Az éjszakát Országgal töltötte el. Másnap megint délben ébredt és
délben, otthon a lakásán inni kezdett. Délután öt órakor úgy érezte, nem
maradhat tovább otthon és tennie kell valamit. Valami dolga is volt
mára… Lement az utcára és eszébe jutott, mi a dolga: ma kell fölmennie
Hollódihoz.
Fölment. A bank óriási épülete csendes és üres volt már, de az első
emeleten égtek a lámpák. Monostory ide ment föl. Rögtön bejelentették
Hollódinak.
Hollódi fölkelt az iróasztalától és mind a két kezét kinyújtotta, amikor
elébe jött. A szavai úgy következtek egymásután, mintha drágagyöngyöket
rakna le aranylapokra, de az egész embert a maga hallatlan fontosságának
a biztos tudatán kívül ebben a percben nyilvánvalóan az a vágy hatotta
át, hogy elbűvölő legyen.
– Én nagyon örülök, – mondta csendesen és melegen, – hogy módom lesz
önnel együttműködni.
Monostory lenézett rá. Látta sárga kis szemében az öröm fölvillanását és
fontos személyén zsíros ragyogással látta szétterülni azt az
elégedettséget, hogy valamilyen módon – ha másképpen nem, egyelőre a
szeretetreméltóságával és a szolgálataival – mégis győzedelmeskedik.
Lenézett rá és föllobbant benne a gőg és a harag. Komoran hallgatott.
– Én nagyon örülök, – mondta Hollódi még egyszer.
– Én nem, – felelte erre Monostory komoran, halkan és gőgösen.
Úgy érezte, hogy haldokló harcos, aki végső erejével még vág egy
halálosat a zászló büszke becsületéért. – Hollódi előbb kételkedve
nézett rá, mintha nem bíznék a fülében. Monostory azonban komoran és
fenyegetően nézett le rá. Hollódi erre elsápadt és egy tehetetlen
mozdulattal, hangtalanul nyitotta ki az ajkát. Monostory fenyegetően
nézett le rá, azután megfordult és elment.
Az éjszakát együtt töltötte Országgal. Dühödten ivott. Ország sápadtan
és égő szemmel nézte. Hajnaltájban Monostory fölforró dühvel rárivallt:
– Hogy merészel így nézni rám?
Ország vállat vont:
– Nem is önt nézem, – mondta csendesen. – Hanem megint a sorsát.
– Hogy mer maga…! Mit mer maga…! Mit tud? Mit lát? Irócska. Irkáló
emberke. Népszerücske. Fecsegő. Kontár.
Ország vállat vont.
– Az egyik korrektorunknak, – szólt csendesen, – ma megigértem, hogy új
állást szerzek neki. Pár hét múlva el kell mennie, hogy helyet csináljon
az ön számára.
Monostory szikrázó szemmel nézett rá és egy másodpercig úgy tetszett, le
fogja ütni. De azután szótlanul lehajtotta a fejét, hallgatott és
csendesen mondta:
– Menjen el innen. – Nem akarom sajnáltatni magamat. – Ne sirasson itt
engem.
– Nem önt siratom.
– Kit?
– Senkit… mindenkihez elválaszthatatlanul hozzátartozik a sorsa. De ha
siratok valakit, – magamat siratom.
– Miért?
– Elzüllök.
Monostory összeráncolta a homlokát és komoran és kérdően nézett
Országra.
– Nem tudja? – kezdte Ország. – Megint nagy sikerem volt. Ma egy hete
játszották először az új darabomat.
– És?
– Rongy. – És soha többé nem merek valami jó és tiszta dologgal
megpróbálkozni. – Ezentúl is mindig sikerem lesz.
Sokáig hallgattak, azután Monostory újra ivott. Mindenáron meg akart
részegedni. Öntötte magába az italt és lázasan nézett körül. – Hogyan
támaszthatna föl valami rettentő zúgást, valami süketítő robbanást,
valami pusztító dübörgést…? Egy himnuszt az Éjszakának! Rongyosok
miséjét! Részegségnek ordítását és fájdalomnak üvöltését! – Fölállott;
elborult szemmel körülnézett és eltelt dühvel az emberek ellen és a
város ellen. Egy görcsös rándulással megfogta a pezsgőspalack nyakát;
úgy volt, hogy mindjárt rohamra indul itt az emberek ellen; úgy volt,
hogy kiver mindenkit; de egyszerre végigfutott rajta a józanságnak egy
borzongása, szégyenkezve és undorodva dobta el a palackot a kezéből,
összerázkódott és kiment.
Ország utána sietett. Kint még éjszaka volt. Monostory elborult szemmel
nézte az éjszakai várost.
– Hogy utálom, – mondta halálos fáradtsággal, – hogy utálom ezt a
várost.
Ország szólni akart, de Monostory megrázkódott és egy mozdulattal
elhallgattatta.
– Inni akarok, – mondta rekedten, – gyerünk a Postagalambba.
Elmentek a Postagalambba; leültek és pálinkát ittak. Rosenstrauch bácsi
előbb csodálkozva kiszolgálta őket, azután odaült hozzájuk. Monostory
dühödten ivott, azután pálinkával és szivarral kínálta meg Rosenstrauch
bácsit. Rosenstrauch bácsi fölemelte a pálinkás poharat, a szája
összecsúcsorodova remegett, kéjtől vonaglóan csattant néhányat, a szeme
könnybe lábadt az élvezettől, azután mennyei gyönyörtől szinte hörögve
lehajtotta a pálinkát. Monostory elbámulva nézte. Rosenstrauch bácsi
erre átvette a szivart. Levágta a végét, azután belefogta remegő kezébe.
Szinte dédelgette, úgyszólván ölelgette a szivart. Az arca kéjben
úszott; az ajka előrecsúcsorodott; a torka nyelt; remegő kézzel
rágyújtott a szivarra és lassan eregette a füstöt. Az arca olyan volt,
mintha imádkoznék.
Monostory álmélkodva nézett rá.
– No, – mondta azután, – hát most már szabad?
– Szabad! – felelte Rosenstrauch bácsi. – A professzor két héttel
ezelőtt nézett meg és azt mondta, hogy most már szabad.
Monostory egy futó pillantással ránézett Országra. Ország lesütötte a
szemét.
– Úgy? – kérdezte Monostory. – Hát most már egészséges eszerint?
Rosenstrauch bácsi remegő kézzel emelte föl a szivarját és gyönyörtől
reszketve szívott belőle egyet. Belemosolygott a füstbe:
– Volt néhány rohamom az utóbbi időben, de az nem tesz semmit. Sokkal
jobban vagyok. Ha csak iszik az ember: félgyógyulás.
Monostory megint gyors pillantást vetett Országra. Ország lesütötte a
szemét. Monostory erre ismét inni kezdett. Dühödten döntötte le a torkán
a pálinkát, de nem tudott megrészegedni tőle. Odafordult Rosenstrauch
bácsihoz:
– Öreg, – mondta hirtelen, – ivott-e már étert?
– Nem is fogok ebben az életben, – felelte mosolyogva Rosenstrauch
bácsi.
Monostory félig lehunyta a szemét, az orra remegve szítt be egy édeskés
illatot, a szája nagy lélekzettel itta egy páratlan ital láthatatlan és
csodálatos gőzeit.
– Ah, – mondta megborzongva, – az jó lehet. – Megrészegedni tőle. –
Megrészegedni tőle.
Vágyódástól eltorzult arccal bámult a levegőbe. Ország meghökkenve
nézett rá. Sokáig hallgattak. Rosenstrauch bácsi végre a pálinka felé
intett és csendesen megszólalt:
– Nekem ez is jó.
Monostory fölrezzent.
– No öreg, – mondta komor derüvel, – hát akkor igya.
Töltött Rosenstrauch bácsinak és Rosenstrauch bécsi a kéjtől szinte
vacogó foggal ivott. Monostory komoran és szótlanul ivott vele.
Rosenstrauch bácsi beszélgetni akart. Ravaszul pislogott egy ideig,
azután megszólalt:
– A léleknek valamikor szárnya volt és fent repült az istenek útján…
Monostory elborultan nézett föl reá.
– Csend, – szólt rá komoran. – A maga fajtája ne merje a nyelvére venni
görög bölcsek álmait. A maga fajtája a földhöz tapad és annak a
szerelmese, ami hitvány és alacsony.
Rosenstrauch bácsi ijedten és sértődötten hallgatott el. Monostory maga
elé bámult, sokáig hallgatott, azután fölnézett, mint aki álomból ébred
föl, megnézte a Rosenstrauch bácsi ijedt arcát, sötéten elmosolyodott,
ivott és így szólt:
– A lélek? Minek magának ahhoz Plato? Ott van Majmuni.
Rosenstrauch bácsi földerülten kezdett pislogni.
– Tudja, mit tanít a lélekről? – kérdezte Monostory. – A lélek olyan
erő, amely el is pusztulhat. Megvan benne az a lehetőség, hogy
tökéletesedjék és halhatatlanná legyen. De tönkre is mehet.
Megnézte Országot, megnézte Rosenstrauch bácsit, sötéten bólintott
néhányszor, azután keserű derültséggel mondta:
– Három lélek, amely halhatatlanná lehetett volna. – Elzüllött emberek,
akik elköltötték a lelkük halhatatlanságát.
Töltött Rosenstrauch bácsinak azután ő is ivott. Azután újra töltött és
megint ittak. Kint bágyadtan és elkésve virradt fel a szürke téli
reggel; a Rosenstrauch bácsi keze egyre jobban remegett; könnyben úszó
szeme kidülledt; és amikor nem is ivott, a torka egyre lázasabban nyelte
a vágyódás száraz kortyait. Ország végre fölállt és menni készült.
Rosenstrauch bácsi ekkor sietve emelt egy teli poharat előre
csucsorított ajka felé. Remegő keze azonban megállott útközben; a
pohárból előbb kicsordult az ital, azután halk koppanással a pohár is
leesett a földre. Rosenstrauch bácsi két hörgő, nagy lélegzetet vett,
könnyes és kidülledő szeme mintha ki akart volna pattanni az üregéből,
homlokán a vastag erek vonaglottak, meghajlott teste lefordult a székről
és lezuhant a földre. Két másodperc mulva halott volt.
Monostory fölállott, lenézett rá és elbiggyesztette az ajkát.
– Egy lélek, – mondta csendesen, – amely eljátszotta a maga
halhatatlanságát.
Azután Országgal együtt csendesen elment. – De másnap hajnalban újra ott
volt; és harmadnap is; és negyednap is, és azontúl mindig. –
*
Dühödten kereste a részegséget; és el-elbotolva, néha meg is találta.
Szörnyű utakon járt, el-elbotlott; megnyugodott és beszennyeződött; a
géniusz ragyogása lassan eltünt nemes homlokáról, és kínzott és elfáradó
teste lassan megért rá, lassan készült rá, hogy egy süket órában elhívja
a halált.
– _Vége_. –
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: