visszafojtva, leste az öltözködő nőket. Fehér vállak, fehér térdek és
meztelen nyakak jelentek meg előtte a keskeny résen, amelyben aranyosan,
pirosan hintázott a lámpás sugárkévéje, de azt nem tudta, hogy kinek a
nyakát, vagy vállát látja. Az ütőere erősen lüktetett a halántékában és
hangyák szaladgáltak a hátában, térdében. A lámpásra valaki piros
papirernyőt dobott és a piros fényben káprázva látta a feketeharisnyás
lábakat, majd a fehér női ruhákat.
– Istenem, a harisnyakötőm, – siránkozott az előbbi lányhang.
Most egy fehér gömbölyűség, egy nadrágos női alak közeledett a
deszkaréshez és a deszkához nyomódva, igazította cipője szalagját.
Szindbád arcában érezte a női test szagát és erősen beleharapott a
deszkába.
Aztán csendesedett az öltöző. Az ajtót sokszor és hangosan felnyitották,
puder és parfüm repkedett a levegőben, felrugtak egy söröskancsót és az
utoljára maradott két szinésznő halkan és megfontoltan beszélgetett
valami nagyon érdekes dologról. A keztyügombja pattant és az egyik
szinésznő a földre köpött.
– Pfuj – mondta, – igazán azt akarta?…
A másik halkan, bizonykodva felelt, aztán csendesen, macskadoromboláshoz
hasonlóan nevetni kezdtek mind a ketten és eltávoztak, mielőtt a lámpát
lecsavarták.
Szindbád levette a kalapját és néhány remegő, bizonytalan lépést tett a
fabódé mellett… Most fehér, illatos kabátban, tollas nagy kalapban és
kezében virággal elsuhant mellette a félhomályban egy nő… A hársfák
között álló petróleumlámpás megvilágította gödrös arcát és hajlott
orrocskáját, valamint merészen ivelt szemöldökét.
– Kezét csókolom – mondta Szindbád halkan, gyorsan és mereven állott,
anélkül, hogy eszébe jutott volna kalapját levenni.
A nő féloldalra fordult, a szeme bizonytalankodva nézett a félhomályba
és mert kissé rövidlátó volt, összehunyorította a szempilláit.
– Ah, maga az?… – kiáltott fel csengő hangon, amely úgy csillámlott
Szindbád előtt, mint a folyóvíz a holdsütésben.
– Hogy is hívják? Furcsa neve van. Igen: Szindbád… Köszönöm a csokrot.
Most már turbékolt a hangja, amikor keztyüs kis kövér kezét
előrenyujtotta és szabadon maradott fehér felöltője széjjelnyilott.
Kövér, alacsony asszonyka volt, a bluza hanyagul volt a szoknyába kötve
és néhány nyitva felejtett gomb révén látni lehetett fehér ingét.
Szindbád közeledett és gyorsan kezébe vette a kis kezet. Két-három
csókot nyomott az izzadt cérnakeztyüre és a karperecek megcsörrentek a
szinésznő csuklóján.
– Igen, igen, – folytatta Galamb Irma, – ismerem Nagyot. Tiszteltetem…
És csókoltatom, – tette hozzá halk kacagással, amely úgy hangzott
Szindbád fülébe, mint a gyors tavaszi eső csengése a nyugodt tó tükrén.
Aztán erősen megszorította a Szindbád kezét, kissé meg is rázta.
– Isten önnel, kis barátom.
Egy-két lépést tett, de hirtelen visszafordúlt.
– Talán rám várt itt? – kérdezte és barna szemét kiváncsian nagyra
nyitotta.
– Nem, – felelt csendesen Szindbád.
(Később ezért a „nem“-ért kemény korholásban részesült K. Nagy
Sámueltől, míg Potrobányi ur helyeslőleg kiáltozott: „Nagyon derék, így
kell bánni az elkényeztetett nőkkel!)
Galamb Irma gyorsan összehuzta mellén fehér felöltőjét.
– Az este hűvös, – mondta finomkodó hangon, mint a francia
szalondarabokban szokás, – Szindbád ur, megengedem, hogy elkisérjen…
Szindbád – bár már tizenhat esztendős elmulott – néha ostobaságokat
mondott:
– Nevelő uraim a Hársfában ülnek és bizonyára várnak.
Galamb Irma kétszer is végignézett az ifju Szindbádon, a szempillája
furcsán megreszketett és a homlokán is olyanformán mozgott egy
kiszabadult hajfürtöcske, mintha a szél fujdogálta volna.
– Furcsa ember! – mormogta csendesen.
Közelebb lépett az ifjuhoz, hogy Szindbád erősen érezte ruhájának és
nyakának szagát. A fehér felöltő valahol meg is érintette testét és
érezte, hogy erősen ajkához nyomódik a szinésznő keztyűs kezefeje.
– Remélem, hogy holnap délután eljön hozzám uzsonnázni? – mondta
csendesen és komolyan.
– Ketvényi urat is elhozzam? – kérdezte Szindbád.
Az alacsony nőcske csendesen meghintázta gömbölyü mellét, mint egy
madár, aztán közömbösen mormogta:
– Ha ugyan eljön az öreg bácsi?…
Megperdült és gyors, könnyü léptekkel ment a nagy fák alatt.
A lámpafény még megcsillant kicsinyt megemelt szoknyája alatt a félcipőn
és a magas francia sarok kissé ferdének, kifelé hajlottnak látszott.
A HÁROM MUSKATÉROS.
A Hársfában egy fiatal falusi földesur muzsikáltatott csendesen, régi
magyar nótákat. Az asztala már megtelt üres boros- és savanyuvizes
üvegekkel, talán éjfél is elmulott, de a cigányok fáradhatatlanok voltak
a nótákban. A földes uraság ugyanis körülbelül már egy órája indulóban
volt, felállt, aztán megint leült helyére, tehát nem volt tanácsos
abbanhagyni a muzsikálást. A csendben, a néma hegedük mellett könnyen
tovaillannak a rózsaszinü felhők, a holdas, szerelmes esték, a nyárfa
sóhajtása és a messze lévő szép leány, vagy asszony hangja, csókja,
ölelése, amely dolgokat a jó cigány hegedüje hangjaival a hallgatója elé
szokott varázsolni. Maradjon tehát helyben a mámor, amely a muzsikus
cigányok legrégibb barátja és segítője. A bugyellárís felnyitásánál
szólanak a legszebben a hegedük az egész földkerekségen, művész lesz
ekkor a ragyabunkó, törpe nagybőgős is és a félszemü kontrás
megfeledkezvén magáról, szabályos prim-hangot játszik, midőn a
bugyelláris a zsebből előkerül… Husz szempár, husz fénylő, csillogó
szempár kiséri el utjában a pénzestárcát, – a Hársfán kivül, az ablak
alatt lábujjhegyre emelkedik a meztelen lábu, pirosnadrágos bőgőhordozó,
mert a hegedük hangja jelenti neki is, hogy itt van a pillanat, amikor
érdemes kukucskálni az ablakfüggönyön.
A földesurat az ajtóig kisérte a banda, miközben Potrobányi ur (aki
neveltjével, Szindbáddal és K. Nagy Sámuellel egy sarokban foglalt
helyet a csendes mulatozás alatt), lelkesen a Szindbád vállára csapott:
– Tanulja meg, kis gazdám, hogy az előttünk lefolyt mulatozásban példás
virtust mutatott be a derék földes uraság. Ha majdan önszárnyain repül
tova a nagyvilágban, soha se felejtse el, hogy a mulatozásban a
csendesség, az ivásban a józanság, a játékban és a szerelemben a
féktelenség diszíti a férfiut. Ha király volnék, nyomban rendjelet
nyujtanék át a derék földes uraságnak Sajnos, nem vagyok király…
– Ezt én is sajnálom, – dörmögte a pipaszár mögül Ketvényi Nagy Sámuel
és a poharakat arányosan megtöltötte parádi vizzel és borral. Reszkető
kezével felemelte a poharát:
– Tehát: Irma üdveért!
Potrobányi ur kigombolta az inggallérját és a nyakkendőjét a fogasra
vetette, haragosan fujt, sértődötten koccintott, de a poharat fenékig
ürítette.
– Ördög vigye! Hát éljen. Jövő héten ugy is falura költözünk.
Szindbád semmit sem szólott, csendesen, melegen sóhajtott és a szeme
előtt holdfényben csillámló folyóvizet látott, mint akkor, estve, amidőn
a szinésznőt megszólította.
A nyitott ablakon a hársfák illata lengett befelé, a levelek között
könnyü szellőcske repült át, mint egy kis madár és ekkor láthatóvá lett
a messziségben egy fénylő csillag.
Ketvényi Nagy köhécselve tömködte a pipáját és az arca, orra már
lilaszinü volt. Mintha valami álarc lett volna az arcán. A vonásai
fénylők és merevek, mintegy viaszból formálva. A bor álarcát az öreg
szinész arcára helyezte.
Titokzatosan, csendesen és Szindbádról Potrobányi urra tekingetve
beszélt. A szavakat olyanformán ejtette ki, mintha édes bort
szürcsölgetne télen a kályha mellett…
– Először persze a direktor szeretője volt, mint Pápai, a sugó (barátom,
egykor titkárom, kutyám, ócska csizmám) értesített, de a direktorné
letépte a kontyát és megkarmolta az arcát. Majd a rendező következett,
sokáig élt házasságban a tenorral, legutoljára a zenekarbeli dobossal
szürte össze a levet. Volt valahol egy katona is, aki eladósodott,
máskor egy borbély magára lőtt az ablaka alatt. Öreg édesanyja és tanuló
öcscse van Pécsett, azoknak pénzt küld, azért nincs egy jóravaló
szoknyája sem. Azelőtt szerette a pezsgőt és öreg urakkal reggelig
ivott, de ez hangjának megártott. Valahol van egy fiacskája is… Talán
éppen az öcscse a fiacskája…
A köhögés megakasztotta a nyugalmazott szinművészt a további
előadásában, Szindbád ábrándozva nézett a sötét fák közé, mig Potrobányi
ur hümmögve vakarta körmével a savanyuvizes dugaszt.
– Szerencse, hogy jövő héten ismét falura költözünk, mert végül mégis
csak agyonütne bennünket az öreg tekintetes ur.
A vén szinész kipirosodva, kissé fuldokolva hajolt előre és kezét
olyanformán illesztgette szája elébe, mint mikor a szinpadon „félre“
szólanak a régi szinészek.
– A kertek alatt lakik… Pápai, elnyűtt bocskorom délután mutatta a házat
és az ablakot… Kis kert van az ablak előtt… És hajdanában, azaz, hogy
nem is olyan régen, magam is sokat másztam be ablakokon, sokszor majdnem
le is ütöttek.
– Nagy kár, hogy agyon nem ütöttek – vélekedett Potrobányi ur.
K. Nagy kinyujtotta öreg karját:
– Van, volt itt erő… Tehát beszéljen csak, kis gazdám, hogyan is mondta
Irma? Nos? Azt mondta: a szeme és az orra tetszik nékem, puha haja is,
de az álla már nem tetszik?… Ezt mondta Irma?
Szindbád rózsaszinü arccal bólintott.
K. Nagy Sámuel köröket irt le a pipaszárral a levegőbe és szurokszinü
kis szeme élénken mozgott ráncos szempillái alatt. Megtöltötte a
poharakat.
– Igyunk, no. Az ital bátorságot ád… Becsületemre, nagyon illatos,
pompás mágnásasszonyka lehet ez az Irma. Neked talán nem tetszik,
Potrobányi ur?
A zsiroskabát szinte ropogott a kövér vállakon, amikor Potrobányi ur
lustán megmozdult:
– Hiszen jóravaló fehércselédnek látszik, de az öreg tekintetes ur se
kutya…
– Jól van – felelt gyorsan a vén szinész és csendesítőleg terjesztette
ki a tenyerét, – hiszen nem is arról van szó… Éppen csak azt gondolnám,
hogy ha már idáig nevelgettük az ifju urat (és ravaszkodva kacsintott
Szindbád felé), ezután se vegyük le róla a kezünket… Mondom, az ablak e
forró éjszakán nyitva van, és nincs is nagyon magosan… Szindbád ur
fürgén ugrik és mi majd loppal vigyázunk, hogy minden jól sikerüljön…
Csak egy csipkefüggönyke van az ablakon, amelyet a szellő éppen olyan
könnyen félrehajlít, mint egy kéz… Ő majd felébred és halkan, félig
álmában tudomásul veszi, hogy az ifju Szindbád térdepel ágya előtt.
– Hová gondolsz, vén gazember? – kiáltott felháborodva Potrobányi ur. –
Fölébred, lármát csap és holnap akár nyakunkba vehetjük a világot, az
öreg tekintetes ur pisztolya elől…
K. Nagy csöndesen, fulladozva nevetett, mintha a tüdejében egy rossz
verkli sipogna:
– Nem csap lármát… Becsületemre, csak egy kís csipkefüggöny az egész,
amit félre kell huzni. És mi lesbe állunk az ablak alatt… A szemünk már
rossz Potrobányi ur, a szivünk rothadó fűzfatuskó, de a fülünk az még
ugy-e bár nagyszerü, meghallja a csókok csattanását és a suttogva
elmondott szavakat? Adjuk meg a fülnek is, ami őt megilleti, hisz a
szegény embernek egy jól sikerült nyujtózkodás is örömet okoz.
– És ha segítségért kiált? – aggodalmaskodott Potrobányi ur és ízzadó
üstökét megtörülte.
A vén szinész legyintett a kezével és a szeme úgy villogott, mint a
rókáé:
– Ha már idáig elnevelgettük Szindbád urat, hütlenség volna őt most
cserben hagyni… Ketten majd csak felemeljük az ablak párkányig, az éj
csendes és meleg, kedves álmokat hordozó… Talán éppen a szépszemü,
széporru és puha, fekete haju Szindbádunkkal álmodott a kedves hölgy,
midőn az ifju csókját ajakán megérzi… Az én időmben – nem is olyan régen
– a nők mezítelen karjukat az ilyen pillanatokban kinyujtották és
lassan, de erősen átkulcsolták az illető nyakát és a nyak felett imára
kulcsolva kezüket, halkan sóhajtották: édes, jó kis istenkém…
Reszkető kezével megsimogatta a Szindbád kabátját:
– Van-e bátorsága, kis gazdám? – kérdezte hizelkedve.
Szindbád hideglelősen reszketett, de nyomban talpra állott:
– Bátorságra tanított mindig az atyám, – mormogta és félénken, védelmet
keresőleg nézett Potrobányi urra.
A kövér, lompos ember ellenben elvörösödve sütötte le a szemét és vastag
ujjaival szórakozottan dobolt az asztalterítőn. Verejtékezett a homloka
és nyögve mondta:
– Igaz, az öreg tekintetes ur mindig azt parancsolta, hogy bátornak
neveljük az ifju urat.
Lesütött szemmel felállott és követte a vén szinészt. Ketten közrefogták
Szindbádot és lassan, csendesen megindultak a nyári éjben. A fákon egy
kis madár csipogott álmában és messzire halaványulni kezdtek a
csillagok.
– Ilyenkor van a nőknek a legédesebb álmuk, – szürcsölte a szót fogatlan
szájával K. Nagy.
A hosszuszáru pipát olyanformán fogta kezében, mint egy kardot és az
alvó kisvárosi utcára mutatott:
– Arra kanyarodunk be a kertek alá.
AZ ÁLOMBELI LOVAG.
A kertek alatt lakott Irma, vadszőlő borította a ház falát és a
fehérrámás ablakok a hajnali szürkületben tompa fénynyel világítottak.
Távol a liget sötétkék faóriásai borongtak némaságukban, valahol hárs és
orgona illatozott. Az utca tulsó során mély árok huzódott, amelyet olyan
bujasággal leptek el a bokrok, mintha az lett volna a hivatásuk, hogy
alaposan elrejtsék mindazt, ami a mély árokban és árok környéken
történni szokott. Szindbád tizenkét-tizenhárom esztendős korában gyakran
leste meg az árok mélyéből a bokrok között csókolózó szerelmeseket. A
kisváros szerelmesei kis szobalányok vagy tilosban járó menyecskék, a
mély árok bokrai alatt megtalálták mindazt, amire a szerelemnek szüksége
van. Csöndet, magányt, fölöttük a csillagos eget, lábuk alatt a puha
pázsitot… A szerelmesek távozásával Szindbád gyakran felkereste a
bokrokat, a letaposott pázsitokat, ahol az imént még csókok csattogtak.
Ábrándosan felsóhajtott: vajjon lesz-e valaha pepita-nadrágja, mint a
gyógyszerészsegédnek, aki az imént e helyt a varróleánykával enyelgett?…
Vagy jön-e idő, amikor kis lovaglóvesszőt hord csizmaszárában, mint az
előbb látott legény, aki a szégyenlős szobalánykával itten sétálgatott?
(Az esztendők elrepülnek és Szindbád sohasem jutott el ezekre a helyekre
barátnőjével karján.)
… Most lappangva és óvatosan haladtak a bokrok szélén, mialatt Ketvényi
Nagy Sámuel, a nyugalmazott szinész, lábujjhegyen lépegetett az élen,
mint hajdanában a színpadon a Rip van Vinklében. A harmatos fák között
fölröppent valamely éji madár és a levelek zörrenésére mindnyájan
megállottak.
– Legjobb volna aludni menni – ásított hátul Potrobányi ur.
– Én is álmos vagyok – vélekedett az ifju Szindbád és fázósan
mélyesztette kezét zsebébe.
– Álmosság? – nevetett hangtalanul a vén szinész. Én sohasem voltam
álmos. A hölgyek nem szeretik az álmos embereket. A kövér polgár a hasán
hortyog, míg a csábos éjjel a polgárné ablaka alá vonzza a poétát. Amott
a ház és a hársfák szeliden állnak a ház körül, mint barátságos öreg
nénikék. Most csöndesen haladjanak… Csak csöndesen… Bár sötét az éjjel,
nem megyünk mi szé-é-éjel…
Halkan, rekedten dudolta a Rip kardalát és a mélyebb regisztereknél
elismerést zsaroló pillantással nézett Szindbádra. Végre is Potrobányi
ur megsokalta a dudolgatást, amelyet K. Nagy sehogy sem bírt befejezni.
– Dobbal nem lehet verebet fogni – dörrent közbe. – Megbolondultál, te
vén komédiás?
A kerítés alacsony volt és hajdanában fehérre és zöldre volt mázolva, az
ajtó kidőlt és a rács hiányos volt.
– Azt hiszem, a mogorva Gogolyák a ház tulajdonosa. Bizony, több gondja
lehetne a háza jókarban tartására – mormogott Potrobányi ur, amíg a kis
kapun belépdelt.
A kert végében volt a nyitott ablak, alig embermagasságnyira a földtől
és mint K. Nagy Sámuel előre megjósolta, csupán egy rózsaszinü
csipkefüggöny lengett az ablakon. A függönyön csillagalaku figurák
látszottak, a hajnali derengésben mozogni látszottak a csillagok és
valahol, talán éppen odabent a szobában, megszólalt a kakukos-óra.
Négyszer szólott a kakuk… Potrobányi ur elégedetlenül vonta elő nadrágja
derékzsebéből tányérnagyságu zsebóráját és szuszogva csóválta a fejét.
– Nalám öt perc mulva fél négy.
Szindbád borzongva nézte a nagy zsebóra előjövetelét és eltünését a
vastag derék körül és magában rendkivüli módon csodálkozott Potrobányi
úr nyugalmán. Mintha a vizbeugrás előtt nézné meg valaki az óráját… K.
Nagy Sámuel ellenben olyan izgatottan hadonászott a kezével, mintha
görögtüzes darabot rendezne a színpadon… Rekedtes, csuklós hangon
vezényelt.
– Most, most… Potrobányi emeld fel az ifjuurat.
A kövér ember ledobta kerek kis fekete kalapját a földre, megnyálazta a
kezét és homlokán kidagadtak az erek, amint Szindbád lábába
kapaszkodott. A szinész hátulról tolta. Szindbád csupán a két idős féfiu
furcsa szuszogását hallotta, amíg az ablakig emelkedett, aztán az
ablakba kuszott. Egy pillanatra hátranézett. A fák ritkuló lombjai
között a kisvárosi templomtorony hamuszürke árnyékát látta a háztetők
közül kiemelkedni, egy felleg uszott világoskéken a torony mögött és egy
közeli ház kéményéből fodrosan, mint az öreg ember pipájából, a halovány
füst szálldosott fölfelé.
Lecsuszott az ablakból a szobába és a nevelők ezzel eltüntek előle. A
függöny előtte volt és úgy dobogott a szíve, hogy egy lépést sem birt
előre tenni. Csak állott a helyén és várta, hogy valami rendkivüli dolog
fog történni. Talán jön K. Nagy és megragadja a karját, hogy előrevigye…
De nem az történt.
Egy perc mulott el, vagy egy óra… valaki csendes, nyugodt hangon
megszólott a szobában:
– Maga az, Szindbád?
A hang az első pillanatban idegenül hangzott, mintha hosszu hallgatás
után szólalt volna meg valaki. De az utolsó szótagnál már világos volt
Szindbád előtt, hogy odabent Galamb Irma szólalt meg és korántsem érzett
nagyobb ijedelem a hangjában.
Szindbád tehát félretolta a függönyt és csöndesen előrelépett a sötét
szobában. Erős parfüm-és szappan-illat csapódott az arcába. Tétovázva
megállott.
– Az istenért, fel ne döntse a virágállványomat! – mondta az előbbeni
hang. Aztán női ruha suhogása hallatszott, egy kis papucs olyanformán
csattant, mint egy nagy csók és meleg, sima női kéz érintkezett Szindbád
kezével.
– Erre jöjjön, fiam és ebbe a székbe üljön. Szindbád egy karosszékben
érezte magát és még arca körül lengett az előbb érzett női ruha illata.
Kimeresztette a szemét, miután egy pillanatig lezárva tartotta, hogy a
menydörgős menykő ne éppen a szemébe csapjon. A félhomályban sötét
butorokat látott. Kerek asztal előtte, rajta valami madáralaku tárgy,
talán névjegytartó és a háttérben homályosan villant meg egy ovális
tükör és az ágy a háttérben fehér kendővel letakarva – a párnák, mint
enyhe halmok a láthatáron.
Göndörkés hajfürtjét látta először, amelyet enyhén csillogtatott meg a
hátulról jövő derengés, mint álmában látja néha az ember a szelet, amint
az álomtavak barna vizét csillogtatja…
Ez a fuvalomhoz hasonlatos derengés lassan folydogálta körül a
fehérköpenyeges alakot. A köpeny (Irma színpadi belépője) ismerős volt
Szindbád előtt, jól tudta, hogy arany huszár-zsinórok diszítik a vállnál
és a mellnél. De a zsinórok most feketék voltak. A sötétben maradott
arcból valami kedves melegség sugárzott, amely melegség hasonlatos volt
azoknak a csókoknak a melegségéhez, amelyeket álmában vált az ember a
párnájával.
– Furcsa, hogy itt van, Szindbád – mondta most csendesen, barátságosan
Galamb Irma és a hang hallatára kialakult Szindbád előtt a sötétben lévő
arcoska. Látni vélte a kissé hajlott, finom, érzéki orrot, amelynek
lüktető mozgása, rózsaszinü árnyéka először megigézte. A gyöngéd, kékes
árnyalatot az ajk fölött csaknem úgy látta most is, mint a szinpadi
lámpa fényében, az operettebeli fátyoltánc alatt. A kedvesen gördülő
ajk, amely néha egy sirva-nevető gyermek ajkára emlékeztetett, most
nyitva volt és mögüle a fehér fogak elefántcsont-kerítése elővillant. A
barna szempár álmosan, de kiváncsian tapadt Szindbádra, mintha valami
elröppenni készülő álmot figyeltek volna a szemek, kék hajnalban
felébredve és a vánkosra könyökölve, míg az álom csöndesen szállong az
ágy felett, mint egy fáradt, pihenésre térő lepke.
Kinyujotta meleg, könyökig, meztelen karját és a kezével megérintette a
Szindbád arcát. Aztán az ujjak a hajhoz is eltévedtek.
– Milyen furcsa, hogy most itt van Szindbád, mert hisz az előbb álmodtam
magával. Sárga libuskákat, sárga virágokat láttam. És apró gyermekeket.
Mintha a gyermekek maguk is sárga virágok lettek volna… Egy madáralaku
sötétkék felhő lebegett a fejem felett és valahol egy kis gyerek sírt…
Valahol egy vén, korhadt tüzfa alatt a sötét patak partján. Maga hosszu
lábaival sietve jött a réten keresztül. Minden lépése akkora volt, mint
mértföld, de azért csöppet sem látszott félelmesnek. És ekkor én
felöltöztem, az ablakhoz ültem és várni kezdtem.
A Szindbád ajkához tévedt a keze és Szindbád megcsókolta a kezet.
A szinésznő előre hajolt, a térdét átkulcsolta a kezével és gyorsan,
szenvedélyesen beszélt.
– Én nagyon szerencsétlen voltam eddig. Üldöztek, nem szerettek,
nyomorult, boldogtalan teremtés voltam. De most boldog vagyok, mert maga
kedves fiam megjött az álmaimból. Ugy jött, ugy érkezett, mint ahogyan
az álmokban szokás. Ifjan, szépen és rajongva… Nem kérdezem, hogy mi
hozta ide. Itt volt és én boldog vagyok. Ha reggelre meghalnék, akkor
volnék a legboldogabb, mert ugyan mi történhetik már ezután velem az
életben?… Semmi, ugy-e, semmi?…
Elhallgatott és kiterjesztett karral állott meg a szoba közepén. A
köpenyege széjjel nyilott és erős női illat áradt Szindbád arcába.
Szindbád gyorsan közeledett, de a szinésznő megriadva hátralépett.
Karonfogta Szindbádot és az ajtó felé vezette. Az ajtón kétszer
megfordította a kulcsot. Fázva, remegve, könybeborult szemmel nyitotta
ki az ajtót.
– Menjen, mert virrad…
Az ajtónyiláson még kidugta a kezét és az ifju azt megcsókolta.
Aztán kétszer fordult a kulcs a zárban.
SZINDBÁD TITKA.
Minden embernek van valami titka, amelyről soha sem beszél életében.
Régen elmult dolgok, szégyenek, kalandok, szívfájások és lelkipofonok.
Az volna a legérdekesebb olvasmány, amelyet a halálos ágyán mondana el
valaki őszintén, igazán: a titkokról, amelyekről az életen át
hallgatott. Szindbád titka, – miután a hajós már úgyis réges-régen
meghalt és ha látni vélték is őt némelyek tegnap vagy tegnapelőtt a
korcsmában borozgatva, vagy éjjel az utcán bandukolni, azok nem az igazi
Szindbádot látták, csak kisértő szellemét, – Szindbád titka a következő
volt: