már nagyon sokban megsegítette a környék lakosságát. Főként a lányokat,
amint természetes. A Boldogságos a lányok patrónusa, de Rácsky Klára
eddig soha sem kereste fel a füzesbeli képet. Nem régen azonban
észrevettem, – az ember nem vak, – hogy sokat lovagol a füzes körül. No,
gondoltam, nyomára járok ennek a dolognak.
Szokásban van, hogy kis cédulákra irják föl a leányok, asszonyok
kivánságaikat, amelyeket az öreg füzfa üregébe dobnak, amelyen a
Boldogságos képe van. Aki nem tud irni, fölkeresi Sivót, a töltés őrét.
Az megtanulta az irást a katonaságnál.
Megyek tehát a multkor és nézelődöm, hogy mit is keres Rácsky kisasszony
a füzesben. A Mária-kép körül őgyelegve, egyszer csak észreveszek egy
finom borítékba zárt levelet, amely a cédulák összegyüjtésére szánt
üregből kandikál elő. Kihuzom és elolvasom, bár nem nekem volt cimezve,
hanem a Boldogságosnak, a mennyországban. De hát én az irásról
megismertem, hogy kitől származik az a levél… Tehát elolvastam. Bizonyos
R. C. irja benne, hogy gondoljon rá a Boldogságos, nagy
elhagyottságában. Bár tudja, hogy az ő ideje már elmult és vele már a
Boldogságos sem tehet csodát, de annyit kieszközölhetne, hogy S.
kapitány a nyugállományban barátságosabb és udvariasabb legyen a
jövőben, mint eddig volt.
Pajtás, kiókumláltam, hogy S. (kapitány a nyugállományban) csupán én
lehetek, mert más kapitány messze földön nincs. Szokásom szerint
hallgattam és gondolkoztam. Gondolkoztam sokáig és figyeltem Rácsky
kisasszonyt, aki naponkint ellovagolt a füzesbe. És mondom,
gondolkoztam. Tegnapig gondolkoztam. Tegnap aztán a következő levelet
rejtettem el a csodatévő kép mögött egy nagy borítékban, amelyen a
negyedik ezred bélyegzője volt s egy szolgálati ügyből kifolyólag került
hozzám:
„S. ny. kptny udvarias és barátságos lesz ezután, ha t. Cimed táncolni
megtanulni hajlandó tőle.“
Csupán ennyit irtam… Nem tudom, hogy eltaláltam a stilust, nem tudom,
hogy nem vétettem-e a Boldogságos ellen, midőn nevében levelet
hamisítottam, semmit sem tudok, pajtás, de ezt a pár sort meg kellett
irni, mint valami költőnek, akit egy vers kinoz.
Most már tudsz mindent. Most már tudod, hogy attól függ minden, hogy
hajlandó-e tőlem a Rácsky kisasszony táncolni megtanulni? Most már várni
kell a fejleményeket.
… Ezt elmondván, nemes barátom nagyon elpirosodott és ismét nagy
figyelemmel meresztette szemét a folyóra, bár azon a szokásos
habfodrozáson kivül egyéb látnivaló nem volt.
*
Néhány hét mulva aztán azon a környéken vitt keresztül az utam, midőn is
hallottam, hogy a Rácsky kisasszony hajlandó volt táncolni megtanulni.
SZINDBÁD ŐSZI ÚTJA.
Hajdanában, amikor még csak 103 esztendős volt, ráért éjjel-nappal a
nőkre gondolni, ujakra, ismeretlenekre, futólagosan megismert nőkre,
akik úgy suhantak tova, mint az amerikai nagy folyam habjai a
mozi-képeken; vagy másképen: mint egy madártoll, amelyet az ember a
negyedik emelet ablakából lát tovauszni az utca felett, miközben azt
találgatja, hogyan került a nagyváros atmoszferájába szarkatoll, holott
a szarka csak falun szeret lakni, a sövényre felülni és benézegetni az
udvarokba, ahol szép, megtermett és ringó-ringatózó parasztlányok,
menyecskék felkiáltanak: „vendég jön!“ Mert a szarka a sövényen azt
jelenti. A villamos kocsik javában csilingeltek az utcán, Szindbád,
amint figyelve kisérte a szarkatoll szálldosását a hotel ablakából (ahol
öregségében meghuzódott), titokban és csendesen már falun volt, korai
őszi nap volt, darazsak döngtek a vadszőllő pirosló levelei között és a
pincéből üres hordókat guritottak felfelé, amelyek olyanforma hangon
döngtek, mint a puzdori kálvinista pap. Nemsokára tehát utrakelt, hogy
megkeresse azt a szarkát, amelynek tolla ablaka előtt elröpült,
megkeresse az üres hordókat és egy nagy cigaretta-füstös szobát, hol a
falon vadászó eszközök voltak, a divány előtt rókabőr, a melynek piros
üvegszeme volt és a kerek diófa-asztalnál naphosszant a cigarettát
töltötte Málcsi a ház úrnőinek és vendégeinek.
Utoljára diákkorában járt Puzdoron, amely rongyos falucskában a
Zaturecky kisasszonyok uralkodtak. A majálisról cigánybandával jöttek a
diákok kocsikon nyári reggelen és az öreges Zaturecky-kisasszonyok
csaknem a bőrükből bujtak ki örömükben, amikor a cigánybanda megszólalt
az udvaron és a diákok táncra hivták az urnőket. Régen volt, Málcsi
akkoriban még rövig szoknyában töltögette a cigarettákat az urnőknek –
akiknek távoli szegény rokona volt – és Szindbád atyafiságos csókokat
váltván a Zaturecky-kisasszonyokkal, Málcsit sem hagyogatta ki a sorból.
A diákok és a cigánybanda tovább vonultak, mert a környéken még más
uriházak is találódtak, Szindbád ellenben ott maradt és mialatt a
Zaturecky-kisasszonyok a kálvinista pappal kártyázva, hatalmasan
döngették a diófa-asztalt, alkonyattal Málcsival az elhagyott, szomoru
kertbe sétált, ahol árva füzek között lopózott tova egy kis patak,
mintha éppen olyan szegény rokon volna a háznál, mint Málcsi. A
buskomoly vizecske partján egy rejtett padocska volt, ahol egykor a
szelid és félénk Zaturecky ur huzta meg magát, ha odabent a házban a
kisasszony-lányai megbolondultak, ott ült, üldögélt és botjával a vizet
piszkálta, amig vacsorázni hivták. Ezen a padon aztán örök hüséget
esküdött Szindbád és Málcsi. Havas karácsonykor sok évekig megjött a
fagyos nyul Szindbád cimére a puzdori házból, néha egy doboz finom
cigaretta vagy egy névnapi levél volt Szindbád válasza. A kisasszonyok
levelein egy félénk, halovány M betü jelentette, hogy a kis patak még
mindig a kert alatt folydogál.
Tehát kora ősz volt, amikor utazni a legkellemesebb, midőn Szindbád az
asszonyokat érettgyümölcs szagunak érezte és két kerek barna kart
kezdett gyakran látni képzeletében, buskomoly szemeket és a szélben
érett mákfejeket hallott csörögni a zöldséges kertben. A szarka tarkán
és fontoskodva barangol a megszedett gyümölcsfákon és cseregve jelenti a
közelgő vendéget.
Körülbelül tiz éve nem járt itt Szindbád és midőn a kopottas kocsi,
amelynek bőrfedelét már régen nem lehetett felhuzni, végig döcögött a
falun, magában a nagyanyjának adott igazat, aki azt szokta mondani, hogy
semmi sem változik a világon, még a pendelyes gyerek sem. Nem, nem, a
kövér ló, amely valamikor a finánc-komisszáriust hordozta, éppen olyan
ravaszkodva hegyezgeti a fülét, mintha mindenáron azt szerette volna
megtudni, hozott-e pénzt a vendég. A kocsis egy mogorva öreg ember, akit
látszólag a világon semmi sem érdekelt, mint a rudas-lónak alattomos
magaviselete, amellyel a kocsi vonását teljesen a nyergesnek szerette
volna átadni és ezen a betyárságon morgott, dörmögött egész uton,
kiviaszkolt hosszu haját, amely a fülénél olyanformán állott, mint a
szürke varju szárnya, egyszer csak a kocsin ülő vendég felé libbentette.
– Rossz volt a termés. A kisasszonyoknak nincs pénzük.
És Szindbád ezután a kocsikerekek zörgésében, a fel-felsiró rugó
nyögésében, sőt az utszéli fák integetésében is gyakran hallotta azt a
mondatot: bizony, nincs pénzük a kisasszonyoknak.
A kovácsműhely előtt a kovács elszántan állott a tuskónál és két kormos
karját összefonta a mellén, mintha itt állana készen a kisasszonyok
megvédelmezésére. De mégis csak egy kántor-féle ember adta meg a jelt
igazában, aki zöldrekopott kabátban és egy karima nélküli keménykalapban
gunyosan köhécselt a kocsi után és a kezében tartott vesszővel a
vendégre mutatva láthatatlan szomszédjának vállvonogatva magyarázta,
hogy ez is teljesen hiába jön a Zaturecky-kisasszonyokhoz, pénz az
nincs. Csak az ócska, zöldre mázolt templom mellett (amely templom
valamely régi képesujságból látszik kivágva, midőn halottak napján a
harangot meglóbálják a törpe toronyban), álldogált egy barátságosképü,
piros szoknyás parasztmenyecske, aki buzavirágszinü szemével nem minden
érdeklődés nélkül nézte az idegen urat. Kövér és piros száju volt, a
meztelen lába fehér, amint a szoknya alól kivillant. „Hm“, – gondolta
Szindbád, mert ha sokáig nem látott parasztszoknyát, különbnek tartotta
e fajtát a legszebb szinésznő ruhájánál.
A kisasszonyok háza csak annyiban változott, hogy kisebb lett valamivel.
Sárga falaival, kis ablakaival és a sarkon homokkő-oszlopokkal többé nem
látszott kastélynak Szindbád előtt. A kapu feletti omladozó kőcimer,
benne a családi 𝖅 betüvel, aggodalmat keltett Szindbádban, hogy talán
éppen az ő fejére zuhan a kődarab. De általában nemes és tiszta volt a
ház, az egyik ablakon szines üveg is látszott és az udvar közepén fehér
rudon egy zöld üveggömb állott hervatag verbénák között. Egy sovány és
nyurga, bajuszos hölgy lépett ki a verandára, szürkülő haja féloldalt
volt elválasztva és fonyatag arca régi dohányzacskó-szinű volt. A
szájában hosszu cigarettát tartott és sovány kezén temérdek régi gyürü.
– Isten hozott, Szindbád, – mondta minden csodálkozás nélkül. – Akkora
bajuszod van mint a puzdori papnak.
Megrázta Szindbád kezét, hogy a karperecei összecsördültek és ruháját,
amely valamikor lovaglóruha lehetett, a karjára vetette. A cigarettán
nagyot szivott.
– Pedig úgy tudom, hogy a nagyvárosi modern férfiak már nem hordanak
bajuszt. Tisztaság szempontjából felesleges az a szőrcsomó az arcon.
Elvégre csak a puzdori papnak van szüksége bajuszra. Mert egyebe úgy
sincs.
A nagyszobában a régi cigarettafüst, csak a rókának hullott ki a szeme a
kanapé előtt, valamint kopottabb lett a bundája. De a falon ott van a
kékes-vöröses arcu férfiunak a képe, aki összegöngyölített iráscsomót
tart a kezében. A vadászszerszámokból egy nagy kürt maradt és a kürt
belsejéből száradó virágmagvak papir-zacskói kandikálnak elő. A sarokban
ott áll egy hosszu szuronyos puska, mellette a légycsapó és a kerek
asztalon elszórt sárga dohány ujságpapiroson.
– A néném? A templomban van, persze a pápistáknál, mert kitért, mondta a
Zaturecky-kisasszony, elhelyezkedve a kanapén.
– Szindbád szórakozottan nézett körül:
– Kitért? – ismételte.
– Bolond ez a Karolin, – folytatta meglehetős szigoruan a kisasszony. –
Mindig a vallásával van baja. Már volt luteránus is. De a pap tótul
prédikált a városi templomban, hát azokat otthagyta. Most megint
katholikus. De állandóan szidja a papot. Nem beszél kedvére. Már irtunk
is a püspöknek, hogy küldjön ide más papot. Ez egyebet se tud, mint a
bünös emberekről prédikálni. Hol vannak a jó emberek? Az ember megutálja
az életét, amikor csak a hét főbünt vagdalják a fejéhez.
– Hát a kálomistákat ott hagytátok?
– Ott, – mondta a kisasszony és erősen a sarokba vágta a
cigarettacsutkát, miután annak tüzéről friss szivarkára gyujtott.
– Ott, – ismételte. Egy darabig gondolkozott egy szón, amig eszébe
jutott: – Korporative.
– Málcsi is? – kérdezte Szindbád és a kék-vörös képü férfira nézett a
falra.
– Ő gyón meg helyettünk, mert én csak nem megyek ahoz a bolod paphoz,
hogy fülébe sugdossak, mint a parasztlányok. Van eszemben, mondta a
kisasszony és kiegyenesítette a derekát.
Az udvarról kiáltozás hallatszott, Karolin kérdezgette a lépcsőn felfelé
ballagva: „Hát megjött?“ Hol vidáman, hol szomoruan, hol meg mintha
mérgesen kérdezte volna valakitől: „megjött?“ Aztán Málcsi társaságában
a szobában lépett.
Karolin fején kék tollas, szürke kalap volt, amilyenben a vidéki
asszonyok járnak a vásárra. Szük, régimódi zöld ruha feszült meg kövér
termetén és mert kövérnek maradott, sokkal több hasonlatosságot talált
Szindbád a mostani és a régi Karolin között. A száján még mindig ott
volt az a félig bánatos, félig tréfás mosoly, amelyről egykor a diákok
verseket irtak. Nem lehetett tudni, hogy sirni, avagy nevetni fog a
következő percben. Kár, hogy a szeme, amely egykor bohókás, nyájas
mosollyal nézett a világba, mintha valamely vidám, mulatságos titkot
rejtegetne, a szeme kissé megtörött és olykor megzavarodva, bizonyos
ijedelemmel tekintett egy láthatatlan pontra a levegőbe. A száján is
elhallgatott ilyenkor a szó és láthatólag erőfeszitésébe került, hogy a
távoleső pont varázsától megszabaduljon.
– Szólt hozzám valaki? – kérdezte a szobába lépve.
– Ne járnál annyit a fekete Máriához, – felelt szigoruan Tini, a másik
Zaturecky-kisasszony. – Elveszi az eszedet a sok bolond imádkozás.
Málcsi, – aki miatt Szindbád utazott – fekete ruhájában, leeresztett
kézzel, kissé lehajtott fejjel mozdulatlanul állott az ajtóban és
Szindbád most csaknem olyannak látta, mint álmaiban szokta volt látni,
midőn az elmult dolgokon, nőkön, férfiakon magában elgondolkozik.
Hervatag, buskomoly, csöndes és halk teremtésnek szokta elképzelni
Málcsit, mint a hosszu őszi délutánokat, midőn a napocska már csak
látogatóba járkál el a piros levelü lugas közzé, ahol szép és hosszu
regényt olvas egy szomoru ember. Olyannak képzelte, mint a magányos
házat, messze künn, a városon kivül, ahol a bokrok között csörög a szél,
de benn a szobában rozmaringillat van és délután csendesen szól egy
mélyhangu hegedü. Az álmaiban ott élt Málcsi együtt azokkal a
vágyódásokkal, amelyek a nagyvárosból néha-néha csendes kisvárosi
cukrász-boltokba, a sötétes sikátorban állongó régi házban varrogató
leányokhoz és régi, bolthajtásos kőhidakra vezették Szindbádot, hol a
folyó álmodozva siklik tova a hid alatt, mig a távolban, a tisztára
mosott torony körül galambok repkednek karikába. Az ingaóra, amely a
sarokban zengő, muzsikás hangon üti az időt, az időjelző-házikó a
baráttal és az elhagyott kert, pirosló sövényével: mindez Málcsi volt
Szindbád részére, aki éjjel kártyázott, ivott, szinésznők körül
hentergett és csak azt a nőt tisztelte, akinek selyem harisnya volt a
lábán. És Málcsi mégis mindig élt, alig mulott el nap, hogy Szindbád ne
gondolt volna a falusi kuglizóra, ahol a tanítóval, pappal és jegyzővel
krigszpártit lehetne játszani.
– Talán nem is emlékezel Szindbád öcsénkre? – kérdezte a szigoru Tini.
Málcsi csendesen odavonta a tekintetét, ahol Szindbád ült. Barna szeme
hálásan, szinte megadással tapadt a férfira, mintha Szindbád lett volna
az egyetlen férfi, akit valaha látott. Az arca fehér volt és szabályos,
mint a szentképeké. Barna haja simán kétfelé választva. És keble
gömbölyü, valamint álla is. A kezén kopottas keztyü, amelyet valamelyik
kisasszony lóhajtáshoz használt valamikor. A félcipőjén a keskeny szalag
szigoru gonddal volt megkötve, mint a gyermekek cipőjén, hogy játék
közben fel ne bomoljon. Csikos harisnyája alatt erős boka látszott, az
imádságos könyve kicsiny és rongyos volt. Csakhamar egy fekete, melles
kötényt kötött fel és a zsebben elhelyezte a kulcscsomót. A kulcscsomó
fényes volt, mint a Málcsi szeme.
– Tedd el a kalapot, – mondta Tini, mert Karolin még mindig némileg
megzavarodva állott az asztalnál és furcsán nézett Szindbádra.
Málcsi gyöngéden kivette a kalapot a Karolin kezéből, a szekrényben
gondosan elhelyezte, aztán csendesen Szindbád felé tartva, halk, puha
hangon, mintha valami titokról szólna, megkérdezte:
– Szereti a nyulpecsenyét? Az lesz ebédre.
Komoly, hosszu léptekkel kiment a szobából
– Képzeld, nem tudjuk férjhez adni! – kiáltott fel egyszerre Karolin,
mintha csak most tért volna magához. – Vettünk már neki hálószobabutort,
kelengyét. Mind gazemberek a férfiak, csak leszakitani szeretnék.
– Ugyan hallgass már, – szólt közbe mogorván Tini. – Ugyan mit
csinálnánk a leány nélkül?
Karolin zavartan, szemével hunyorgatva intett Tininek, mintha belátta
volna nénje igazságát. De aztán öklével tenyerébe ütött és gyermekes
makacssággal ismételte:
– És én mégis csak azt mondom, hogy a lány sorsa egy jó emberhez
férjhezmenni. A férj legyen mindene, csillaga, boldogsága, álma, mint
nekem lett volna, ha férjhezmentem volna.
Tini csak legyintett kezével és később dörmögött magában:
– Mégis csak eltétetem innen azt a papot!
* * *
Szindbád csak délután jutott ahhoz, hogy Málcsival négyszemközt
maradhasson. A kisasszonyok szokás szerint leültek kártyázni. Ilyenkor
meghalt számukra az egész világ. Szenvedélyesen kártyáztak, Szindbádnak
gorombaságokat mondtak, midőn nem akart velük játszani.
– A nagybátyád katonaszabadítással szerezte a vagyonát, – mondta Tini
megvetőleg. – Ez meglátszik az egész familián.
A vendégségben lévő kis patakot csak hosszas keresgélés után találta meg
Szindbád, pedig mennyit gondolt erre a patakra. A híd helyén egy korhadt
deszkapadló volt és a padocska csaknem a földbe roskadt, mintha megunta
volna a tétlen ácsorgást a füzfák alatt. Itt üldögélt Szindbád, mert
biztosra vette, hogy Málcsi ezen a helyen keresi majd, ha a házban nem
találja.
Valóban jött is nemsokára Málcsi. Óvatosan, hátra tekintgetve, aztán
gyorsan Szindbád mellé surranva, szokatlan élénkséggel megrántotta a
kezét:
– Jőjjön innen. Nem ülök erre a helyre.
Előre sietett, túl a patakon, – midőn a pallón átkelt, Szindbád erősen
szemügyre vette bokáját, – megállott egy helyen, ahol törpe, régen
halott füzek hevertek egymásra borulva, mintha elmulott életüket
siratnák. „Itt jártam“ – gondolta Szindbád minden lépésnél, – „vajjon a
fák emlékeznek-e rám?“
Málcsi a szoknyáját kissé felhuzogatva, leült egy fatörzsre és Szindbád
kezét kezébe véve, alulról csodálkozva, melegen és bizalmasan nézett
Szindbádra, mintha csak tegnap váltak volna el.
– Azt hittem, hogy már soha többé nem látom az életben, aztán egyszerre
itt van! Ugyan mi jutott eszébe, hogy minket felkeressen, hiszen mi
szegények lettünk azóta? – beszélt Málcsi, mintha még mindig nem hinne
szemének, hogy az egykori Szindbádot látja maga előtt. Még a ruháját is
megtapintotta és annak finomsága felett elismerőleg bólintott.
– Én nem pénzért jöttem, – kezdte Szindbád.
Málcsi furcsán mosolygott.
– Igen, de a néniék ezt nem hiszik már el magának se. Az utóbbi években
sokan jöttek ide, akik mind így kezdték: Kezét csókolom, nem pénzért
jöttem ám, – aztán mégis csak pénzt kértek a néniktől, mert valahogy úgy
van, hogy a néniékről azt hiszi az egész világ, hogy bolondok. Például
tavaly egy tanító is… Szép szőke ember volt és Karolinnak nagyban csapta
a szelet. Végül elvitte a vadászfelszerelést. Hát a kománk, Beretvás
kománk! Az meg Tininek adott éjjeli zenét, pedig nagy gyerekei vannak.
Mit gondol, mit akart a koma? Semmi mást, mint a régi családi iratokat.
Így vagyunk mi itt a férfiakkal. A pap volt az első, a hordóhangu pap.
Mályvai Ferkó.
Málcsi furcsán, gyorsan és szemével hunyorgatva beszélt, mintha nagyon
régen el akarta volna mondani mindazt, ami most sebesen folydogált
száján.
Hát a pappal mi volt?
– Jaj, még azt sem tudja! Hisz azért tértünk ki. Azért lettünk először
luteránusok, tótul imádkoztunk, majd a görögökhöz léptünk be, ott meg
oroszul énekeltünk. A néniék szidtak, káromkodtak, hogy az ember nem
maradhat meg a saját vallása mellett. Nemrégen katolikusok lettünk. De
nem sokáig leszünk már azok se. A pap gyónás után mindig csalogat a
kertek alá. De már éppen elég volt a papokból.
– Hát mi volt a papokkal? – kérdezte Szindbád.
– Idáig csak egy pappal volt baj, a puzdori pappal, Mályvaival. Ez
özvegyember volt és tán emlékszik, hogy segített mindig bort fejteni a
pincében, pedig akkor még nem is halt meg egészen a felesége. Mély
hangja volt, nagy bajusza volt és görcsös, vastag botja úgy kopogott a
köveken, hogy mindig már messziről tudtuk, hogy mikor jön. Nagy kártyás
volt, az egyik szemét behunyta, amikor a kártyát nézte, a másikkal meg a
Tini nénire meredt, hogy majdnem keresztül szurta a szemével. Itt volt
ebéden, vacsorán, még aludt is délután a diványon, mert akkoriban úgy
volt, hogy majd a Tini nénit veszi el. Egyszer aztán egy estve elment a
pap és a néniék nagyon összevesztek a papon. Tini néni még a
vadászfegyvert is lekapta a falról, alig birtuk kicsavarni a kezéből.
Hogyne, hiszen a fegyver mindig töltve volt. Akkor azt mondta Tini néni
Karolinnak:
– Nekem már elég volt a papból. Legyen a tied, vigyen el benneteket az
ördög.
Egy hétig bezárkózott a szobájába és ezalatt Karolin meg Mályvai Ferkó
szépen megbarátkoztak. Most már úgy volt, hogy Karolint veszi el a pap.
Tovább kártyáztak, azzal a különbséggel, hogy a pap most a másik szemét
hunyta le. Csak néha-néha veszekedtek a néniék, de a vadászfegyverben
nem volt patron. Én kiszedtem belőle.
Egyszer aztán a pap már nem mondja nekem, hogy „te béka, hozz bort a
pincéből,“ hanem azt mondja „kisasszonyka, drágám,“ „lelkem Málcsikám,“
„maga kis töltött galamb,“ meg hasonlókat, amelyeket azelőtt nem
hallottam tőle. A néniék bezárkóztak a szobába és úgy veszekedtek
egymással. De én kihallgattam, hogy miről folyik a pörpatvar. Hát arról
veszekedtek, hogy most már vegyen el engem a pap feleségül, mert kárba
menne a sok idő, étel, ital, amit a pap az esztendők alatt a házban
elfogyasztott. Eleinte elfordították a fejüket, amikor a pap
megsimogatta az arcomat, de aztán ők maguk küldtek a kertbe sétálni a
pappal… Azért nem akartam én magával arra a padra ülni. Ott ültem a
pappal, Mályvai Ferkóval.
Szindbád visszafojtott lélekzettel hallgatta a leány vallomását. Sebesen
peregtek a szavak a lány ajkáról, csak néha homályosították el a könnyek
a szemét, főként, mikor a nénjei rémületes veszekedéséről beszélt.
Szegény kis bogár, a nénjeit sajnálja még most is.
– Azután?…
A leány lehajtotta a fejét. És mind a két kezével a Szindbád kezébe
kapaszkodott.
– Azutan kitértünk, korporative, mint Tini néni szokta mondani.
Luteránusok lettünk. A pap egy szomszédfalubeli özvegy ügyvédnét vett
feleségül.
– Szerette maga a papot?
– Nem tudom már… Szépen beszélt velem, nagy gazember volt. Sok ideig
mindig arra ébredtem fel álmomból, hogy a sirás, zokogás fojtogat. „Ne
bőgj a cselédek előtt!“ intett Tini néni. Hát bőgtem ott, ahol senki sem
látott.
– De már nem fáj a szivecskéd? – kérdezte Szindbád és megsimogatta a
leány erős nyakát, ahol a hajszálak természetesen göndörödtek.
Lehajolt a leányhoz és a göndörkés fürtöket simogatta a nyakszirtjén.
Hirtelen dohányszagu pikáns ujságok jutottak eszébe, amelyeket az apja
dohányos szekrényéből kicsent és titkon olvasott. Igen, azokban az
ujságokban volt a képeken ilyen göndör hajuk a nőknek. Heves vágyak
kezdtek motozni az ujjai hegyében. Hirtelen megcsókolta a leány nyakát.
– Hát ezért jött? – mormogta Málcsi lehunyt szemmel. Furcsa, hogy én is
gondoltam magára mostanában. Milyen jó volna, ha eljönne! Aztán most itt
van.
Nem védekezett. Lehajtotta a fejét, mint aki előre tudja a sorsát. A
kezével csendesen átkarolta a férfi nyakát.
– Csak meg ne lásson senki, – mondta csendesen.
A kisasszonyok még javában verték a kártyát, amikor Szindbád jelentette,
hogy tovább utazik.
– Be kár, – mondta Karolin és barna, egykor epekedő szép szemével
hosszasan, megzavarodva nézett a Szindbád arcába.
– Kényelmes vendégszobánk van, – szólt közbe szinte nyersen Tini. – A
pincéből bort hozatok.
De Szindbád már nem akart maradni. Felszállott a kopott kocsira,
amelyben a lovak fülüket hegyezve álltak, mintha a vendégre
leskelődnének.
A sarokablakban megpillantotta Málcsit. Ott állott nyugodtan, csendesen,
mosolyogva, csak mintha a szeme kancsalított volna egy kissé. Lehet,
hogy már sirt, vagy ismét sirni készült.
Későbben Szindbád, ha érett gyümölcsöt érzett, önkéntelenül
visszagondolt a kedves falusi házra, a vendégként megvonuló patakra és a
göndörkés haju Málcsira. Azután tovább élte napjait. A szarka madár
tarka tolla nem szálladozott el többé ablaka előtt.
EGY RÉGI DÉLIBÁB.
I.