kis kert volt az udvaron, lakást bérelt a „Kismadár“-nak és egy öreg
asszony felügyeletére bizta, aki valamikor Szindbádot dajkálta és már
többször Pestre jött a messzi kis faluból Szindbád hivására, amikor
nőket kellet lesni, őrizni, esetleg tetten érni… Morvainé, – ez volt az
öreg parasztasszony neve, – odahaza, a kis nyirségi faluban cselédlányok
elszerződtetésével foglalkozott. Néha megesett, hogy nem a legpolgáribb
házakhoz adta el a falubeli fiatal leányokat, de ez többnyire a szülők
beleegyezésével történt. Morvainé ilyenformán járatos volt a női
dolgokban. Szép fehér haja volt, amelyet homlokán kétfelé választott. Az
arcán angyali mosolygás és olyan csendesen járt, mint egy macska: vagy
mint egy antik udvarhölgy. Volt egy fekete selyemszoknyája (Szindbád egy
régi kedvesétől örökölte) és midőn Pestre kellett jönnie, a suhogó
fekete szoknyát felkötötte és édeskésen, alázatosan, finomkodva foglalta
el a szolgálatot. Szindbádot nagyon szerette, mert ő volt az első
gyerek, akinek emlőjét szájába adta. De szerette még másért is.
Szindbád, midőn ifjuvá lett és Morvainé még mindig meg-megjelengetett a
ház körül, ahol a kedves Szindbád növekedett, egyszer, egy régi,
félhomályos, félig elfeledett, félig álmodott estén az egykori dajka az
ifju Szindbád szobájába lopózott… És Szindbád néha úgy emlékezett, hogy
mégis csak Morvainé volt az, akit először megcsókolt életében. Később,
egy-két hónap mulva Morvainé már fiatal parasztleányok társaságában
mutatkozott a vidéki háznál, ahol az árva Szindbádot vidám és engedékeny
öreg nevelők oktatták a jóra. Szindbádnak sokáig semmi titka nem volt
Morvainé előtt. Első szerelmét, a másodikat, sőt a következőket is
megbeszélte Morvainéval. Az évek multak. És az öreg dajka, ha Pestre
ellátogatott kis gazdájához, az utcasarkon, vagy a kapumélyedésekben
leskelődött azon nők után, akikért abban az időben Szindbád szive
dobogott. Egy csalfa nőért gyakran korholta; sirva, térdepelve
bizonyította a nő hütelenségét. Sőt még a guny fegyverét is használta.
De Szindbád nem akart meggyőződni a nő hütelenségéről, mert hiszen
nagyon szerette… S ezért igen kis hijja volt annak, hogy Morvainé meg
nem mérgezte a csalfa hölgyet.
A „Kismadár“-ra tehát Morvainé vigyázott a messzi Budán, egy zeg-zugos
utcácskában, ahol szépen hangzott egy ódon templom harangjainak szava.
És Szindbád nagyon boldog volt az első időkben. (Mert bár sok esztendeig
élt a hajós, mielőtt véglegesen meghalt volna, szerelmeiben mindig
örökké és teli szivvel szeretett. Ha egy nőt megölelt, azt hitte, hogy
azt halála napjáig szeretni fogja. És lehetséges, hogy így is volt. Mert
midőn teliholdas éjszakákon ellebbentek a szeme előtt azok a nők,
leányok és asszonyok, akik szive szerelmét birták és akik Szindbádot
szerették, a hajós úgy érezte, hogy most is, sok évek multával éppen úgy
szereti őket, együtt és külön-külön, mint akkor szerette őket. És eszébe
jutottak hajak, szemek, vállak és karok, amelyek az övéi voltak. Egy
dushaju, bajuszkás nőcske késő vénségében is eljárogatott hozzá
éjszakánkint, persze csak álmában. Egy másik: kis, fekete szenvedélyes
asszony öregségében akkor jutott eszébe, midőn szerelem nélkül
csókolgatta a nőket, – csupán megszokásból. Behunyta a szemét, Trillára
gondolt és a csók édes lett, mint régente volt. A „Kismadár“ idejében
még nem kellett ifjusága pezsgő hullámaira, lüktető csókjaira,
fehérvállu, szerelmetes nőire gondolni, mert Szindbád akkor még csak
háromszázharminchárom éves volt.)
Az esték hosszuak és csöndesek voltak… Kár, hogy a petróleumlámpással
sok baj volt esténkint. (Morvainé csak az olajmécseshez értett.) Egyszer
egy barátját látta vendégül Szindbád, aki pompásan verte a zongorát a
kis lakásban. A „Kismadár“ hüségesen, kipirosodott arccal énekelt
(Morvainé egész este az udvaron tanyázott és a csillagokat vizsgálta),
Szindbád sok bort ivott és a zenélés közben kissé támolyogva ment ki a
szobából friss levegő után. A sötét udvaron Morvainé a fülébe sugta:
– Ugy látom, hogy nemsokára haza mehetek.
Szindbád a mámorosok makacsságával toppantott:
– Én pedig azt mondom neked „nyanya“, hogy örökké az én kismadaram
mellett maradsz.
– Hát akkor miért hoz barátokat a házhoz az ifjuur? – kérdezté élesen
Morvainé.
– Ártatlan fráter, – dünnyögte Szindbád.
Máskor egy énekes szinészt látott vacsorán a kis budai házban és
hajnalig mulattak hármasban. Morvainé a sarki rendőrnél (akivel
barátságot tartott fenn) reggel a vonatok járása-kelése után
tudakozódott…
És aztán mind ritkábban jött Szindbád a budai házikóba, ámbár a zongorás
és a szinész néha-néha bekopogtattak estefelé és nagyon csodálkoztak,
hogy a házurát nem találták. (Morvainé lesütötte a szemét és úgy
leskelődött, mint egy hiuz.)
Nemsokára ezután Morvainé átment Budáról Pestre és felkereste
Szindbádot.
– A leánynál egy éles kést láttam, – mondta a kendője csücskével
eltakarva a száját. – Elvegyem tőle?
– Hát persze, hogy vedd el tőle, nyanya. És vigyázz rá, mint a
szemedvilágára. Estére majd hozzátok megyek.
– Akkor mégis csak elveszem a leánytól a kést, – mondta határozottan
Morvainé. – Az a kés nagyon hegyes és éles. És a kismadár sehogy sem
tetszik nekem. Nem sir, nem panaszkodik, csak ül összeszorított szájjal
és a levegőbe bámul.
Szindbád elgondolkozott:
– Sohasem sir?
– Még álmában sem. Ha alszik, olyan fehér, mint a fal és talán nem is
álmodik semmit, mert az ajka, szempillája sem mozdul. Az nem jó, ha a
leányok egyszerre nem álmodnak semmit. Amig az álmok, látomások
elfoglalják a gondolataikat, addig minden jól van. Féljen az ifjuur
azoktól a leányoktól, akik nem szoktak álmodni.
Szindbád a Morvainé ráncos arcába nézett.
– Hát mit gondolsz, nyanya?
A vénasszony megtörölgette a szája szélét.
– Azt gondolom, hogy jó volna hazaküldeni. Akár így, akár úgy. Ha itt
marad, bizonyosan bajt csinál. A Dunába nem ugrik ez a leány. Másfajta,
bolondabb fajta. Üssön belé az istennyila.
Szindbád vállat vont:
– Haza nem mehet, sehová se mehet. Majd csak vége lesz valahogy ennek a
dolognak… Aztán meg szeretem is szegénykét.
Morvainé erre már nem felelt semmit, csendesen elment, hogy Szindbád
észre sem vette, amikor eltünt a szobából. Csak egy hét mulva jött elő
ismét nesztelen lépéseivel.
– Jól teszi az ifjuur, hogy nem néz felénk. Most meg pisztolyt találtam
a párnája alatt. Töltött pisztolyt, – mondta lappangó hangon és
leskelődve nézett a szemhéja alól Szindbádra.
Szindbád legyintett a kezével.
– Volt ez már másoknál is „nyanya“. Ne ijesztegessen ezekkel a
dolgokkal. Az ördög vigye el azt a bolond teremtést.
Morvainé lehunyta a szemét, gyorsan keresztet vetett.
– Csak az ördögöt ne hivjuk, ifjuuram. Eljön az magától is.
… Nemsokára ezután Morvainé utrakészen állított be Szindbádhoz. Átadta a
kis budai lakás kulcsát és kezet csókolt Szindbádnak:
– Haza megyek a falumba, – mondta. – A szegény kismadarat tegnap
eltemettük. Isten áldja meg ifjuuram.
Szindbádnak megállott a szivverése.
– Meghalt Fáni? – kiáltotta elváltozott hangon.
– Igen, a kórházban, mert, azt mondják, mérget ivott szegényke. Igy
beszélték a doktorok. De megyek is már.
*
Szindbád nagyon sokáig nem tudott aludni.
UTAZÁS ÉJJEL.
Ennek az egész esetnek, amely most következik, legalkalmatosabb volna
valamely régi-módi címet adni; ilyenfélét: „Curly, vagy egy szinész
története“, vagy „Esmond Henrik, Anna királynő ő felsége ezredésének
története“, de mégis leginkább ez illenék a fejezet fölébe: „A gonosz
varázsló, vagy az ártatlanság diadalma“… Tudniillik: egyszer Szindbád,
az a bizonyos hajós megszöktetett egy fiatal hölgyet. A kisasszony
huszesztendős mult Gyertyaszentelő Boldogasszony napján, de még mindig
nagy tél volt az alföldi rónán. A kis bakterházak a téli alkonyat
félhomályában úgy maradoztak el a rohanó vonat mellett, mintha személyes
ismerősei volnának Szindbádnak, beköszönnek az ablakon és tovább sietnek
sürgős tennivalók elvégzésére. A pályaőrök havas bundájukban
mozdulatlanul állottak a sinek mentén és a nehéz báránybőr-sapkák alatt
látszó arcokon Szindbád aggodalmat, sőt rosszalást vélt felfedezni,
midőn a megszöktetett hölgygyel tovább utazott. Még a hó sem hullott
úgy, mint rendesen. A rohanó vonat mentén szintes vizszintes irányban
szakadt az apró hó, némelyik a mozdony füstjétől bekormozódott, mint
fekete darázs suhant tova a fehér lepkécskék között. Közel és távol nagy
fehér hómezők, ahol pontosan lehetett látni a rókák, nyulak és kóbor
ebek nyomait és Szindbád a szerelmes csókok között kipillantott az
ablakon s azon gondolkozott, hogy hová lettek a rókák, amelyek nemrégen
még itt jártak. Egy tanyaház pirosló ablakával úgy fut a tájon
keresztül, mint egy bábszinházbeli kép; egy kis állomáson, ahol egy
percig megállottak, az emeleti ablakban két leány ült, varrtak, a
harmadik fehér alsóruhában állott a szoba közepén, a függőlámpa alatt és
éppen egy lilaszoknyát próbált felvenni. Fehér karja és válla egy
darabig elkisérte Szindbádot a hóesésben, aztán csak a vasuti töltés
mellett álldogáló nyirfák havas galyai integettek feléje, mint annak az
ismeretlen lánynak vékony karjai. „Bizonyosan bál lesz valahol a
környéken“ – gondolta Szindbád. – A hölgy, akit délután megszöktetett,
csendesen sirdogálva üldögélt a sarokban és csak félszemmel leste a
cigarettázó Szindbádot.
– Ugy-e, már nem szeret, megbánta, hogy eljött velem? – mondta Szindbád,
talán tizedszer, mert már nem igen tudott egyebet mondani.
A leány, – kis fekete haju, fehérarcu nőcske volt, aki a téli időjárás
beállta óta a muffjában melengette Szindbád kezét, midőn esténkint
hazakisérte, majd a kapuban, a sötétben lázas csókot váltott vele
duzzadt ajkával, amely puha és bágyadt volt a vágytól, – ijedten,
csaknem kétségbeesve ült a vasuti kupé sarkában és lábait szorosan
egymásra vetette. Ártatlan leányka volt, akivel Szindbád csupán a
népkert elhagyott sétányain szokott üldögélni a vasárnapi délutánokon,
hó volt, hideg volt és a közelből az érkező vasuti mozdonyok füttye
hangzott néha.
– A száztizenkettes, – mondta a feketehaju leány, mert az
államvasutaknál volt telegráfista.
Máskor a külvárosban tettek hosszu sétákat (a rejtettebb helyeken
karonfogva mentek) és jól ismerték az ágyugolyót, melyet a
szabadságharcban lőttek egy városvégi régi ház falába. Azután a temető
következett, a kopár galyak között csöndesen álldogáltak a havas
sirkövek, mint olyan emberek, akiket a nagy, vidéki városból számüztek,
de a határból is folyton a városból kihallatszó hangokra, harangszavakra
figyelnek, mintha visszatérésre várnának. A hallgatózó sirköveknek
egymás között neveket adtak, amint a temető mellett elhaladtak. Egy
nagy, vörösbarna sirkövet Dobieczkinek nevezett el a
telegráfista-kisasszony, mert éppen úgy nevezték akkor az államvasuti
üzletvezetőt. A Dobieczki komoran, csaknem összefont karokkal állott a
megtört, bánatos, téli fák között, mint talán a csatavesztes generális
állott azon a helyen a szabadságharcban, de Szindbádot és a
telegráfista-kisasszonyt ez nem tartotta vissza, hogy hosszu, forró
csókot váltsanak a temető sarkán, ahol keresztut volt és éjjel
boszorkányok ültek. (Ezekről a boszorkányokról nagyon sokat tudott a
leányka.)
Egyszer egy régi templomocskát találtak, ahol hajdanta kálvánista
prédikátorok zugtak és menydörögtek az istentagadók ellen, de jöttek a
katonák és őket megöldösték: itt örök hüséget esküdtek egymásnak, a
beomlott falak között…
És ezután nemsokára Mimi – mert így hivták, – egy lépcsőn ment volt
felfelé és Szindbád a lépcső alján kalapbevéve állott, mert akkoriban
még így udvarolt a nőknek. Mimi a lépcső közepén járhatott, midőn
egyszerre hátránézett és az arcán kacér, eddig nem látott mosolygás
jelent meg. Ugyanekkor kék, fehérpettyes batiszt szoknyácskáját
megemelte, hogy finom lábai térdig meglátszottak és kis félcipője,
amelynek olyan magas sarka volt, mint a hajasbabáknak karácsony estve a
skatulyában, valamint feszes fekete harisnyája arra késztette
Szindbádot, hogy kimereszsze a szemét. – És nemsokára elkövetkezett erre
a szöktetés… Este a vonatra ültek és elindultak a nagyvilágba. (Talán
elfelejtettem mondani, hogy a telegráfista-kisasszonynak féltékeny öreg
szülei voltak, akik Szindbádról mindössze annyit tudtak, hogy egyszer,
éjszaka be akart mászni az ablakon… Az öreg ember a bibliát vágta
ugyanekkor Szindbád fejéhez.)
… – Kérem, – mondta Szindbád, mert fiatalkorában jó és engedelmes fiu
volt, amilyennek született, – éjszaka van, maga bizonyosan álmos. Kérem,
helyezkedjen kényelembe, vesse le szoros füzőjét, tegye le kalapját… Én
majd a folyosóra megyek, ha zseniroznám…
Mimi, mint a vonatra ülés óta mindig, szótlanul ült helyén és csak a
zsebkendőjének mondhatott valamit, amelyet állandóan szeme és orra előtt
tartott… Az ifju Szindbád (mert hiszen akkor még ifju volt) haragosan
nézett ki az ablakon a besötétedett tájra és Mimi csak kuncogott
csendesen…
– Legalább a szoros ruháját gombolja ki, – folytatta esdeklő hangon
Szindbád, de Mimi erre sem felelt.
Szindbád elkeseredve felállott:
– Tudja, hogy az apám gazdag ember és engem nagyon szeret. Akárhová
vetődünk, az apám mindig gondoskodik rólam, rólunk… Legalább a
bársonykalapját tegye le!
Mimi sirdogálva csóválta a fejét.
Szindbád ekkor a legnagyobbra határozta el magát.
– Helyes, én magára hagyom. A hideg folyosón töltöm az éjszakát, de
magának pihenni kell. Jó éjszakát!
Az ajtóhoz ment, felnyitotta, a függönyt félretolta, de Mimi mindig nem
szólt egy szót sem.
Szindbád eleinte azt hitte, hogy meghal bánatában, midőn egyedül találta
magát a hideg folyosón. Bekukucskált a függönyök között. Mimi
mozdulatlanul ült helyén.
– Isten veled! – gondolta Szindbád és arra készült, hogy kiugrik a
robogó vonatból a fekete téli éjbe.
De később mégis mást gondolt.
Nagy zajjal felnyitotta a kupé ajtaját:
– Kedvesem, a menetrendből tudjuk, hogy egy éjszakai vonat találkozik a
mi vonatunkkal a következő állomáson. Azzal visszatérünk. Hajnalban
otthon van… És senki sem tudja meg a dolgot. A szüleinek majd hazudik
valamit.
Mimi erre sem felelt. Felállott és a tükörben igazította a kalapját,
mert a mozdony már rekedt, rövid füttyel jelezte a közelgő állomást.
*
Szindbád férfikorában sokszor gondolt vissza az éjszakai utazásra. A
pirosló ablaku kis tanyaházakra, az aggodalmas arcu bakterokra és a
rókák utjaira. Mimi emléke mindig felmelegítette a szivét…
Egy kis zsebkendője maradt Mimitől. Ezt megsimogatta és Mimi gyenge
haját érezte.
– Milyen balga voltam! – sóhajotta.
ŐSZI NAP.
Egy őszi napon meglátogattam nemes barátomat, Sándorit, a falujában.
Néhány mérföldnyire volt a Sándori faluja attól a városkától, ahol abban
az időben tartózkodtam, de mégse láttuk egymást gyakran. Sándori ugyanis
olyan ember volt, aki sok tekintetben különbözött a normális emberektől:
szerette a magányt, kereste az egyedülvaló csöndességet és a vadászaton
kivül semmi egyébért nem hagyta el falusi házát, amely még csak
kényelmesnek sem volt nevezhető. Sándori szerint mégis ez a ház volt a
legderekabb minden házak között, mert magánosan állott egy nagy puszta
kert közepén és az ablakán legföllebb a holdvilág kandikálhatott be.
Mondom, őszi nap volt és nemes barátomat éppen vadászatrakészen találtam
magános háza előtt. A vállán rozsdás kétcsövü fegyver, amelyből
emberemlékezet óta nem lőttek, a vizslába ojtott kuvasz, amely körülötte
ugrándozott, legföljebb a vad elriasztására lehetett alkalmatos.
– Nagyon szeretném az őszt, ha nem volna olyan sajátságosan csöndes, –
mondta öreg barátom. – A végtelen csöndességben házamba hallom a
falusiak szuszogását, mozgolódását. E zajgás elől menekülök ki a
szabadba.
Bármiként figyeltem is, a kopár kert mögött elterülő falucska
„zajgásából“ én mit se hallottam. Valahol nagyon messzire kelepelt a
folyón egy malom, de ezt csak inkább sejteni lehetett, mint hallani…
– Tarts velem – folytatta barátom. – Az őszt megnézhetjük odakünn a
hervadt réteken. És ami a legfőbb, emberrel nem igen találkozhatunk, a
gazdasági munkának már vége.
Megindultunk a kopár kertből és félkörben kerültük meg a falut. Egy
dülőuton kapaszkodtunk fel a folyó töltésére, ahonnan Sándori
visszanézett a sikon fehérlő falusi házakra.
– Szörnyüség, mennyit beszélnek ebben a faluban. Egész nap jár az
emberek szája. Az ördög tudja, miről fecsegnek mindig. A hangjuk, a
nyugtalan „zajgásuk“ bánt…
Véleményem szerint ebben nem volt egészen igaza barátomnak, mert a
falusi emberek általában hallgatagok, ez a falucska pedig még csöndesebb
volt. Amerikába költözött belőle minden valamire való ember. De öreg
barátom csak tovább erősítette állítását, hogy igenis a faluban mindig
beszélnek és ő ezért nem tud házában sem megmaradni. Jókedvü
elevenséggel magyarázta, hogy mennyire gyülöli azokat az embereket, akik
folyton beszélnek, mert még a szél is elhallgat néha, ha megunja az
örökös dudálást, de az emberek soha. Általában, nemes barátom szerint, a
beszéd egy egészen fölösleges valami volt, amelyet ki kellene küszöbölni
az emberi életből.
És mig így szóval tartott, a folyóparti töltésen vigan haladtunk tova. A
kuvasz a mezőkön szaladgált és néha hangos ugatással jelentette, hogy
talált valami szimatot. De Sándori rá sem ügyelt.
Körülbelül negyedmérföldnyire voltunk már a falutól (a falusiak
folytonos beszéde még itt is állandó „mozgalomban tartotta“ az
aranysugaras őszi délután levegőjét), midőn egyszerre lódobogás hangzott
fel mögöttünk. Hátrafordultam: almásszürke lovon egy keménykalapos
lovasnő ügetett mögöttünk. S amint bennünket megpillantott, láthatólag
gyorsabb tempóra nógatta paripáját.
Sándori elvörösödve mondá:
– Kérlek, ne nézz hátra… Az én kedvemért… Sohasem szabadulunk meg tőle.
És néhány lépéssel a töltés szélére lépett és igen nagy figyelemmel
kezdett valamit nézni a folyón, hátat fordítva az országutnak. Még a
kezét is a szeme elé emelte és a világért sem fordult volna meg. Pedig a
lovasnő már közvetlen mögöttünk trappolt és hangosan kiáltotta:
– Szervusz, kapitány!
(Sándori hajdanán ezt a rangot viselte a hadseregben.)
Nem volt feltünően szép nő a lovagló, de csunya sem. Fiatal sem, de öreg
sem. Elhagyott falukban látni néha olyan derék, megtermett uri
hölgyeket, akikről az ember az első pillanatban nem tudja megállapítani,
hogy hajadonok-e vagy férjezettek? A gazdálkodással járó teendők, a
falusi élet egyszerüsége és a sok munka, sok pihenés (amely szinte
kétfelé osztja az esztendőt) még a lenge Gretékből is helyre
teremtéseket nevel. A sápkóros lányokból gömbölyü menyecskék lesznek és
a zárdában nevelt kisasszonyok hazakerülve a falujukba, néhány hónap
leteltével sajátkezüleg fenyítik meg a goromba béreslegényt.
A lovasnő szinte tipusa volt a gazdálkodónőnek. A hatalmas, csontos
szürkén olyan nyugodtan ült, mint egy huszár, alig fogta a szárat, de a
vastag lovaglóvessző a kutyabőrkeztyübe bujtatott kézben bátran
fegyvernek is beillett volna. Rövidke csizmájára csillagos lovassági
sarkantyu volt verve és rövid zsemlyeszinü bőrkabátjából egy pisztoly
agya duzzadt kifelé. Fehér fátyol volt a kalapjára kötve és nagy barna
szeme olyan pillantással mért végig engem, aki az utból félreálltam,
mint amilyen pillantással a földesurak a jószágot szokták megbirálni a
vásárokon.
– Szervusz, kapitány! – ismételte foghegyről vetve a szót.
Nemes barátom megfordult és elvörösödve emelte meg kis vadászkalapját.
– Régen láttalak, kapitány!… A céllövő puskád még nálam van. No majd
hazaküldöm…
S feleletet sem várva, vékonyán nyomta paripáját, amely galopba ugorva,
csakhamar eltünt lovasnőjével az ut kanyarulatánál.
Sándori még pulykavörös volt és mint általában mindig, most is dühös
gunnyal kezdte:
– Szeretem ezeket a „fölvilágosodott“, modern hölgyecskéket! Valóban
nagyon szeretem őket, amikor feminizmussal, szociálizmussal traktálják
az embert, a helyett, hogy valami jóféle vacsorát főznének a
konyhájukon. Az én kedves korszakomban, – ahova egyszerre vissza
szeretném tenni az egész világot, – a középkorban, sokkal jámborabb
istentagadó eretnekeket égettek el, mint ezek a modern hölgyecskék. Nem
hisznek ezek se az Istenben, se a vallásban. Hej, ha én egyszer úgy
kedvemre megmondanám nekik a véleményemet! De mondom, nem szeretem a sok
beszédet.
Kérdőleg néztem Sándorira, aki fejcsóválva függesztette a tekintetét
abba az irányba, a merre az amazon elvágtátott, majd mélységes
meggyőződéssel felkiáltott:
– A derék misszionáriusokat nem az emberevő vadak közé kellene küldeni,
hanem ide Európába, a „modern“ hölgyek közé, mert itt nagyobb szükség
volna a térítés munkájára.
Igy szólt és elhallgatott és én nem kérdeztem semmit, mert tudtam, hogy
nemes barátom nem szereti a sok beszédet. Midőn néhány másodpercig
hallgatagon ballagtunk az őszi délutánban, hol a távoli erdők és rétek
mintegy vászonra festve látszottak lenni, Sándori lecsillapodott és így
szólalt meg:
– Különben a Rácsky kisasszony nem is olyan rossz, mint talán hinnéd,
csak a nevelése volt elhibázva. Rácsky, aki hajdanában itt a szomszéd
faluban lakott, semmi egyéb nem volt, mint egy becsületes vén katona.
Egy derék öreg katona, amilyenek a Napoleon gránátosai lehettek, akik az
oroszországi mars után is rajongtak császárjukért. Ilyen volt Rácsky
őrnagy, egykori barátom, aki hétszámra nem szólt, mert már nyugalomban
volt és szolgálati teendője nem lévén, nem tartotta érdemesnek a
beszédet a civil-életben. Mondom, egy öreg katona és semmi más. A
világért sem okolom őt Kláráért. Furcsa is volna, ha egy
Kolowrath-dragonyosbeli törzstiszttől a penzióban azt követelnék, hogy
értsen a leányneveléshez! Mindössze lovagolni, vivni, célbalőni, uszni
és birkózni tanította meg Klárát, a többi, az jött magától. Azaz a
könyvekből jött a többi. Azok az átkozott könyvek! Mindig mondtam
Rácskynak, amikor a hosszu téli estéken hallgatva üldögéltünk házában
vagy az én kunyhócskámban: „Égesd el a könyveket, bajtárs, a könyveket
égesd el, mert Klára éjjel-nappal azokat bujja!“ De Rácsky nem
hallgatott rám és szentimentálisan védte fiatal hugát: „Ugyan kérlek,
még ezt a kis szórakozást is elvegyem tőle! Hiszen, ha legalább táncolni
tanítottam volna meg, majd minden másképpen volna. De a porosz golyó
miatt nem tudok táncolni és így Klára sem tud. Ez a legnagyobb
szerencsétlenség.“
Sokszor üldögéltünk így elgondolkozva a hosszu estéken és az őrnagy sem
szólt, én sem. Mig végre hosszas megbeszélések után elhatároztuk, hogy a
táncra majd én fogom megtanítani Klárát. Valamikor ugyanis a
főhercegasszonynyal én táncoltam a bálon az udvarnál és Rácsky valóban
rossz néven vette volna tőlem, ha kis hugát, akit kora árvasága óta
nevelt, nem tanítom meg a szükséges táncra. Sokáig nem beszéltünk ezután
megint és én otthon, titokban néhány próbát tettem. Rácsky tudott
fuvolázni és titokban megtanult néhány valcert a fuvolán. Minden készen
volt már a táncleckék elkezdéséhez, csupán Klárával kellett még
megbeszélni a dolgot.
Miután mindketten kevés szavu emberek voltunk, ez a megbeszélés sokáig
huzódott. Végre egyszer, karácsonykor, mégis csak előállottunk
tervünkkel. Félig én mondtam el az ügyet, félig az őrnagy.
S mi történt ekkor?
Klára elnevette magát és nevetett sokáig. Végül kijelentette, hogy vén
leány korában nem tanul már táncot, mert az a bakfiseknek való!
Elámultunk erre és még az őrnagy sem tudott sokáig megszólalni, pedig ő
valamelyest jobban értett a locsogáshoz, tereferéhez, mint én.
Az őrnagy aztán nemsokára meg is halt. Nem éppen ezért. De magamban néha
úgy gondolom, hogy ha a táncleckéket idejében elkezdjük, az őrnagy
okvetlenül bevárta volna a tanítás befejezését. Rácsky kisasszony
egyedül maradt és azóta még rosszabb lett az állapot. Öreg koromban kell
hébe-korba ujságokat, könyveket elővennem, hogy megérthessem a Klára
beszélgetéseit a feminizmusról, nihilizmusról, meg mit tudom én még mi
mindenről. Pajtás, jegyezd meg, hogy a középkorban a nők nem tudtak
olvasni és ezért volt jó a középkor.
… Ekkor szünetet tartott nemes barátom és ujra hallgatagon kullogtunk az
őszi tájon, amely hasonlított egy mesebeli tájhoz, ahonnan a mesék
alakjai kipusztultak.
A folyóparti töltés kanyarodott a távolban és a füzesek, törpe fák alatt
ismét föltünt az amazon alakja. Sándori láthatólag összerezzent és
halkan fölkiáltott:
– Most jön vissza a Máriától és már megkapta a levelet. Talán már el is
olvasta…
A lovasnő csendesen ügetett a töltés tetején, de egyszerre – tán mert
bennünket észrevett – vakmerő ugratással leszállott a töltésről, hogy
nemes barátom ijedten felkiáltott. Aztán a lovasnő nekivágott a néma
mezőknek és elnyargalt.
Sándori elszontyolodva mormogta:
– Most igazán nem tudom, mi lesz? Haragszik-e, vagy nem? Mert itt igen
nagy baj van, pajtás, olyan igen nagy baj, hogy kénytelen vagyok magamon
könnyiteni és beszélni róla. Pedig a beszéd a halálom.