Loli fölállott az íróasztala mellől, a könyvszekrényhez ment, kivett egy
testes művészettörténeti munkát, visszament vele az íróasztalhoz és
lassan lapozgatni kezdett benne. Monostory, aki egy karosszékbe
sülyedten szemközt ült vele, eddig szótlanul nézte. De amint Loli
fölállott és a könyvszekrény felé indult, amint fiatal, délceg termete
lassan kiegyenesedett, Monostory egyszerre fölriadt gondolattalan
álmodozásából. Ahogy Loli járt, ahogyan egy lassú mozdulattal a karját
fölemelte a könyvért, ahogyan visszaült az íróasztal mellé, – mindebből
valami nyugtalanító, valami fölriasztó, valami riadószerű, – olyan
perzselő valami áradt Monostory felé, hogy Monostory összerázkódott,
egyenesre ült a karosszékében és fölemelte a fejét, mint aki egy támadás
ellen akar védekezni. Azután csodálkozva nézett szét a szobában,
amelyben három év óta szinte mindennap eltöltött két órát. Mi történt
ezzel a csendes és nyugalmas szobával? Mi sustorog benne, mint a
parázsló tűz, és mi bujkál a sarkokban, mint egy nyugtalanító titok?
Loli a balkezére rátámasztotta a fejét és a jobbkezével lassan
lapozgatta a könyvet. Monostory sokáig nézte szótlanul, azután halkan
megszólalt:
– Milyen furcsa, Loli, hogy maga már tizenkilenc éves.
Megdöbbent tőle, milyen remegő, rekedt és tikkadt a hangja. Loli azonban
föl sem emelte a fejét a könyvről; észre sem vette az ő hangjának a
remegését; udvariasan mosolygott és nyugodtan felelte:
– Hm… mulik az idő.
Tovább lapozott a könyvében. Monostory azt akarta, hogy nézzen föl.
– No Loli, – mondta, – ugye jó, hogy az érettségi után nem ment sietve
az orvosegyetemre?…
– Igen, – felelte Loli, – a művészettörténet is nagyon szép dolog.
Fölnézett egy másodpercre.
– És magának abban is igaza volt, – mondta, – hogy a középkor az
emberiség történetének a legérdekesebb része.
Elmosolyodott. Vállat vont.
– Sőt attól tartok, – mondta, – hogy a középkor Budapesten nemsokára
divatba fog jönni. Veszedelmesen sok tizennyolc éves művelt hölgy
érdeklődik iránta. De mindegy, – mégis érdekes.
Ujra lenézett a könyvére. Monostory kielégítetlenül és szomjasan nézte
szép, barna fejét. Loli! Itt ül!… Néhány másodpercre fölnézett volt; –
de milyen volt a tekintete! Hová tünt el a szemének az az olvadó, lágy
és édes mélysége, amelyet nem lehetett megindulás nélkül nézni? Hol van
a gyerek-Loli szemének a tündöklése? Ennek a szép, nagy lánynak hideg,
nyugodt és üres a tekintete, lehűtő és nyugtalanító. Mi veszett el
belőle?
Aggódva, elfogódottan és szomjasan nézte Lolit. Loli lapozgatott a
könyvében. A szobában csend volt.
– Tudja-e, – mondta azután Monostory dobogó szívvel, – hogy egypár hét
mulva csakugyan ott hagyom az édes apja intézetét?
– Ah?
– Igen. A hollandiakkal mindent rendbe hoztam. Minden pénzt megadnak.
Körülbelül rendben van a dolog Hollódival is…
– Úgy? Vigyázzon, Hollódi ellensége magának.
– Tudom. Azt az elégtételt egyelőre megszerzem neki, hogy az ő
támogatásától teszem függővé a dolgot. – Paris vaut bien une messe. –
Nem?
– De igen… igen…
Monostory elhallgatott és összeszorított foggal nézett Lolira. Miért
lapozgatja olyan érdeklődéssel azt a könyvet? Miért néz föl csak egy-egy
futó és üres pillantásra belőle? Nem érdekesebb a könyvénél az, amiről
itt szó van? Azt akarom, hogy nézzen föl!
Loli fölemelte a fejét és fölnézett.
– Tudja-e, – mondta, – hogy Buzát bemegy aligazgatónak a Hollódi
bankjába?
– Tudom.
– Látja, mégis tehetséges ember.
Monostory megdöbbenve nézett rá. Miért mondta ezt? Hogy jutott ez
eszébe? Összehasonlította őket kettejüket? A szemöldökét összevonta; a
torka kiszáradt; a fejét fölemelte és minden izma megfeszült, mintha
valami hallatlan erőfeszítésre készülne. Loli vissza akart pillantani a
könyvébe. Monostory azonban megszólalt:
– Látja, Loli, én most fogok bele abba a munkába, amelyre három év óta
készülök. Amit most a kezembe kapok, amit én szereztem meg, a hollandiak
pénzét, egy harmadrangu kis jelzálogbankot, az gyarló szerszám,
jelentéktelen kis instrumentum lesz. De majd meglátja, mit csinálok én
belőle. Majd megmutatom én most, hogyan kell megtizszerezni és
megszázszorozni a pénzt, de nem a Hollódiak módján, nem úgy, hogy egy
szegény országot kiuzsorázzon az ember, hanem úgy, hogy ahelyett a
pusztító árvíz helyett, amely eddig Magyarországon volt a nagytőke,
olyan áradás legyen, mint a Nilusé, áldásthozó és megtermékenyítő…
Tovább beszélt. Nemes és zengő hangja megmelegedett és áttüzesedett. A
hangja forró lett; a szavai szárnyat kaptak; a gondolatai repültek. Ha
máskor így beszélt a terveiről, Loli kipirult arccal és lelkesedéstől
égő szemmel hallgatta. Most is figyelt rá.
– Igen, – mondta. – Ez érdekes.
De a szeme hideg volt és közömbös és az arca nyugodt és tiszta.
Monostory minden izmát megfeszítette egy ideig, kétségbeesett akarattal
és elszánt lelkesedéssel beszélt, de azután lassan akadozni kezdett a
hangja és végül elhallgatott.
– No, – mondta Loli érdeklődve, – és azután?
– Semmi sincs tovább, – felelte Monostory.
Csend lett.
– Igaz, – szólt Loli, – hiszen maga haza is utazik egy-két napra.
– Csak egyre.
– Úgy…?
Újra hallgattak.
– Emlékszik-e Loli, – mondotta azután Monostory elkomorodva, – a főúrra
és a báróra, akikről én egyszer beszéltem magának?
– A fő-úr-ra…?
– A főúr, az papnövendék volt valamikor. Most is reverendában jár még.
Semmi baja, csak időről időre összecsapja a bokáját és a fejéhez kapja a
kezét, mintha azt kiáltaná, hogy csuhaj –?
– Ah igen, emlékszem rá. És a báró?
– A báró egy szegény zsidó, aki megkivánja, hogy őt báró úrnak szólítsák
és aki azt várja, hogy a császár egyszer csak eljön, lefejeztet
mindenkit és akkor övé lesz a Morgenrot boltja.
– Ah… emlékszem. – De hogy jut ez most eszébe?
– Hogyan? Nem is tudom. Talán úgy, hogy én három év óta készülök rá,
hogy hazamegyek, elhivatom a főurat és a bárót…
– És?
– Etetem és itatom őket.
– És?
– És az asztalra könyöklök. És nézem… őket. És nézem… mekkora távolságra
jutottam tőlük.
– Úgy? Igen…
Mind a ketten elhallgattak. Loli azután fölállott:
– Igen, – mondta, – Országnak igaza van, a maguk tehetsége odalent egy
furcsa életművészetben merült ki. – Ennek az életművészetnek nagy
varázsa van. – De jobb azért onnan lentről elkerülni.
– Jobb…
Hallgatás támadt. Loli az órára nézett.
– Készül valahová? – kérdezte Monostory.
– Igen. Koncertbe megyek.
– Jó mulatást.
– Jó mulatást magának is. Viszontlátásra.
– Viszontlátásra.
Kezet fogtak és Monostory elment. Másnap hazautazott. Elvégezte az
üzleti dolgait, azután bágyadtan virrasztva megvárta az éjszakát. Fáradt
volt és a szokatlan virrasztást nehezen bírta. De valahányszor az jutott
eszébe, hogy le kellene feküdnie, mindig az az érzése támadt, hogy a
lefekvéssel és az alvással valami elmulaszthatatlant mulaszt el. A szíve
összeszorult és bágyadtan virrasztott tovább.
Hajnaltájban elment a Vitriol-korcsmába. A gazda álmélkodva fogadta.
Monostory italt rendelt, azután megparancsolta, kerítsék neki elő a
főurat és a bárót. A főúr nemsokára megjelent; kissé megőszült három év
óta; a reverenda rongyokban lógott le róla, de vídáman bokázott és
hetykén kapkodta a fejéhez a kezét. Később megérkezett a báró is;
gyanakodva nézte Monostoryt, de amikor Monostory báró úrnak szólította,
akkor leült az asztalhoz, evett és ivott és hamarosan megsúgta
Monostorynak, hogy a császár útban van már, mindenkit lefejeztet és
akkor övé lesz a Morgenrot boltja.
Monostory rákönyökölt az asztalra és nézte őket. A szeme égett az
álmatlanságtól, a teste reszketett a bágyadtságtól, kábult révedezés
jött rá, a szíve megtelt csüggedéssel és szorongással és úgy érezte,
hogy testvérei azok, akiket megvendégel.