhamar meg is találtam egy asztalkán.
Lóháton ült akkor, lóháton! Nagy huncutok voltak azok a régi
fotográfusok! Mindenféle bolondos helyzetekbe belebiztatták az
embereket. Vajjon miért ültették lóra Orbán Mihályt?
Amint egyik szobából a másikba vándorolok, a képek mindenhova
elkisérnek. A nagybátyám már itt fehér nadrágban támaszkodik egy
könyvvel megpakolt asztalkához és lovagló-vessző van a kezében. A haja
már ritkul, Lavaliere-nyakkendője nagy csokorban van megkötve. Úgy
látom, hogy a mellényén apró pitykék vannak és a balkezét a szivén
tartogatja! Hej, Pál, nagybácsi! Amott a lóról leszállott Orbán Mihály
nézeget elmerengve egy kezében tartott fotográfiát. Bizonyosan az Eszti
fotográfiáját. Tovább… Hat szoba volt a falusi lakban és a hat szobában
csupa régi-régi férfi-fotográfia. Asszony, leány sehol. Csak egy helyen
a ház urnője, amint lóháton ül, a szalónasztalon.
Elfáradtam és elszundikáltam egy sarokban. Álmodtam vagy ébren voltam,
már nem tudom teljes bizonyossággal.
Csáki Pál és a ház urnője lépnek a szobába és ábrándozva lépegetnek
végig a fotográfiák sora előtt
– Lássa, Pál, magát mindenütt megőriztem – mondja a ház urnője – itt
vannak a felejthetetlen napok emléki, életem minden üdve és boldogsága e
napsugár által irott képekben nyugszik. A maga képeiben, Pál…
– És Czirmai? – kérdezte olyan hangon Pál nagybátyám, mint midőn
Kopeczkyt valamelyes tévedésen akarja rajtacsipni a lombárdiai
csataterek lerajzolásánál a szomszédunkban.
– És Czirmai?…
– Ó, Pál, ha a szivembe látna, ha tudná, hogy soha, de soha…
Nagyrabecsültem, tiszteltem, de lássa, most is, ma is, a
kápolnaavatáskor a kinzó féltékenység távoltartotta őt házamtól. Magára
féltékeny még ma is, Pál… Pedig… pedig… Ó, ti drága képek!
Nagybátyám kezet csókolt a ház urnőjének.
… Azaz talán még sem a nagybátyám volt, aki a szobán keresztül haladt,
mig én egy puha szőnyegen félálomba merülve, félig láttam, félig
álmodtam a dolgokat. Talán Mitrovay ur volt a háziassony kisérője, vagy
talán épen Orbán ur. Mintha a Kopeczky szomszéd köhögését is hallottam
volna valahol egy távoli szobában, pedig az ő köhögését ezer közül is
megismerem…
– Igen, igen! – bugja a ház urnőjének baritonja. – Az a bolond Czirmai
még mindig féltékeny reád, kedves Pál. Hogy annyi idő alatt nem nőtt be
a fejelágya. Akár csak a Mitrovayé…
– Ő is? – csodálkozik anyai nagybátyám.
– Ah, még ő csak az igazi bolond. Majdnem keresztüldöf a szemével, ha
mással beszélek, vagy mást hallgatok… De hát istenem, ha ő soha sem szól
egy szót sem.
Karonfogva tovább ballagnak, el a másik szobába, ahol Csáki Pál, mint
fodorított haju ifju a falakról ismét köszönti az öreg, fehér fejü Csáki
urat.
SZEGÉNY LÁNYOK ÉLETE.
X. városkában, három napi járóföldre a fővárostól – ahol sokáig gyermek
és ifju voltam, – volt egy barátságos ház széles terrasszal, ahol
zöldremázolt cserepek függtek zsinegen és a kertben szines üveggolyókon
játszott a napsugár. Ebben a házban mindig uzsonnáztak és mindig
zongoráztak.
X. város (bocsánat a régies kitételért, hiszen igazán mindegy, hogy a
városnak mi volt a neve) azon helyek közé tartozott, ahol a lakosság
mindig uzsonnázott. Nem emlékszem, hogy valaha ebédeltünk volna,
vacsorázni pedig nem értünk rá az esti zongorázások és sétálgatások
miatt.
Még javában az égboltozat közepén járt a nap, amikor a hüvös pincékből
előkerültek a vaniliás-felfujtak, a szilvás-kosarak és a kamarából a
pogácsás-tálak. A kis cselédleányok pedig járták a hosszu ákácfás
utcákat Testori cukrász ismeretes zöld fagylalt-dobozaival. Igen, igen:
vanilia és dióspatkó szaga volt ennek a városnak, a kisasszonyok
arcszine krémfehérségü, az asszonyok keze puha és fehér, mint a rétes.
Még a férfiak arca is kapucinerszinü volt, mert sört és bort csak ritkán
ittak, de annál több kávét, bőrrel, habbal, nagy csuprokból.
Mányoki bácsi a hires tréfacsináló és a műkedvelő-előadások rendezője
(X. város első bonvivantja), három liter kávét is megivott, ha jókedve
kerekedett.
Térjünk vissza a barátságos házhoz, ahol zsinegre kötött
virágos-cserepeket hintázott a szél a széles verandán, mig a kis kert
piros és kék üveggömbjeiben elszélesedett arcukat nevetgélve, félve
nézegették a ház vendég-kisasszonyai. Ugyancsak itt szólalt meg a
jegenye-nyárfán az esti szélben az üvegharang és számos apró pad és
fatömb volt elhelyezve az uton, amely a ház végéből, a patak hidján
keresztül, a messzi és elhagyott liget tája felé vezetett. Talán ez a
nagyszerü sétaut, ahol alkonyattal (uzsonna végeztével) messzire
lehetett elkalandozni, talán a nyárfán vibráló üvegharang vagy a ház
pompás kávéja okozta, hogy a Mányoki-ház volt a legnépszerübb ház X.
városkában.
Mányoki bácsi (aki fiatalkorában állitólag szinész volt) személyesen
vezényelte az esti sétákat a ködben, árnyban borongó liget felé, a hidon
megállott, kalapját levette és valamely verssort mondott, ami éppen
eszébe jutott. A jegenyék rábólintottak és közel-távol hangzott a
kisasszonyok és fiatal urak nevetgélése, kiáltozása.
– Irma! – kiáltotta egy csengő női hang a félhomályban, amint nővérét
kereste valamelyik kisasszony.
Majd busan és fogyatékosan szólalt meg a sétauton valahol egy flóta,
hogy szinte érezni lehetett az olaj szagát, amellyel az ébenfából való
szerszámot délután megdörzsölték.
A flóta hangjai csöndesen reszkettek tova az esti bokrok, fátyolba
burkolózott rózsafák között, míg valahol egy mély női hang csendben
kisérgetni kezdte a dallamot. Ha emlékezetem nem csal, X. városkában a
flóta hosszu ideig azt a nótát fujta, amely így kezdődik: „Elbolyongok
sötét este…“
A Mányoki-kisasszonyok, – akiknek a kedvéért a liget, a rózsafa és a
virágbokor lila és egyéb rejtelmes szinekben pompázott esténkint –
akikért az üvegharang és a flóta megszólalt, zongoratanítással
foglalkoztak, de „csupán az előkelő osztály részére“.
Mányoki bácsi (aki fiatalkorában állítólag álnév alatt szolgált a Sobri
bandájában), nemcsak azt tudta elhitetni X. város közönségével, hogy
zongorázni mindenkinek meg kell tanulni, de azt is, hogy nagy különbség
van a vörös-szeplős Stern kisasszony és az ő leányai tanítási módszere
között.
Mányoki bácsi (aki állítólag nagy összeget nyert egyszer a kis lutrin,
de a pénzt elásta, hogy a bajt elkerülje) nem is igen tudott már
egyébről beszélni, mint a zongorázásról, a skálákról, a billentyükről.
Ha ezt a szót kimondta, hogy: fúga, azt hitted, hogy most már mindent
megtanultál, am a világon eddig tudomány és rejtelem volt előtted. A
leánygyermekes anyák a fúgával álmodtak aznap annál a háznál, ahol
Mányoki bácsi megfordult. A fúga lóháton jött és piros toll volt a
kalapja mellett.
Elég az hozzá, hogy Mányoki (aki az öreg honvédekkel együtt rukkolt ki
október hatodikán a temetőbe a vén fába lőtt ágyugolyóhoz, bár tán
pólyásgyerek sem volt még a nagyidőkben) divatba hozta a
kisasszony-lányait és okszerü vezetéssel nagy népszerüséggel övezte
házát.
Az esti séták, vagy talán egyéb okozta, hogy minden fiatal szívnek álma
volt az időben a Mányoki-házban megjelenhetni.
Napközben zengett a ház a zongorázástól, a piacon szájtátva álltak meg a
falusiak (mert a kisasszonyok igazán művésznők voltak).