Monostory másnap későn kelt föl. Amikor lement, a portás jelentette
neki:
– Telefon-üzenet jött a nagyságos úrnak.
– Kitől?
– Itt van a szám. Kéretik a nagyságos urat, szíveskedjék fölhívni… a
Lóli kisasszony beszélt.
Monostory vállat vont, átvette a papirosdarabot, kiment az utcára,
összegyűrte a papirosdarabot és eldobta. Délután a kaszinóban a
tarokkpartijánál egy komornyik jött hozzá:
– Nagyságos úr, a telefonhoz kérem…
– Ki hí?
– Jeney Loli kisasszony.
Monostory habozott egy másodpercig, azután fölindultan mondta:
– Nem megyek. Mondja, hogy nem vagyok itt.
Másnap még egypárszor letagadtatta magát otthon a hotelben is és délután
a kaszinóban is. Harmadnap délelőtt, amikor fölkelt, a pincér ezzel a
jelentéssel jött be hozzá:
– Két hölgy várja a nagyságos urat.
– Hol?
– Lent a hallban.
– Kik azok?
– Megkérdezem a portástól.
Megkérdezte és jött vissza a jelentéssel:
– Jeney Flóra kisasszony és miss Jeffries.
Monostory mérgelődött. Mit akar ez a tacskó? Miért nem hagyja békében?
Miért nem érti meg: mit jelent az, ha valaki tízszer letagadtatja magát?
Eszébe jutott, hogy a legokosabb volna a hotel vendéglőjén keresztül
egyszerűen kimennie az utcára, de azután elhatározta, hogy mégis lemegy
a hallba. Legalább végez egyszer és valóban mindenkorra…
Lement a hallba. Egy nagy karosszékből fölállott Loli és öt lépést elébe
ment. A napos, nagy hall közepén élesen kirajzolódott formás kis alakja;
barna arcából aggódva csillogott ki mély és nagy szeme. A Monostory
bosszúsága észrevétlenül eloszlott.
– Jó napot, kis leány, – mondta barátságosan.
– Jó napot, – szólt elfogódva Loli.
Keztyűs kis kezét beletette a Monostory kezébe, azután visszafordult a
karosszék felé, amelyből fölkelt. Monostory utána ment. A karosszék
mellett egy másik karosszék állott; a karosszék előtt pedig egy szőke
nő: miss Jeffries. Loli bemutatta neki Monostoryt. Mind a hárman
leültek; néhány szót előbb angolul beszéltek; azután Loli magyarul
mondta:
– Én azért jöttem, hogy megkérjem magát, ebédeljen ma velünk… Igaz:
telefonon már két nap óta keresem…
Monostory belenézett csillogó, őszinte és tiszta szemébe és
megzavarodott.
– Igen, – mondta, – igen… én ma akartam fölszólítani magukat…
– Annál jobb, – felelte Loli. – Hát e szerint velünk ebédel. Magán kívül
csak hárman vagyunk: anyám, a papa és én… Kettőkor eszünk.
Föl akart állni.
– Várjon, várjon, – mondta elmosolyodva Monostory.
Loli várt. Monostory elgondolkozva nézett le a földre.
– A maga édes apja, – kérdezte halkan, – igazán olyan kivánatosnak
tartja az én társaságomat?
Fölnézett.
– Igen, – felelte Loli gyorsan és elpirulva.
Monostory észrevette a pirulását.
– Mondja meg őszintén, – mondta komolyan, – ugy-e maga sürgette az
édesapját… és az anyja támogatta… és az apja előbb hallani se akart
róla, azután lassan beleegyezett?…
– Nem, nem, higyje el… a papa ma már maga siettetett engem, hogy
telefonozzak.
– De tegnap…!
Loli megzavarodott. Monostory gyöngéden mondta:
– Kedves kis Loli, köszönöm, nem megyek el magukhoz ebédre.
– Kérem, jöjjön el.
– Nem.
Loli kétségbeesve kulcsolta össze a kezét. Monostory könnyedén mondta:
– Nézze… majd máskor… várjunk egy kicsit… hadd múljék egy kicsit az idő…
Loli kétségbeesve fakadt ki:
– De mi holnap már elutazunk…
– Hová?
– Borsodjenőre.
– No hát… ha onnan visszajönnek.
– Onnan a tenger mellé megyünk és azután a Tátrába… Igen, ha… ha… ha
elfogadná azt a meghívást, hogy töltsön egypár hetet nálunk Borsodjenőn…
– N… n… nem… köszönöm… lehetetlen.
– Látja…!
– Igen: hát akkor majd ősszel… fönntartom magamnak őszre azt a
szerencsét, hogy a maga kedves meghívását…
Könnyedén beszélt; úgy, mint ahogyan egy meghívásról szokás beszélni.
Loli azonban égő, nagy szemmel nézte.
– Megigéri nekem, – kérdezte mereven, – megigéri nekem a… Megigéri nekem
a becsületszavára, hogy ősszel, mondjuk pontosan: szeptember tizedikén
ott lesz nálunk ebéden?…
Monostory elfordította a tekintetét. A szíve megdobbant. Erőltetetten
nevetett:
– Istenem, – mondta, – én őszre tartom fönn azt a szerencsét, hogy a
maga vendége lehessek, de ne kívánja tőlem, hogy ilyen pontos dátumokhoz
odaszegezzem magamat…
– Látja…!
– Igen… majd… akkortájt… valamikor…
– Megigéri nekem becsületszavára, hogy szeptember hónapban egyszer… csak
egyszer… vendégünk lesz?
Monostory izgatott lett.
– Mit tudom én, – mondta türelmetlenül. – Ne kívánjon tőlem ilyen
igéreteket.
Loli fölkapta a keztyűs kezét a szájához, mintha bele akart volna
harapni. A szeme könnybe lábadt.
– Igérje meg, – súgta reszketve, – becsületszavára…
– Most elég volt, – mondta Monostory magánkívül. – Hát én még meg sem
dögölhetek békében!
A Loli ajkán kétségbeesett zokogás buggyant ki; az angol nő fölugrott,
és Monostory megriadtan nézett Lolira. Miért kiáltott rá erre a
gyerekre? Miért mond neki kíméletlen őszinteségeket? Miért nem hazudik
neki? Körülnézett. A hallban kevés ember volt és a Loli hangtalan sírása
alig keltett föltünést.
Odalépett Lolihoz. Félretolta az angol nőt.
– Lolika, – mondta csendesen és gyöngéden, – Lolika!…
Loli fölemelte könnyáztatta arcát:
– Mit kíván tőlem, Lolika? – kérdezte Monostory halkan.
– Azt, – felelte szepegve Loli, – hogy igérje meg nekem becsületszavára…
– Igérjem meg becsületszavamra?
– Hogy ősszel… hogy ősszel még… ősszel még élni fog.
Monostory bólintott, és szeliden és derülten mondta:
– Becsületszavamra igérem, hogy ősszel még élni fogok.
Loli fölállott. Kinyújtotta a kezét. Monostory megfogta. A keztyűs, kis
kéz keményen rákapcsolódott az ő kezére.
– A becsületszavát adta, – mondta Loli lázasan.
– A becsületszavamat adtam.
– Viszontlátásra, ősszel.
– Viszontlátásra, ősszel.
Loli hosszan, lázas és rajongó szemmel nézett Monostoryra, szólni akart,
de megint könnyek szöktek a szemébe, egy szótlan fejmozdulattal búcsút
intett, még egyszer megszorította a Monostory kezét, azután elsietett.
Az angol nő csodálkozva indult utána.