KRÚDY GYULA
SZINDBÁD IFJUSÁGA
PRÓZA
NYUGAT
IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSASÁG
1911
A NYUGAT nyomdája Budapest, VIII., Üllői-út 18.
SZINDBÁD, A HAJÓS. ELSŐ UTAZÁSA.
Szindbád, az ezeregyéjszakabeli hajós történetünk előtt körülbelül
huszonöt esztendővel kis diák volt a határszéli algimnáziumban, a Kárpát
alatt, valamint a legjobb valcer-táncos a városka tánciskolájában. A
mohos zsindelytetők alatt, ahol az algimnázium meghuzódott, Szindbád
semmiféle nevezetes emléket nem hagyott maga után, a névaláirásán kívül
a torony falán: ellenben a tánciskolában, táncos lányok és fiuk között,
Szindbád emléke sokáig kedves emlékezetben maradott, amint a
következőkből majd minden kiderül.
Szindbád – amely álnév még abból az időből eredt, midőn az algimnázium
növendékei az ezeregyéjszaka tündérmeséit olvasgatták és maguknak
hősöket választottak a rege alakjaiból – megnövekedett, széles vállu,
deresedő férfiu lett, midőn egyszer eszébe jutott, hogy elmegy
megkeresni ifjukora emlékeit.
Vonatra ült, éjjel-nappal utazott vasuti kocsiban, végül szánon, melyet
három ló vont, mert hiszen nem messzire volt ide az orosz határ. A
csengők csörögtek a lovak szerszámján, amint az öles hóval borított
országuton, a széles fensikon Szindbáddal nyargaltak.
Tam-tam-tam, mondták a csengők és sehonnan nem felelt visszhang a
szavukra.
Oldalt, az országút mentén a Poprád folyó huzódott mély partok között,
mint egy másik országút, amelyen lábnyomaikat hagyják a nyulak és rókák
és egyéb vándorlók.
A hóval borított, befagyott folyón csak itt-ott akadt falvak közelében
valamely kékesszinü lék, amelyben kivillant a folyó acélos vize, amint
fagyosan, frissen suhant tovább a jegek alá.
A néma, néptelen, mozdulatlan tájon utazó Szindbádnak mégis jólesett az
a gondolat, hogy mellette, a mély partok között, versenyt utaznak
szánjával a folyó és a hideg habok, a pisztránghalak a falvak alatt a
jég alól kipillantanak a folyóba vágott lékeken és ismerősen látják
viszont fenn az országúton a háromlovas szánt, amely órákon,
mértföldeken át követte a folyó futását.
Nyáron az elsuhanó fák és háztetők vigasztalják az utazót, ha a fensikon
vágtat lóháton vagy kocsin. Télen meg kell elégedni a láthatatlan
halakkal, amelyek a folyó jégboltozata alatt véle együtt utaznak és
néha-néha léket találván, kipillantanak. Egyik-másik öreg pisztráng tán
emlékezett is Szindbádra abból az időből, midőn még nem volt deres a
haja és széles a válla, – ha ugyan vannak olyan öreg halak a Poprádban.
A fensik szélén, mint valami álombeli ország falai, emelkednek szinte
merőlegesen a Kárpát sötétkék és vakító fehérségü hegyei. Itt-ott a
hegyhátak nyergében olyan ragyogó fehérségünek látszik a Kárpát hava,
mintha nem is hó volna az, hanem valami természeti csoda. Az olvasztott
acélnak van ilyen szine néha éjszaka, mély, sötét hegyek között a
vashámorban. A hegyek kéksége pedig megközelíti a tenger kékségét,
amidőn Trieszt felé jövet, késő őszi délután megpillantjuk a vasuti
kocsi ablakából az Adriai-öblöt. Balról, a folyó tulsó partjáról egy
darabig sötét, szinte gyászfekete fenyveserdő kiséri a csengős szánt. A
fenyves teteje fehér a leesett hótól, de bévül, az erdő belsejében látni
feketéllő tájakat, ahová a fák sürüsége miatt még a hó sem esik be.
Igy utazott Szindbád, a hajós, egy télen a kárpáti fensikon, mindig
felfelé, észak felé, mintha egyenesen a Kárpát kellős közepébe akarna
felvágtatni csengős lovaival.
A meredek hegyek mind fehérebbek lettek, mint az öregember szakálla és
haja, amint megközelítjük.
Itt-ott a folyó tulsó partján behavazott kis falvak, kicsinynek tetsző
templomtornyok maradoztak el, egy léknél a folyó hátán három
vörösszoknyás asszony ruhát sulykolt, majd egy magányos kuvasz ment
keresztül a folyó jegén.
A szeles, jéghideg levegőben Szindbád pokrócok és bundák között arra az
időkre gondolt, midőn kis diák korában erre legelőször utazott és a
főerdész tüzes lovait maga hajtotta és az útra jól beborozott a késmárki
vendégfogadóban. Mintha most is látná maga előtt a bakon a főerdész
piros fülét és arcát, valamint zuzmarás bajszának a hegyét. Hirtelen a
pörkölt dió szaga, valamint a friss kalács illata ütötte meg az orrát…
Persze, persze, akkor, huszonöt esztendő előtt karácsony volt, amikor
ezen a tájon utazott és a szüleihez igyekezett az ünnepi napokra.
A főerdész úrnak olyan piros volt a bekecse, mint a forrázott rák szine,
akkoriban ez volt a legszebb bekecs a Kárpátok alatt… És ime, a pohos
toronynak dereka, amint a völgyből amott kibontakozik, éppen olyan piros
szinü, mint a régi bekecs volt. Piros a torony hasa, mint jezsuita
generálisnak a köntöse, akinek képét ugyan hol is látta valaha,
valamikor?… Ah, megvan. A kis városkában, az algimnáziumhoz tartozó régi
kolostorban, a hosszu, félhomályos folyosón, ahol annyi tömérdek régi
papnak az arcképe (derékig, olajban) függ egymás mellett. A fekete
köntösü szerzetesek között szinte kivirít a jezsuita generális piros
kabátja. Vagy talán valami régi pápa képe volt az? Incéé vagy Benedeké?…
A lovak várost szimatolván, a kocsis az utazás végcélját tudván, gyorsan
viszik a szánt a piros dereku torony felé, amig Szindbád régen látott
képeken gondolkodik. Huszonöt esztendő! Mintha tegnap lett volna… A
folyosó könyökénél, – a régi barátkolostorban, ott a közelgő torony
mögött – ahol egy másik hosszu folyosó következik szentek képeivel, van
egy kép, bizonyosan tudja, egy fekete, kopott kép, a vak pap képe;
szomoru, félrehajtott keskeny fejére, tekintet nélküli, üres szemére, im
most világosan emlékszik és eszébe jut a legenda is, hogy a vak pap a jó
diákokat minden vaksága mellett is látja a falról, ahol talán már
háromszáz esztendeje függ csöndes mozdulatlanságban.
Szindbád lehunyta a szemét, amint a pirosdereku torony felé erősen
közeledik, hogy emlékei között, amelyek a völgyben elterülő városka
látására seregestül rohanták meg, valamelyes rendet csináljon. De
könnyebb lett volna akkor a malomgát zuhogójánál lerohanó Poprád acélos
vizéből kiválogatni a vízcseppeket származásuk helye szerint, mint
Szindbádnak osztályozni, rendezni az emlékeket, amelyek huszonöt
esztendő után egyszerre meglátogatták. Csak azt érezte, hogy itt volt
boldog, itt, ebben a csöndes, félig középkorias városkában, ahol van egy
utca, amelynek elején és végén bolthajtásba hajlanak a házak. A
bolthajtás felett ablakok vannak és egy ilyen ablak mögött lakott
valamikor ő… Egy cserép virágot helyezett Anna kisasszony az ablakra,
valamint ott hevertek az iskolakönyvek is.
Midőn ismét felpillantott, a vörösdereku tornyot már annyira utolérték,
(mert eleinte úgy látszott, hogy az távolodik előlük az országút
kanyarulatai miatt) hogy Szindbád megláthatta a torony havas sisakján
sétálgató fekete varjakat és csókákat. A kereszten, balról, egy vén
fekete varju ült, mint hajdanában.
Szindbád, aki az unalom és idegesség elől ragyogó estéjü Budapestről e
nagy téli időben elutazott, ilyenformán érkezett meg egy napon a
határszéli városkába, ahol vastag hóréteg alatt régi emeletes házikók
huzódnak meg szorosan egymás mellett, mintha fáznának a hidegben. A
völgybe lefelé ereszkedve, látta a kéményeket és tűzfalakat, mint
megannyi orgonasipokat. A piactéren a kerekes kút hó-házikójában
álldogál és a pohos toronyban delet kezdenek harangozni. De a harangok
hangjára már nem emlékezett… A Poprád, amely idáig hűségesen elkisérte,
mint egy csavargó kutya, elandalgott a távoli rekettyés berkek felé,
mintha azt hinné, hogy még mindég medvebőr-süvegü katonák állanak a
városka kapujánál, akik a passzust kérik az utazótól.
Szindbádnak szerencséje volt a fogadóssal, akinél megszállott a Krakkói
kalaphoz címzett fogadóban. A fogadós régi ember volt a régi fogadóban:
„bizonyára olyan emberekre is emlékezik, akikre már én sem emlékezem“,
gondolta magában Szindbád, amint a keskeny csigalépcsőn felfelé
botorkált a szobájába, amelyet számára kijelölt a gazda. Két szinültig
megrakott ágy állott a csúcsíves toronyszobában és az ágyakból olyan
dohos szag ömlött ki, mintha Rákóczi Ferenc lett volna az utolsó vendég,
aki bujdosásában a Krakkói kalapnál megszállott. A két ablak között egy
medvebőr bundás, aranyláncos, széles, ó-spanyolos bajuszu férfiu
arcképe, aki structollas kalapja alól figyelmes tekintettel fogadta a
belépőket.
Szindbád megállott a kép előtt, meghintázta a derekát és felkiáltott:
– Ezt a képet én ismerem… Ugyan kinek is a képe?
A fehérhaju, pirosképü és bőrkötényes fogadós a vidrasüveget
megmozdította rózsaszinü homloka felett.
– A város jóltevője, gróf Lubomirski ur van ezen a képen.
Persze, persze, Szindbád most már emlékezett, hogy huszonöt esztendő
előtt gyakran találkozott a szélesbajuszu és buzogányt tartó férfiuval
képeken és kőbevésetten, amint a városkára háromszáz esztendő elmultával
is vigyáz a templomban, a városházán és a postaépületben, ahol még
megvan a lovak istállója, amelyeket a szán elé fogtak, hogy tovább
röpítsék a gránic felé az utazót.
És most már arra is emlékezett Szindbád, hogy az ő ifjukorában a
polgármesternek, a postamesternek, a kapitánynak és mindazoknak az
uraknak, akik valamit számítottak a kis határszéli városkában,
egytől-egyig ó-spanyol bajuszuk, Lubomirski-arcuk volt. Talán az anyák
nézegették sokat a kőben és olajban megörökített jeles grófot vagy még
előbbről, nemzedékekkel előbbről datálódik ez a nagy hasonlatosság,
amint például a kurucok Lőcsén való időzésekor csupa kis kuruckapitányt
szültek az anyák?
Szindbád magában csak annyit konstatált, hogy az öreg fogadós fehér
hajával, élénk, figyelő, kerek szemével és lecsüngő, széles bajszával
olyanforma, amilyen a háromszáz év előtti Lubomirski lehetett öregember
korában – pedig, mint kiderült, az öreg fogadós születésére nézve nem is
volt idevalósi, felnőtt korában költözött be a Krakkói kalapba.
– Tisztelt Szindbád ur – mondta az öreg fogadós, miután a hatalmas
termetü zöld cserépkályha előtt foglalatoskodó ráncos szoknyás tót
cselédleányra egy jóságos pillantást vetett – a Krakkói kalapnál
megtalál mindent, amit szeme, szája akar. A mult évben jártak erre
utazók, turisták voltak és alföldi tanítók, a Krakkói kalappal nagyon
meg voltak elégedve.
Szindbád az ablaknál állott és szórakozottan, elgondolkozva nézegette az
előtte elterülő piacteret. Igen, erre járt az algimnáziumba, rövidszáru
csizmácskái itt kopogtak a kivájt köveken és a toronyban, ahol
harangozott, bizonyára megtalálná a nevét valamelyik korhadt gerendán
vagy a mennyezeten: Szindbád, a hajós… Szinte kedve lett volna a
toronyba felmenni most.
A tót cselédleány a kályhával elvégezvén dolgát, alázatos csókot nyomott
a vendég kezére és havas, sáros csizmájával kikopogott a szobából.
Szindbád kedvetlenül, kezét, amelyet előbb a leány megcsókolt,
kabátjához dörzsölve, nézett utána, a Krakkói kalap érdemes gazdája az
utazótáskát tologatta a falhoz, mintha nem talált volna számára elég
helyet a nagy szobában.
– Urasága nem tanító? – kérdezte hirtelen.
– Nem – felelt Szindbád és önkéntelenül végignézett a ruháján.
– Csak azért kérdem – folytatta az öreg fogadós és az utazótáska felett
megcsóválta a fejét, mintha a táska volna az oka, hogy eddig nem talált
helyére – csak azért kérdem, mert tavaly a tanítók megigérték… igen,
megigérték… No, végre itt jó helyen lesz! Hogy a barátaikat hozzám
küldik.
Szindbád nem felelt. Az ablakból egy tulsó soron levő házat nézett,
amelyet ezelőtt nagyon jól ismert, amelyet a legszebbnek és a
legnagyobbnak tartott a városkában és most úgy látta, hogy kis, szinte
gyermek-játékszer nagyságu az a ház, pedig tulajdonképpen semmi sem
változott rajta. Abban a házban három gyönyörü leány lakott. A
városkapitány leányai. És Szindbád is ott lakott, egy évig és két
hónapig, mint kosztos diák. Anna, a legnagyobb, telt, nevetős és
szürkeszemü, már nem volt fiatal leány. Este az ablak alatt sétálgatott
a fiatal paptanárokkal és teli kacagását a sötétben, csiklandozó, pajkos
kiáltását ime még most is hallja. Esténként kipirulva, heveskedve és
pörlekedve jött haza az ablak alatti sétából. Gyorsan levetkőzött és nem
törődött vele, hogy a szomszédszobából Szindbád lesi őt vetkezés közben…
Ah, a fehér, kerek térdekre ime most is emlékezik. Igen, igen, abban az
időben csak a térdekre és a térdek körüli részekre volt kiváncsi
Szindbád a vetkező nőnél, pedig Annának a válla is kerek és fehér volt.
Janka, a második, sovány és konyhaszagu teremtés volt, mély hangon
beszélt, és Szindbádról még csak annyi véleménye sem volt, hogy szóba
álljon vele. A legkisebb, Mária, tanulópajtása volt Szindbádnak. Igen,
abban a házban, a lakatlan emeleten, ahol az üres szobákban zsákokban
rozst és kukoricát tartottak, abban a sötét emeleti szobákban
tanulgattak esténkint faggyu-gyertya fénye mellett. (A gyertyát Janka
öntötte.) Mária füzetes rémregényeket olvasott és ijedten egymásra
néztek, amidőn a szél végigdudált a sötét emeleten. Ugyancsak onnan az
emeleti szobából hallgatták néha Anna csiklandós kacagását odalent az
utca sötétjében és a fiatal tanárok dörmögő hangját. Néha megvillant
odalent a bolthajtással kezdődő és végződő utcácskában egy fehér
szoknyafodor és Mária, Szindbád mellett kikönyökölve az ablak
párkányára, halkan, forrón és hosszasan sóhajtott. Pedig csak tizenhat
esztendős, beteges, sápadt, kékszemü teremtés volt. És egy év mulva meg
is halt. Szindbád akkor már nem a városkapitánynál volt kosztosdiák,
hanem a jegyzőnél és természetesen eljött látogatni a halottat. A halott
Mária fehér ruhában és fehér cipőben feküdt a koporsóban és ekkor éppen
senki sem volt a halott mellett odafent a lakatlan emeleten, ahol tavaly
zsákokban tartották a lovaknak való abrakot. („Vajjon hová tették a
zabos zsákokat?“ – kérdezte magában Szindbád.) Tehát senki sem volt az
emeleten akkor, midőn Szindbád, az egy esztendővel öregebbé vállott
diák, a halott Máriát meglátogatta. És a fehérruhás, fehérarcu leánykát
meglátván, furcsa gerjedelmek ébredtek fel az ifjuban. Ugy érezte, hogy
ez a leány szerelme volt, soha be nem vallott szerelme és most illene
először és utoljára megcsókolni, mielőtt a föld alá tennék. Felállott
egy székre és ajkával közeledett a magános halott ajkához. Az első
pillanatban csak a lehunyt szemektől félt, amelyek talán hirtelen
kerekre nyilnak, második pillanatban kellemetlen, csipős szag ütötte meg
az orrát. Ezért maradt el a csók… De később, miután senkinek sem
hallatszott kopogó lépte a lakatlan emeleten, a halott leányka lábához
került és a fehér báli cipő felett kissé megemelintette a fodros
szoknyácskát a fehérharisnyás, mereven egymás mellé helyezett bokák
fölött. Közben lélekzetét visszafojtva figyelte a halott leány lezárt
szemét, hallgatózott a grádics felé, közben pedig kamasz képzelete a
homlokába a halántékába kergette a vért… Lehajtott fővel, szégyenkezve
bandukolt ki a kapun.
* * *
Szindbád mozdulatlanul állott a Krakói kalaphoz cimzett régi fogadó
ablakánál és elmerengett azokon az emlékeken, amelyeket a régi kis
hegyivároska látása ébresztett fel benne. Igen, itt volt boldog ifju,
itt volt gyermek… A kerekes kúton, a piac közepén bizonyosan ott van
valahol a neve felirva: Itt járt Szindbád, a hajós.
Csöndesen állott a szobában, amig az öreg Lubomirski (a vidrakucsmás
fogadós) bizonyos jóakaratu, utbaigazitó hangon megszólalt a háta
mögött:
– Ha nem tudná, Szindbád ur: nálunk, a Kalapnál minden délben sört
szoktunk csapolni. A városból mindenki eljön a sörre.
Szindbád tehát leballagott a csigalépcsőn a homályos kis étterembe, ahol
egy darabig a régi halotton, a kis Márián gondolkozott, aztán csakhamar
ismeretséget kötött az asztaltársaival, (mert egyetlen hosszu asztal
volt a fogadóban) az algimnázium igazgatójával és egy Ferenc nevü
pappal, meg az orvossal. Ebben az időben csupán ennyi intelligencia volt
a Krakói kalapban együtt.
Az orvosról csakhamar kiderült, hogy hajdani iskolatársa volt az
algimnáziumban: Fritznek hivták. Szindbád többre nem tudott emlékezni,
bár az orvos mindenféle kalandokat, nagyszerü jeleneteket emlegetett a
multból.
A papok közül csak az igazgató beszélt. Sovány, csinos emberke volt,
élénk, villogó, életvidám szemmel és bizonyos előljárós fensőbbséggel.
– Mi ebben a kolostorban büntetésből vagyunk, uram. A rend ide, a
határszélre azokat a rendtagokat helyezi, akiket valami okból meg akar
büntetni. Én szinész akartam lenni felszentelt szerzetes létemre. Már
fel is léptem Rimaszombaton, már énekeltem is fehér nadrában,
lakkcsizmában és koszperddel a derekamon a szinpadon. Nincsen olyan
operette, amelyet ne ismernék, a hangomat pedig, azt hiszem, igy is,
beszéd közben megítélheti, uram. Tehát ezért vagyok itt, az isten háta
mögött, ahol soha az életbe többé szinházat nem láthatok… Ferenc barátom
az itallal van megakadva, harmadik társunkról, az öregről ne is
beszéljünk – mondta a direktor és különös mozdulatot tett a kezével a
homloka körül.
Az igazgató nem lehetett több harmincötévesnél, Ferenc, a hallgatag, a
pohárba mélyedő Ferenc talán még annyi sem volt, a körorvos, a mult
rejtélyes kalandjait ismerő Fritz, Szindbáddal volt egykoru, Szindbád
tehát sörözés közben felvetette a kérdést:
– És a nőkkel hogy vagyunk itt, uraim?
– Én házas ember vagyok, négy gyermekem van – felelt Fritz.
Az igazgató csöndesen mosolygott, Ferenc a poharába nézett borostás,
szomorkás, elhidegült arcával.
– A nőkkel – kezdte a direktor és hangja szinpadiasan csengett – úgy
vagyunk, Szindbád úr, hogy sehogy se vagyunk. Az ördög vinné el, nekünk
itt semmi szórakozásunk sincs. (Ezért nem lehet Ferencet többé
megmenteni az italtól, sem az „öreget“…) Nincs kaszinónk, nincs
szinházunk, nincs semmi, semmi szórakozásunk… Esténként vagy odahaza
ülünk, vagy a tánciskolába megyünk, a szigetre…
– A tánciskolába! – kiáltott fel Fritz, a vöröshaju doktor és furcsán
mosolygott.
A direktor elkomolyodott, de csak azért, hogy titokzatos, szinpadias
nevetését annál jobban előtüntethesse.
– Nos, igen, a tánciskola itt a helybeliek egyetlen szórakozása. Télen
eljön a táncmester Késmárkról…
A vörös doktor élénken közbeszólott:
– Tán hallottad a hires lovag Bertyánszky nevét? No, és az öreg
Bertyánszkyt biztosan ismerted. Az akkor volt itt táncmester, amikor te
hátulgombolós nadrágban jártál és mindennap jól elvertünk a sétatéren.
Emlékszel, hányszor földhöz vágtalak? Egyszer a toronyból, a lépcsőn is
legurítottunk.
Szindbád ezekre a dolgokra ugyan nem emlékelékezett, de a tánciskola
érdekelte.
– És mi van abban a tánciskolában? – kérdezte.
– Tulajdonképpen semmi sincs – felelt alattomosan mosolyogva az
algimnáziumi igazgató. – A leányok, asszonyok táncolnak, mi meg nézzük a
dolgot. Valahogyan eltelik az idő… És ez a legfontosabb.
Fritz vidám bizalmaskodással csapott a Szindbád vállára:
– Te, gyere el estére a tánciskolába. Az életedben még úgy soha sem
mulattál, pedig eleget mulattunk együtt valamikor. Emlékszel, amikor
krumplit loptunk a földeken?
Az igazgató csöndesen köhintett:
– Azt hiszem, hogy Szindbád úr már jobban is szórakozott életében, mint
a mi tánciskolánkban lehet szórakozni. Mi, nagyvárosi emberek, tudjuk,
hogy micsoda válogatott élvezetek vannak a nagyvárosban. A pompás
szinházi előadások, hangversenyek, a bálok… (Egyrészt baj volt az is az
én esetemben, hogy Rimaszombatban nyilvános bálban táncoltam egy
bizonyos kéteshirü hölgygyel, hogy el ne felejtsem.) A mi kis
tánciskolánk nyomába sem léphet a legkisebb pesti mulatságnak sem. De,
uram, gondoljuk meg, hogy a Kárpátok között vagyunk, közel a
határszélhez, a legkisebbnek is örülnünk kell… A tánciskola – hamisan
hunyorított ekkor a direktor – nálunk az, ami Rimaszombatban az
Eldorádó-kert volt. Beszéltem már neked az Eldorádó-kertről, Fritz?
A körorvos szélesen nevetett:
– Valóban, a mi tánciskolánk Eldorádó.
Ferenc ekkor hirtelen felhajtotta a sörét és hangtalanul nevetett.
– A tánciskola! – mondá csöndesen, mintegy a pohárnak.
Szindbád lehajtotta a fejét és arra a régi tánciskolára gondolt, ahol ő
a legjobb valcer-táncos volt.
*
Szindbád megjelenése a tánciskolában méltóságteljes és tiszteletreméltó
volt.
Nagy, félhomályos szálában volt a tánciskola, két-három petroleum-lámpás
pislogott buskomoran a falakon és a terem közepén magas, kétszárnyu
létra állott, amelyet még a tűzoltók báljáról felejtettek itt. A
terpeszkedő létra ugyan tökéletesen megzavarta a táncok menetét és csak
az ügyesebb táncospárok tudtak kellő fordulattal elsuhanni a létra lábai
között: még se jutott eszébe senkinek, hogy a létrát a terem közepéről
félrevonja. Meglehet, gondolta Szindbád, hogy a világ kezdete óta azon a
helyen állott a létra, senki sem akart ujító lenni a városkában.
Nos, mint említém, Szindbád megjelenése méltóságteljes és
tiszteletreméltó volt. Az algimnáziumi igazgató szinpadias lépésekkel és
bizonyos ünnepélyességgel vezette őt karjánál fogva, míg Ferenc a hátuk
mögött sunyi mosollyal kullogott. Az algimnáziumi igazgató, kemény
fekete kalapját kezében vízszintes vonalba felemelve, olyanformán
lépkedett Szindbád mellett, mintha a tánciskola nevezetességeit készülne
magyarázni.
A kishegedű, amely eddig egyhangú zenével cincogott, bizonyos időre
elhallgatott, amíg egy kistermetű és kövérkés, hármastokáju és szürke
katonatiszt-nadrágos férfiucska tiszteletteljesen meghajolt az igazgató
és Szindbád előtt. A kakadufrizura vízszintes vonalba került és a
Pajacsevics-nadrág egyik szára hátrafelé csusszant… Aztán felemelkedett
a szürkülő pomádés fej és a hármas toka méltóságosan elhelyezkedett a
kemény galléron.
– Ez volt lovag Bresztóczky! – sugta az algimnáziumi igazgató.
Szindbádnak a félhomályhoz kezdett hozzászokni a szeme és így észrevette
a táncosokat és táncosleányokat, akik félszegen és ügyetlenül lejtettek
a szétvetett lábu tűzoltólétre körül, mint egy bizonyos központ körül. A
kis diákok most is olyan rosszul szabott nadrágokat hordanak, mint az ő
idejében és a cipők, a nagy havas cipők, szerfölött előnyomulnak tánc
közben. Némely fiuból nem is látszott egyéb, mint egy pár szélestalpu
bakancs… És a leányok haja egy ágba fonva, röpköd a fordulóknál.
A fal mellett, ahol padok és székek állottak, bundába, télikabátba
öltözött nők és férfiak csoportja látszott. Úgy feketéllettek a falak
mentén, mint a varjak estenden az őszi erdő ritkuló fáin.
– A szülők! – mondta ünnepélyesen a direktor és a kalapjával félkört írt
le a levegőbe.
A hangulat tagadhatatlanul feszes és ünnepélyes volt az idegen vendég
jelenlétében. A kis diákok egyre-másra bukdácsoltak az ellenséges létra
körül, míg a falak mellett a szülők morogva dugták össze fejüket. A
fekete kendőket és fekete süvegeket.
A lovag hiába kopogott erélyesen hegedűje hátán, a tánc sehogy sem akart
rendes medrébe igazodni. Amig végre az ajtón havas vállal és havas
sapkában besietett Fritz, a vöröshaju doktor és észrevevén a fagyos
hangulatot, teli hangon felkiáltott:
– Eh, mit! Csak egy régi pajtásom!
Aztán, hogy a jó példával járjon elől, télikabátban, sapkában, havasan
és fagyosan, a terem közepére rugtatott és egy félszeg diákocska kezéből
elkapva a táncosnőt, lármásan, tüzesen, csizmájával erősen kopogva,
járni kezdte az éppen soron levő lengyelpolkát. Olyan viharosan
keringett körül a teremben, hogy mindig attól kellett félni, hogy
táncosnőjével együtt felborul. Amig egyszer végre csakugyan megcsuszott
(mint későbben mondta: szándékosan) és estében a táncosnő térdébe,
bokájába kapaszkodott. Valaki valahol csiklandósan, hosszan, vigan
felnevetett a félhomályban, mintha egérke szaladt volna végig a hátán…
A különös, izgató és titkos kacagás Szindbád füléhez ért és a hajós
meglepetten, csodálkozva emelte föl a fejét. Ezt a kacagást ő már
halotta valahol, valaha… Igen, így kacagott Anna, a szép, telikeblü és
kövérkés Anna, ott abban a szűk, csöndes utcácskában, amikor estenden a
fiatal tanárokkal sétálgatott. A félhomályos utcácskában ugyancsak így
csendült fel az a régen hallott női viháncolás és Szindbád képzeletében
megjelent két gömbölyü és fehér női térd, amelyet hajdanában a fehér
függöny mögül látott.
És néhány pillanat mulva, amikor Fritz doktor talpraugorva, táncosnőjét
az algimnáziumi igazgató és a vendég Szindbád felé kormányot: az
Szindbád, a hajós, alig csodálkozott azon, hogy a Fritz táncosnőjébe a
telikeblü és világosbarna haju Annát fölismerte. Igen, ő volt az, Anna:
a régi szép, kacér és nevetgélő Anna – vagy legalább is a leánya.
Fritz, midőn izzadó üstökét törölgetve, későbben megállott Szindbád
mellett, mindenben megerősítette a hajós föltevését. Igen, az a bizonyos
régi Anna, a városkapitány leánya, férjhez ment, amott ül a sarokban,
abban a fekete viklerben és a leányát, a táncosnőt, ugyancsak Annának
hivják.
Szindbád azon vette észre magát, hogy a szive a szokottnál
rendetlenebbül dobog és tekintete állandóan azt a kövérkés, nevető
leányt keresi:
– Derék leány. Olyan kemény lábikrája van, mint a kő – mormogta a
vöröshaju Fritz.
– És az anyja? – kérdezte Szindbád.
A vöröshaju doktor szórakozottan felelt:
– Az a vén skatulya csak azért van itt, hogy a mulatságunkat rontsa…
Habár, a multkor ő maga is felmászott a létrára. Tudod, az öregasszonyok
versenyében!…
Az igazgató, aki némileg féltékeny szemmel nézte Fritz és Szindbád
beszélgetését, csakhamar életjelt adott magáról. Kezével hevesen
tapsolni kezdett és a fejével integetett a kis táncmesternek:
– Kezdjük már. Az idő későre jár! – kiáltotta.
A kis hegedü elhallgatott és bizonyos izgalom futott végig a termen. Az
algimnázium igazgatója most gyorsan karonfogta Szindbádot, mielőtt Fritz
megelőzhetné és a fülébe sugta:
– Jöjjön, Szindbád úr, a legjobb helyre vezetem, ahonnan mindent láthat.
És Szindbádot a létra mellé vitte és titokzatosan a magasba mutatott.
A mulatság nyomban kezdetét vette, amikor az igazgató másodszor tapsolt.
Fritz valamely indulót kezdett fütyülni és a leányok tánclépésben
kergetőztek a szobában. Amikor a termet körülfutották, egyenkint a
szárnyas, kétlábon álló létrához szaladtak és gyorsan felkapaszkodtak a
létra széles fokain. Fölmentek a létra tetejére, hogy a a másik oldalon
ismét leszálljanak.
– Nézze – dörmögte az algimnáziumi igazgató – egyiken sincs ám nadrág…
A leánykák ügyetlenül, sikongatva, nevetve másztak föl és le a létrán.
Ferenc gyakran nyitva felejtette a száját, amint a magasba meredt, az
igazgató pedig állandóan döfködte a könyökével Szindbád oldalát. A fehér
szoknyácskák, térdecskék, combocskák sejtelmesen villogtak a létra
magasságában… Szindbád csak akkor, egyetlenegyszer nézett erősen a
magasba, midőn Annára, a telikeblü, nevetgélő Annára került a
létramászás sora. Akkor elpirulva a magasba nézett és a gömbölyü térdek,
amelyeket látott, erős hullámzásba hozták a vérét.
A leánykák után néhány feketeruhás asszonyság is nekiindult a létrának,
de az igazgató akkor már karonfogta Szindbádot.
– Ők is produkálni akarják magukat az idegen úr előtt – mondta. – Főzze
le őket. Hagyjuk itt őket!
Szindbád térdig érő hóban ballagott a direktorral a szigetről a város
felé. Szürkés, acélfényü este volt. A Poprád aluszékonyan suttogott a
hid alatt a léknél és a pohos torony komolyan állott a havas háztetők
fölött.
Szindbád egyszerre megállott és hosszan, édesdeden felkacagott.
SZINDBÁD MÁSODIK UTJA.
– Szindbád, Szindbád! mondta a Hang egy éjszakán. – Voltál-e már azon a
helyen, ahol a temető a hegyoldalban van és a temetőben valaki fekszik,
akinek azt igérted, hogy sohasem hagyod el?
Szindbád az álomtalan álomból felébredve, megdörzsölte a szemét és
nyomban tudta, hogy kire céloz a multból jövő hang. Szindbád ugyanis
elérkezett életének ahoz a korszakához, amidőn körülbelül már mindent
megpróbált, ami az életben kellemes vagy kellemetlen. Vitorlázott a
messzi tengereken és érintett ismeretlen szigetországokat… Volt gazdag
és volt szegény. Szeretett hajadonokat és érett asszonyokat. A legjobb
borból ivott és fillér nélkül is ődöngött. Volt hódítóan egészséges és
volt beteg és szomoru. A haja egyszerre fehéredni kezdett és akkor bölcs
lett Szindbád. De midőn a legbölcsebb volt, akkor is szeretett nagyokat
kurjantani éjjel a borosasztalnál, a tánc-zene hangjainál. Látott
halált, látott születést, esküvőt, házasságtörést és gyilkosságot az
erdőben. Egyszer sirt is, pénz miatt véres könnyet sirt és titokban
segített a szegényeken. Imádkozott elhagyott kis templomban és
orvgyilkosságot forgatott a fejében ellensége ellen. Majd becsületes,
nyilt és bátor volt, mint egy középkori lovag. Majd okos volt, mint a
kigyó es mámoros álmokat próbált fejtegetni a másnapon. Voltak barátai:
gőgös nagyurak és bujdosó pénzhamisítók. Egyszer nőrabló volt, máskor
otthonülő családapa. Verekedett verekedőkkel, másnap gyáván
meghunyászkodott.
Igy mulott Szindbádnak, a hajósnak az élete, amig végre elérkezett ahoz
az időszakhoz, midőn sem a jelen, sem a jövő már nem izgatta
gondolkozásra, álmodozásra, hanem a mult, a régen elmult ifjusága. Mint
a messzi tengereket bejárt hajós, nem találván többé ismeretlen
országokat: kifeszíti vitorláját, hogy hazájába visszatérjen – úgy
indult el Szindbád keresni az ifjukori emlékeit. Mintha mégegyszer
akarná kezdeni élete regényét… Mintha uj és ismeretlen érzéseket
keresne…
Utja most egy alföldi akácfás városkába vezette, ahol a temető a dombon
volt, amely dombot a nagyzoló kisvárosiak hegynek neveztek. Nyár volt
akkor és harmatos volt az éjszaka. A kis vasuti állomás pislogó
lámpásaival csakhamar elmaradt Szindbád mögött, amint felöltőjébe
burkolózva, hosszu álmodozó lépésekkel megindult az akácfák között, a
homokos uton.
Midőn az ut fordulójánál hátranézett, még látta a messzi vasuti sinek
mentén a váltó-lámpás zöld szemét utána tekinteni, mintha a nagy fekete
éjszakában csupán ez az egy szem volna csak arra kiváncsi, hogy mit is
akarhat Szindbád a városkában, amely sötéten, álomba merülten tünedezett
fel a homályba borult akácfák mögött.
A torony, mint egy nagy, barna, idegen katona nézett szembe Szindbáddal
a nyári éjszakán az akácok felett és a földszintes házak meglapulva
menekülnek a katona lábához, mint akkor, egyszer, régen, sok esztendővel
ezelőtt, midőn a fiatal Szindbád nyári éjszaka a városkába jött.
Akkor csak homályosan, alig észrevehetőleg állott helyén a torony, amely
talán magasabb is volt, mint most. És a házikók fehér és fekete
bárányokhoz hasonlítottak, amelyek a vihar előtt összebujnak. Az ifju
Szindbád fejében és szemében vérhullámok nyargaltak. Talán a szive sem
dobogott azóta olyan hevesen… Jött, jött csendesen, leskelődve,
meglapulva és megijedve minden nesztől, minden hangtól – azon a régi
nyári éjszakán.
Az emlékei nyomán ma szinte utánozni szeretné akkori régi lépéseit és
erősen gondolt arra, hogy mi járhatott a fejében akkor, akkor, midőn itt
jött az akácos uton. De már semmi sem jutott eszébe a régi gondolatok
közül, csak maga a tény, hogy levelekben (amelyeket azóta elégetett)
megállapodott egy fiatal leánykával, hogy éjjel egyszer felkeresi.
Sokáig, csaknem egy esztendeig folyt a levelezés a vidéki kislány és a
pesti fiatalember között. Szindbád egy darabig házasság céljából
levelezett a kisasszonnyal, akivel egy szomszéd városkában, a bálon
egyszer a négyest táncolta. Irmának hivták és barna volt, nagyhaju és az
ajka fölött gyönge kis árnyék lebegett, mint a fehérbőrü, barna nőknél
Szindbád ezt azóta gyakran tapasztalta. De akkor, jogász-ifju korában,
még soha sem látott barna árnyékot leányajak felett és a négyesben,
mialatt a csizmák és cipők hatalmasan kopogtak körülöttük a görbe padlón
és a leányok, fiatalasszonyok fehér ruhája alól furcsa izzadságszag
terjedt, nyomban eljegyezte magát Irmával. Irmának még egy érdekessége
volt. Mintha kissé kancsalított volna a szemével, de ez csak akkor lett
láthatóvá, midőn erősen a Szindbád szemébe nézett. Az egyik szeme, a
balszeme furcsán, titokzatosan, ingerlően, mintha érzékien mosolygott
volna akkor is, midőn a másik szeme komoly, harmatos és mélázó tekintetü
volt. Ez a kancsisága a leánykának akkor még öntudatlanul igézte meg
Szindbádot, későbben, évek multával már sokkal öntudatosabban közeledett
a kancsal nőkhöz. (Nem ismerik azok a szemnek izgató és titokzatos
játékait, akik hibás szemü nöbe még nem voltak szerelmesek!)
A négyesnek vége lett és egy teljes esztendő mulott el forró, érzéki
levelezés közepette. Tiz hónap mulva titkos, göndörkés, acélkék
hajszálakat kapott levélben Szindbád a messzi vidéki városkából – két
hónap multával pedig pontosan megállapodtak, hogy éjszakára Szindbád
megérkezik a vonattal az ismeretlen városkába. Irma térképet rajzolt a
városkáról, a folyóról és a kis kerti kapuról, ahol várni fogja éjjel
egy órakor… Tiz lépésnyire egy hidacska van, balról egy öreg körtefa áll
villámsujtottan és a kutyát majd megköti este.
Hajnalban megy egy vonat Pestre. Szindbád még azzal vissza is térhet.
Szindbád megkerülte a templomot és végigment egy kis térségen. Igen, ott
van a patika a sarkon és balról a cukrász. A kis város éjfélutáni
álmában csöndesen szuszogott körülötte. Már elérte azt a kis közöcskét
is, ahol egymásra boruló fák között visz az ut a folyócska felé… A
kalapját levette a fejéről és egyszerre úgy érezte, hogy a szive megint
úgy dobogott, mint husz esztendővel ezelőtt dobogott.
Furcsa, hogy semmi sem változott azóta. A gyep, melyre lép, éppen olyan
selymes és neszfogó, mint akkor volt. És balról egy kerti házból
világosság szüremlett ki most is, mint akkor… Ez a világosság akkor
megijesztette és emlékszik, az első szava az volt Irmához, (aki pontosan
várta), hogy miért van világosság amott a távoli, kerti házban.
– Bacsó kertész az este meghalt. Most virrasztanak mellette – felelte
Irma.
Vajjon azóta még mindig Bacsó kertész mellett virrasztanak a kis kerti
házban?
Aztán a folyócska susogott a lábánál és törpe, kövér, zömök gyermekekhez
hasonló füzek álldogáltak a közelben, a távolban. A folyócska
titokzatosan surrant tova a kertek alatt, mint egy nesztelen járásu
éjjeli vándor, aki senkit sem akar fölébreszteni a városban, amely
mellett elvonul bujdosó utjában. A folyón tul, nagyon messzire egy
téglagyár kéménye emelkedett a sötétségben, még távolabb, a töltésen
lassan, meggondoltan, egyhangu zörgéssel gurult a tehervonat, piros
lámpása, mint bolygó lidércfény a messziségben.
A hidacska, mint a gyermekek lóversenyjátékában az akadály, kicsiny
árnyékával csöndesen feküdt az éjben, majd rácsok következtek és a
rácsok mögött ribizke- és köszméte-bokrok. Végre Irma vállára vetett
nagy puha kendőben és fehér alsó-szoknyában…
De most nem állott Irma a kerti kapunál, pedig Szindbádnak nem kevésbé
dobogott a szive, mint husz esztendő előtt.
Ott volt tehát Szindbád azon a helyen, ahol életének egyik legkedvesebb
kalandja történt és próbált visszavarázsolni valamit a mult képeiből,
érzéseiből, hangjaiból. Nehezen ment az emlékezés, mert egy nagy csók a
leány husos, tapadó, forró, nedves ajkairól utjába állott mindenféle más
emléknek. Még a selymes felső ajakra emlékezett, remegő kezekre és a
kendő puha kelméjére. És még arra, hogy nagyon sokáig, szinte órákig
tartott, amig kellő ereje és bátorsága támadt ahoz, hogy a leányt a
karjába vegye… És akkor és gyakran eszébe jutott a halott kertész ott a
távoli kerti lakban, amint mozdulatlanul és hidegen fekszik az ágyon.
Boldog volt-e? Büszke volt-e?
Semmire sem tudott visszaemlékezni másra, mint csupán arra, hogy sietve
menekült a kertek alatt.
– Szindbád! – kiáltotta utána a leány és kendőt hátravetve, kibomlott
hajjal, gyürött fehérruhában, bágyadtan állott a reggeli szürkületben a
kerti ajtónál. Szinte ijesztő volt gyötrődött arca, feketekarikás,
fájdalmas szeme.
Szindbád hosszu lépésekkel menekült a vasuti állomás felé.
Hónapok mulva levelet kapott. Irma irta, hogy halálát érzi közeledni, de
még a másvilágon sem felejti el Szindbádot és szerelmét. Későbben pedig
hallotta, hogy Irmát csakugyan kivitték a hegyoldali temetőbe. Bizonyos
szégyenérzésből megmérgezte magát.
Néhány napig akkor rosszul érezte magát…
– – – Ujra hajnalodott és az öreg Szindbád csöndesen ballagott a vasuti
állomás felé. Félszemmel a dombra pillantott, ahonnan az akácfák mögül
fekete fejfák nézegettek reá. Itt-ott egy fehér márványkő… Egy percig
arra gondolt, hogy megkeresi a temetőben Irma sirját. Majd úgy érezte,
hogy még mindig nem élt ahhoz eleget, hogy azzal a sirkővel, azzal a
sirhalommal szembe tudna nézni.
A hajnali vonattal tehát elutazott.
– Igy is, eddig is nagyot áldoztam az emlékének – dörmögte a vasuti
kocsiban.
NŐI ARCKÉP A KISVÁROSBAN. A HARMADIK ÚT.
Esős tavaszi délután – a liget fái messzire ködben, árnyban usznak,
alkonyat felé Szindbádnak levelet hozott a posta. Hegyes, apró betük,
mint megannyi kanári-körmök a boritékon, odabévül fehér kartonlap,
aranyozott sarkokkal, amilyen papiroson a grófnők vagy a nagyon szegény
varrókisasszonyok leveleznek. A madárka-körmök e szavakat jelentették:
Kedves Szindbád, harmincadik születése napja alkalmából fogadja
szerencsekivánatait Lenkének. – Szindbád kétszer-háromszor megforgatta
kezében a levelet, megnézte a postabélyegzőt, egy felsővidéki városka
neve a bélyegen, megnézte az aláirást és mert nem volt feledékeny ember,
egyszerre mindenre emlékezett. Lenke tiz esztendő előtt, lánykorában
egyik szent és érintetlen szerelme volt az ifju Szindbádnak. Fekete
szemü, fekete haju és illatos száju hölgy volt. De legelsőbben mégis
inkább kis kezére emlékezett, amelyet esti sétákon gyakran tartott a
felöltője zsebébe dugva. Puha és finom ujjaival sokat játszadoztak
Szindbád ujjai a kabátzseb sötétségében, sőt többször szájon is csókolta
egy régi templom mögött (ahonnan a ködbe borult temető látszott
árnyékszerü kőoszlopaival), mielőtt az esti sétáról hazáig kisérte volna
Lenkét. A régi templom falában egy középkori várur sirja volt elhelyezve
és ott állott maga a várúr is, talpig kőben, kőszakállal és kőpáncélban
a kripta ajtajára faragottan. A templomnak mohos zsindelyfedele volt és
örökön nedvesség csurgott róla. A kövek hidegen, nedvesen, fázósan
kopogtak lábaik alatt, amig a régi templomot estenden megkerülték, hogy
a félhomályban, a temető tájékán egy-két csöndes és hosszu csókot
váltsanak… Szindbád később a Lenke városkájából más világtájak felé
vitorlázott és csak néha-néha jelentette egy levélke, hogy Lenke még él,
dolgát pontosan végezi a postán, de a régi templom felé már nem sétál.
Aztán egyszer Szindbád éjjel, vonaton, félig alva, félig ébren
utitársakat hallott beszélgetni feje fölött és valaki éneklő hangon
mesélte, hogy Lenke abból a bizonyos városkából férjhez ment egy
felsőmagyarországi orvoshoz. Szindbád fáradtan aludt és csak félálomban,
a vasuti kerekek kattogásában hallotta ismétlődni: Lenke férjhez ment…
Lenke, Lenke… De mivel igen fáradt volt és különben is régen
elfelejtette az ócska templomot és környékét, nem tudott teljesen
fölébredni. Reggel azt hitte, hogy az egész dolgot csak álmodta.
Nos, most ez a bizonyos Lenke irt Szindbádnak tiz év mulva és szépen
bebizonyította, hogy még nem felejtette el ifjukori szerelmét – talán
első szerelmét, amit a nőknél nagyon nehéz megállapítani és
bebizonyította, hogy eleget gondolt reá, hisz születésnapját is
számontartotta.
Szindbád, a hajós abban az időben még nagyon szeretett utazgatni. Tehát
aznap este, vagy másnap – de semmiesetre sem későbben – vonatra ült, a
hálófülkében lefeküdt és éjfélig csendesen aludt amaz ismeretlen, messzi
városka felé utazva, ahol Lenke lakott.
Éjfélkor felébredt és nyujtózkodva, ásítozva nézegetett ki a rohanó
vonat ablakából a tavaszi éjbe.
A tájon nagy, barna hegyek sorakoztak és az éjszaka félhomályos volt,
mert valahol a magasban, nagyon messzire, vékony felhők mögött a hold
bujdosott. Nagy fák futamodtak el szeme előtt, amely fáknak koronája
fehér párában látszott libegni. Kis bakterházak szaladtak el a
sötétségben, mint az éjszaka rohanó vizén a gyermekek papircsónakjai. Az
ár a törpe bokrokat és sövényeket szemkápráztató sebességgel ragadta
tova. A nagy hegyek a távolban komolyan, méltóságosan ringatóztak tova,
mint a lassujárásu viharfellegek az égboltozat oldalán.
Később egy folyó tünt fel a mélyben, amely kanyarogva futott a vasuti
töltés mellett. Gyakran csak fekete árnyéka látszott a folyónak, mint az
esti országuton poroszkáló juhászkutyának. De a kanyarodóknál, ahol a
folyó kibujt az árnyékból, ezüstös karikák, fehér halpénzek ringatóztak
a folyó hátán, hogy gyorsan eltünjenek a messziségben. Egy fekete,
nyurga hid, mint valami hosszulábu bogár állott a folyó vizében. A
vasuti mozdony rekedten, tompán bugott bele a kerékkattogásba. A kalauz
csöndesen jelentette Szindbádnak, hogy az állomás közeledik.
A kocsiból, amely az állomásról a fogadóba vitte, vajmi keveset látott
Szindbád a városból. Egy hosszu utcán földszintes házak aludtak
sorjában, mint megannyi csöndes, öreg asszonyságok a templom utolsó
padsorában. A sarkon bolt, fekete vasajtókkal és pipázó törökkel, amely
a gyalogjáró fölé tolt táblán ringatózik. A köveken erősen döcög a
kocsi, friss éjszakai szél fuj valamerről. Szindbád szeméből kiszáll az
álom és csodálkozva kérdi magában:
– Vajjon miért jöttem én ebbe a városba?
* * *
Késő délelőtt kelt fel és céltalanul őgyelgett a piacon, ahol éppen
hetivásár volt. Halinás tótok, ráncos szoknyáju falusi asszonyok,
csizmákban és nagykendővel mászkáltak előtte. A gyalogjárón sár volt, a
háztetőkről nedvesség csurgott alá, a piac közepéből frissen, ragyogva,
mintegy megmosakodva emelkedett ki egy pirostetőjü torony. A fehér
óralapokon csillogtak az aranyozott mutatók.
Egy sarkon sárga ház állott, benne füszeres bolt az „Arany oroszlán“-hoz
cimezve és a falon a város fotográfusának kirakata.
Szindbád mindig szerette a fotográfus kirakatokat. A külvárosban gyakran
álldogált ismeretlen emberek arcképei előtt és szeretett olvasni az
arcokról, szemekről, homlokokról.
A kis város fotográfusa koszoru alakjában csoportosította az arcképeket.
A koszoru peremén a férfiak képei. Mennyi érdekes, mulatságos,
jellegzetes arc! Csak Felsőmagyarországon találni ilyen érdekes
tipusokat. Büszke homlokok, gőgös sasorrok és megvető tekintetü szemek a
diszmagyaros képeken. Aztán látni ugyanazokat az arcokat polgári
ruhában: szmokingban vagy vadászkabátban. Csakhogy az arcok ekkorára
szelidebbek, kedélyesebbek, vidámabbak lettek. A kabáton virág és a
nyakkendők gondosan megkötve. Akinek gyürüje van, melltüje van, vagy
szép kézelőgombja van, azt lehetőleg kitünteti a képen. (Egy
mellényzsebből még ezüst szivarkatárca is kandít.) A legtöbb fotográfián
látszik, hogy nem unalomból, időtöltésből készült a mester kamrájában,
hanem fontos életbevágó alkalmakkor, midőn valakinek emlékül arcképet
kellett adni: talán a menyasszonynak, talán a tovább pályázó
szinésznőnek, vagy talán csak a kassza tündérének. A fiatalabb urak
legalább is olyanformán mosolyognak a képeken, mintha örökkön-örökké
készen volnának arra, hogy a nő évekig, késő öregségeig az arcképüket
fogja szemlélni, sóhajtozva és elmerengve. A megyei hivatalnokok
vadászkalapban, a doktorok szemüveggel és az ügyvédek komoly redingotban
láthatók a kis városka fényképésze kirakatában. És az a kiviaszkolt
bajuszu, középen kettéválasztott, bodorított fürtözetü férfiu, kezében
glacè-keztyüvel és frakkmellényében selyemkendővel – bármi legyek, ha
nem a városbeli táncmestert ábrázolja.
A férfiak koszoruján végighaladván, Szindbád az arcképek bokrétájában
most a hölgyek csoportjához érkezett. (Középen nevetgélő pólyás babák,
meztelen lábu kis kölykök, inges rózsabimbók mosolyogtak. És a koszoru
kellő közepén egy komoly, kopasz, rendjeles ur: a polgármester vagy az
alispán. Ám meglehet, hogy maga a derék fényképész volt ő.)
A nők arcképei sziv-vidámító és tanulságos látványnak igérkeztek. Néhány
nőegyleti öreg hölgytől eltekintve, csupa csinos és kellemetes arcok
néztek a kirakatból farkasszemet Szindbáddal. Fehérruhás nők, kezükben
csipkenapernyővel, (amelyet néha válluk fölött kinyitottak, midőn is
mindkét kezükkel megfogták az ernyő széleit), csipkés nyári kalapok,
derékon láncok, ékszerek: ezek voltak többnyire az asszonyok. Mintha a
kalapviselet a fotografáló-mühelyben csupán az asszonyok szabadalma
volna, a leányfélék kalap nélkül jelentek meg. Im itt egymás mellett két
barátnő, (ha nem volnának azok, nem kerülhetnének egymás mellé), az
egyiknek imakönyv, a másiknak gyöngyvirág a kezében. Csöndes, ábrándos
mosolylyal néznek a tengerpartról, a strandról – talán éppen az
ostendeiről – a Szindbád arcába. A háttérben a tenger, rajta ringatózó
hajó… E háttér csaknem valamennyi női fotográfián feltalálható. Vajjon
miért szeretik a nők a tengert? – kérdezte magában Szindbád. A jó
barátnők bizonyosan nagyon szeretik egymást manapság is, hisz
elvétettették volna képüket egymás szomszédságából, ha ez nem így volna.
És Szindbád azt kivánta magában, hogy szeressék még egymást sokáig. Majd
egy pepitaruhás hölgy következik, olyan karcsuan és hetykén támaszkodva
a könyves asztalra, mint valami lovarmüvésznő. Később pisze és mosolygó
bakfisok. Lentebb egy ábrándos vénleányszerü hölgy, aki, ha Szindbád nem
csalatkozik, sok festéket rakott arcára a fogtográfus mütermében. Egy
fogait mutogató hölgy – talán a városi tanárnő – hátratett karokkal,
mellette a galambot tartó leányka kosztümben, a legutolsó farsangi
bálról.
És most megállott Szindbád, mert a kirakatból, a sok női fotográfia
közül valaki busan, csöndesen, melankólikus mosolygással nézett a szeme
közé. Fekete selyemderék volt rajta és a kezében fekete csipkelegyezőt
tartott. Fekete haja bodrosan emelkedik ki homlokából és a széken,
amelyen hátradőlve ül, jól látszik nehéz selyemszoknyája. Finomság
lengte körül a fekete haju asszony alakját és Szindbádnak jól esett,
hogy a háttérből hiányzott a tenger a hajóval… Mert Lenke volt az, aki a
fotográfus kirakatából e tavaszi délelőttön kissé fáradtan, kissé
hervatagon és valószinüleg jól bepuderozott arccal Szindbáddal szembe
nézett.
A fotográfus, akinek mütermében csakhamar megjelent, hogy arcképet
csináltasson, rövidesen felvilágosította, hogy a feketeruhás hölgy senki
más, mint dr. Szolyvai Mártonné, a járásorvos felesége.
A madárka kirepült a fotografáló masina fekete csövéből és a mester
megköszönte Szindbádnak a felvételt.
A körorvos a város végén lakott, egy furcsa kis utcában, amelynek az
egyik oldalán bokrokkal, fákkal benőtt mély árok huzódott. Kertek és
tavaszi pompában virágzó gyümölcsfák. A cseresznyefák és a szilvafák
csodálatos köntösben álltak a kertekben, a szél meghintázta a virágos
galyakat, amelyeken bizonyára fehér kis tündérleányok foglaltak helyet
ez időben. Piros kerités mögött, egy nagy nyárfa szomszédságában,
zöldfedelü ház állott, kivül az orvos fekete-fehér táblája: Szindbád
csöndesen meghuzta a csengetyü fogóját és valahol gyorsan pattogva –
mint csöndes tó vizén a tavaszi zápor – szólott meg egy kis csengő.
Egy fehér, göndörfarku kis kutya szaladt elsőnek az ajtóhoz.
Barátságosan, vidáman nevetett a látogatóra és kétszer felugrott a
földről. Azután egy csizmás, lompos, vörös, szeplős legény bandukolt elő
és tempósan megfordította a kulcsot a zárban.
– Az orvos ur?
– Most nincs itthon, de nemsokára hazajön. Tessék megvárni.