üldögélt a Kárpátok között, százezer mértföldnyire Budapesttől. A hajós
elrejtett kincsek felfedezésére utazott erre a tájra. Egy régi imakönyv
borítékában találta, – vagy talán csak álmodta – hogy e tájon, amelyet
nyilak, karikák, görbe vonalak és titokzatos pontozások jelölnek, a
pohárral jelzett helyen vasláda van a földbe ásva, – harminchárom
katonalépést téve északi irányban az ódon kolostortól. A matrózkés,
főzőkanál, törött lánc és női ing, – amely dolgok a térképen helyet
foglaltak, mind valamely titokzatos irányítói a kincses láda
rejtekhelyének, hüségesen elvezették Szindbádot a Kárpátok között… Igen,
itt járt, erre ment kis diák korában, midőn a régi kolostornak volt a
növendéke és kis barátaival tengerirablósdit játszott szombaton délután
a gyors és kanyargó Poprádon, egy ócska és ingadozó tutajon. A
titokzatos tervrajz (szigoruan betartva a fekete vitorlás kalózok
nemzetközi nyelvét) ebből az időből maradott meg valami véletlen folytán
és egy napon az unatkozó Szindbád kezébe került, midőn már halántékán
olyan fehér volt a haja, hogy fehérebb nyolcvanesztendős korában sem
lehetett. A régi diákkori tervrajz nem hagyta Szindbádot nyugodni.
Titokzatos gyilkosságok, rablások, támadások jártak a fejében, amelyeket
gyermekkorában bizonyára elkövetett, csak későbben elfelejtett… Vonatra
ült. A Poprád havas hátán kis diákok korcsolyáztak és az odvas fa, amely
a tervrajzon megjelöltetik, most is azon a helyen állott, csak valamivel
kissebb lett. A kolostor tornyán állanak a kopott óramutatók, mert még
ma is ott ül az egyik mutatón az az öreg varju, a mely talán már
Szindbád gyermekkorában foglalt ott helyet. A kőfalról, amely az ódon
kolostort határolta, már lekopott a vakolat, de ahol a vakolat
megmaradott az esőverte, szürke falon, vörös krétával és szénnel irott
nevek voltak láthatók. Az ákombákomok között tünődve keresgélt Szindbád
a téli alkony pirosló fényében és igen nagy volt a boldogsága, amidőn a
félig lemosott, lekopott irások között vörös krétával irott S betüt
fedezett fel. „Én voltam ez!“ – mondta magában és hirtelen a német
kereskedő táncoló boldogsága jutott eszébe, aki a Lengyelnyereg
barlangjában megtalálta tiz év előtt otthagyott névjegyét. A bokázó
németet látta maga előtt folyton ott a hegytetőn, amidőn az országuton –
az odvas fa alatt – elballagott és a kincsek rejtekhelyén az országuti
csárdát felfedezte, ahol csakhamar meghuzódott – a téli hideg, a meleg
gondolatok, kedveskedő ábrándok elől.
A söntést fenyőt fuvarozó tótok foglalták el és a nagyszakállu bormérő,
akinek olyan kerek bőrsapkája volt, mint a középkori korcsmárosoknak,
bőrköténye és hosszu-hosszu vasszürke szakálla, némán intett kezével az
idegen urnak a belső szoba felé, amelyet piros firhangos üvegajtó
választott el a söntéstől.
Nagy, dagadt ágyak és ócska családi fotografiák között találta magát
Szindbád a kis szobában. Öreg asszonyságok üldögéltek fejkötőben és régi
selyemben a lublói fotográfus képein. Amott egy kis gyerek fehér
harisnyában álldogál és ijedt, kerek szemét a látogatóra mereszti.
Mellette egy kis bárány kerekeken és a fehérszőrü bárány is Szindbádot
látszik szimatolni. Egy tarkaruhás és vékonydereku hölgy egy másik
képen, amint legyezőjét a feje mögött szétterítve tartja. Aztán egy
csizmás, zömök vidéki bérlő, vastag óralánccal és komor tekintettel,
mintha rossz tehénnel főzték volna le éppen a vásáron. A zömök fiatal
ember és a legyezős hölgy egymás mellett függnek a kanapé felett. Lehet
hogy testvérek, vagy talán jegyesek, – gondolta magában Szindbád, midőn
az ajtó felnyilott és egy rövidszoknyás, élénk, feketeszemü, feketehaju
leányka lépett a szobába és vidáman köszönt az idegennek.
– Mit parancsol? Bort vagy sört? – kérdezte és csöndesen mosolygottazon,
hogy Szindbádot a családi fotografiák nézegetésén érte. – Talán ismeri
őket? – kérdezte negédesen. – A lublói vendéglőst és a nénémet, Jucit, a
vendéglősnét?
– Lehetséges, – felelt rejtélyeskedve, nekilendülve Szindbád a kedves
leány jöttére. – Magamféle utasember sokfelé megfordul, sok földet
bejár.
– Tehát bort parancsol? – kérdezte a leányka és tetőtől-talpig
végignézett Szindbádon.
– Valami jó bort kérek, – felelt Szindbád – és szeretném, ha velem
koccintana…
– Az nem lehetséges, – szólt röviden a leányka.
Kisietett a szobából, – a nyiló ajtón át a nagyszakállu bormérő
vizsgaszeme fürkészve tekintett az idegen vendégre, – Szindbád régen
érzett jókedvvel bámult ki a vasrostélyos ablakon a havas és árva
kertbe.
A leány már jött is a borral. Az üveg harmatos volt a hidegtől és a bor
olyan pirosan csillant meg a pohárban, mintha éppen most fogták volna
fel egy országuton leszurt vándorló szivéből.
– Olyan piros, mint amilyen a maga vére lehet, – mondta Szindbád a
poharat ajkához emelintve.
A leányka leeresztett kézzel állott egy darabig az asztal előtt, aztán
csakhamar kézimunkát kapott elő egy kosárból és nagyon sokáig füzött
harasztot egy tü fokába az alkonyat világánál, az alacsony ablakhoz
állva. Nyilván beszélgetni akar, – gondolta Szindbád és gyönyörködve
nézte a leányka domborodó formáit, – fejlődő csipőjét és feltünően kis
lábát a füzős cipőben. A keze piros volt, de formás és kerek karján
megfeszült a bluzocska. A nyakán göndörkés hajszálak tünedeztek fel az
ablak mellett és hátulról felfelé simított hajában is göndör fürtök
látszottak. Megfordult és hosszukás, nagy szemét Szindbádra szegezte.
– Szereti ön a társaságot, tisztelt ur? Mindjárt itt lesznek a tanár
urak a kolostorból. Ez az ő szobájuk.
– A tanár urak? – mondta Szindbád.
– Az igazgató ur is eljön néha, de persze csak ritkán. De Ferenc páter
mindennap itt van, valamint Snell ur, a tornatanár.
Szindbád hallgatott és a leányka mintha nem ösmerné társaságában a
hallgató férfiakat, – bizonyos elfogultsággal folytatta:
– Ön bizonyára más fogadókhoz van szokva ott, ahol lakik. A lublói is
legalább háromszor akkora, ahol a néném a vendéglősné. De az apám már
öregember, nem épít. Meg aztán minek is ide az országutra nagyobb
fogadó. Igazam van?
A tüfokán végre keresztülment a fonál, Szindbád még mindig nem szólt. A
leányka szinte sértődve kérdezte:
– Hová való uraságod?
– Pestre.
– Pestre?
Bizonyos tiszteletteljes csodálkozással nézett Szindbádra, de aztán
vállat vont és nevetett.
– Pestre, – folytatta és ajkát felbigyesztette. – Én Krakkóban jártam az
iskolába, amikor ott laktunk. Ismeri Krakkót? Azokat a gyönyörü
tornyokat, hidakat, palotákat néha látom álmomban. Volt ott egy üzlet,
ahol a világon mindent árultak.
– Szeretne Pestre jönni? – kérdezte csendesen Szindbád és hosszasan a
leány arcába nézett. A hangja lágy és behizelgő volt: – jöjjön velem
Pestre.
A leányka hirtelen elpirult, elkomolyodott, majd makacsul, mint egy
gyermek megrázta a fejét.
– Ide ugyan ritkán jönnek pestiek, – mondta, mintha az előbbi
elbeszélését folytatná, – de annyit itt is tudunk, hogy nem valami szép
város az a Pest. Tudja, melyik a szép város? Brüsszel. Ha éppen tudni
akarja.
– Ott is járt? – kérdezte szomoruan Szindbád.
– Azt nem mondhatnám, – felelt gyorsan a leány, – de ismerem, mint a
tenyeremet.
– Honnan ismeri?
– Ismerem, – felelt röviden a leány és kézimunkájába mélyedt.
Szindbád csendesen és gondolkozva nézte a leányt és furcsa gondolatok
bogarásztak a fejében, amelyek egy unatkozó férfiut szoktak meglepni
künn a havas országuton. Csendesen kigombolta a bluzocskáját és
megcsókolta kerek fehér vállát. Egy másik csók a nagy, mélytüzü
szemeknek jutott. A harmadik a nyakszirtnek, amely fehér és kemény volt,
mint a regényhősnőké. Igen, igen, egy kis regényhősnő áll itt előtte.
Fejlődő kis román, amely talán azzal is végződhetik, hogy Szindbád egy
kedves, félénk és felejthetetten leánycsók emlékével távozhat e helyről,
az alacsony szobácskából, ahová a piros függönyön át már fehér és piros
fényeket szórt a söntésben meggyujtott lámpa. A vasrostélyos ablak
mögött nagy pelyhekben kezdett hullani a hó, a leány az ajtó felé
lépett.
– Hogy hivják magát? – kérdezte csendesen hangon, Szindbád.
– Fáni, – felelt közömbös hangon a leány.
– Fánika, – folytatta Szindbád előrehajolva, – nem szeretne maga
szinésznő lenni?
A leány hirtelen megállott az ajtónál és Szindbád jól látta, hogy
vérhullám szalad keresztül az arcán. A hangja is fátyolozott volt, amint
felelt:
– Ugyan, ne bolondozzon már.
Hirtelen felemelte lesütött szempilláit és óvatos, gyors, fürkésző
pillantást vetett Szindbádra.
Kiment a szobából, ahol Szindbád most egyedül maradt a félhomályból
rámeredő, ijedtszemü, fehérharisnyás fiucskával és a fehérszőrü
báránynyal. S amint így ült és hallgatózott a külső hóesés csendes
hangjaira, egyszerre valahol a házban ének hangzott fel. Egy-két
elfojtott trilla valamely régi operettből. La-la-la… Elhangzott, majd
ujra visszatért a hang, mintha a szél lóbálná az üveg-harangot, valamely
régi park vén fáján.
A leány talpas lámpával tért vissza, amelynek fedőjén egy kék angyal
szálldosott.
– Maga énekelt olyan gyönyörüen az imént? – kérdezte Szindbád csodálkozó
hangon.
– Ah, dehogy, – felelt Fáni és gunyosan, tréfásan bigyesztette a száját.
– Én nem szoktam énekelni.
És furcsán nevetett ekkor.
– Kismadár, – mondta későbben Szindbád és ő is nevetett csendesen.
*
A kárpáti hóesésnek hangja van. Olyanféle hangja van, mint a magánosan
álló tornyok körül susogó éjszakai szélnek. A mély fenyveserdők, néma
hegyek és beláthatatlan völgyek között mintha csöndesen aludna egy
óriásasszony és halkan, mélyen lélekzene álmában: így hangzik a hóesés,
amely tenyérnyi darabokban szakad a földre. Amikor az ajtó
fel-felnyilott az országuti csárdában, a hóesés hangja kivülről
erősebben hangzott: mintha sietve vonult volna végig az országuton egy
kisértetcsapat és a köpenyegek suhognak a lovagok vállain.
Az ajtó most ujra felnyilott és a lovagok megállottak a láthatatlan
szélfuvásban odakinn a fogadó előtt és két fekete-ruhás lovag kiválott a
többi közül és belépett az ajtón.
Fáni örvendező arccal lépett a jövevények elé. Két pap volt az érkező a
közeli szerzeteskolostorból. Mint csakhamar kiderült, maga a házfőnök,
egyben az algimnázium igazgatója szánta el magát a havas estén, hogy
Fánika borát megkóstolja. Társa, Ferenc atya mindennapos vendég volt a
fogadóban, ugyanezért már biztosan tudta a helyét a hölgycigarettás
doboznak, amelyet a komót fiókjából nyomban az asztalra helyezett.
Az igazgató fiatal, alig harminc esztendős férfiu volt, nagy bágyadt
szeme volt, mint a középkori szentképeken látható, de a bágyadt szemek
mélyén rejtett tüzpontocskák vándoroltak néha keresztül, mintha éjszaka
lámpást visznek végig a messzi nedves réteken. Az arca rózsaszinü és
fehér volt, élveteg ajkát finyáskodva szorította össze, mint valami
elkényeztetett szinész.
Ferenc ellenben sörtehaju, borostásarcu, elvadult és korán hizott férfiu
volt, könyökén lyukas a reverendája és a gömbölyü szemében ökörbánat
ült, amelylyel a borozó nézi a pohár fenekét.
Az igazgató udvariaskodó, finom ember volt, csakhamar közölte
Szindbáddal, hogy rendkivül örvend a szerencsének, vendégüknek tekinti a
messzi Budapestről idevetődött Szindbádot és nagyon boldog volna, ha
Szindbád poharat koccintana véle abból a borból, amelyért Fánika éppen a
pincébe sietett…
– A bor a Rákóczi szőlejéből való a lengyel fensikokról – szólt közbe
komolyan Ferenc atya. – A szőlők mostanság ami rendházunké.
– Helyes, Ferenc – mondta mélységés megvetéssel a direktor, – semmiben
sem tévedtél, csak a helyben. A szőlőnk Gömörben van és csak annyiban
volt a Rákóczié, hogy Rákóczi bujdosásában ott hált a borházban. Tehát,
máskor jobban gondold meg, amit mondasz – tette hozzá tréfásan, de
meglehetős szigorusággal.
Aztán Szindbádhoz fordult és mentegetőzve folytatta:
– Sajnos, rendünk tagjai itt a határszéli kolostorban kissé elmaradottak
a világtól. Ugyanezért figyelnem kell a dolgokra, mélyen tisztelt uram.
Én valamikor Pesten is voltam… Hajh, de az már nagyon régen volt. A
sors, a véletlen, talán a végzet úgy rendelte, hogy határszéli házunk
vagyoni viszonyai meginogtak. A sors, a véletlen, talán a sötét végzet
úgy akarta, hogy én reám essék a választás, mint aki a megbillent
mérleget helyre illeszti. Pedig én, uram, számolni sohasem tudtam.
Csupán a szépművészetek érdekeltek mindig. Operettek, szinészek,
szinésznők… Muzsika, dal, színház… Némely szóló-számokat magam is jól
fujtam a divatos operettekből… Kis herceg, Uff király, a Mikádó… És a
Gasparone melódiái mostan is fülembe csengenek. És itt vagyok a
határszélen, Ferenc a barátom, mert a harmadik rendtárssal, az öreggel,
már évek óta nem lehet beszélni. Tetszik tudni… (Ápolt, fehér kezével a
homlokára mutatott.) Csak néha határozom el magam arra, – mert hiszen a
rangom ezt gyakran nem engedi, – hogy Fánikával, ami kis városunk
tündérkéjével, az egyetlen nagyvilági hölgygyel, aki a hegyek között
található, egy-egy régi kottát elénekeljek.
Szindbád érdeklődve hajolt előre és tréfásan megérintette az elborongó
Ferenc atya vállát:
– És főtisztelendőségednek semmi szava nincs a nagyvilági hölgyről?
Ferenc összerázkódott, remegő kézzel ütötte vastag talpas poharát a
Szindbádéhoz és szórakozottan mormogta:
– Szervusz.
– Hagyjuk Ferencet, – mondta most élénken az igazgató. – Tudja meg uram,
hogy Fánika éppen olyan modern hölgy, mint bármelyik pesti kisasszony.
Divatos ruhája egyedül neki van a városkában, a kalapja, nos, hát én
ehez nem nagyon értek, de azt gondolom, hogy a legutóbbi divat szerint
készült. Jelenleg van egy kis muszka sapkája, amely fehér és fekete
bársonynyal diszítve: mondhatom uram, hogy elragadó. A legfrissebb
folyóiratokat olvassa és kedves költője Reviczky Gyula. A cipőit
Krakóban varrják és a keztyüje a hires késmárki keztyüstől, Gláber
Ferdinándtól származik. Divat, műveltség, esprit, nagyvilági hang.
Ezeket Fánika képviseli nálunk. Rajongása a művészet iránt szinte
páratlan. Uram, ön szerencsés embernek mondhatja magát, hogy ebbe a
házban került. A véletlen, a sors, a végzet néha furcsán igazgatja az
emberek lépteit. Ön eljött a messzi Budapestről és nyomban rábukkant a
kincsre. Nos, mi a véleménye önnek Fánikáról?
Szindbád elcsöndesedve hallgatta a rózsaszinü arcu igazgató áradozó
szavait. Valahogyan úgy érezte, hogy későn jött és megbukott Fánikánál,
a szent-szemü páter talán már learatta e kis mezőcske egyetlen
terményét, a barna és tüz-kelyhü rózsácskát. Ám Szindbád gondolkozása
ebben az időben már hasonlatos volt a szövőgép működéséhez, amelyet egy
bölcs és öreg takács lába hajt valahol egy elhagyott házban. Kattog a
takács-szék és a gondolatok kelméje lassan növekszik, most egy virág,
majd egy repülő madár, később egy falevél alakja bontakozik ki a
vásznon, – Szindbád a pap rajongásában csakhamar felfedezte az
ártatlanságot és a mesebeli takács egy lábnyomására egy képet mutatott
előtte a gondolatok vászna. Szindbád úgy látta, hogy éppen e rózsaszinü,
szinészkedő férfiut használja fel kis terve eléréséhez és csakhamar
megszólalt:
– Nagyon örülök, hogy nem csalódtam. Fánikát magam is rendkivüli lénynek
ítéltem meg, akiért kár volna, ha itt elhervadna, elpusztulna. Az ő
világa a színpad. Hangja kellemes, mint egy kis harangé az erdőn.
Megjelenése, finomsága, alakja, mind a szinpadra hívják…
Az igazgató meglepetten nyujtotta ki fehérkezét.
– Ezt mondom én is. Legyen szinésznő, ne korcsmárosné.
Fáni, aki a beszélgetés alatt valahol hallgatózott (ezt Szindbád
bizonyosan tudta, mert hiszen a borral már régen megérkezhetett volna),
most meghatott arccal lépett a szobába. A szeme mintha még nem régen
könnyes lett volna, a haja kissé kócos volt, amint a kulcslyukhoz vagy
ablaknyiláshoz szorította a fülét, de a nyakába egy fehér szalag került,
amely oldalvást csokor alakjában volt megkötve és a barna arcocska
mellett hatásosan festett.
– Nos, kis primadonna! – kiáltotta az igazgató olyan mozdulatot téve,
mint a gyóntatóatyák – hol jártunk annyi ideig? Remélem, hogy apa most
megengedi, hogy a szobában maradhasson, miután én itt vagyok, nincs
egyedül a pajkos Ferenccel. Hej, Ferenc nagy kópé! Igaz, Ferenc, nagy
kópé vagy?
Ferenc tunyán megmozdította széles vállát.
– Mikor lapszerkesztő voltam Rimaszombaton, – kezdte – eladósodtam és a
rend gondnokság alá helyezett.
– Hagyjuk a tragikus dolgokat – kiáltotta élénken az igazgató. – Mai
programmunkban szerepel egy dal, éppen a Királyfogásból, amelyet
szeretnék Fánikával megtanulni. Próbáljuk csak meg. De előbb igyunk
kedves pesti vendégünk egészségére.
A poharak összekoccantak és Fáni figyelmesen, kinyujott derékkal ült
helyén, mint a fiatal leányok az iskolában. A tekintetét áhitattal és
tisztelettel fordította az igazgató felé. Szindbád leskelődve figyelte a
szemsugarak utját és minemüségét, magában pedig nyomban megállapította,
hogy a sugarak negativok. Nincs semmi baj még eddig a direktorral. A
leány öntudatlanul tiszteli a szomszédos kolostor főnökét.
A direktor a szoba közepére lépett és zsebéből ócska, összehajtogatott
kottát vett elő. Amig a kottát szétbontotta, kissé megindult hangon
magyarázta:
– Persze, ehez a szöveghez nem a barátcsuha illenék, hanem fehér
lovaglónadrág, hosszuszáru lakkcsizma és bársonyzubbony, a vállon
szalaggal, amilyent a fiatal lovagok viseltek. Oldalamra kis aranyos
kard, fejemre strucctollas főveg. De halljuk a dalt.
Kétszer köhintett és csakhamar rákezdte tenor-hangján: Futva árkon,
bokron át, – keresem a hütelen nyomát…
A harmadik taktusnál a Fánika hangja váratlanul felzendült és
mosolyogva, kissé elpirulva és nedves ragyogó szemmel fujta együtt az
igazgatóval az operette-áriát.
*
Szindbád már régen elfelejtette a határszéli kis korcsmát, ahol egy
havas téli estén üldögélt, piros bort ivott és a korcsmáros leányának,
Fánnikának udvarolgatott. Elfelejtette, mert csaknem egy hónap mulott el
azóta és néha visszhangzott lelkében a dal, amikor magányos sétán
életről, halálról, nőkről és egyéb szomorúságokról gondolkodott.
Magányosan mendegélve, késő éjszaka, alvó házak, alvó fák között a
lelkében, mint a buborék csendes tó vizén, felhangzott egy dalocska,
amit a téli estén a határszéli csardában piros bor mellett énekelt a
leányka, akinek nevét elfeledvén, mint „kismadár“-ról emlékezett meg
magában. A „kismadár“ és a szinészkedő igazgató, – Ferenc páter, amint
az asztalnál dalolva, egyet-egyet horkantott… Künn sürü hóesés, amely
csöndes, mintha régi sirok felett hullana a hó. És a tizedek lépésnél
már ujra elfelejtette Szindbád a dalt, az igazgatót és a kismadarat.
Egy estén klubjában a szolga azt jelentette, hogy egy hölgy várja
odakünn.
Szindbád letette a kártyát és magában egy néhány hölgyre gondolt,
akiktől szivesen venné, ha váratlanul felkeresnék. Egy kövér szinésznő,
majd egy fekete asszony. Harmadiknak egy kis táncosnő lebbent el előtte…
Mindenkire gondolt, csak a „kismadárra“ nem gondolt, és ime, ő várta a
klub előszobájában. Kis félrecsapott kalap volt a fején, kopottas, rövid
bundácskáját kigombolta és uj, gombos cipőjét kissé előredugta. Az arca
piros volt és a szeme harmatosan, szégyenlősen tapadt Szindbádra.
Félszegen, kissé kómikusan ült a helyén és Szindbád, mielőtt
megszólította volna, megzavarodva nézett körül, ki látja őt és furcsa
ismerősét?
– Hogy kerül ide? – kérdezte inkább szigoruan, mint nyájasan.
A „kismadár“ fekete pamut-keztyűjével megsimogatta a homlokát, mintha a
gondolatait rendezné.
– Magam sem tudom – felelt töprengő hangon. – Tegnap vagy tegnapelőtt
történt, hogy egyszerre eszembe jutott kegyed. Eszembe jutott a kérdése,
hogy akarok-e szinésznő lenni? Már nagyon régen meguntam a korcsmát, a
papokat, a boroshordókat. Valahogyan az apámat sem sajnáltam többé. Ő
majd továbbvezeti az üzletet, méri a pálinkát a tótoknak és bort ád az
igazgatónak, meg Ferenc páternek… A vonat hajnalban indul onnét. Volt
egész éjjel időm gondolkozni. De már korán este, amikor a vendégek
elmentek, bizonyosan tudtam, hogy eljövök. A névjegye – amit akkor adott
– mindig nálam volt…
– Hol? – kérdezte Szindbád és letelepedve a „kismadár“ mellé,
figyelmesen nézett annak fényes szemébe. – Hol? A harisnyájában tartotta
a névjegyet?
A „kismadár“ csendesen intett a fejével.
– Hiszen az már egészen mindegy lehet önnek… Tehát eljöttem, hogy
szinésznő legyek.
Szindbád fanyarul mosolygott. Egy pillanatig azon gondolkozott, hogy
alaposan összeszidja a „kismadar“-at és a legelső vonattal visszaküldi a
határszélre a vasszürke szakállu korcsmároshoz. Majd az jutott eszébe,
hogy erre még mindig ráér holnap vagy holnapután, vagy azután… Egyelőre
itt ül a „kismadár“ és fényes, fekete szemét bizalommal, megadással
szegezi reá. A kis domboru kebel nyugtalanul emelkedett a piros
bluzocska alatt és a rövid bundából friss téli illat szállott Szindbád
arcába, amilyen illatot csak akkor érzett, amikor kétlovas szánkón
vágtatott hóval borított fenyőerdők között. A leány nyakán is nedves
volt a göndörkés hajfürt, amint a hópihe most megolvadt rajta…
– És hogy talált ide?…
– Egy öreg hordár, éppen olyan öreg ember mint az apám, idáig vezetett.
– És evett ma már valamit?
– Bizony arról egészen megfeledkeztem – felelt elgondolkodva a
„kismadár“. – Az evéssel sohasem törődtem.
– Helyes. Mindjárt megyünk vacsorázni. Aztán majd meglátjuk… Meglátjuk,
– dörmögte csendesen Szindbád és még maga sem tudta, hogy mit akar ezzel
a véletlenül utjába került leánynyal.
És miután születésénél fogva jó és engedelmes gyermek volt Szindbád és
szerette magát azzal ámítani, hogy lelke mélyén a legnemesebb férfiu, e
percben még nem gondolt arra, hogy visszaél a leányka
tapasztalatlanságával, bizalmával… „Nem, nem“ – gondolta magában. – „Én
nem bántalak, kismadár!“ – A kabátját vette és gyöngéden a hóna alá
nyult a kis madárnak, amikor a havas utcán megindultak. Később intett
egy gazdátlan kocsinak és Budára vitette magát, ahol egy kis vendéglőben
máskor is megfordult nőkkel titkon vacsorázgatva, enyelegve és
szerelmeskedve. – A „kismadár“ csodálkozva, kimeresztett szemmel nézte
az elmaradozó utcai lámpásokat, amint a télvégi estében, kékes párák
között libegtek-lobogtak, mint megannyi fénylő szemek. A kocsi sebesen
gördült és a rövid bunda lassan átmelegitette Szindbádot a csukott
kocsiban a „kismadár“ mellett.
Lassan kinyujtotta a kezét a leány keze után. A másik kezével az állához
nyult és a hamvas, gyöngéd arcocskát csendesen maga felé fordította.
– Szeret maga, engem? – kérdezte halkan.
A kismadár ijedten nézett Szindbád két kerek, nagy szemébe, amely
arcához közeledett.
– Feleljen! – mondta mély, dudorászó hangon Szindbád. – Szeret?
– Nem tudom, – szólalt meg a leány. – Még sohasem szerettem senkit. Csak
annyit tudok, hogy mióta nálunk volt, azóta sokszor, ha nem aludtam
éjszaka, a fejemet a kezembe fogtam és úgy ültem az ágyban. És csak
akkor aludtam el, amikor a névjegyét a párnám alá tettem. A párnára az
arcomat nyomtam és jól esett csendesen, hosszasan sirdogálni. A könnyek
végigfolytak az arcomon és lassan álomba ringattak. Aludj, aludj, –
sóhajotta egy hang a fejem felett, talán a régen meghalt édesanyám
hangja. És így aludtam el minden éjszaka. Sok-sok hóvirágot láttam
nyilni a hegyek között és szinte hallottam a megolvadt patakok sürgő,
sistergő folyását. Mert többnyire ez volt az álmom…
A kerek, nagy szemek mind közelebb jöttek a Fáni arcához. A leány
ijedten hunyta le a szemét és a fejét lehajtotta. Szindbád ekkor
hosszasan és forrón megcsókolta az ajkát. Egyszer vagy kétszer… A leány
ajka puha és tikkadt lett, amint a belső tüz megmelegítette. Az arca
nedves lett, valamint a hónalja is, ahová eltévedt a Szindbád fürge
keze. – A kocsi lassabban gurult, majd megállott a kis vendéglő előtt,
ahonnan cigány-muzsikások zenéje hangzott. Nos, kis primadonna, – mondta
enyelegve Szindbád, – helyben vagyunk. Később, ha nagyszinésznők
leszünk, nem fogunk erre a helyre járni. De most még jó ez nekünk. Jó
nekünk a „Kerek alma…“
Vigan és ünnepélyesen a leány karja alá nyult és régi hódításai
utmutatása nyomán, ruganyos, tüntető lépésekkel a kis vendéglőbe a
kismadarat bevezette. És most már nem gondolt többé arra, hogy jó és
engedelmes gyermeknek született. Csak az élet rontotta el.
*
A „Kismadár“ tehát Pesten maradt.