A napok így teltek el.
Monostory reggel hét órakor fölkelt. Pontosan ébredt és rögtön kiugrott
az ágyból, mert az az érzése volt, hogy örvendetes és sürgős dolgok
várnak rá. A hálószobájából átment a fürdőszobába, ott elővette a
súlyzóit és jó negyedóra hosszat tornázott; az izmai pattogva
engedelmeskedtek neki és feszülve és rugalmasan viselték el a
legkeményebb teherpróbákat is; ő boldogan élvezte teste egészségét és
erejét, azután fáradtan beleült a fürdőbe. A langyos fürdőt fáradtan és
derülten élvezte néhány percig, azután pihenten fölkelt és sietve
felöltözködött. A lakása másik szobájában, az ebédlőben várt rá a
reggeli. Elfogyasztotta; azután csöndesen szivarra gyujtott és gondosan
elolvasta azt a pár lapot, amelyet járatott. Háromnegyed kilencre készen
volt az olvasással is és a szivarral is. Ekkor átment a hivatalába.
Kilenc óra előtt öt perccel pontosan ott volt.
Az asztalán nagy halom levél feküdt és ő ekkor boldogan belevetette
magát a munkába. Az a munka, amely ráhárult, az első perctől kezdve elég
nagy volt; ő azonban egyre több munkát kért és szerzett meg a maga
számára. A saját erejében gyönyörködött, amikor dolgozott; a munka olyan
volt a számára, mint valami jóleső, hatalmas, könnyen végzett fizikai
erőfeszítés. Átúszni egy folyót, megülni egy lovat, elsőnek repülni egy
falka mögött: ez az érzése volt, amikor dolgozott. Az az érzése volt,
hogy játék az egész; játszva és könnyedén végzett mindent;
jelentéktelennek érezte és szerette az egészet. Az embereket, akik a
nagy intézetben meghökkenve és gyanakodva fogadták, lefegyverezte és
meghódította. Csöndes volt, derült és udvarias; a hangjából, az egész
lényéből, mindenből, amit mondott és mindenből, amit tett, áradt a
felsőbbség, az okosság, az ellenállhatatlan és mindent legyürő tehetség.
Jeney tíz óra tájban jött be. Ő tizenkét óra tájban bement hozzá és
derülten, röviden és egyszerüen beszámolt neki arról, amiről be kellett
számolnia. Ebből a beszámolóból szigoru formákhoz kötött cselekedetet
csinált; úgy végezte a dolgot, mint egy katona, aki a szolgálat
rendjének értelmében alázatos anélkül, hogy a személyének valóban köze
volna a dologhoz; éppen a hibátlan és feszes alázatosságával
személytelen cselekedetté tette azt, amit személyes cselekvés gyanánt
alig tudott volna elvégezni. Jeney elfogadta hivatalos dolgaik
elintézésére ezt a módot; ez neki is egyszerübbé és könnyebbé tett sok
mindent. Amikor azonban a hivatali ügyek elfogytak, akkor mégis
megkönnyebbülten föllélekzett, elmosolyodott, leültette Monostoryt és
hosszabb-rövidebb ideig beszélgetett vele. Monostory ezeknek a
beszélgetéseknek a során az első időben inkább kérdezősködött; később
azonban, amikor Jeney úgyszólván mindent elmondott már neki, amit
elmondhatott, lassan és óvatosan közölte Jeneyvel a nagy intézet
vezetésére vonatkozó észrevételeit, egyéb gondolatait és terveit.
Ezeknek a beszélgetéseknek a végén Jeney mosolyogva ilyesmit szokott
mondani:
– Lehetetlen, hogy sokáig itt maradj. Zavarba hozol. Az az érzésem van,
hogy neked kellene itt ülnöd. Hihetetlen, mennyire au fait vagy
mindenben. A tehetségedet én mindig teljes elfogódottsággal tiszteltem,
de azt nem hittem, hogy mindent, amit tudok, egy félesztendő alatt
megtanulsz. Ha nem gondolnám azt, hogy az üdvös konzervativizmus az,
amire itt legelsősorban szükség van, akkor fölkelnék és azt mondanám,
ülj le te ide és csinálj forradalmat. De így inkább neked kell elmenned
valahová, ahol te leszel az úr, a gazda, a vezető…
Monostory nevetve hallgatta meg ezeket a kijelentéseket és amikor Jeney
elbúcsuzott tőle, sietve ment vissza a szobájába és lángoló lendülettel,
szinte haragos jókedvvel vetette rá magát újra a munkára.
Délután három órakor bevégezte a munkát és hazament a lakására. Itt
megebédelt, azután olvasott. Pénzügyi munkákra vetette rá magát
ugyanazzal a haragos jókedvvel, ugyanazzal a fogat összeszorító
lelkesedéssel, amellyel az irodában a munkáját végezte. Haragos mámorral
akart elnyelni minden tudást; éhesen fogyasztott el száz meg száz
adatot; bizonyos akart lenni a dolgaiban; jól föl akart fegyverkezni,
teljes két-három évet adott magának a készülődésre; és szomjas
fantáziájának és ötletektől szikrázó agyvelejének egyelőre csak percekre
engedte meg a tervezgetést.
Öt óra tájban átöltözködött. Lassan és nagy gonddal öltözködött föl.
Felöltözködés után többnyire elment egy klubba, ahová Jeney vezette be
és ahol Hollódi Arturral is találkozott néha. Hollódi olyan kedves volt
hozzá, hogy ez a kedvesség szinte udvarlásszámba ment már, de bizalmas
viszony mégsem keletkezett közöttük. Néha nem a klubba ment ilyenkor
délután, hanem Országgal találkozott valami kávéházban. Ország
álmélkodva fogadta valahányszor megjelent, fejcsóválva nézegette friss
és délceg elegánciáját és beszélgetés közben is meg-megállott néha.
Bámulva ránézett.
– No mi az? – kérdezte Monostory.
– Hihetetlen, – szólt erre a fejét csóválva Ország. – Hihetetlen. Hiszen
tudok mindent, mégis hihetetlen. Hogy én ilyen nagyszerüen
csalódhattam…! Hogy én önt mennyire megmenthetetlennek láttam.
Monostory mosolygott. Ország vállat vont és fanyarul hozzátette:
– Pedig én voltam a menthetetlen.
– Miért? – kérdezte Monostory.
– Mert már akkor tudtam, hogy a darabom meg fog bukni és mert titokban
már akkor éreztem, hogy soha én többé ilyet nem fogok írni.
– Ne legyen gyáva. Az ilyen bukás tisztesség.
– Mindenütt másutt. Budapesten nem. Budapesten azt, aki hősiesen
elbukik, mindenki megrugja. Budapesten senkiben sincs meg… nem a
bátorság, hanem a kedv és az akarat arra, hogy egy-egy elbukó ügy mellé
odaálljon. Nincs semmi, amit Budapest jobban megvetne a boldogulni nem
tudó lángelménél. Amíg fent vagyok, amíg gicset írok, de sikerem van,
addig még az is respektál, aki tudja, hogy gics, amit írok. Mihelyt
megbukom, akkor nemcsak rámrohan minden patkánylyuk minden lakója, de
még azok is elhuzódnak tőlem, akik tudják, hogy jót írtam, hogy kitünőt
írtam, hogy… hogy… hogy halhatatlanság felé tettem egy lépést.
Elbiggyesztette a száját:
– Soha többé én ezt a lépést nem merem megtenni.
Vállat vont.
– Én, – mondta keserüen, – ezentul megint mindig olyan darabot fogok
írni, amelynek sikere lesz.
Monostory vigasztalta. Ugyszólván lelkileg vállon fogta és fölrázta a
kábulatából. Barátilag megszidta, biztatta és bátorította. Ország hálás
volt neki, de fanyarul és szkeptikusan mosolygott, amikor elváltak.
Ekkor rendesen hat óra körül járt az idő. Monostory ilyen tájban
mindennap fölment Jeneyékhez.
Legtöbbször egyenesen a Loli szobájába ment. Loli várta; mosolyogva ment
elébe, jókedvtől ragyogó arccal ültette le, azután csengetett a teáért.
Tíz percig tartott a teázás; azután Monostory szivarra gyujtott; Loli is
többnyire megpróbálkozott egy cigarettával, de rövid kisérletezés után
rendesen letette. Monostory azután megkérdezte Lolit, mi történt tegnap
óta és Loli beszámolt neki a színházi előadásról, amelyet végignézett,
vagy a koncertről, amelyet végighallgatott, vagy a társaságról, amelyben
volt.
– Igaz, – mondta ilyenkor egyszer, – a szép Steinschneiderné tegnap azt
mondta, hogy meg akarja magát híni.
– Úgy?
Lolinak remegett a szája.
– Remélem, – mondta lesütött szemmel, – hogy ezt a meghivást nem fogadja
el.
– De Lolika… ez most már a harmadik meghivás… ezt igazán nehéz lesz…
– Kérem, ne fogadja el!
– Megbántom vele. És miért bántsak meg ok nélkül valakit? Amikor…
igazán… a világon semmi ok sincs rá.
– Csak az, hogy én kérem.
Monostory erre megigérte, hogy nem fogadja el a meghivást és meg fogja
bántani a szép Steinschneidernét. Loli azután az iskolai ügyeiről
számolt be. Most már a hetedik gimnáziumba járt; de magántanuló volt és
csak egy-két órára ment be az iskolába. A tanulás ezért néha-néha
megakadt. Ilyenkor Monostory segített. Leült a Loli asztala mellé,
elővette a Loli könyveit, megpróbálta visszaidézni az emlékébe, amit
valaha tanult, vagy megpróbálta a dolgot a könyvből megérteni és mindig
túlsegítette Lolit a bajon. Legkönnyebben ment a segítség ott, ahol a
legtöbb baj volt: a latin dolgozatoknál. Loli az elvi visszautasítás
álláspontján volt a latinnal szemben, Monostory pedig szerette a latint.
Ebből rendesen vita támadt közöttük.
– A latin, – mondta Loli, – ostobaság. Olyan, mint a régi babonáknak az
az egész tömege, amelyet az iskolából is és a lelkekből is irgalmatlanul
ki kell irtani. Természettudományos műveltség kell.
Monostory mosolyogva hallgatta és egy-két esztendeig tartott, amíg a
latin számára kegyelmet tudott kapni tőle és legalább néhány latin
szerelmes verset megszerettetett vele és egy-két évig tartott, amíg
rábirta, hogy ne legyen irgalmatlan mindazzal szemben, amit összefoglaló
szóval régi babonák tömegének nevezett. Egyébként nem fáradozott sokat
azzal, hogy meggyőzze. Megértette, hogy Loli is, mint az az egész
fiatalság, amely vele egykoru, tele van elfogultságokkal és hogy az a
fiatalság ugyanakkor, amikor azt hiszi, hogy elvetett minden dogmát,
tele van a maga dogmáival. Megértette ezt, rábízta az időre, hogy a Loli
dogmáin enyhítsen és boldogan látta, hogyan enged lassanként a Loli
kedves konoksága és hogyan válik Loli olyan felsőbbségessé, de enyhévé
és elnézővé, mint az anyja.
Néha még érte egy-egy meglepetés. Egy délután Buzát Jánosról volt szó és
Loli elmondta, miért érzett eleinte némi szimpátiát iránta.
– Azért, – mondta nyugodtan, – mert én úgy szoktam az embereket
megnézni, hogy ha férjhez mennék hozzájuk, vajjon milyen gyerekeim
születnének.
Monostory ekkor meghökkenve és idegenkedve nézett Lolira. De olyan
tündöklően tisztának látta a tekintetét, olyan nemesnek és fehérnek a
homlokát, hogy egy legyintéssel elhárította magától a kedvetlenségét.
Szeretik a nagy szavakat, – gondolta, – de csak az argotjuk más, mint
azé a leánytipusé, amely nekem kedvemre való. Megtanulták azt, hogy a
gyermek évszázadában élünk; és ebben a tulzó és kissé szájas
gyerekkultuszukban van még valami tiszteletreméltó is.
Ezeken az apróságokon kivül semmi sem zavarta meg azt a két órát,
amelyet mindennap együtt töltöttek. Mikor a Loli ügyei már
letárgyalódtak, akkor a Monostory dolgairól volt szó. Loli nagy
érdeklődéssel kérdezősködött a munkájáról, az olvasmányairól és végül a
terveiről, és ilyenkor Monostory megengedte a fantáziájának, hogy
szikrázva emelkedjék a magasságba. Hátradőlt egy karosszékben, elnézett
a messzeségbe és elmagyarázta Lolinak, hogyan igázza majd le a pénzt;
elmondta, hogy néhány év mulva milliói lesznek; távolba néző, akarattól,
vágytól és fantáziától égő szeme vissza-visszatért Lolihoz; és Loli, aki
a lélegzetet visszafojtva ült vele szemben, csillogó szemmel kereste a
tekintetét.
Fél nyolc tájban Monostory elbúcsúzott. Loli kikisérte, egy darabig
szótlanul nézett a szemébe, azután hosszan megrázta a kezét. Monostory
lement az utcára, meleg szívvel és jókedvüen sétált egy ideig, azután
fölment a vívóterembe és újra kemény és nagy munkát adott az izmainak.
Az izmainak mindig a végső erejét akarta kivenni; szüksége volt arra is,
hogy az összerogyásig elfárassza magát; de különösen égető szükségnek
érezte azt, hogy a testét rugékonynak, erősnek és fiatalnak tartsa meg.
Kilenc óra tájban lejött a vívóteremből; kellemes fáradtsággal
hazaballagott; otthon várt rá a vacsorája; leült; csöndesen
megvacsorázott, rágyujtott egy szivarra, olvasmányt vett elő, és mire a
szivarnak vége lett, már ágyban volt és csöndesen elaludt. Mély és
nyugodt álma volt; csöndesen és nyugodtan aludt reggel hét óráig, amikor
pontosan fölébredt és rögtön kiugrott az ágyból, mert az az érzése volt,
hogy örvendetes és sürgős dolgok várnak rá.
Igy teltek a Monostory napjai. Igy élt le három nyugodt és boldog
esztendőt.