Ezután három rettenetes napja volt. Nyögve viaskodott magával. Reszketve
akart legyűrni magában minden indulatot és remegve próbált talpon
maradni. De a fájdalom és a vágyódás olyan irtózatos erővel rohanta meg
újra meg újra, hogy fájdalmas gőggel fölemelt fejét szenvedve kellett
megint lehajtania.
A harmadik nap délutánján nem bírta tovább. A teste, a lelke, minden
idegszála úgy tele volt fűtve harcos elkeseredéssel és száz halálra
elszánt erővel, hogy az az érzése támadt: semmi ellent nem állhat neki.
– Ki az, akit most nem győzhet le? Mi az, amit most nem hódít meg?
Reszketve állott meg a Jeney-ház előtt, fölemelte a fejét és belépett. A
portás elébe jött a páholyából és hajlongva köszönt neki. Ő intett egyet
a fejével és tovább indult.
– Loli kisasszony, – mondta erre a portás, – nincs itthon.
Monostory értetlenül nézett rá.
– Nincs? – kérdezte azután elsápadva.
– Nincs, nagyságos úr.
Monostory mozdulatlanul állott egy másodpercig, azután ismét mereven
biccentett egyet a fejével, megfordult és elment. Mereven ment előre,
nagy erőfeszítéseket tett, hogy egyenesen és feszesen járjon és ekkor
eszébe jutott a Jeneyné tekintete. Két meleg, gyöngéd és jósággal teli
asszonyszem, amely halkan és aggodalmasan tapadt rá és ijedten,
gyöngéden és aggódva kérdezett tőle valamit.
Mit? Nem ezt e: – Szegény ember, mi lesz most belőled? – Nem ezt e?
Lázasan gázolt előre, fölkereste Országot és elvitte inni. Ország
csodálkozva és aggódva nézett rá, de nem kérdezett tőle semmit, hanem
vele ment és késő reggelig csendben ivott vele. Monostory másnap
délelőtt nem ment be új irodájába. Délig aludt és amikor délben
fölébredt, italt hozatott magának és otthon, a lakásán inni kezdett.
Féktelen dühvel ivott. Mindenáron meg akart részegedni, de az ital,
amelytől elszokott, csak kínozta és nyugtalanná tette. A józansága egyre
fájdalmasabbá vált, a fájdalma egyre hangosabbá, öt óra tájban
fölugrott, reszketve felöltözködött és elindult Jeneyékhez.
Loli otthon volt, nyugodtan és barátságosan nyujtott kezet neki, azután
teát töltött be és cigarettázva járt-kelt a szobában. Monostory komoran
nézte. Milyen nyugodt és derült, szép, nagy lány. – Miért ilyen nyugodt
és derült? – Miért nem néz rá és miért nem veszi észre, hogy ő
gyűlölettel és elvadultan, reszketve és véres szemmel bámulja? Miért nem
emeli föl a kezét, hogy elvadult arcára nyugalmat simítson és
vérbeborult szemét hüsítse? – Hol van az a kéz… hol van a Loli erős és
bátor gyerekkeze, amely olyan elszántan és olyan gyerekvakmerőséggel
nyult bele az ő életébe?
A Loli kemény gyerekkezéből fehér és puha asszonyi kéz lett. A
gyerek-Loliból egyszerre nagy lány lett: egyik napról a másikra asszonyi
érettségü, derült szűz lett; és a Loli szerelméből, a gyerek-Loli
rajongó és türelmetlen, elszánt és kislányosan tolakodó, hangos és
könnyes kis szerelméből mi lett? – Monostory vérbeborult szeme
szenvedve, szomjazva és kutatva bámult Lolira. Mikor lett vége a Loli
könnyes és hangos kislányszerelmének? Mikor volt az a nap, amikor
egyszerre megszünt? Hogyan szünt meg: lassan aludt-e ki, vagy egyet
lobbant és az egyik estéről a másik reggelre vége volt? – Monostory
összeszorította a fogát és fájdalmas töprengéssel bámult a derült,
nyugodt, mosolygó és szép Lolira. Milyen más volt ezelőtt három évvel.
Ezelőtt két évvel… eggyel… még egy hónappal ezelőtt is. Mikor változott
meg? Mikor siklott ki az ő kezéből a Loli lelkendező és drága
leányszerelme? Melyik volt az a gyűlölt nap? Melyik volt az az átkozott
óra? Milyen hibát követett ő el? Mit mulasztott el?
Vérbeborult és komor szemmel nézte Lolit. És amint komoran nézte és
amint hallgatva rágta a maga töprengését és kétségbeesését, a szíve
egyre hevesebben vert és a vére egyre forróbb hullámokban ömlött a szíve
felé. Milyen szép ez a leány, – irgalmas Isten, milyen szép, – milyen
csillogó érettségü, milyen hamvasan duzzadó, milyen nemesen asszonyi. –
És – ezt – el – kell – most veszíteni?
A Monostory testét és lelkét a lángoló akaratnak egy olyan görcsös
rohama támadta meg, hogy az izmai reszkettek és a feje megfájdult.
Fölállott.
– Loli, – mondta, – én tegnap délután is itt voltam… Arról akartam
magával beszélni…
– Ah, igen, – szólt közbe Loli, – bocsánat. Nem voltam itthon. A jégen
voltam… Megigértem Buzátnak.
Monostory megdöbbenve nézett rá.
– Kinek? – kérdezte rekedten.
– Buzátnak.
Monostory megrázta a fejét, mint aki támadásra készül.
– Loli, – mondta halk, de csattanó és éles hangon, – maga nagyon sokat
van együtt ezzel az Buzáttal.
Loli ránézett és vállat vont.
– Sokat? – kérdezte könnyedén. – Igaz, én majd mindennap együtt vagyok
vele. Néha kétszer is. De –?
Újra vállat vont, mintha azt akarná mondani: miért ne. Monostorynak
ekkor kigyulladt a dühe. – Buzát? Ez a rongy fickó? Ez volna az, akivel
meg kell mérkőznie? – Hátravetette a fejét; az agyát elöntötte a gőgnek
és a dühnek a mámora; egy másodpercre olyan volt, mintha karnyujtásnyira
tőle ott volna a Buzát előkelő és csinos feje, egy másodpercre olyan
volt, mintha pezsgőtócsás asztal mellett ülne és mintha ökölbeszorított
kezének mindjárt pezsgősüveg nyaka után kellene kinyúlnia, hogy egy
röhögő és szennyes társaságot szétverjen… elborult szemét összehúzta és
ingerült hangon megszólalt:
– Miért ne? Mert ez a Buzát előttem zavarodottan és szégyenkezve süti le
a szemét. Mert tudja, hogy előkelő és csinos fejébe én belelátok és mert
a szégyenkezésével nekem be kell vallania, hogy ő is szegény fickónak,
bátor, de buta csalónak tartja magát.
Loli nagy szemmel fordult Monostory felé és kipirultan kiáltott közbe:
– Nem! – Nem… Ez, bizonyos vagyok benne, tévedés.
A Monostory hangja fölharsant és megdördült:
– Kivülről úrra maszkírozza magát. De belül egy szegény kupecivadék
ijedt lelke reszket benne. A tudóst játsza; – csak szorgalmas
gondolattolvaj. A szónokot játsza; – elsápad és reszket, amikor beszélni
kezd és két hétig tanulja a rögtönzött beszédeit. Született vezért
játszik, de született közkatona. Született csatlós. Született szolga.
Sima és ügyes lakáj. És ezt ő is tudja; tudja, hogy ezért boldogul; és
remeg tőle, hogy egyszer csak mások is megtudják. Nincs egy győzelmes
félórája, nincs egy mámoros perce, gyáva tolvaj, reszkető szegénylegény;
– előttem didergő, fogavacogó és szégyenkező, mint a szolga az ura előtt
és mint a földhözragadtság a géniusz előtt.
Befejezte. Loli lassan közeledett feléje. A szája nyitva volt; a szeme
kitágult; az arca kipirult. Mire Monostory elhallgatott, ő ott állott
szorosan előtte és fölindultan, magánkívül, lihegve rákiáltott:
– Ez hazugság. – Ez hazugság.
Monostory letekintett rá. És a kigyulladt nagy leányszemnek lágy és
meleg mélységeiben most meglátta reszketve és tündökölve fölbukkanni azt
az édes és csillogó tüzet, amely az ő számára olyan kétségbeejtően
kialudt. És amint így lenézett rá és belenézett kigyulladt szemébe,
amint nézte tüzelő arcát és lihegő száját, egyszerre föllángolt benne
egész kétségbeesett vágyódása, – ez a reménytelen, esztelen, alkonyati
vágyódás, a szeme elborult, reszketve fogta két kezébe a Loli tüzelő
arcát, lehajolt hozzá és lihegő, nyitott ajkát életében először, gyötrő
szomjúsággal megcsókolta.
Loli megdöbbenve vergődött a kezei között; nem tudta elég gyorsan
elvonni a száját; de a hosszú csók alatt elfehéredett az arca; és amikor
az ajka kiszabadult, teljes erejével ellökte magától Monostoryt.
Monostory hátrált egy-két lépést és szédülve nézett Lolira. Loli még
mindig menekült előle és elfehéredett arca torzult volt az utálattól.
Monostory fölemelte a két karját, mint aki könyörögni akart.
– Menjen, – mondta ekkor Loli reszketve – menjen. És ivott is.
Monostory szólni akart.
– Menjen, – mondta Loli türelmetlenül.
Összerázkódott az undortól. Monostory véres szemmel nézte utálattól
fehéren vonagló arcát; lassan lehajtotta a fejét és elment…