A kávéház terrasza kiürült. Az ívlámpákat eloltogatták; egyetlen
villamos körtét hagytak égve a Monostory és az Ország közelében.
Monostory hátradőlt a székén és csendesen beszélt:
– … És a budapesti nyár is undorító. Nincs város a világon, amely így
tele tudna lenni nehéz párával, köddel, gőzzel és piszokkal. A budapesti
nyár dühöt és haragot forral föl az emberben: a maga és a környezete
indulatos lenézését és lángoló megvetését. Ezt a várost a nyara teszi
teljesen moráltalanná. Ha mindig tavasz volna, lehetne itt a kis
dolgokat szeretni, a fákat az utcán, a fizetést elsején, a
takarékpénztári könyvet az első ötven koronával; de a budapesti nyár
sikkasztó és pezsgőivó nihilistákat nevel csendes kishivatalnokokból.
Ország nem felelt. Csendesen ivott és nézte Monostoryt. Monostory
ingerülten kérdezte:
– Miért nem szól?… Mi van magával?… Miért olyan agressziven elégedett?
– Elkészültem a darabommal, – felelte Ország csendesen.
– No? És?
– És… életemben először… meg vagyok vele elégedve. Azt hiszem, nagyon
jó.
Monostory sokáig hallgatott. Fölemelte a poharát; ivott; letette; megint
hallgatott, azután szikrázó szemmel fordult Országhoz:
– Komolyan hiszi ön azt, – kérdezte megvetően, – hogy… hogy például én
nem tudnék egy olyan darabot írni, mint amilyenre ön most annyira
büszke?
– Komolyan hiszem.
– Ah…
Monostory gúnyosan hördült föl, de Ország a szavába vágott:
– Komolyan hiszem, hogy nem tudna. De nem azért, mintha a tehetségéből
nem telnék. Önnél sokkal kisebb tehetségű emberek, ha ráadják magukat az
írásra, a végén egészen használható, sőt igen kitünő dolgokat írnak…
Minden második emberből kitelne egy olyan szomorú lény, amilyent a
huszadik században előkelő írónak hínak.
– Akkor hát?…
– Ön mégsem tudna… Mert a legsilányabb háromfölvonásos színdarabhoz, a
legvizenyősebb regényhez, a legnyomorúságosabb gicshez annyi munka,
annyi elszántság, annyi koncentráció, annyi komisz robotolás kell,
amennyi… amennyi öntől nem telik.
A Monostory szikrázó szemében kialudt a tűz. A fejét lassan lehajtotta;
és lassan összehúzódott, mint aki fázik. A poharát nézte.
– Ma, – mondta azután halkan, – kifizettem a hotelben a heti számlámat…
Megszámoltam a pénzemet… Még két számlát fizethetek ki… Azután…
Elhallgatott. Maga elé bámult és lassan elsápadt. Dermedten,
megbűvölten, iszonyodva nézett farkasszemet valahol… valamivel. Ország
előrehajolva, az érdeklődéstől szinte lihegve bámulta rémülettől és
iszonyodástól vonagló arcát. Hosszú másodpercek teltek így el; Monostory
végre összerázkódott, fölsóhajtott, megtörölte verejtékes homlokát,
hátradőlt a székében, és az arca lassan ismét megtelt vérrel.
– Ez, – mondta óvatosan és gyöngéden Ország, – egy gyenge perc volt…
Monostory sötéten fordult feléje:
– Igen, – mondta komolyan, – a fullasztó, lealázó és piszkos nyár teszi…
Egy hete már fuldoklom itt és… másodszor van ilyen rossz percem…
Megrohan a halálfélelem… Nevetséges…
– Nem nevetséges… Ez az igazi arcunk… Én tíz év óta próbálok másképpen
nézni rá… nincs nap és nincs éjjel, amikor meg ne próbálnék békét kötni
vele… megszeretni… Már a hindukhoz menekültem… már megpróbáltam
Swedenborgot… már minden primitiv hittel boldog lettem volna… és ma is,
most is, mindig ilyen iszonyodva és reszketve nézek rá…
– Ah, maga! – felelte hidegen Monostory, – ez a maga fajának a
tulajdonsága: a vakmerő hitetlenség és a hitetlen gyávaság… A
szemérmetlen racionálizmus az, ami az emberbe a földöntúlitól való igazi
rettegést beleoltotta… De nekem ez csak egy gyenge percem volt… Én
készen vagyok rá, hogy…!
Ország nem válaszolt. Figyelmesen nézte Monostoryt. Monostory háromszor
egymásután fölhajtotta a poharát, azután elvető mozdulatot tett a
kezével és lenézően és felsőbbségesen mondta:
– Én _akarom_ a halált… Én három hónap óta egyenes úton megyek feléje…
Abban az órában, amikor megtudtam, hogy az apám agyonlőtte magát,
megértettem, hogy nekem is meg kell halnom… Ott álltam a holttesténél…
egy hetvenéves ember!… szép, ősz feje volt még a ravatalon is… egy
hetvenéves ember és ezt tudta!
Ivott. Fölemelte a fejét.
– Hogyne tudnám én… Nekünk nincs mit keresnünk a földön.
Újra ivott.
– Kitérhettem volna előle… kinálták a menekülést… nem kellett.
Ivott és elgondolkozott.
– Most is kitérhetnék, – mondta egészen halkan. – A feleségem még vár
rám… csak vissza kellene mennem hozzá…
Összehúzta a homlokát.
– De nem neki kellene-e hozzám jönnie? – kérdezte szinte suttogva. – Nem
neki kellene-e jönnie… a nyomomban lennie… el nem eresztenie… hozzám
mégis, akármi történt, akármit tettem, ragaszkodnia… Elutasítanám. –
Újra kellene jönnie. – Letagadtatnám magam. – Föl kellene kutatnia. – Ki
vagyok én, hogy tőlem várja…
Megrázkódott. Végig simította a homlokát, azután megint hátradőlt a
székében.
– Ki vagyok én! – mondta gúnyosan. – A szentlélek lovagja… Tizennyolc
éves voltam, amikor egy éjszakai verekedésnél odavetettem magamat egy
díjbirkózó elé, aki egy barátomra rontott. Egy izomhegy ellen, egy
félelmes fenevad ellen, a baromi erő ellen… Éjszakai verekedés volt egy
piszkos helyen; – de én azt éreztem, harcolok minden ellen, ami
plebejus, otromba és gonosz… A szentlélek lovagja voltam. – És a
szentlélek soha többé az ő elzüllött lovagjának semmiféle méltó
föladatot nem adott… Ezért kell eltakarodnom a földről.
Elhallgatott. Ország is hallgatott. Csendesen ittak. Hosszú negyedórák
teltek el így; és keleten már gyenge világosság jelentkezett. Monostory
fölemelte az arcát a lassan fényesedő égre, és amint fölnézett, újra
megrohanta a rémület. Iszonyodva és dermedten bámult valahová… a
messzeségbe… De most hamar összeszedte magát. Megrázkódott, egyenesre
ült a helyén, fölemelte a poharát és rekedt, halk nevetéssel mondta:
– Egy nőnek… egy gyereknek… egy kislánynak… egy tacskónak
becsületszavamat adtam rá, hogy szeptemberben még élni fogok. Ezt a
becsületszót…
Ország megmozdult. Eddig szótlanul és ingerülten ivott. Idegesen és
gyorsan ürítgette a poharát; a szeme kigyulladt, az orra lázasan
reszketett, a kezével türelmetlenül dobolt az asztalon. Most
villámgyorsan előrehajolt és csattanó hangon befejezte a Monostory
mondatát:
– … meg fogja tartani.
Monostory meghökkenve nézett rá. Ország előrehajolva, lázasan, hangosan
és türelmetlenül mondta:
– Ezt a becsületszót meg fogja tartani.
Monostory szólni akart. Ország elébe vágott:
– Ne mondja, hogy nem, – szólt keményen. – Igen!… Én gondolkoztam az ön
sorsán.
Megfeszült, erőszakos és türelmetlen előrehajlását megváltoztatta.
Lassan kiegyenesedett a székén és könnyebben, halkan mondta:
– Én gondolkoztam az ön sorsán… és bizonyos vagyok benne, hogy ön most
nem fog meghalni… Még nem… Talán később, valamikor, nem tudom… de most
még nem… Önnek még hosszú útja van addig.
Monostory szólni akart. Ország megint elébe vágott:
– Nem tudom, – mondta, – mi lesz önből… Nem mondom… nem tudom… nem is
hiszem, hogy valaha egészen kiegyenesedik… nem hiszem… De _tudom_, hogy
még nem tud meghalni… Nem érzem magamban azt az erőt, hogy megfogjam az
ön kezét és elvezessem valahová az egészség útjára… hm… a nagyság
útjára… De tudtam, hogy önnek ma, vagy két hét múlva szüksége lesz egy…
egy vacokra, ahová fáradtan lefekhessen… Ön ma, vagy két hét múlva azt
mondta volna nekem, hogy amit én tudok, azt ön is tudja… miért ne
élhetne meg ön is írásból úgy, mint én… nincs jogom megtagadni ezt a
lehetőséget öntől… nyissak útat hozzá… Ezt mondta volna.
Előrehajolt és belenézett a Monostory szemébe. Monostory lesütötte a
szemét. Ország bólintott:
– Ezt mondta volna… De azt, hogy valaki írásból megéljen, nem lehet úgy
elkezdeni, hogy ma azt mondja: holnaptól kezdve írásból élek… Kölcsönt
pedig ön én tőlem nem fogadna el…
– Nem.
– Nem… Mi az tehát, amire önnek szüksége van? Egy kuckó… egy vacok…
Elbújni. Minél kevesebb embert látni. Minden elsején százhatvan,
száz-hat-van korona fizetést kapni. Ön két hét múlva, amikor a legutolsó
számlájára a legutolsó százasát kiadta, reszketve kereste volna ezt a
százhatvan koronás vackot…
Monostory lesütötte a szemét. Ország bólintott:
– Én megkerestem önnek… A lapomtól elmegy a három korrektor közül az
egyik… Ügyvédjelölt volt, most nemsokára ügyvéd lesz… A helyére ön fog
jönni… Embert alig lát; estétől hajnalig van dolga; ha akar, írhat; ha
akar, még minden lehet; ha akar, szép csendesen… szép csendesen lehet a
szentléleknek egészen elzüllött, fáradt lovagja… Ma szerda van. Jövő
hétfőn ön már hónapos szobában fog lakni valahol a Ferencvárosban és
este félkilenckor megkezdi a korrigálást a Budapesti Ujságnál… Igen?
Monostory sokáig hallgatott. Összeszorított szájjal, fáradtan és
sápadtan nézett maga elé.
– Igen? – kérdezte még egyszer Ország.
– Igen, – felelte Monostory alig lehelve.
Ország megindultan nézett rá. Olyan mély szánalmat és olyan forró
szeretetet érzett iránta, hogy szinte könnyes lett a szeme ennek az
indulatnak a hevességétől. Nagy erőfeszítéssel kellett megfékeznie
magát, hogy meg ne ölelje. Várt egypár másodpercet, megrázta a fejét,
azután üzleti hangon mondta:
– A munka, amelyet végeznie kell, az olyan ember számára, mint ön, nem
nehéz. Van egypár technikai szabálya, azt ön egy félóra alatt tudni
fogja.
Kopogott az asztalon és az álmos pincérrel papirost, tintát és tollat
hozatott. Az ég ekkorra egészen megvilágosodott; nagy fényével,
forróságával és gőzével jött Budapest nyári reggele, és Monostory a
kávéházi asztalon megtanulta Országtól, hogyan kell a nyomdai szedést
korrigálni.