csengő gombját hosszasan megnyomta.
Szindbád csodálkozva nézett a leányra:
– Nos? Már elválunk egymástól? Hisz még meg sem ösmerkedtünk! Engedje
meg, hogy szobájába kisérjem, idekünn hideg van, megfáztam.
– Máskor uram.
– Szép gyermekem, nem bánja meg, ha szeretni fog…
– Máskor uram. Most valami dolgom van otthon. Kérem, maradjon itt a ház
előtt. Valami virágot vagy egyebet ledobok önnek ablakomból, ha szobámba
értem.
Igy szólt a leányka és ugyancsak kellett vigyáznia, hogy a fojtogatott
zokogás el ne némítsa hangját. A kendő alatt forrón és erősen
megszorította Szindbád kezét.
– Ön jó fiunak látszik…
A kapu e percben felnyilott és a leány kendőjét arca elé rántva,
gyorsan, titokzatosan besurant a kapun. A kaput dörmögve vágta be valaki
és Szindbád elégedetlenül tett néhány lépést a ropogó havon.
– Bolond kis teremtés – dünnyögte.
Néhány perc mulott el. Az éjszaka, a hajnal nagyon csendes volt a
Nefelejts-utcában. Hallani lehetett, hogy valahol messze döcög egy
szekér… Ekkor odafönt, a magasban hangos robajjal nyílott el egy ablak.
– Odalent van uram? – kiáltotta egy gyönge hang nagyon messziről.
Szindbád a magasba fordította a fejét.
A szürke felhők alól, a hideg magasságból egy fehér lepke szálldosott
lefelé. Egy fehér madár röpült le a téli éjben a havas föld felé. A
virágárusnő volt, aki levetette magát a ház harmadik emeletéről.
Szindbád, mint babonás ember, később egy marék véres havat vett a kezébe
és magában azt gondolta, hogy a szegény leány kiomlott vére feloldozza
őt eddigi balsorsa alól. Csillaga ujra felragyog és hajója szerencsés
szelekkel röpül tova.
EGY RÉGI UDVARHÁZBÓL.
Abban az időben, amikor Szindbád sihederfiu volt, még sok minden
másképpen volt elrendezve a földi téreken. Szindbádnak tekintélyes és
gazdag apja volt, aki szeretett lóra ülni és tavaszi reggelen a nedves
határban nyargalászni. Keveset és ritkán beszélt, mintha rendkivüli
módon leereszkedne, ha száját szóra nyitja. A rókát vörös frakkban
kergette, az agarait többre becsülte az asszonyoknál és házánál mindig
meg volt terítve az asztal fehérrel, ezüsttel, a konyhán éjjel-nappal
füst kanyargott a falusi ház tetője felé. A kapun címer volt kőből, a
kapu körül százesztendős jegenyék hintáztak a szélben. A tanyaház
egyszer leégett és Szindbád apja nagyon sajnálta a gólyafészket, amely a
házzal égett. Százesztendő óta jártak a fészekre a gólyák és Szindbád
apja szégyenkezve kérdezte: hová teszem őket tavaszszal? Máskor pénzt,
nagyon sok pénzt elveszített az Arany Bikában, ahol környékbeli urakkal
kártyázott. A kártyázás soká tartott, talán napokig és ezen idő alatt
otthon megveszett egy Szerda nevű tarka kutyácska, amely egykor, a
vásáron Szindbád apjának lábanyomához csatlakozott. A kutyát
megkötötték, gyógyították, de már segíteni nem lehetett. Portobányi ur
végre elhozta rozsdás flintáját, a flinta akkorát dörrent, mint egy ágyu
és a kis tarka eb véresen elnyulott. Portobányi ur ezután nyomban
elszökött a háztól, mert hiszen előreláthatóan Szindbád urapja
hazaérkezésekor a flinta másik csövét beléküldené. Csak egy hét mulva
merészelt a tanyáról visszatérni Portobányi ur, hogy folytassa az ifju
Szindbád nevelését. Szindbád urapja akkor már csak egy megvető
pillantásban részesítette és egy félesztendő mulva, karácsony estéjén
megkérdezte a nevelőt:
– Nem lehetett megmenteni azt a kutyát, Portobányi?
Portobányi a megszólításra büszke örömmel magyarázta el a Szerda
megveszésének történetét, de Szindbád urapja többé nem nyitotta ki a
száját.
– Gyerünk aludni, ifju uram – mondta tehát Portobányi ur Szindbádnak és
az asztaltól elmenőben, hatalmasan rálépett Ketvényi Nagy Sámuel lábára,
– „Gyere te is, vén komédiás“ dörmögte lecsüngő bajusza alatt.
*
Az ifju Szindbádnak két nevelője volt. Portobányi öreg író körülbelül
már akkor került a házhoz, amikor Szindbád véglegesen még meg sem
érkezett. Portobányi ur akkoriban vándorlással foglalkozott, utazott
tengelyen, vagy az apostolok lován és szenvedélye a versírás vala.
Lakodalmak és keresztelők, torok vagy installációk nem nélkülözhették
Portobányi urat. Elhagyta Pestet, ahol meglehetős sikerei voltak az
irodalomban, – Balás Sándor néha kezet fogott vele a Komlóban és
Lisznyai szürét viselte ünnepnapon, – a vidékre tért meg, ahol még az
emberek romlatlanok és megbecsülik a költői tehetséget. „Pityi Palkó“
címen élclapot szerkesztett a vidéki városkában és szabót, csizmadiát,
korcsmárost versekkel fizetett ki. Szerette a szőlőlugasos kis
borméréseket és állandóan hajadonfővel járt, hogy ne kellessen senkinek
előre köszönnie. Míg Szindbád mellett nevelősködött, haját sokszor le
kellett nyiratnia és az öreg hajdu keményen megberetválta vasárnapi
reggeleken. Akadtak néha ócska lovaglónadrágok a háznál, amelyeket
Portobányi urnak kellett végleg elviselni, de a legkellemetesebb
foglalkozás mégis csak a ház vendégeivel való mulatozás volt. Ivásnál,
játéknál és egyéb szórakozásoknál gyakran helyettesítette Portobányi a
házurát. Ünnepélyes és méltóságos volt és az ifju Szindbádot gyakran
oktatta, hogy legelőször a papokat kell leitatni a fehér asztalnál, mert
amíg a papok józanok, semmiféle mulatságos dologról nem lehet
beszélgetni.
– Ne sajnáld az esperes urtól a vörösbort! – mondta komoly és megfontolt
hangon Portobányi a tanulószoba csöndjében, midőn megunta a latin
auktorokat.
A nyugalmas életmódban meghízott, megtermetesedett és a szeme kidülledt,
mint a gazdag falusi biráké. Mély torokhangon beszélt és szerette
csufolni a tanítót vagy a kántort az asztal végein. A tréfáit telihangon
mondta el (a kántor tiszteletteljesen és meghatottan nevetett) és a
szemét kérdőleg gurította körül az asztalon. Egészben véve tekintélyes
és ünnepélyes férfi volt és mint öreg író, titkon lenézte még az esperes
urat is. Legalább az ifju Szindbádnak gyakorta magyarázta, hogy az írók
a legelső emberek a világon. Kár, valóban nagy kár, hogy a környéken
mindenki tudta, hogy e tekintélyes és tiszteletreméltó férfiut csupán
Portobányi urnak hívják.
*
Ketvényi Nagy Sámuel sokkal későbben került a vidéki házhoz. K. Nagy
Sámuel megérkezésének legfőbbképpen a kántor volt az oka, aki valami
betegségbe esett és a doktor eltiltotta az italtól. A kántor, a doktor
receptjével a zsebében, egyszerre furcsa hangon kezdett beszélni
Portobányi urral. Fenhéjázó lett és goromba, mint akár az uradalmi
fiskus és helye az asztal végén üresen maradott. Portobányi ur eleinte
dult-fult mérgében, hogy többé utolsóbb ember nem akad nála a hosszu
asztalnál, sem az egész házban és fogcsikorgatva mondogatta:
– A gazember csak azért betegedett meg, hogy engem kijátszon.
A kántor gunyosan integetett a tulsó sorról, ha sétáinkban véle
találkoztunk és kezében a doktor céduláját lobogtatta. A „Pityi Palkó“
hasábjairól így lassan leszorult kántorunk alakja, míg Portobányi ur
elcsendesedett, elgondolkozott, szelid lett és olyanformán gubbasztott a
végtelen asztal mellett, mint egy telelő sün.
– Nos, amice – kérdezte egyszer kegyes hangulatban az esperes ur, – hogy
vagyunk az anekdotákkal?
Portobányi ur szolgálatkészen kezdte rá:
– Elment egyszer a cigány a zsidóhoz…
Ám a hangja és arckifejezése olyan keserves és szomoru volt, hogy az
esperes ur jobbnak vélte elhallgattatni.
– Taceat, amice.
Azonkivül Portobányi ur erősen nekifeküdt az ifju Szindbáddal a
tanulásnak. Valamely vizsga közeledett és a nevelő bajsejtelemmel
mormogta:
– Még csak az hibáznék ebbe a nyomoruságos életbe, hogy megbukjunk
Késmárkon.
Egy napon Szindbád urapja Portobányi urat a városba küldte. Szivart,
kártyát, egymást kellett hozni a városból, valamint puskaport, amelyet a
nevelő ur mindig azzal az elhatározással helyezett el az ülés alatt,
hogy hazáig bizonyosan felrobban az egész szekér. Ilyenkor nem ivott,
nem dohányzott. Talán Szindbád uratyja is azzal a célzattal hozatta
állandóan a puskaport, hogy Portobányi ur józanul és rendesen végezze a
rábizottakat.
– Vigyázz, paraszt – mondogatta a jó ur a szembe jövő szekereknek –
lőpor van az ülésben.
És nagyot lélékzett, amikor a félkilós zacskót végre levette a
szekérről.
Azon a napon azonban minden másképpen történt.
Portobányi ur ugyan már hajnalban elszekerezett hazulról, de késő
délutánig nem jött meg a városból.
Az esperes ur – szép májusi nap volt – a vadszőlővel befutott lugasban
iszogatta a parádi vizet és bort, más vendégek a tarokkot kergették.
Szindbád urapja a szeméhez emelte a tenyerét és a távolba nézett.
– Még csakugyan felrobbant az a bolond, – mormogta csöndes
egykedvüséggel.
Már estére hajlott az idő, amikor az öreg kocsis bekormányozta a
pejkókat a nyitott kapun és a poros bricska megállott az ámbitus alatt.
A kocsin ült Portobányi ur, orra, arca piros az ivástól, a kalapja
félrevágva és a karjával átölelve tartja a mellette ülő borotváltképü,
ravasz, vékonyszáju öreges embert.
– Vendéget hoztam, tekintetes uram, – mondta akadozva, miután a lőport
átadta. – Egy régi szinészpajtásomat fogtam meg a városon. Penzióban van
az öreg. Se apja, se anyja, se semmi dolga már a világon. Vállalta, hogy
megtanítja Szindbád ifjuurat a vizsgai versezet elszavalására.
– Helyes – mondta Szindbád uratyja. – A szinész ur a kerti házban fog
lakni.
– Gyere már no, te vén gazember komédiás – kiáltotta Portobányi ur
nyerítő hangon, amely hangot a kántor betegség óta eleven ember nem
hallott – told ide azt a nyuzott képed.
Erősen hátba vágva, széles karmozdulattal penderítette most előre a zöld
felleghajtóba bujtatott vén szinészt. Az kakadu-üstökét hátrasimította
és jobbválláról balvállára dobta a kabátot.
– Ketvényi Nagy Samu, nyugalmazott magyar szinész, – mondta recsegő
hangon és jobbra-balra meghajolt.
Portobányi ur diadalmasan állott mellette és a jobb kezét az öreg
komédiás vállára helyezte, mintha csak azt mondta volna: lássátok, van
még nálamnál is hátrábbvaló ember…
A kövér esperes, aki ilyenkor már félálomban csibukozott, kidörzsölte
szeméből az álmot.
– Canis mater – kiáltott fel – mégis csak derék fickó ez ami… izé…
amicénk.
Erre Portobányi ur is meghajlott.
Később így szólt a szinészhez:
– Most pedig egyél-igyál, pajtás, amennyi beléd fér.
– Ne félj, Portobányi, nem vallasz velem szégyent, – felelt Ketvényi
Nagy, elfoglalta helyét az asztal végén és azután ott maradt.
*
A régi udvarház, ahol Szindbád felnevelkedett (Portobányi és Ketvényi
Nagy Sámuel felügyelete alatt) azon házak fajtájából volt, ahol száz
esztendőnkint egyszer ereszkedik meg az ablak vasalása. Mozdulatlanul,
pompásan megmarad minden a maga helyén, a lakók éppen ugy, mint a
székek. És a menyezetes diófaágyat, amelyben egyszer Rákóczi Ferenc
aludt (majdnem minden régi ágyban Rákóczi vagy Mária Terézia hált meg),
csak olyankor mozdítják meg helyéről, a függönyös bolthajtás alól, ha az
ágy tulajdonosa történetesen haldoklik és levegőért, a bucsuzó
napsugárért a szoba közepére, a ablakokhoz kivánkozik. A nagy ágy
megmozdul, régi nehéz székek, kerek asztalok véle marsiroznak és a kutya
vonítani kezd a kert alatt. Az eperfára a kuvik telepedik és mindaddig
hallatja baljóslatu hangját, amig a cselédek kővel nem dobálják. Tehát
Szindbád olyan házban töltötte ifjuságát, ahol kutyavonítás és
kuvikmadár nélkül nem igen szokott változás előfordulni. És nem is
nagyon változott. Szindbád uratyja még mindig többet gondolt arra, hogy
a gólyafészek a tanyaház nádas födelén épségben maradjon, hogy a régi
jegenyefák a ház körül helyükön legyenek és se kutya, se macska el ne
vesszen az ő uriházától, mint avval törődött, hogy Szindbád végtére
felnövekedett, talán tizenhat esztendős is elmulott már és mindazokat a
tudományokat kimerítette, amelyek fölött Portobányi ur és Ketvényi Nagy
Sámuel rendelkezett, amiről bizonyítványt is kapott a késmárki
liceumtól.
Portobányi ur a régi ház levegőjében és a pompásan terített asztal
mellett sehogyan sem tudott végképpen megöregedni. Azt szokta mondani:
– Ugy vagyok az esztendőimmel is, mint a borral. Iszom, iszom, akár
három napig is, kapatos is leszek bizonyos mértékig, de aztán ne tovább.
Meg maradok mindvégig egyforma állapotban.
Ketvényi Nagy Sámuel, a nyugalmazott szinész nem különben élvezte a
gondtalan, nyugodalmas életet.
– Ugy érzem magam – mondta fogatlan szájával, (ha erre Portobányi urtól
engedelmet kapott) – mintha már is borszeszben ülnék a Nemzeti
Muzeumban. Lássátok, kései utódok, ilyen az igazi magyar szinész
hajdanában! Az utolsó magyar komédiás. Mert én negyvenöt esztendeig
pályáztam ám a vidéken…
– Elég, vén fecsegő! – dörrent közbe Portobányi ur. – Ne mételyezd meg
hazugságaiddal Szindbád ifjuurunk elméjét és szivét.
Portobányi ur széles, kövér ember volt, megfeszült rajta minden ruha.
Karja, lába mind megannyi hurka, lecsüngő, vastag bajusza alól különösen
az ételek és italok nevét ejtette ki nagy csemcsegéssel. Ebéd idején a
konyha körül szaglászódott, aztán kidülledő szemmel jelentette kisebbik
gazdájának:
– Paszulyunk lesz malackörmével.
– Babunk – vágott közbe helyreigazítólag a szinész.
A Portobányi megvető pillantással felelt és csak hosszabb szünet mulva
kérdezte:
– Te vén csepürágó! Hogy merészelsz te bele szólani az irodalomba? Neked
azt kell énekelni meg szavalni, amit az írók elibed szabnak. Tehát
paszulyunk lesz és a badacsonyi hordóból hozatok fel ebédre. A
badacsonyiból!
Megforgatta a szót szájában és csettintett a nyelvével.
Ketvényi Nagy Sámuel megengedte magának tiz esztendei szolgálat után,
hogy bizonyos gunyoros mosolyt reszkirozzon meg, mondván:
– Paszuly és badacsonyi. A te studiumodnak ez a határa nagyrabecsült
barátom-uram, de én mint olyan férfi, aki a világban sokat megfordultam,
negyvenöt esztendeig pályázván a Kárpáttól az Adriai tengerig, egyéb
tudományokat is javallanék Szindbád ifjuurunknak. A nőkkel hogyan is
vagyunk, tisztelt és nagyrabecsült barátom-uram? Ifjukoromban három
feleségem volt.
(Szindbádnak felcsillant a szeme és helyeslően bólintott.)
– – A nőkkel, az isteni nőkkel? – harsogta szinpadias hangsulylyal
Ketvényi Nagy Sámuel.
Portobányi ur megzavarodva észlelte Szindbád ifjuurunk csillámló
tekintetét és szemrehányólag kérdezte:
– Vajjon nem tettem eleget kötelességemnek ebben az irányban is? Fiatal
cselédleányaink a megmondhatói, hogy hány pofont osztottam ki közöttük,
amidőn ifjuurunk ezt megparancsolta. A szép Kovács Esztit vajjon nem én
tartottam lefogva, míg fiatalurunk megcsókolta a szénapadláson, vajjon
nem én? Talán a szinész?
– Köszönet érte, kedves nevelő uram – felelte hálásan Szindbád.
– És nyáron, aratáskor, holdas éjjelen, amikor aludni nem tetszett
ifjuurunknak, nem én voltam-e, aki a kukoricacsősz kunyhójába csaltam az
aratóleányokat? Talán a szinész? Azért csak azt mondom, hogy adjuk meg a
gyomornak is, ami a gyomoré… A mi badacsonyi borunknak az egri püspök
pincéjében sincsen párja.
– Egy ital bor a hazáért sohasem árt – felelt köhécselve a nyugalmazott
szinész, – de a honszerelem után nyomban a honleányok következnek. A
második kupát a hölgykoszoruért ürítettük mindig ifjukoromban, amikor
még a nagy Széchenyi volt az ifjuság vezére. Javasolom tehát, hogy
ifjuurunkat a mezők és a rétek vadvirágai után a szalónok és bálitermek
délszaki növényeivel is megismertessük. Szép a kis kökörcsin a tavaszi
mezőségen, de milyen más illata van a szalonvirágnak, amelynek kelyhébe
francia illatszert csepegtetett a gondos kéz.
– Mit akarsz, szinész? – kérdezte kivörösödve Portobányi ur. – A
természet ellen dolgozol?
A nyugalmazott szinész állásba helyezkedett.
– Valóban – nem. Emlékszem egy ifjukori nászutamra, amelyet szekeren
tettünk meg tél derekán Virágvölgyi Herminával és a fuvarost gyakran
megállítottuk Érmihályfalva határában, hogy a kötésig érő hóban
sétálgassunk… De emlékszem Metternich hercegné budoárjára is, ahol sárga
selyemmel voltak behuzva a falak és India és Bokhara kincseit taposták
lábaim, mialatt a hercegnő szerepemet dicsérte, amelyben megigéztem…
– Vén hazug! – csikorgott Portobányi ur.
A nyugalmazott szinészt már nem lehetett letorkolni. Elbódult a saját
dicsőségétől.
– Nekem könnyü volt a dolgom, mert elegendő volt a szinpadról egy nőre
kacsintani (kacsintott), vagy egy titkos gyöngéd csókot feléje dobni
(kezével csókot dobott), hogy a nők az ölembe hulljanak. Sajnos,
Szindbád ifjuurunk nem a szinpadi pályán müködik, így kénytelen vagyok
hóna alá nyulni. A városban most kitünő társulat müködik. Pápai, a
társulat sugója egykor titkárom, barátom, kutyám, régi rossz csizmám.
Pápai, szolgálatunkra leend… Estére a városba megyünk a szinházi
előadásra.
– Őrültség – mondta Portobányi ur, de az öreg hajdu az ebéd tálalását
jelentette.
*
A legelső páholyban ültek.
Portobányi félelmetesen forgatta kidülledt szemét a páholy előrészében,
majd Szindbád következett. A háttérben izgatottan, összefont vagy
kiterjesztett karokkal állott Ketvenyi Nagy Sámuel. Szindbád uratyja
fodros ingét vette fel ezen alkalomra és haját rezedaolajjal
illatosította meg. Nyakkendőjét bodrosan a nyugalmazott szinész kötötte
meg, míg Portobányi ur piros selyem zsebkendőt illesztett a kabátja
zsebébe.
A szinpadon egy szőke, puderozott haju, selyemnadrágos, domboru idomu
hercegnő énekelt, miközben kis aranyos koszperdjával a taktust ütötte. A
fogai vakítóan csillogtak, a szeme körül mély feketeség és odabenn két
mosolygó nefelejts. Magassarku selyemcipőjében fekete harisnyájában
hintázva járt-kelt a szinpadon és a lábfejét mindig széjjelvetette. A
nadrágocskán rózsaszinü gombok voltak és ugyancsak rózsaszinüek voltak a
gombok a haloványkék kabáton, amely alól pompás melle hatalmasan
domborodott. A csuklóját csipkekézelő fedte és az ujjai fehérek voltak
és körme rózsaszinü. Kis tokája volt és a füle cimpája piros, az orra
kissé hajlott és szája égő vörös és könnyü, kedves ráncban görbülő.
Ah, ez a nő volt maga az érzékiség, Szindbád forrón és hangosan
felsóhajott.
A torkából bugó hangok törtek elő és valóban illett külsejéhez neve is.
– H.-né Galamb Irma – sugta hátulról K. Nagy Sámuel és Szindbád kezében
megzörrent a piros szinlap.
Portobányi ur (tagadhatatlan, hogy kissé meg volt hatva), bizonyos
gyorsasággal kereste elő kabátja zsebéből a szemüvege tokját és a
pápaszemet fülére igazítva, megnézte a szinlapot.
– Valóban – mondta bizonyos elismeréssel és a nyugalmazott szinész
diadalmasan mosolygott.
A hölgy a színpadon talán észrevett valamit, mert a dalocska következő
strófája az első páholynak volt szánva. Ringó csipőjével, taktust verő
kis kardocskájával a páholynak énekelte, hogy: ici-pici ki-i-is cicám…
Portobányi ur hümmögve tolta vissza a szemüvegét és míg fejét
csóválgatta, titkon megcsipte a tenyerét: álmodik-e, hisz H.-né Galamb
Irma mintha csak neki, egyedül neki énekelné, hogy: ici-pici kis cicám…
Szindbád vérpiros arccal helyén ült és félig álomban, félig ébren érezte
az arcán végigsimulni a nefelejts-szemeket. Biztatás, gyönyör, szerelem
volt abban a szempárban… Arra tért magához, hogy a függöny lecsuszik és
erős taps hangzik fel a szálában. Hátulról erősen megrázza a vállát K.
Nagy Sámuel.
– No most… most dobni csókot – hangzik a vén szinész reszelős hangja.
A müvésznő magassarku cipőjében a lámpák elé lép és gömbölyü mellét
meghajtja és hálásan mosolyog a tapsokra. Szindbád – a müvésznő éppen
odanézett – ajkához emelte kezét és félszegen, ügyetlenül csókot dobott
a szinpadra.
A müvésznő pajkos mosolylyal felelt és csipőjét megringatva, jobblábát
kissé felemelte és kéjes mozdulattal forditotta hátát a legelső páholy
felé.
AZ ELSŐ VIRÁG.
A virágcsokor, amelyet H. Galamb Irma, a vidéki szinésznő egy reggelen
ablakában talált, Szindbádtól eredt. Szindbád tizenhat esztendős ifju
volt akkor, de a bölcs öreg emberek nevelésében csaknem olyan bölcs és
öreg volt, mint nevelői: Potrobányi, az öreg író és Ketvényi Nagy
Sámuel, a nyugdijazott szinész. Igy többek között a nőkről sajátos
fogalmai támadtak az ifju Szindbádnak. Potrobányi ur csupán erősizmu
parasztlányokkal és gömbölyü falusi menyecskékkel népesítette be
Szindbád képzeletét, mig Ketvényi Nagy a vidéki szinészet mastix-szagu
világába vezette be neveltjét. Csakhamar ismerősei lettek a kisvárosi
szinház összes hölgytagjai, akiknek nagyokat köszönt az utcán és a
szinház környékén karonfogva sétálgatott a kövér komikussal. (Ketvényi
Nagy a Hársfához cimzett vendéglő kertjében, ahol a fából épített
szinház állott, régi emlékeit mesélgette az ifju kollegáknak, miközben
sürün emelgette szeméhez és orrához rendkivüli nagyságu tarka
zsebkendőjét. Potrobányi ur, aki a szinészettel való ismeretséget a
természettől, a falutól és a falu leányaitól való eltávolodásnak
bélyegezte, a Hársfa belső szobájában foglalt helyet és buzgón irogatta
emlékiratait.)
Nyár volt és a szinház körül szinte illatosak voltak a hatalmas hársfák.
A szinészek már délelőtt kugliztak és a fagolyók messzehangzóan ütődtek
a kuglizó dobjához. A nők a zöld fák alatt üldögéltek és a napsugár
pirosan tört át napernyőjükön. A női lakkcipők kivillantak a
szoknyafodrok alól és a szalagcsokrokat megmozgatta a szellő. A fabódé
hátulsó kapuja nyitva volt és a régi szinlapokkal beragasztott,
esőverte, barna falak mellett krákogva üldögélt a pepitanadrágos
direktor.
Szünidő volt és Szindbád nevelőivel a kisvárosban lakott, midőn is
esténkint az első számu páholyból csókot dobott Galamb Irma felé, midőn
az a szinen megjelent. A háttérben K. Nagy és Potrobányi urak üldögéltek
és a nyugalmazott szinész halkan dudolgatta az ismerős melódiákat,
különösen, midőn a kar a mélyebb regiszterekben müködött. Potrobányi ur
állandóan helytelenitőleg csóválta a fejét, de az előadást az első
taktustól az utolsóig a legnagyobb figyelemmel kisérte. És soha sem
fukarkodott a nevetéssel, ha a kómikus részeges figurát játszott a
szinen.
Egy napon aztán Ketvényi Nagy Sámuel előállott indítványával.
– Az ostromot most már komolyan megkezdjük. Holnap virágot küldünk
Irmának, benne névjegyet és a névjegyen néhány kedveskedő sor,
amelyeknek megfogalmazására ezennel felkérem Potrobányi igen tisztelt
barátomat.
Szindbád (ebben az időben gyakran válott arca rózsaszinüre) nevetve
helyeselt…
– Talán a gyürüt is, melyet édesanyámtól örököltem, mellékeljük a
virághoz… mondta csöndesen.
– Az nem lehetséges – felelt elgondolkozva Ketvényi Nagy – az öreg
tekintetes ur bezárat mindkettőnket a gyürü miatt. Ellenben a
virágcsokor utnak indulhat.
A csokrot piros rózsákból rakták össze („a szerelem virágai“, mondta a
szinész), és Potrobányi ur levetette réges-régen kihizott, zsiros fekete
kabátját, amidőn a mellékelendő névjegy megírásához fogott. Homlokát
összeráncolta, gömbölyű, kidülledt szemét többször végiggurította a
szobában, mielőtt a tollat a tintába mártotta volna. Aztán írni kezdett,
lassan, megfontoltan, gömbölyü betükkel.
– Ifju szivemet, kérem, fogadja kegyelmesen.
Kétszer-háromszor elolvasta fenhangon. Ketvényi Nagy dörgő hangon
elszavalta és Szindbád magában elsuttogta és komolyan gondolta.
Másnap pedig elment a virágcsokor H. Galamb Irmához.
*
Azon az estén a nevelők a fülledt szinházi levegő elől felvonás közben a
Hársfa pirosterítékes asztalához menekültek és gyorsan parádi vizet
kevertek borral. A szinházi előadásnak már régen vége volt, ám a nevelők
még mindig szokásos témájukon nyargalásztak: nyelvészeti kérdéseket
fejtegettek. Mi a helyesebb: leány vagy lány, sőt lyány?… A zenekar
régen elhallgatott és Szindbád a fabódé hátulsó kapujánál álldogált a
forró nyári éjszakában. Az ablakok nyitva voltak az öltözőkön és odabenn
féligöltözött nők sikongva nevetgéresztek, mély hangja hallatszott a
rendezőnek és egy vékony lányhang sokszor ismételte:
– Istenem, a harisnyakötőm…