otthon és ő beszélhet az asszonynyal. A kerti kavics ropogott a lába
alatt, rend és tisztaság mindenfelé. A nagy nyárfa alatt támlás pad,
előtte földbeásott asztal, mint a regényekben. Az üvegajtó rézkilincse
fénylett és az ablakokban rózsaszinü, meg fehér csipkefüggönyök
látszottak. Csöndesen ment el a ház előtt, az ablakok előtt és valahol
egy ablakon (inkább érezte csak, mint látta), megmozdult a
csipkefüggöny.
A várószobában egy nagy, gömbölyü arcu óra ketyegett a falon, a
hosszulábu fekete mutatók kifent bajuszhoz hasonlítottak és Szindbád
csöndesen leült a sarokba.
– Férjemet keresi? – mondta egy kellemes, mély hang egy függöny mögül.
Egy szőnyegajtó nyilott meg és Szindbád előtt japán pongyolában, fehér
kezén egy zöldköves gyűrűvel, simán, koszorúba vont hajjal Lenke állott.
– A férjemet? – kérdezte mégegyszer és csöndesen elhalaványodva,
közelebb lépett. A zöldköves gyűrű, mint egy csillag, mind közelebb jött
Szindbádhoz és a férfi csak ült és csendesen, összeszorított ajakkal
nézte a megzavarodott asszonyt.
Még mindig nem szólt, pedig az asszony már előtte állott, olyan közel,
hogy puderezett arcán a frissen odacsapott rizspornak a körvonalai is
meglátszottak, valamint a szeme szögletében a hervadás hajszálvékonyságú
vonalkái.
– Furcsa… ön olyan ismerős, uram – mormogta Lenke.
A férfi ekkor fölállott és a fejével bólintott.
– Igen, én vagyok: Szindbad, akit ön várt, asszonyom.
Az asszony idegenkedve hátralépett.
– Bizonyisten, nem vártam – mondta gyorsan és nagyot lélegzett. – Hiszen
azt sem tudtam, hogy még él ön, uram. Hogyan kerül ide? Istenem, milyen
furcsa a véletlen játéka! Sohasem szokott ön eszembe jutni… Miért is
jutna az eszembe? És az előbb, amikor a csengő szólott, valahogyan ön
jutott eszembe. A kis kutyám is elvakkantotta magát. Mintha azt mondta
volna: Szindbád.
– A kis kutyája! – szólott Szindbád és csöndesen mosolygott.
Lenke a szék karjára támaszkodott és lopva a tükörbe vetett pillantást.
Nagyon fehér karját, amelyet csak könyökéig takart el a pongyola ujja,
felemelte és zöldgyűrűs kezét simára fésült hajához érintette.
Szindbádnak egy vidéki szinésznő jutott az eszébe, aki ilyenformán
állott egyszer régen előtte, mielőtt meghallgatta volna… Furcsa,
gondolta Szindbád, lehetséges, hogy Lenke is a városka színházában
tanulta ezt a megállást és karmozdulatot.
– Hát hogy van, Szindbád? Miért keresi az uramat? – kérdezte nyugodtan
az asszony és most már összekulcsolta fehér kezét és meghintázta a szék
támláján.
– Álmatlanságban szenvedek… És nem hoztam magammal morfiumot a vidékre.
Ez volt látogatásom célja.
– És éppen hozzánk vetődött? Mikor annyi orvos lakik a város belső
területén? Mi csak aféle paraszt-orvos vagyunk, hozzánk csak falusiak,
meg szegény emberek járnak. De megélünk. Csak ketten vagyunk és nekem
nincsen semmi igényem. Hisz ismer: lánykoromban is mindig a tavalyi
kalapomat hordtam.
– Igen, emlékszem…
– Elég boldogok vagyunk, korán lefekszünk és mélyen alszunk. Ezen a
környéken csönd van, legfeljebb a kutyák ugatnak éjszaka.
– Azelőtt szerette a színházat és a báli termet…
– A délelőtteimet elfoglalják a háziteendők, délután, heverészek,
olvasgatok, sohasem unatkozom. Nyári estéken a nyárfa alá ülők és
hallgatom a nyárfa hangjait. Az én leghüségesebb udvarlóm az udvarunkban
álló öreg nyárfa.
– Egykor szerette a táncot és a tiszteket, akik aranyos ruháikban
pompásan táncolnak.
– Eszembe sem jut, hogy némelyek másképpen élnek, mint mi élünk. Drága
ruhákat hordani, automobilon robogni és ékszerekben gyönyörködni: nem az
én természetem. Igaz, hogy szép a nagyváros csillogása, fénye, pompája,
de álmodozni, elmerengeni csak itt lehet a csöndes otthonban. A
színházakban szépen énekelnek, de nem aluszsza ki magát az ember
másnapra. A bálteremben a tánc-zene hangjainál gyönyörüen repülnek a
párok, de manapság már mindenféle új táncok járják, amelyeket
hasonlítani sem lehet a szép valcerhez, vagy a pompás mazurhoz. Miért
kivánkoznék tehát a báli termekbe?
Szindbád hallgatagon fürkészte a Lenke arcát. Szemét, haját, fehér
nyakát lassan végignézte és formás kis félcipőjén megpihent a tekintete,
míg az asszony csöndesen a szoknyája alá húzta a lábát. Aztán a
zöldköves gyűrűbe nézett Lenke, mint egy szembe és sóhajtó, halk hangon
rebegte:
– Bizonyisten, nagyon boldog vagyok.
Szindbád felemelkedett és a kezét nyujtotta az asszonynak.
– Már elmegy? Nem várja meg az uramat?
Szindbád az asszony kezét lágyan megcirógatta.
– Hiszen én csak a maga kedvéért jöttem ide. A leveléből, amelyet írt a
születésnapomra, azt következtettem, hogy el akar mondani valamit… Nos,
eljöttem és most már tudom, hogy mi történt tíz év alatt. Mindenesetre
jobban járt, mintha esetleg hozzám jött volna feleségül. Én másképpen
szeretem az életet. Egy nagy nyárfa hangjai nem mindig elégítenek ki és
az álmodozást és elmerengést is csak módjával szeretem…
– Tehát elmegy?… Pedig…
– Nos?
– Semmi. Csak azt hittem, hogy az uramra is kiváncsi lesz… Vagy talán
mond valamit, ami megnyugtat, megvigasztal, mielőtt végképpen elmenne,
hogy többé sohasem lássam. Valamikor nagyon hittem önnek és a hangjában
volt valami, ami lecsillapított és boldoggá tett, ha szomorú voltam.
Szindbád lassan simogatta az asszony tenyerét, amely forró volt és
száraz…
– Hát hogy vagyunk azzal a mély alvással?
Lenke lehajtotta a fejét.
– Kanálszámra szedem az orvosságot, hogy aludni tudjak. De a többi
minden igaz, amit mondtam.
– És a színházak, bálok, szép ruhák és tündöklő ékszerek?…
– Egy gyűrűm van. Ez a zöld. Talán azért szeretem olyan nagyon, mert
egyetlen. És mondja, mit ér vidéken a színház és a bál? És vajjon kinek
a kedveért öltöznék itt divatosan, szépen. Az egész városban nincsen
egyetlen valamire való férfi sem, akivel szóba állhatnék. Nekem
művészek, írók és nevezetes férfiak udvaroltak egykor, – hisz tudja…
– Bálkirálynő volt a művészek bálján.
Az asszonynak kipirosodott a homloka és a szeme furcsán megcsillant.
Hirtelen leereszkedett a székre és bánatosan mondta:
– Lássa, ezért akartam végre magával beszélni. Hallani akartam valamit
arról az eltünt, álombeli világról. Mondja, mit csinálnak Pesten?
Mondja, jutottam valakinek eszébe?
– Nekem, sokszor, mindig – mondta most Szindbád az asszony füléhez
hajolva és a hangját mélyítette, halkította.
Lenke egy másodpercre lehunyta a szemét és csöndesen sóhajtott.
– És tíz évig váratott magára, Szindbád… Pedig hányszor láttam álmomban,
hányszor vártam, hányszor reménykedtem, hogy egyszer, még egyszer látni
fogom. Mikor néha Pestre mentünk, mindig magát kerestem a színházakban,
a mulatóhelyeken és a vacsorázóhelyeken… És soha – soha nem láttam. Ha
gondolt volna rám, ha álmodott volna rólam, akkor eljött volna… Csalfa
volt, Szindbád, mint mindig.
Szindbád már éppen esküdni akart, midőn a kis kerti ajtó csikorgott és a
kavicsos úton látható lett az öreges doktor széles alakja, bő esőkabátja
és ernyős sapkája.
– Az uram!… – rebbent fel Lenke. – Reméltem, még látjuk egymást,
Szindbád… Ugy-e még nem utazik el?
Szindbád a fejével intett és Lenke kisietett a várószobából a
szőnyegajtón.
– Mi a fenét akar ez az ember tőlem? – dörmögte szokásosan, félhangon,
vastag deres bajusza alatt a körorvos, amikor Szindbádot meglátta.
*
Szindbád estére elutazott a városkából. A körorvos receptjét eltette a
tárcájába és a vonaton, de meg azután is, gyakran gondolt Lenkére, a kis
kerti házra és a kifent bajuszú órára. És ugyanakkor mindig egy furcsa,
erős parfümnek az illatát érezte, amely az asszony nyakából áradt.
Szindbád néha nem szerette az erős parfümöket.
A HÍDON. NEGYEDIK ÚT.
Szindbád, a hajós, midőn közeledni érezte halálát, elhatározta, hogy még
egy utolsó utazásra indul, mielőtt elhagyná a stambuli bazárt, ahol egy
régi szőnyegen üldögélve, pipáját szívogatta. Eszébe jutott fiatal
korából egy város – völgyben és piros háztetőkkel, ahol a barna híd ódon
ívei alatt szines kavicsok felett vágtat egy tiszta kis folyó és
Szindbád a híd kőpárkánya mellől álmodozva nézte a messziségben alvó kék
erdőket… Ide kivánkozott még egyszer Szindbád, mielőtt utolsó pipáját
kiszívta volna a régi szőnyegen: a kék erdőket látni a messziségben és a
híd lusta ívei alatt serényen utazgató folyót. Egy kőszent áll valahol a
hídon, látni lehet onnan a kis cukrászboltot dohányszinű függönyeivel,
valamint kopott aranyos betüivel: A. Marchali, mondják a töredezett
betük a boltocska felett, ahol Szindbád egykor sarkantyúját pengette és
a háromlábu billiárdasztal felett dákójára támaszkodva, kecsesen,
könnyedén és ábrándosan álldogált, mert a cukrásznénak barna szeme volt,
barna haja volt. Sárgaborítékos regényt olvasott a kassza mellett és
midőn a tekegolyók futkározásukban megcsörrentek a zöld posztón,
álmodozva, szórakozottan felpillantott a cukrászné a regényből. Ezért
állott Szindbád dákójára támaszkodva minden délután a billiárd felett és
dús, puha haját titkon megigazította a kassza tükörében.
– Vajjon él-e még Amália? – kérdezte Szindbád a stambuli bazárban és
nemsokára útra kel a piros tetők felé, ahol egy folyó szeli keresztül a
várost és a hídról álmodó erdőket látni.
A városka (amelyben Szindbád egykor katonáskodott), mintha mit sem
változott volna. Némely vidéki város, a hegyek között, völgyekben,
mintha századokig aludna, ha egyszer elalszik. A régi királyok okozták
ezt, akik egyszer valamiért megharagudtak e helyre és kegyes, termékeny
pillantásukat levették a városkáról. Mit csináljon a városka, ha a
király többé nem néz rá? Bánatában elalszik és álomba merülve várja,
amíg valamely királynak ismét odatéved a tekintete, hogy a városka
megrázkódjon és felébredjen. A királyok még mindig haragudtak arra a
városra, ahová Szindbád elutazott, mert a toronyórák is megállottak itt.
Valami olyan időt mutattak az órák, amilyen idő talán soha sincs. A
kapuk, amelyek többnyire a falba vésettek, az ajtók, amelyek halkan és
csöndesen nyilnak sötétes folyosókra: bezárva. A sárkányfejü
esőcsatornák felmondták a szolgálatot, az esővíz másfelé csurog alá az
ereszekről és a kis boltok előtt ugyanazon fakó ostornyeleket rázogatja
a szél. Egy téren valahol egy boltajtó nyikorgott és egy kis csengő
csilingelt és Szindbádnak úgy tünt fel, hogy huszonöt év előtt sötét
estéken ugyanígy sírdogált az ajtó, csengett a kis csengő gyertyáért,
kőolajért járó cselédleányok keze alatt. Majd ablakokra bukkant,
amelyeken már akkor is – sarkantyus legény korában – lezárt szemü
zsalugáterek foglaltak helyet. Már akkoriban eltünődött ezeken a halott
ablakokon, amelyeket sohasem nyit fel senki és a por vastagon rakódik a
zsalukra. Vajjon mi lehet az ilyen ablakok mögött? Talán egy halott
fekszik ott ravatalán és sárga viaszgyertyák bágyadt, kékes párák
közepette lobognak a koporsó körül. Vagy egy asszony alszik odabenn
csöndesen és valakiről hosszasan és édesdeden álmodik. Vagy talán egy
kép függ a falon, a bezárt ablak mögött, valakinek a képe, akinek
kedveért örökös homályba borult a szoba… Szindbád így bandukolt végig a
csöndes városon és egy utcasarkon hirtelen megállott, mert a közelben
megszólalt egy öreg, pohos toronyka harangja és mély hangon beleszólt a
délutáni csöndbe. És mindjárt ezután valahol, valamerre katonák
trombítáltak és Szindbád sétapálcáját, mint egy kardot, hóna alá kapta
és bokázó, friss lépésekkel indult most már az A Marchali-féle
cukrászbolt felé, mint egykor hajdanán… Hátranézett, hogy miért nem
csörögnek sarkantyuk a sarkán.
A. Marchali… A betük aranyozása persze lekopott régen, de a dohányszinü
függönyök az ablakon még a régiek. A sáros út a régi híd felé kanyarodik
és a hídon csöndesen gurul egy szamaras-kordé. Nagyfülü, kis szürke
csacsi vékony lábszáraival serényen bandukol a kordé előtt és piros
szalag van a nyakában. Szindbád tünődve áll a cukrászbolt előtt, hogy
vajjon bemenjen-e dicsősége, boldog szerelme szinhelyére? Majd megnyomta
a kilincset.
Szivarfüst és pörköltkávé szaga fogadja odabent. Billiárdgolyók
koccanását hallja, mintha az ő tiszteletére csörrentek volna össze a
golyócskák és egy fiatal tiszt nyurgán, hanyag előkelőséggel, nyakánál
kigombolt zubonyban áll dákóra támaszkodva az asztal felett. Öreg,
pápaszemes ember hajlik egy kávéfoltos ujságlepedő fölé és kis
kalitkában valamely fekete madár gunnyaszt az ablak mellett. A kis
kassza a régi helyén és a Makart-csokrok ott állanak szines tartóikban,
mintha azóta emberi kéz sem nyult volna hozzájuk.
Szindbád csöndesen, szinte visszafojtott lélekzettel ült helyén és
csodálkozott, hogy a piros és fehér golyócskák mily fürgén szaladoznak
az új posztóval bevont billiárdasztalon. A görbe padlón megcsörren a
fiatal tiszt sarkantyuja és a kályha mellett halkan ketyeg egy
faházikóba rejtett óra.
– Most már csak Amália hiányzik, – gondolta magában Szindbád.
És a kassza mellett a piros függöny mintegy varázsszóra szétnyilott és
Amália fekete kötényben, kezében kávéscsészével a cukrászboltba lépett.
A félcipőcskéje némileg kopott volt, de a szalagja friss és széles, a
köténye pirossal volt beszegve és frissen fésült barna hajában egy
ezüstfésü villogott. Könnyed, alig hallható lépésekkel hozta a kávét
Szindbád asztalához és barna szemében kellemes kiváncsiság csillant meg
a furcsa idegen láttára. Halkan, kedveskedve, simulékony, mély hangon
kérdezte Szindbádot:
– Nos és hogyan tetszik önnek városunk?
Szindbád csöndesen mosolygott és kávéját kevergette. Igen, csakugyan ő
az: Amália, vagy legalább is lánya…
A kassza melletti asztalkán kis kézimunkakosár áll és amint a cukrászné
elfoglalja helyét a kosár mellett, a függöny mögül óvatos, hosszúkás
lépésekkel jön elő egy nagy szürke macska, amely miután körülsétálta a
billiárdasztalt, elfoglalta helyét úrnője lábánál és bajuszát
megpödörte.
– Igen, ő az! – ismételte Szindbád magában és furcsa melegség szalad
végig a mellén és valami diadalmas örömet érez a szívében, mint talán
akkor érzett, midőn sarkantyut pengetett a lábán és a barna kis
cukrásznét először keblére szorította.
A barna nőcske kezében piros és kék rózsákkal himzett szövetdarab mozog
és a frissen fésült hajból, mintha valami könnyü illat áradna
szerte-széjjel. A kicsiny és rózsaszinü fül mellett göndörkés
fürtöcskékben libeg a barna haj, míg a finom, fehér orr tájékán, a
hosszúpilláju szemek mellett könnyü kékes árnyék borong. A domboru mell
a selyemkötény alatt lágyan emelkedik és a finom nyakon vékony aránylánc
látszik.
A nyurga tiszt széles mozdulattal öltötte magára bő köpenyegét,
sarkantyus lépései elzörögnek. A kopasz, pápaszemes emberke már előbb
eltünt észrevétlenül az ujságlepedő mögül. Szindbád egyedül marad a
cukrásznéval…
– Asszonyom, nem mutatná meg nekem azt a medaillont közelebbről, amelyet
a nyakában visel? – kérdezte Szindbád egy darab idő mulva.
A cukrászné könnyen elpirult.
– Anyámtól örököltem, uram. Megboldogult édesanyámtól…
– Éppen azért kérem, mert Marchaliné asszony egykor nagyon jó ismerősöm
volt.
Némi vonakodás után a Szindbád kezébe kerül a medaillon. Igen,
megösmeri. Ez volt az, amit a cukrásznénak egykor ajándékozott. Vajjon
benne van-e a régi kép…
Az ujja reszket, midőn némi erőlködéssel felnyitja a medaillont. Odabent
egy fakó arckép. Fiatal, mosolygó katona arcképe…
– Az apám képe. Katonakorából való képe, – mondja a barna kis cukrászné.
Szindbád hosszasan, elmerengve, álmodozva nézte a saját képét a
medaillonban. Nini, milyen furcsa bajusza volt akkor és a haja milyen
hullámos, mint egy fodrászé…
– Kérem, – mondja a cukrászné.
Szindbád egy másodpercig fogva tartja a kis barna nőcske puha, bársonyos
kezét a kezében.
– Férjes már? – kérdezi.
– Igen és két gyönyörü gyermekem van.
Szindbád szeretné a gyermekeket látni, de nem merészeli. A barna nőcske
idegenkedve, haragosan huzódik az öreg idegentől és borus homlokkal ül
kézimunkája fölött.
Szindbád tehát ezután nemsokára elbucsuzott A. Marchali cukrászboltjából
és a régi hídra ment, ahonnan sokáig elgondolkozva nézte az alkonyatban
álmodozó messzi erdőségeket.
A folyó fürgén futott a híd álmos ívei alatt.
SZINDBÁD ÚTJA A HALÁLNÁL. ÖTÖDIK ÚT.
Abban az időben Szindbád, a csodahajós, igen szegény volt, elhagyatott
és beesett, sárga arcát többnyire a hold világította meg, amikor
éjszakánkint Stambul külvárosában bolyongott.
Régente azt írták volna a meseírók, hogy Szindbád gonosz emberek
kapzsisága miatt veszítette el vagyonát. Pedig nem így történt. Szindbád
a maga könnyelmüsége és kapzsisága miatt ment tönkre. Sziriai
kereskedőkkel kockázott s a perdülő kockán eluszott Szindbád vagyonkája,
hajója, selyem köpenyege. Kifosztott koldusként bolyongott az éjszakában
és valóban igen céltalannak látta az életet, amelyhez pedig mindig
ragaszkodott.
Ebben a nyomoruságos időben a hajósnak még a szerelemhez sem volt kedve
és csupán megszokásból bámult utána egyik-másik asszonynak. A cipők, a
nyergesek, a magossarkuak vagy a szalagos félcipők még
meg-megdobbantották szívét, ha csinosabb nő viselte lábán, de tovább már
nem jutott Szindbád.
A szegénységben elerőtlenedve, ellustulva nem vállalkozott könnyü
kalandokra és dehogy is örült, ha bársonyos, álmodozó vagy révedező
pillantásokkal találkozott a szeme.
A gazdag és vidám Szindbád azelőtt messzi utakra is hajlandó volt, ha
egy szoknyafodrocska csalogatta. Ment Pestről Budára, a Népligettől a
Margitszigetig vagy talán még tovább is. De most a legközelebbi sarokig
sem ment, ha elsuhant mellette egy kedves kis nő, akinek fehér fátyola
volt és szalagos félcipője.
Szindbád a sorsra, a véletlenre bizta élete hajóját, csak homályosan
sejtette, hogy most is, mint már annyiszor, valamely leány vagy
asszonyféle akad útjába, aki majd uj életet önt belé, friss vért az
ereibe és uj gondolatokat kiégett agyvelejébe. Harminc esztendős volt és
már tizenötesztendős kora óta a nőknek és a nőkért élt.
Csak a nők mulattatták, csak ők érdekelték. Amit tanult, olvasott vagy
utazott, mind csak azért tette, hogy a nőknek hazudhasson,
mesélgethessen. A legszebb tengeren, a legnagyobb felhők és a
legpirosabb vitorla alatt sem látott mást, mint a tengerparton fürdő
halászleányt.
Ismeretlen nagy városok aranyos tornyai alatt bolyongva, a csodák világa
nem hatotta meg szívét, de felvillant a szeme, ha egy kedvére való
asszony lépkedett el mellette.
A nőket kereste mindenütt: erdőkbe utazva vagy a téli tájon szánon
nyargalva. A szinházban csak a balett, a templomban az imádkozó asszony
érdekelte. Midőn céltalanul, ok nélkül utazott messzi tájak felé,
ismeretlen szigetországok világában, titkon és igazán csak az idegen,
eljövendő nőket leste a szemével, a szívével.
Sokszor bolyongott kisvárosok girbe-gurba utcáin, idegen kis házak
között, ahol teljesen ismeretlen emberek laktak és mint a lesben álló
vadászon fut keresztül az izgalom, úgy állott meg Szindbád az ablak
alatt, ahol egy csinosabb, kedvesebb női fejet fedezett fel. Ah, mily
óriási diadalom volt ismeretlen városokban, ismeretlen nőket elcsábítani
– aztán tovább utazni! Csókokat lopni nőktől, akik soha nem látták,
nevét nem tudták, hirét sem hallották!
Gyakran üldögélt Fiuméban egy kávéházban, a hátulsó ablaknál, ahonnan a
kilátás egy szűk, nedves utcácskára nyilik, ahol az emeleti ablakokon
tarka ruhákat szárítanak és egy varróiskola van itt valahol, ahol fiatal
süldőleányok varrogatnak. A varróleánykákat megleste Szindbád és vélük
sokszor elmulatgatott, midőn estefelé hazamentek és sokszor kedves
emlékkel utazott tovább…
Máskor a soktornyu Lembergbe ment, ahol vallásos zsidónők tarka
ruháikban szívesen néztek az idegen utazó szemébe és megvesztegetett
kapus titkon nyitja ki előttük a fogadó ajtaját az esthomály beálltával.
Sok tüzes szem, sok forró csók, sok őszinte szivből jövő ölelés emléke
fűzte Szindbádot a szeles Lemberghez.
Igy élt Szindbád amíg fiatal volt és gyakran hódított meg nőket
hevességével vagy közönyével.
Akkoriban – midőn szegény és a szegénységében ellustult volt – egyszer
találkozott végre egy leányzóval, aki virágot árult egy táncoshelyen és
megigézetten kissé mámorosan telepedett le Szindbádhoz. Szindbád álmosan
nézte a táncospárokat és eleinte ügyet sem vetett a leányzóra. Csak
jódarab idő mulva vette észre, hogy a leánynak harmatos szeme van és
szivalaku arca. Az ajka sokatmondólag remegett, amint Szindbád az arcát
az ajkához nyomta. A keze lehanyatlott.
– Nos, mit akarsz mondani? – kérdezte Szindbád azon a fojtott, mély
hangon, amely hasonlatos volt a mélyhegedü hangjához és amely hangon
némely nőkkel beszélni szokott.
A leányban valami csendes zokogás rejtőzött, amely olyanforma volt, mint
egy hosszu és hatalmas sirás maradványa. Lassan, fojtva felelt, hogy
zokogása elő ne törhessen.
– Szeretnék meghalni és nemsokára meg is fogok halni.
Szindbád bár már sokszor hallott ilyent a nők szájából, szeliden
megsimogatta a leány nedves, meleg arcát.
– Kár volna érted, még fiatal vagy.
A leány csak a vállát vonogatta és elszántan nézett maga elé.
– Pedig úgy lesz, ahogyan mondom.
Szindbád álmosan, félig lehunyt szemmel nézte a táncoló és kurjongató
mulatókat.
– Talán szerelmes vagy? – kérdezte később.
– Nem vagyok szerelmes.
– Hát?
A leány a nedves, összegyűrt kendőjét a szájára szorította és a
zokogással együtt a mondanivalóját is visszafojtotta. Szindbád
elfordította a fejét és hallgatott. A virágáruslány egy darabig még
sóhajtozva, pihegve, mint egy megsebzett madár üldögélt Szindbád
asztalánál, aztán a kosarát felkapva, gyorsan tova sietett. A hajós
elgondolkozva nézett utána. Tizenhat éves lehetett a leány és aranybarna
haja koszorúban volt, mint a virágszál. A termete karcsu, vékonyka: igen
szép menyasszony lesz belőle a másvilágon, – gondolta Szindbád, amíg
tunyán felhajtotta poharát.
A zene zengett és a szivarfüst könnyü fellegként lebegett a lámpások
körül. A nők – itt többnyire könnyüvérü, éjszakai nők találkoztak –
farsangi jókedvvel emelték kezükkel uszályukat és a fényes cipőket
könnyü por lepte be. A hajdíszek megbomlottak és a kiszabadult
hajszálak, mint a hosszu füszálak a szélben, röpködtek táncközben. A nők
többnyire itt tanultak meg táncolni és a valcert mindnyájan férfimódjára
táncolták, mint azon idős, de még nem elvirult, hervatag, de még
szépségére büszke, hatalmas termetü, bécsi asszonyság táncolta, aki csak
néha-néha ereszkedett a táncolók közé és brilliánsai, valamint
mályvaszinü selyemuszálya előtt tiszteletteljesen nyitottak utat a ház
fiatal hölgyei. A zene ilyenkor vigabban, erőteljesebben zengett az
emelvényről, a szemüveges karmester fogatlan szájával sürün kiáltotta:
– Brávó, Téssza!
És a bécsi hölgy hatalmas termetével büszke, gunyos mosolylyal lendült
tova gavallérja karján.
Diákok, iparosok, éjszakázó lumpok zörögtek cipőikkel a tánchely
parkettján, szélesre kötött nyakkendők libegtek és a söröspalackok
nagyot puffantak.
A szívalaku arcocska egyszerre ismét megjelent Szindbád mellett.
– Kérem az urat, kisérjen haza! – mondta szégyenlősen, megzavarodva a
virágárus hölgyecske, akinek fejére immár zöld harasztkendő volt
borítva. A szeme még vörös volt az előbbeni sirástól és gyönge, halovány
szeplőcskék látszottak finom, ideges orra mellett.
Szindbád készségesen felállott és az ismert iskolánál fogva olyanformán
hajolt meg a kis virágárusnő előtt, mintha az hercegnő volna:
– Parancsára állok! – szólt és karonfogva a leányt, ünnepélyes és gyors
léptekkel kivezette a teremből.
Szótlanul mentek a téli hajnalban. Az utcákat nagy hó borította és a
kocsik tompán gördültek tova pislogó lámpásaikkal. A keleti pályaudvar
órája bágyadtan világított a magasból, sötét árnyak suhantak el a
hóvilágította téren, a leányka erősen kapaszkodott Szindbád karjába.
– Ezen az úton már egyszer megtámadtak… Azért kértem. Bocsásson meg.
A kendőt az arcára huzta és a keze remegett Szindbád kezében.
Egy szük utcán befordultak és egy kapu előtt megállottak.