Monostory másnap ismét Budapesten volt. Délben érkezett meg, otthon
megebédelt, átöltözködött, azután – szokása ellenére – korán délután
fölment a vívóterembe. Nem tudott ellentállni annak a vágyának, hogy
kipróbálja az izmait; látni akarta, el bírja-e még végezni a teste azt
az emberfölötti munkát, amelyet hajdan néha ráparancsolt; a
megelégedettséget, a nyugalmas felsőbbséget, a testi büszkeséget
kereste. Lihegve, zakatoló tüdővel és szívvel el tudott végezni még
mindent; a teste nagyszerű munkájában gyönyörűsége telt, de amikor
felöltözködött, az öltözőszoba tükrében belenézett a saját szemébe,
sokáig nézett magával farkasszemet és lassan elkomorodott.
A vívóteremből fölment Jeneyhez, a hivatalba. Elmondta neki az
utazásának az eredményét és elmondta neki, hogy az új részvénytársaság
pár nap mulva hivatalosan megalakul és működni fog és hogy ő a napokban
fölkeresi Hollódit, akinek az üzleti támogatására szüksége lesz. –
Helyes, – felelte erre Jeney, – Hollódi mindent meg fog tenni, hogy az
új intézetnek szolgálatára legyen; és pompás, hogy a dolgok ilyen
pompásan mennek; ő gratulál Monostorynak, még inkább a hollandusoknak és
egy kicsit önmagának is; nagyon boldog, hogy idáig eljutottak…
Monostory szótlanul ült vele szemben és maga sem tudta miért,
fájdalmasan mosolygott. Nem tudott válaszolni; nem tudta sem a hivatali
érintkezésük formális hangját megütni, sem a baráti érintkezésük régi
könnyed és felsőbbséges hangját; révedezve ült a helyén, gondolattalanul
nézett Jeneyre és fájdalmasan mosolygott. Jeney is elhallgatott és
lenézett a földre. Egyszer-kétszer köhintett, fölemelte a fejét, mintha
szólani akarna, azután ismét a szőnyeget nézte.
Kint sötétedett és ők bent sokáig hallgattak. Jeney végre fölállott,
lesütött szemmel odalépett Monostoryhoz, bizonytalan és bátortalan
mozdulattal megérintette a vállát és halkan és ingadozva így szólt:
– Kedves Pistám, – nekem volna egy baráti kérésem is hozzád, – te,
tudom, nem fogod félreérteni és meg fogod érteni…
Elhallgatott. Lesütött rövidlátó szemét bátortalanul fölemelte
Monostoryra.
– Parancsolj, – felelte nagyon csendesen Monostory.
A szíve hevesen vert. A Jeney hangja olyan volt, mintha nagy távolságból
érkezne hozzá.
– Nézd, – mondta Jeney most már ismét lesütött szemmel, – nézd… Loli
időközben nagy lány lett… én ugyan neki teljes szabadságot adok és ő az
idejével úgy rendelkezik, ahogyan akar… és ez a te irántad való vonzalma
és általában a ti barátságtok nagyon kedves volt, ő rá kétségtelenül
hasznos és szellemileg érlelő… de az idő elmúlt, ő időközben nagy lány
lett és…
Megakadt. Rövidlátó szeme újra fölkereste a Monostory beesett szemét és
megzavarodottan siklott le a földre.
– Igen, – mondta Monostory fájdalmas mosollyal, – és…?
– Szóval… az ő jövője érdekében, azt hiszem, helyes volna, ha ez a te
mindennapos… Ez a ti mindennapi találkozásotok elmaradna… Oh, te nem
fogsz félreérteni, – én boldog vagyok, ha te mindennap megtisztelsz
bennünket a látogatásoddal. – De minket. – Nem őt.
Hosszú szünet támadt.
– Igen? – kérdezte Jeney.
– Igen, – felelte Monostory szenvedve. – Amint parancsolod.
– Te ugy-e, megérted…
– Tökéletesen.
Monostory fölállott. Beesett szeme hunyorgott, mintha erős fény érte
volna és kézadásra nyujtott keze reszketett. A szavait, úgy tetszett,
nem ő maga mondja.
– Igen, – szólt kábultan, – csak ma még… mert úgy volt… mert
megállapodtunk benne…
– De kérlek; parancsolj.
Monostory lement a sötétedő utcára. Kábultan haladt előre, de amikor a
Jeney-ház elé ért, egyszerre az egész testét megrohanta a vágynak, az
akaratnak, az elszántságnak egy olyan rohama, hogy az orrlyukai
kitágultak, mintha lihegne és hogy az izmai fájni kezdtek.
Amikor belépett a Loli szobájába, sápadt arcából, sötét szeméből
lángolva lobogott a mámoros, haragos és győzelmes elszántság. Az az
érzése volt, hogy mindenkinek meg kell éreznie azt a mindenre készséget,
annak a halálos nagy erőnek a rettentő és nagyszerű lehetőségeit, amely
belőle kiárad. Loli azonban derülten és nyugodtan fogadta; az arcán nem
vett észre semmit; nyugodtan leültette, azután tovább foglalkozott a
könyveivel és közömbösen beszélt a középkori építészetről és
szobrászatról.
– Nézze, – mondta – nem tudok ettől elszakadni; hihetetlen, hogy ennek a
csodálatos és lezárt művészetnek milyen izgató problémái vannak.
Monostory megdöbbenve és dermedten bámult rá. Miért beszél így? Miért
nem néz föl reá? Miért érdekli minden más, csak az nem, hogy ő sápadtan
ül itt vele szemben és a nyelvét harapja szét tehetetlenségében?
Nagy bágyadtság jött rá. Hátradőlt a karosszékében, behunyta a szemét és
úgy érezte, jó volna meghalni.
Loli nem nézett föl rá. Lassan cigarettára gyujtott, kis füstkarikákat
eregetett le a könyv felé, amely előtte volt, azután szétfujta a
füstkarikákat és figyelmesen nézte a könyvben levő fotografiákat.
Monostory összeszedte magát. Összeszorította a fogát, egyenesre ült és
lassan előrehajolt.
– Mit csinált tegnap Loli? – kérdezte csendesen.
Loli egy pillantásra fölnézett.
– Tegnap… hm? délután kint voltam a jégen.
– Délután is?
– Igen. Megbeszéltem Buzáttal. Ő délben csak későn jöhet. Kitünően
korcsolyázik.
– Úgy?
Loli tovább eregette a kis füstkarikákat a könyvre, azután szétfujta
őket és figyelmesen nézte a gótikus templomokat, amelyeknek a
fotografiái előtte voltak. Megrázta a fejét.
– Multatuliban az van valahol, – szólalt meg energikusan, – hogy egy
gótikus székesegyház olyan, mint egy ima. Csak imádkozó ember építhette.
De akik ezeket építették és kifaragták, azok éppen úgy lehettek hitetlen
emberek is; helyesebben csak egy hit volt bennük: a maguk művészetébe
vetett hit. – Abba, amit mi primitivnek látunk, szoborba, képbe, mi csak
belemagyarázzuk a naivságot, vagyis a hitet…
Monostory nem felelt. De amikor Loli tovább beszélt, akkor összeszedte
minden erejét és válaszolt neki. Vitatkozott vele. A feje fájni kezdett
attól a szörnyű erőfeszítéstől, hogy soha sem hallott szépségü dolgokat,
sohasem hallott szépen mondjon el. Loli azonban csak néha nézett föl; a
tekintete azután közömbösen siklott vissza a könyvére; nyugodtan
felelgetett, nemsokára új cigarettára gyújtott, gyorsan egymásután
eregette a kis füstkarikáit, azután szétfújta őket.
Az idő lassan és fájdalmasan telt.
– Tudja-e, – kérdezte később Monostory, – kivel találkoztam tegnapelőtt?
– Kivel?
– Steinschneidernével.
Visszafojtotta a lélegzetét és félig lehunyt szempillái alól reszketve
nézett Lolira.
– Óh, – mondotta Loli, – az örök Steinschneidernével. Hát az még megvan?
Mit mondott?
– Hogy menjek el hozzá.
Loli megbiccentette a fejét.
– Szívós egy matróna, – mondta komolyan.
– Hát elmenjek? – kérdezte Monostory.
Alighogy kimondta, elszégyelte magát. Loli fölnézett rá és vállat vont:
– Ha kedve van rá, – mondta, – ha csakugyan kedve van rá –?
Monostory elpirult szégyenletében és lehajtotta a fejét. Az idő félnyolc
felé járt. Monostory fölállott. Az az érzése volt, hogy eddig rossz úton
járt, most visszatér a helyes útra, most döntésre visz mindent, most
visszahódít mindent.
– Loli, – mondta rekedten, de keményen, – én most elmegyek. És ha maga
is úgy akarja, mint az édesapja, akkor egyhamar nem jövök vissza.
– Tessék?
A Loli szeme kitágultan, bámulva emelkedett föl Monostoryra.
– Az édes apja, – mondta Monostory, – úgy találja, hogy illetlen dolog,
ha én mindennap órákat töltök el itt. Mert maga nagy lány lett és…
– Nohát ez már mégis…!
Loli fölugrott. Monostory sötéten lángoló szemmel nézett rá. A szeméből
sziporkázva és pattogva sustorgott a könyörgése, a reszkető és esdeklő
vágyódása és a türelmetlen és szomjas imádata.
– És az édes apjának, – mondta, – igaza is van. Ha csak… ha csak…
Nem tudta befejezni. Loli toppantott egyet, sietve elindult, elhaladt
mellette, kiment a hallba és lekiáltott:
– Itthon van a papa?
– Itthon van, – felelte egy hang.
Loli erre visszasietett az ebédlő felé és a dohányzóban megtalálta az
apját és az anyját. Monostory elámultan és kábultan követte.
Loli megállt az apja előtt.
– De kedves, jó, öreg, bölcs papám, – mondta bevezetés nélkül, – mi jut
neked eszedbe!
– Mi az? – kérdezte meghökkenve Jeney.
– Hogy most akarod egyszerre szabályozni az én szabályozatlan életemet.
Jeney ránézett Monostoryra.
– Ah úgy! – mondta kedvetlenül.
Vállat vont.
– Hiszen én nem bánom… tehetsz, amit akarsz… de nagy lány lettél…
– De kedves, jó papám, légy nyugodt, én pontosan fogom tudni, mikor lesz
helyes megállapodni a barátaimmal abban, hogy ezentúl ne látogassanak
meg mindennap…
– Jól van. Én csak…
– Sőt a megnyugtatásodra kijelenthetem, hogy a kedvedért még ugynevezett
jó híremre is vigyázok legalább annyira, hogy abban a jövőben, amelyet
te óhajtva vársz, akárkinek elszámolhassak vele.
Jeney fölkelt, megveregette a Loli arcát, azután jobbról és balról
megcsókolta.
– Jól van, te bolondos, – mondta, – hát csináld azt, amit akarsz.
Monostory dermedten és szégyenkezve állott. Mi történt itt? Ezt várta ő?
Ezt a felsőbbséges és nyugodt tárgyalást? Ezt a közömbös és tárgyilagos
elintézést? Azt, hogy Loli csak függetlenségét akarja majd pattogva, de
indulat nélkül megvédeni? Ezt várta?
Megrezzent és bizonytalan, szinte részeg szemmel odafordult… hová?…
odafordult, ahonnan egy meleg szempár némán és beszédesen,
felsőbbségesen, de dús és áradó részvéttel tapadt rá az arcára. Jeneyné
nézett rá megindult, mélységesen szánakozó és aggodalmasan kérdező
tekintettel. A szeme olyan volt, mint a lányáé; nem volt olvadó és
tündöklő, mint hajdan a Lolié, nem volt üres és hideg, mint a Lolié
mostanában; két tudó és látó meleg, gyöngéd és jósággal teli asszonyszem
volt, amely most halkan és aggodalmasan tapadt rá és ijedten, gyöngéden
és aggódva kérdezett valamit. Mit…?
Monostory összerázkódott, egy-két mentegetőző szót mondott, azután
elment. Fázás jött rá és didergett. És reszketett a szégyenkezéstől és a
megalázottságtól.