Augusztus végén Ország hazajött Budapestre. Éjféltájban érkezett meg.
Hazament a lakására; megfürdött; átöltözködött; lement egy kávéházba;
evett valamit, elolvasta az esti lapokat, szivarozva nézegette az
éjszakai Budapest lassan elcsendesülő életét, azután betelefonozott a
Budapesti Ujsághoz és Monostoryt kérette a telefonhoz.
– Halló, – mondta, – itt Ország.
– Monostory.
– Most érkeztem meg; szeretnék önnel együtt lenni.
– Ha kedve van rá… három óra tájban a Postagalambban vagyok.
– Hol?
– A Postagalambban… Most dolgom van.
Letette a kagylót. Ország meghökkenve nézett a telefonra, azután ő is
letette a kagylót. A kávéház főpincére nem tudta, hol van a Postagalamb,
de az egyik pincér tudta: a Postagalamb kis kocsma a Ferencvárosban.
Ország elszivarozta az időt fél háromig, azután kocsiba ült és
elhajtatott a Postagalamb elé.
A szíve dobogott, amikor a füstös, piszkos és alacsony kocsmába
benyitott. A kocsmának volt egy vendéglői része is; ez volt az előkelőbb
rész; itt egy-két asztal le is volt terítve piros abrosszal. Egy
pirosabroszos asztal előtt már ott ült Monostory. Ország elsápadva
lépett elébe.
– Jó napot… jó reggelt, – mondta elfogódva.
– Jó reggelt, – felelte nyugodtan Monostory.
A jobbkezének a széttárt ujjait nyujtotta feléje. Ország kezet próbált
vele fogni, de alig érintette meg széttárt ujjait, Monostory már vissza
is húzta a kezét. Ország zavarodottan állott előtte.
– Nem ül le? – kérdezte Monostory.
– De igen.
– Velem tart? Nem rossz ital…
– Igen, ha megengedi.
Monostory csettintett a jobb keze két ujjával.
– Hahó… Rosenstrauch bácsi!
A másik szobából egy mosolygó öreg ember jött be, akinek az ősz haján
meglátszott, hogy valamikor lángoló vörös volt. Monostory rámutatott:
– Ez itt Rosenstrauch bácsi, a földim, akit itt szerencsésen
fölfedeztem… egyetlen barátom. – Rosenstrauch bácsi is mást csinált
valamikor, mint hogy buzapálinkát szervirozott tíz fillérért poharát…
Rosenstrauch bácsi mosolyogva bólogatott; azután legyintett:
– Jobb arról nem beszélni, – mondta. – De ha csak legalább én is a
nagyságos úrral tarthatnék.
– Ugyan üljön le.
– Nem lehet… A professzor megtiltotta.
– Hát akkor adjon ennek az úrnak itt egy poharat.
Rosenstrauch bácsi poharat adott Országnak, azután megállott mellette.
Ország töltött magának és fölhajtott egy pohárral az erős pálinkából,
azután meglepetve fordult Rosenstrauch bácsi felé. Mialatt az italt
betöltötte és mialatt fölhajtotta, azalatt ugyanis Rosenstrauch bácsi
halkan és kis mozdulatokkal ugyanazt csinálta, amit ő. Fölemelte az
üveget, anélkül hogy fölemelte volna; azután jött a töltés mozdulata;
azután a pohár az ajakhoz emelődik… az ital beleömlik a szájába, le a
torkon… a Rosenstrauch bácsi szája összezsugorodott, azután halk
csettintéssel szétnyilt; kékes szeme megnedvesedett, az egész arca olyan
boldogtalan, éhes és szenvedő vágyódást fejezett ki, hogy Ország
meghökkenve fordult feléje.
Rosenstrauch bácsi erre elszégyelte magát és kiment.
– Mi baja? – kérdezte Ország Monostorytól.
– Inni szeretne, – mondta mosolyogva Monostory.
– Hát miért nem iszik?
– Érelmeszesedése van… és mert az ótestamentumban meg van írva, hogy
ilyenkor egyetemi tanárhoz kell menni és az egyetemi tanár parancsait
meg kell tartani, hát nem iszik… Elivott egy milliót és most nem meri
elinni azt a néhány évet. – Meghalna egy pohár pálinkáért… és egész nap
pálinkát mér. – Szivaroznia se szabad. Ha nagyon meg akarja kínozni,
kinálja meg szivarral, mikor megint bejön.
– Nem akarom nagyon megkínozni.
Az Ország hangja heves volt és visszautasító. Monostory ránézett, vállat
vont és csendesen mondta:
– Nekem úgy is jó.
Ország kipirult az izgalomtól.
– Nekem, – mondta remegve, – nagyon fájdalmas érzés, hogy önt itt látom
és így látom.
– Igy! Mi az, hogy így?
– Igy: ilyen züllötten… Hiszen ön… hiszen… hiszen ön… tisztátlan.
– Piszkos. Miért mondja, hogy piszkos?
– Igen… a gallérja; és az arca… borotválatlan… és az inge…
– Igen. Látja, ez az, amit a legnehezebb megszokni… Ezért
egyszer-kétszer mégis csak főbe akartam magamat lőni… De a tisztaság
pénzbe kerül; a pénz pedig másra kell. És utóbb… utóbb azután nagyon jól
megszokja a dolgot az ember.
– De én… én nem így gondoltam…
– Hát hogy gondolta? Azt hitte, lehet félig elzülleni? Fönntartásokkal
elzülleni? A maga fajtájának talán!… De nekem? – Ah, az undorító volna…
Igy jó.
Ország tovább akart beszélni, de Monostory nem engedte. Töltött neki;
kényszerítette, hogy igyék; azután csendesen és nyugodtan ivott ő maga
is.
– A feleségemtől elváltam, – szólalt meg azután.
Ország nem tudott válaszolni. Monostory nem is várt választ.
Mozdulatlanul és elgondolkozva nézett maga elé és látszott rajta, hogy
tökéletesen elfoglalják a saját gondolatai. Ország elfogódva ült vele
szemben és aggódva és kínosan kereste azt a szót, amellyel újra
kezdhetné a szemrehányásait és amellyel bevezethetné azt az ajánlatot,
amelyet Monostorynak tenni akart.
Monostory egyszerre fölnézett rá. Ország ekkor gyorsan meg akart
szólalni, Monostory azonban megelőzte.
– Ismeri ön, – kérdezte nyugodtan – az éter szagát?
– Ismerem, – felelte bámulva Ország.
– Szereti?
– Utálom.
– Én is… én is…
Maga elé nézett és borzongva rázta meg a fejét.
– Milyen különös egy szag… Hihetetlen.
– Hogy jut ez eszébe?
Monostory nem válaszolt. Ivott; nézett maga elé és lassan belemerült a
gondolataiba. Ország egy ideig töprengve szemlélte, azután gyors
elhatározással megszólalt:
– Nekem voltaképpen egy kérésem van önhöz.
Monostory fölnézett rá. A szeme olyan volt, mintha álomból ébredt volna
föl.
– Tessék, – mondta szórakozottan.
– Meg akarom rá kérni: jöjjön hozzám lakni. – Az én neuraszténiám
számára tűrhetetlen már az egyedüllét. – A lakásom négy szobája közül az
egyik teljesen fölösleges. – Engem nagyon lekötelezne vele és…
Monostory elmosolyodott. Ország megakadt. Monostory jóindulattal
bólintott egypárszor.
– Köszönöm, – mondta barátságosan.
Azután legyintett egyet.
– De ne bolondozzék, – mondta azután komolyan. – Csak nem gondolja, hogy
én elhiszem, hogy –!?
Ország elpirult. Azután hevesen mondta:
– Én a következőket akarom önnek ajánlani…
Monostory közbevágott:
– Nem fogadom el, – mondta határozottan.
Ország habozott, azután újra kezdte:
– Hát akkor azt akarom önnek fölajánlani: menjen külföldre; én…
Monostory közbevágott:
– Nem fogadom el. Nem megyek.
Szikrázó szemmel nézett Országra.
– Nem fogadok el semmit, – mondta recsegő hangon – és nem megyek sehová.
Hagyjon nekem békét. Jól érzem magamat. És elég volt.
Ország nem tudott a szemébe nézni. Lesütötte a szemét és vállvonogatva,
halkan és szinte dadogva mondta:
– Én… én… az egész ország helyett szégyellem magamat… az ön sorsa miatt.
– Bárgyuság! – kiáltotta dühösen Monostory. – A magam sorsának magam
vagyok az oka. És elég volt. Mondtam, hogy elég volt.
Szikrázó szemmel nézett Országra, Ország lesütötte a szemét, ő erre
lassan megnyugodott, lehajtotta a fejét, ivott és újra gondolkozva
nézett maga elé.
Hallgattak. De nemsokára bejött Rosenstrauch bácsi. Monostory földerülve
nézett rá.
– Üljön le Rosenstrauch bácsi, – mondta neki szinte jókedvüen.
Rosenstrauch bácsi leült. Monostory erre egy olcsó szivart kapart elő
valamelyik zsebéből, nagy művészettel levágta a szivar végét és
csendesen és hosszú szippantásokkal rágyújtott. A Rosenstrauch bácsi
arca a szivar megjelenésekor megmozdult. A szeme rátapadt a szivarra és
a szája összecsucsorodott. A szivar végének a levágását és a rágyújtást
kéjes és szenvedő figyelemmel nézte és amikor a szivar füstölni kezdett,
akkor hajlott orrát magasra emelte a levegőbe és reszketve tett vele
néhány szippantást. Monostory azonban ekkor töltött magának. A
Rosenstrauch bácsi figyelme erre elterelődött a szivarfüstről és
ráterelődött az italra. Monostoryval együtt töltött és együtt emelte föl
vele a poharat. Száraz és üres torka többször egymásután görcsösen nyelt
és amikor Monostory letette a poharát, akkor Rosenstrauch bácsi
összecsucsorított, fájdalmas szájjal, elbűvölve, vágyódva és szenvedve
bámult a pálinkára és újra meg újra még mindig nyelt valami képzeletbeli
italt.
Monostory mosolyogva nézte.
– No Rosenstrauch bácsi, – mondta azután neki, – elég volt már…
Rosenstrauch bácsi felnézett az italról. A szeme visszatévedt ugyan még
egyszer-kétszer és a szája beszéd közben újra meg újra
összecsucsorodott, de a Monostory legközelebbi poharáig azért nyugodtan
tudott beszélgetni.
– Rosenstrauch bácsi, – mondta neki Monostory, – mondja meg ennek az
úrnak, mit csinálunk mi itt minden hajnalban.
– _Smúzolunk_, – mondta mosolyogva Rosenstrauch bácsi.
– Ugy van, – hagyta helyben Monostory. – És kiknek a példáját követjük
ebben?
– A régi görögökét, – felelte Rosenstrauch bácsi. – Azoknak is a _smúz_
volt az életük. – A symposion célja nem az ivás volt, hanem a smúz, és a
symposiarcha kötelessége csak másodsorban az itali parancsolgatás, mert
elsősorban a tárgy megjelölése, amelyről a smúz folyik. – Igy ült ott
Plátó, amikor Alkibiadesz berohant ibolyakoszorus fejjel…
– Honnan tudja ezt? – szólt közbe Ország meglepetve.
– Tőle, – mondta Rosenstrauch bácsi.
Rámutatott Monostoryra.
– Igen, – mondta Monostory mosolyogva, – tájékoztattam egy kicsit a
görög filozófiáról. – Neki inkább csak talmudi tájékozottsága volt.
Elgondolkozott.
– Pedig tudja-e, – szólalt meg azután hirtelen Rosenstrauch bácsihoz
fordulva, – hogy Arisztotelesz erősen hatott Majmunira és egy egész
csomó középkori zsidó íróra.
– Nem tudom. Nem is igaz.
– De igaz. Ide figyeljen…
Ország meglepetve hallgatta őket. Monostory hosszasan bizonyította
Rosenstrauch bácsinak, hogy Arisztotelesz erősen hatott a középkori
zsidó írókra. Közben ivott. Rosenstrauch bácsi hevesen vitatkozott vele,
de amikor Monostory ivott, akkor az arca eltorzult egy-egy félpercre.
Kint már reggel volt és melegen, piszkosan és lármásan ébredt Budapest.