A kocsi megállott. Monostory intett a kocsisnak, hogy elmehet, azután
lassú léptekkel bement a nyitott kapun. A lába nehéz volt; és a szíve
mintha ki akart volna szakadni a testéből. Szorongatottnak és
megalázottnak érezte magát; az az érzése volt, hogy kinos
megszégyenülések felé megy és összeszorított foggal kellett legyűrnie
azt a vágyát, hogy megforduljon és kisiessen a tavaszi estébe.
A pirosszőnyeges lépcsőház alján egy inas mutatta gyakorlott és alázatos
mozdulattal az útat fölfelé; a lépcső felső végén egy másik inas gyors
és sima mozdulattal levette a Monostory köpönyegét és az aranydíszes,
fehér hall bejáratánál már ott volt Jeney Ödön is. Mosolyogva sietett
Monostory elé:
– Kedves Pistám, – mondta boldogan, – hogy örülök…
Karonfogta.
– Mindenekelőtt, – folytatta, – bemutatlak a feleségemnek. – Azután,
ugy-e, nem terhellek egy ideig; de ha majd rákerül a sor, megengeded,
hogy megismertesselek Hollódival.
Monostory nem válaszolt. Szótlanul intett és érezte, hogy a torka
összeszorul. Most jön az első megszégyenülés. Jeney odavitte a felesége
elé.
– Ilona, – mondta, – bemutatom neked Monostoryt.
Az asszony kinyujtotta a kezét. Monostory lehajolt, hogy megcsókolja; és
érezte, hogy közben elvörösödik. Valóban itt van az első megszégyenülés,
gondolta, de nem úgy, ahogyan vártam. Hiszen ez az asszony szép!
Az asszony csendesen és halk mosolygással mondta:
– Örülök, hogy eljött.
Monostory nem tudott válaszolni. – Ha nem is szép, gondolta, de
kétségtelenül csinos. A szeme mély és lágy; és a mosolygása tiszta és
meleg… milyen meleg a mosolygása…
Az asszony várt a feleletére. De amikor látta, hogy Monostory nem felel,
újra megszólalt:
– Hogy eljött először, – mondta, – de remélem, hogy nem utóljára.
Legközelebb, ugy-e, olyankor jön el, amikor kevesebben leszünk?…
Monostory még mindig nem tudott válaszolni. Nemes, felsőbbséges és
tiszta arcára a zavarodottságnak és a tehetetlenségnek egy fájdalmas és
megindító vonása ült ki. Az asszony várta, hogy válaszoljon, de azután
ránézett az arcára és olyan gyors mozdulatot tett, mintha a segítségére
akarna sietni.
– _Kedves_ Monostory, – mondta melegen, – engedje meg…
Megakadt egy másodpercre. A hangja olyan meleg volt, hogy a Monostory
szíve hirtelen forró hálával telt meg.
– _Kedves_ Monostory, – mondta újra az asszony, – engedje meg, hogy
megismertessem az urakkal.
Három frakkos úrral beszélgetett volt, amikor a férje bemutatta neki
Monostoryt. A három frakkos úr hátrahúzódott a bemutatás alatt; az
asszony most ismét előre intette őket. Bemutatta nekik Monostoryt és
bemutatta őket Monostorynak.
Monostory mély hálát érzett az asszony iránt, mert kimentette halálos
zavarodottságából, mert megérezte, mit érez ő és mert olyan gyorsan és
olyan jószívvel mozdult meg, mintha valami fizikai cselekedettel akart
volna segítségére sietni. Kezet szorított a három frakkos úrral, akivel
megismerkedett, szótlanul figyelt a beszélgetésükre, és a nyugalma és
hálaérzésének a melege lassanként eltünt. Megint bizonytalanságot és
megint szorongást érzett.
Az asszony azon volt, hogy őt is bevonja a beszélgetésbe; s így a három
frakkos úr is szólt hozzá egy-két szót; ő röviden válaszolt és a lelke
lassan eltelt a szégyenkezés és az undor érzésével. Mik ezek az emberek?
Egy bankigazgató. Egy ügyvéd. Egy vegyészeti cikkek gyárosa. Hogyan
kerül ő ezek közé az emberek közé? Hogyan mernek ezek az emberek átnézni
rajta, úgy tenni, mintha ő ott sem állna… és különösen, hogyan mernek
ezen a könnyed és odavető hangon szólni hozzá? Általában: micsoda hangon
beszélnek ezek az emberek! Milyen szavaik vannak! A szavaiknak milyen
hangsúlya! Milyen az arcuk! Micsoda arcélek és micsoda szájak ezek!
Körülnézett az ismeretlen tömegben, amely kezdte megtölteni a nagy házat
és az az érzése volt, hogy furcsa és gyűlöletes korcsok nyüzsögnek
körülötte… idegenek… ellenség…
A három frakkos úr közül az egyik valami lóversenyügyet adott elő és
hevesen bizonyítgatta, hogy gyanús manipulációknak kell kiderülniök,
mert Belcanto jobb, mint Hapták…
Az asszony megint bele akarta vonni Monostoryt a beszélgetésbe és
odafordult hozzá:
– Mit gondol Monostory?
Monostory halkan azt felelte, hogy ő Haptákot jobbnak tartja
Belcantónál.
A frakkos úr ekkor vállat vont.
– Lehet, – mondta, – hiszen maga jobban tudhatja…
Udvariasan igyekezett beszélni. Sok mindent koncedált. Belát mindent;
csak éppen a véleményét mégis kénytelen –.
Monostory mindebből már semmit sem hallott. A vér a fejébe tódult és a
keze ökölbe szorult. _Maga_… Ez az ember, ez a vegyészeti cikkek gyárosa
azt mondta neki, hogy _maga_. Ezt az embert, ezt a vegyészeti cikkek
gyárosát ő egyetlen kézmozdulattal leüti, egyetlen ökölcsapással a
földre teríti és…
Az izmai fájtak a görcsös erőfeszítéstől, amellyel megfékezte magát. Mit
akar csinálni? Botrányt? Itt? Ezek között az emberek között? És miért?
Mert ezek olyan hangon beszélnek, amely neki szokatlan?
Megfékezte magát, de nagy bágyadtságot és fáradt utálatot érzett.
Szeretett volna elmenni a társaságtól, beülni egy csendes sarokba,
pihenni és szótlanúl nézni az embereket. De nem tudta, hogyan menjen el.
Sokra vittem, – gondolta keserűen, – most már zavarba hoz egy budapesti
fiskálisokból álló társaság… Föltételezem, hogy a gallérom is tavalyi
divatu és a frakkom ráncot vet…
Körülnézett. Pár lépésre tőlük egy másik társaság állott. Két frakkos úr
és egy nő. A nő: fiatal lány volt és éppen elbocsátotta a két frakkos
urat.
– Higyjék el, – mondta nekik, – hogy ez mégis tudományos botrány…
Kinevezni egy ilyen tehetségtelen embert egy ilyen elsőrangú fontosságu
tanszékre akkor, amikor két valóban tehetséges ember közül lehetett
volna választani: – ez megalázza az egyetemet és kompromittálja az egész
magyar tudományos életet.
A két frakkos úr közül az egyik megkockáztatta azt az állítást, hogy
akit arra a fontos tanszékre kineveztek, talán mégsem egészen
tehetségtelen ember. A fiatal hölgy igen energikusan intett nemet:
– Nem, – mondta határozottan. – Én olvastam a renaissance kezdeteiről
irott munkáját: teljesen tehetségtelen tákolmány. Egyetlen eredeti
gondolat sem. Ami jó van benne: az Burckhardt és Gobineau. Még azt a
fáradságot sem vette magának, hogy más szerzőket is elolvasson.
Várt egy másodpercig, azután bezárta a beszélgetést:
– Teljesen tehetségtelen.
Egy kézmozdulattal megerősítette a dolgot:
– Tudományos botrány.
Ugyanezzel a kézmozdulattal és egy mosolygó fejhajtással elbúcsúzott a
két frakkos úrtól és elindult egyenesen Monostory felé. Monostory
meglepetve nézett rá. Hiszen ez egy tizenöt-tizenhat éves kis lány.
A kis lány odajött hozzájuk, kezet nyujtott a három úrnak, azután
nyugodtan mondta:
– Anyám, mutasd be nekem Monostoryt.
Monostory megdöbbenve és álmélkodva nézett rá. Jeneyné látta az
álmélkodását és a lánya felszólítását nem teljesítette pontosan.
– Monostory, – mondta, – _bemutatom magának_ a Loli lányomat.
Loli megbiccentette a fejét; nevetve nézett föl az anyjára; az anyja
elmosolyodott és az egész társaság nevetni kezdett. Most Monostory is
velük nevetett.
Loli kinyujtotta a kezét:
– Azért én mégis nagyon, nagyon, nagyon örülök. Évek óta vágyódom rá,
hogy megismerkedjem magával.
Monostory még mindig csodálkozva nézett rá. Lassan megszólalt:
– Évek óta? – mondta csendesen és mosolyogva.
– De igen, – felelte Loli, – évek óta. Tíz éves voltam, mikor a papa
elbeszélte, hogyan ugrott maga oda ő elébe, amikor a díjbirkózó
megtámadta és…
– Szszszszsz!…
Monostory önkéntelenül felszisszent, hogy Lolit elhallgattassa.
Kellemetlen volt és kínos volt neki az a gondolat, hogy ebben a
társaságban a multjáról szó lesz.
Loli ránézett és Monostory meglepetve látta, hogy a szeme egészen olyan,
mint az anyjáé. A szeme és a kis orra; és a szája; és a feje; és a
középen elválasztott barna haja. Az egész különös, furcsa, gyorsbeszédü,
éretlen kis asszony tökéletes mása volt ennek a másik megérett és
csendesbeszédü asszonynak. – Monostory egy másodpercig magán érezte a
tekintetét; azután Loli gyors mozdulatot tett, mintha valakinek a
segítségére akarna sietni és így szólt:
– Jőjjön el innen, Monostory. – Megmutatom magának a házat.
A válaszra nem is várt. Elindult. Az anyja felsőbbséges, de halk és
gyengéd mosolygással nézett utána, Monostory pedig sietve tett egy
hosszú lépést, hogy utólérje.
Szótlanul mentek egymás mellett. Monostory megint mély hálát érzett ez
iránt a kis lány iránt, aki kimentette őt egy kényelmetlen, helyzetből
és aki olyan gyorsan mozdult meg, mintha valami fizikai cselekedettel
akart volna segítségére sietni. Milyen különös asszonyok ezek a…!
Odafordult Loli felé, lenézett rá és a hálaérzése lassan oszladozni
kezdett. Milyen furcsa, éretlen és hangos kis asszonyszemély ez. Most
hallgat, de a hallgatása is olyan önérzetes, hogy szinte kihívóan
hangos. Egy tizenhatéves gyerek, aki úgy sétál végig a termeken, mint
egy királyné. Éretlen kis királyné, – önérzetes, nevetséges, budapesti
kis bankárlány, – nem is tapintatosságból hivott el, – az, hogy
elhivott, az is éretlen nagyoskodás, – tapintatlanság…
Kelletlenül és fanyar fáradtsággal ment Loli mellett. Loli meg akart
szólalni, de Monostory nem segített neki. Kis barna fejét kétszer is
fölemelte Monostory felé, Monostory azonban konokul, szinte haragosan
nézett előre. Loli végre harmadszor is fölemelte a fejét és halkan
mondta:
– Bocsásson meg, hogy elhíttam…
Monostory meglepetve fordult feléje. A Loli lágy tekintetü, mély és nagy
szeme nedvesen csillogott rá. A hangja alázatos volt.
– Milyen furcsa, – gondolta meglepetve Monostory, – hogy ez ilyen hangon
is tud…
Loli válaszra várt, de amikor nem kapott választ, még alázatosabban
folytatta:
– Azt hittem… az az érzésem volt… hogy maga nem érzi ott jól magát… a
között a három börzelény között…
Monostory meghökkenve fordult feléje és bámulva nézett bele aggódó, kis
arcába. Mi ez? Ez az éretlen gyerek, ez a zöldcsőrű kis madár csakugyan
megérezte volna, amit ő érez?
– Igen, – mondta Loli szinte bűntudatosan, – azt hiszem, általában nem
érzi jól magát itt nálunk. Nem is érezheti jól magát. Ezek az emberek
mind egy furcsa argot-t beszélnek; sőt egyikük-másikuk jargont beszél;
néha én is alig tudom elviselni őket; nagyon értem, ha magának
türhetetlenek.
Monostory habozva nézett le rá. A fanyar haragja megenyhült. Ez a korán
érett, éretlen kis budapesti lány nem kellemetlen. Nem tolakodó. De csak
nem fog ő most komolyan szóbaállni vele és csak nem fog neki az
érzéseiről komolyan beszélni?
– Ha rászánná magát, – mondta Loli, – hogy olyankor jőjjön el hozzánk,
amikor ez a frakkos népvándorlás nincs itt, akkor… akkor talán jobban
érezné magát.
Monostory elgondolkozva nézett rá. – Az anyja pár perccel ezelőtt
ugyanezt mondta. – Elgondolkozva nézett rá és szinte az akarata ellenére
megszólalt:
– Én attól tartok, – mondta komolyan, – hogy én sehol már jól nem
érezhetem magamat.
– Miért? – kérdezte Loli nagyon halkan, nagyon óvatosan, szinte a
lélekzetét visszafojtva.
Monostory mereven nézett bele aggódó, barna kis arcába:
– Azért, – felelte csendesen és szinte csak magának, – amiért egy
fájdalmas sebnek a leggyengédebb érintés is kín és amiért…
Hirtelen elhallgatott. Még egy pillantásnyi ideig elboruló szemmel nézte
a kis lány feszülten figyelő kis arcát, azután heves mozdulattal
elfordult. A szíve megdobbant és az arca elsápadt a szégyenkezéstől. Mi
történt vele? Hová sülyedt le? Hogyan botolhatott így meg? Egy
gyereknek, egy tacskónak, egy éretlen kamaszlánynak elkezdett a lelkéről
beszélni?…
A fogát csikorgatta.
– Mi van még hátra! – gondolta fuldokolva, – mi van még hátra, – kinek
fogom még elpanaszolni a bajomat, kit avatok még be a lelki életembe,
mit kérdez most majd tőlem ez a tolakodó tacskó?
Szótlanul ment előre, az ajkát harapta, és az az érzése volt, hogy meg
kell fordulnia, el kell sietnie és szökve kell kimennie a tavaszi
estébe. Loli azonban egy ideig szótlanul haladt mellette,
egyszer-kétszer fölnézett rá, azután gyorsan, szinte hadarva kezdett
beszélni:
– Ez itt az empire-szalon, – mondta izgatottan. – Minden budapesti
uriháznak az elkerülhetetlen dísze. A budapesti bankigazgató, sőt a
budapesti ügyvéd sem érzi jól magát, ha nem olyan karosszékben ül, mint
amilyenben Napoleon ült. Neki pont napoleoni karosszék kell, ha nem
olyan, amelyben Napoleon valóban ült, akkor olyan, amelyet egy
terézvárosi asztalos egyenesen Napoleon szellemében állított össze. –
Nem nevetséges ez?
Monostoryban tüzelt a megszégyenülése és halkan és haragosan odavetette:
– Nem!
– Nem? – kérdezte élénken és boldogan Loli, – nem nevetséges az, ha
valaki nem a maga korának a levegőjét akarja maga körül érezni? Volt az
valaha, hogy egy bankár mindenáron elmúlt évszázadok művészetét akarta
maga körül tudni? – Soha.
Monostory elhuzta a száját.
– Soha! – mondta gúnyosan. – A renaissance idején se, amelyet maga olyan
jól ismer.
– Tessék? – mondta Loli ijedten.
– A firenzei bankárok ugy-e nem a görög művészet levegőjét akarták
„maguk körül tudni…“
Loli még mindig ijedten nézett rá. Monostory feléje fordult. A Loli
barna, kis arca ebben a másodpercben olyan ijedt, megzavarodott és
tehetetlen volt, hogy Monostory nem tudott tőle rögtön elfordulni.
Nézett a kis lány tehetetlen kis arcába, azután lassan elmosolyodott,
azután elnevette magát. – Azt a gyereket, aki vele szemben állott, most
végre gyereknek érezte; hangos, nagycsőrű gyereknek, aki azonban
összerezzen, ha rákiáltanak. – Belenevetett a Loli arcába.
Erre Loli is nevetni kezdett, jókedvűen, fölszabadultan és boldogan. A
nevetése olyan volt, mint egy gyereké, aki az imént még sirt és aki most
fölindultan és lihegve keresi a frissen született jókedve szavait.
– Maga, – mondta boldogan nevetve, – maga… Most maga védi velem szemben
a bankárokat.
A fölindulása, a fölindult nevetése, a gyerekzavarodottsága még mindig
olyan kedves volt, hogy Monostory vigasztalóan mondta:
– No jó, hiszen magának van igaza. – Azért a firenzei bankárok is
renaissance-művészetet „akartak maguk körül tudni“; és az ember legyen
hű a saját kora művészetéhez; és ha régit akar, akkor valódit akarjon;
és ha nem telik rá, akkor ne akarjon régit; – és maga nem szereti a
történelmi darabokat se…
– Nem! – kiáltott jókedvüen Loli.
– És az nem baj… majd rájön, hogy azok a legszebbek, azok az igaziak; és
maga nagyon kedves kis budapesti képromboló; és bizonyosan ezeket a
képeket se szereti…
Rámutatott egypár képre, amely a falon függött.
– Nem, – mondta boldogan Loli, – utálom őket. Fotografikus festészet!
– Igaza van, – felelte komolyan Monostory, – vérlázító visszaélés a
művészet nevével, hogy ezek a képek hasonlítanak arra, amit ábrázolnak,
– ez a fotografikus festészet sürgősen kiirtandó, – a maga barátai majd
kiirtják, – de az nem tesz semmit, maga mégis nagyon kedves kis lány, –
és miért nem szólít engem voltaképpen bácsinak, amikor én az apja révén
valami távoli rokonságban is vagyok magával és amikor nincsen olyan
művészi elv, amely ezt megtiltaná, sőt ellenkezőleg, éppen a legujabb
művészet érdekében szükséges volna, hogy mindenkit, aki még a
fotografikus festészet híve, a könyörtelen fiatalság legalább is bácsivá
bélyegezzen…
Loli kipirultan, csillogó szemmel és boldog nevetéssel hallgatta
Monostoryt. A boldog nevetése szinte el sem akart állni; az egész kis
lány úgy tele volt valami ragyogó, nagy örömmel, hogy az örömtől szólni
sem tudott. Boldogan nevetett, ragyogó arccal fürdött a maga jókedvében
és nedves ajkai közül állandóan kicsillogott fehér fogsora. Monostorynak
kellett ismét megszólalnia. Mosolyogva szólította föl Lolit ujra, hogy
szólítsa őt bácsinak, de Loli erre semmiképpen sem volt hajlandó.
Elragadtatva nézett Monostoryra és nevetve és makacsul rázta meg újra
meg újra barna kis fejét. Monostory végre másról kezdett beszélni; Loli
erre újra visszakapta a szavát; szaporán beszélt és vidáman kalauzolta
át Monostoryt a hátralévő szobákon. Végigmentek az egész házon és
jókedvűen beszélgettek.
Amikor újra visszakerültek a hallba, egy mosolygó fiatalember uszott
feléjük a tömegben.
– Loli kisasszony, – mondta már messziről, – Loli kisasszony…
Habzó barátsággal közeledett feléjük, de a lendülete egyszerre elbágyadt
egy kissé. Észrevette Monostoryt. Monostory is észrevette őt.
– Ah, – mondta halkan, – úgy látszik, egy barátja jön…
Loli fölnézett rá, és Monostorynak megint az az érzése volt, hogy a
nyelvét kellene leharapnia. Hiszen itt már megint az érzelmeiről
beszélt. Mi szükség volt rá, hogy ez a kis lány tudja, milyen véleménye
van neki az andorlaki kerület képviselőjéről?
Az andorlaki kerület képviselője halkabban bár, de még mindig
lendületesen közeledett feléjük és az egész szívét beleöntötte a
köszönésébe:
– Kezét csókolom, Loli kisasszony, – mondta melegen.
Loli szótlanul nyujtott neki kezet, azután Monostoryhoz fordult:
– Az urak, – kérdezte, – nem ismerik egymást? – Buzát János, a…
– Oh, mi nagyon régen ismerjük egymást, – szakította félbe Buzát. –
Szervusz István bátyám.
– Szervusz.
Monostory kezet nyujtott. Az arca mozdulatlan volt, a kézszorítása
korrekt, de a szemét lesütötte és az egész lényéből úgy áradt a
hidegség, hogy pár másodpercre csend támadt. Buzát nem tudott szólni.
Loli aggódva nézegetett Monostoryra, de Monostory nem szólt és ő végre
halkan megkérdezte Buzáttól:
– Hm… az anyámat látta már?
– Oh igen.
– Hm… igen… és készül szorgalmasan az első beszédjére?
– Igen. És csakugyan elhatároztam, hogy kulturális témáról fogok
beszélni. Kétségtelen, hogy ez a legokosabb. Ez végre is nem hiába régi
parlamenti bölcseség, – fiatal politikus legjobban teszi, ha nem hívja
ki maga ellen senkinek az indulatait, hanem olyan tárgyat keres, amely
egyesítheti a jobboldalnak és a baloldalnak a rokonszenvét.
– Igen… és mit akar mondani?…
Buzát magyarázta, hogy mit akar mondani. Loli figyelemmel hallgatta,
időről-időre kérdezett valamit és néha aggódó pillantást vetett
Monostoryra. Monostory lesütött szemmel hallgatott, azután lassan
hátrahuzódott és végül csendesen elment.
Fáradtan keresett egy karosszéket, leült és nézte az embereket. Nézte
őket. Idegenek voltak. Ujra rájött az az érzés, hogy furcsa és
gyülöletes korcsok nyüzsögnek körülötte… idegenek… ellenség…
Nézte őket és a haragját és az utálatát egyszerre valami egészen
másfajtáju nyugtalanság űzte el. Szótlanul és puha lépésekkel odajött
hozzá és halkan leült melléje Loli. Mit akar ez itt? Miért jött ez ide?
Miért jön utána? Miért küldte el magától azt, a kivel beszélt? Hová
tette?
Önkéntelenül körülnézett Buzát után. Loli észrevette a mozdulatát és
bátortalanul és szinte mentegetőzve szólalt meg:
– Azt hiszem, – mondta óvatosan, – nem tehetséges ember. Nem igazi
talentum.
– De igen, – felelte halkan és haragosan Monostory, – nagyon tehetséges
ember. Rendkivül tehetséges ember. Igazi, nagy, aranyértékü tehetség.
Loli ijedten nézett rá és félénken szólni akart. Ekkor azonban az apja
közeledett feléjük egy őszülő és kövéredő úrral; Loli elhallgatott és
várta, hogy az apja és a kövéredő úr csakugyan hozzájuk jönnek-e.
Odajöttek. Monostory is felnézett rájuk. Felnézett rájuk és a szíve
nagyot dobbant. Ez a kövéres és fáradt ember Hollódi Artur.
Jeney megállott előttük. Monostory lassan fölkelt. Jeney idegesen
mosolyogva nézett rá; az ideges mosolygása biztatás, bátorítás és kérés
volt; Monostory lesütötte a bátorítás és a kérés elől a szemét. Jeney
erre odafordult Hollódi Arturhoz.
Hollódi mozdulatlan állott mellette, azután fölemelte a kezét:
– Jó estét Lolika, – mondta csendesen.
Olyan lassan beszélt, mintha minden hangnak, amelyet kimond, rendkívüli
értéke és különös súlya volna. A fáradt szempilláját úgy emelte föl,
mintha különös munkát végezne vele. A megállása, a lélegzetvétele, egész
szótlan exisztenciája, puszta léte olyan volt, mintha csupán a
létezésével hallatlan fontosságu tevékenységet végezne.
Loli egy gyors pillantással ránézett, a pillantása villámgyorsan
végigsiklott Monostoryn és az apján is, megérezte, hogy valami különös
és Monostoryra fontos dologról van szó és elfogódva mondta:
– Jó estét Hollódi bácsi.
Monostory megérezte az elfogódottságát és tompa harag lobbant föl benne.
Mit félti őt ez a gyerek? Fölemelte a fejét és a szeme lobogva nyilt ki.
Jeney ekkor megszólalt:
– Engedd meg Artur, – mondta elfogódva, – hogy bemutassam neked
Monostory Istvánt.
Hollódi lassan emelte föl súlyos szempilláját és úgy nyújtotta ki fáradt
kezét, mint aki drága ajándékot ad.
– Örülök, – mondta halkan.
Végtelen lassusággal beszélt. Minden szavának külön értéke volt. Olyan
volt, mintha hallatlan értékü drágaköveket rakna le aranylapra:
– Örülök, – mondta lassan. – Már… sok… szépet… hallottam… önről.
Monostory nem bírt magával. A szeme elborult és a feje megszédült.
Részeg düh gyulladt ki benne.
– Én… is… örülök, – felelte végtelen lassusággal és hideg dölyffel, –
már… én is… sok… szépet… hallottam… önről.
A Hollódi fáradt szeme nagyra nyilva bámult rá. Jeney elsápadt; Loli
hirtelen, rémült mozdulattal a szájához emelte a kezét, és a szeme
könnyes lett.
Három végtelen másodperc telt el. Hollódi végre összeszedte magát.
Fölkapott fejét lassan leeresztette, tágra nyilt szemére csendesen
ráhunyódtak nehéz pillái; olyan volt, mintha becsukta volna a szemét. A
szeme azonban nyitva volt, idegesen futkosott ide-oda a Monostory
lakkcipőjétől a Monostory ingmelléig; az ingmellen idegesen tétovázott
egy ideig, azután újra fölemelkedett a Monostory arcáig.
A két sárga szemből szinte pattogva sziporkázott a harag, a dölyf és a
bosszúvágy. A Monostory bánatos, sötét és mély szeme azonban kiállta ezt
a tekintetet. A két szempár összevillant. De Monostory magasabb volt és
Hollódinak föl kellett néznie, hogy megkereshesse szikár és tiszta
fejét. És Monostory olyan magasról nézett le, és olyan sötét, hideg,
megközelíthetetlen és bánatos dölyffel nézett le, hogy Hollódi újra
megzavarodott. A száját kinyitotta, de az éles és gőgös válasz, amelyre
készült, nem tudott kipöfögni a száján. A szája nyitva maradt. Becsukta.
Azután ismét kinyitotta; elpirult, és erre akadozva és gyorsan mondta:
– Ah… hiszen ez igazán örvendetes. Annál jobb.
Monostory fáradt és hideg gőggel nézett le rá és végtelen lassúsággal
mondta:
– Igen… Annál… jobb.
Hollódi egy eltorzult mozdulattal húzta szét a száját, mintha szólni
akarna, vagy harapni akarna, vagy sírni akarna; azután elpirúlva, nagy
erőfeszítéssel rendbe szedte az arcát, mosolyogva, búcsúzkodva bólintott
egyet és tovább akart menni. Monostory egy helybenhagyó, jóindulatú
fejmozdulattal elbocsátotta.
Hollódi elsápadva indult útnak. Jeney, aki eddig az ajkát harapdálva
állott mellettük, most utána sietett, karon fogta és hevesen, halkan
beszélni kezdett hozzá. Hollódi mosolyogva, vonagló szájjal emelte föl a
szabad kezét.
– Semmi… semmiség. Nem tesz semmit… Ne beszéljünk róla.
Nemsokára hozzájuk csatlakozott valaki és a beszélgetés abbamaradt.
Azután újabb csatlakozók jöttek; nagy félkör támadt Hollódi körül;
Hollódi fáradtan leeresztett szempillákkal állott a félkör közepén és
végtelen lassúsággal, halkan és udvariasan kegyetlenségeket mondott
azoknak, akik udvarolni próbáltak neki.
Monostory mozdulatlanul nézett utánuk, amint elmentek tőle és sokáig
mozdulatlanul nézte, amint Hollódi köré gyűlnek az emberek. Megérezte,
hogy Hollódi most ott irgalmatlan dolgokat művel és ez még valami
csendes elégtételt szerzett neki. Mert amint nézte, ahogyan Hollódi a
rémült és mentegetőző Jeneyvel lassan eltávozik tőle, a fejétől a
talpáig végigperzselt és végigsajgott rajta az a gyötrő szégyenkezés,
amelyet már akkor érzett csendesen izzani magában, amikor még csak
készült rá, hogy dölyfös válaszát kimondja. Mit csinált megint? Volt-e
rá mindenekelőtt joga, hogy Jeneyt ebbe a kínos helyzetbe hozza? Miért
neveletlenkedett? Miért bántotta meg ezt a Hollódit? Miért bántott meg
valakit, aki a maga módja szerint végre is jó akart hozzá lenni? Miért!…
Mert dölyfös volt. Mert leereszkedett hozzá. Mert jó akart hozzá lenni.
Mert az a csőcselék ott most udvarol neki. Mert utálja ezt az egész éhes
és szájas népséget, tolongó és piszkos tőzséreket, mert nem látják a
homlokán a géniusz ragyogását, mert ő úr és a halálba megy…
Részeg és kigyulladt szemmel nézett körül és ekkor egyszerre meglátta
maga mellett a sápadt, nagyszemű és didergő Lolit. Ránézett; a
haragjának a mámora ellobbant; a feje újra hideg lett; a tekintetét
elfordította tőle és csendesen és szótlanul leült. Loli dideregve, de
csendesen és szótlanul melléje ült. Monostory ránézett. Loli dideregve
próbált megszólalni; az ajkán erőltetett félmosolygás volt; a csillogó
fogsora látszott; úgy akart tenni, mintha semmi sem történt volna és
mintha nyugodtan folytathatnának egy közömbös beszélgetést.
– Kedves, – gondolta magában Monostory. – Milyen kedves kis bogárka…
kár, hogy ezeket is itthagyja az ember.
Loli dideregve erőlködött, hogy el tudjon kezdeni valami beszélgetést és
amikor Monostory ránézett és ő látta, hogy a Monostory arca megenyhül és
kiderül, akkor hirtelen megszólalt:
– Igen, – mondta, – én magától már régen számon akartam kérni valamit.
– No, no, – mondta Monostory szinte jókedvűen.
Loli szólni akart, de ekkor Monostory félbeszakította:
– Várjon csak, kislány, – mondta szinte mosolyogva, – azt mondja: régen…
Nem csalja meg az emlékezőtehetsége? Mi az, hogy régen?
– Négy éve.
– Oh, az már szép idő. De honnan van az, hogy nekem már négy évvel
ezelőtt szerencsém volt a maga tudatába bevonulni; négy évvel ezelőtt
maga, gondolom, a felső leányiskola első osztályából tett magánvizsgát.
– Nem; a második gimnáziumból tettem vizsgát és nem magánvizsgát, mert
nyilvános iskolába _akartam_ járni…
– Pardon, pardon, nekem pedig nem volt szándékomban megbántani. Tehát a
második gimnáziumba járt. És honnan értesült második gimnázista korában
az én szerény, bár hangos létemről?
– Oh, papa nagyon sokat beszélt azelőtt is magáról, – mondta gyorsan
Loli – és akkor hazahozta egy fotografiáját.
Hirtelen elpirult. Monostory elfordult tőle, hogy a pirulást ne kelljen
előtte szégyelnie és csöndesen mondta:
– No jó, hát most azután mi az, amit maga – már négy éve – számon akar
tőlem kérni.
– Számon akarom magától kérni, – felelte hevesen Loli, – az anyámról
való rossz véleményét.
Monostory meglepetve és meghökkenve fordult feléje.
– Tessék…?
– Igen, – mondta Loli kipirultan, – én tudom, hogy magának az anyámról
és a családjáról nagyon rossz véleménye volt. Tudom, hogy a papát
lebeszélte arról, hogy az anyámat elvegye. Tudom, hogy egy éjjel ezt
mondta neki: „ha pedig a Joel-lányt elveszed, akkor legyen helyettem az
öreg Joel Dávid a legjobb barátod“. Tudom, hogy maga a papát azzal
gyanusította, hogy az anyámat csak a pénze miatt akarja elvenni.
Monostory zavarodottan nézett a Loli kipirult arcába.
– Én, – mondta, – nem…
Elakadt. Érezte, hogy nem szabad hazudnia. Fölemelte a fejét.
– Igaz, – mondta csöndesen, – mindez így volt.
Még mondani akart valamit, de Loli elébe vágott.
– Igy volt, – mondta hevesen. – Már most: ez az elfogultság az anyám
ellen természetesen csak az ő személyének szólhatott.
– Bocsánat…
– Csak az ő személyének. Mert azt csak nem tételezhetem föl, hogy
_magában_ felekezeti vagy faji elfogultság van!
Monostory szólni akart, de belenézett a Loli csillogó, lelkes szemébe és
erre elhallgatott és lesütötte a szemét. Mit mondjon? Mit válaszoljon
erre a fölháborodott, lelkes kérdésre? Inkább hallgatok, – gondolta, –
miért ábrándítsam ki és miért bántsam meg?
Loli várt, azután biccentett egyet a fejével és folytatta:
– Tehát: személyes elfogultság.
Elhallgatott. Monostory várta, hogy tovább beszéljen; magán érezte
lelkes, meleg szemének türelmetlen, követelőző és sürgető tekintetét;
lassan fölnézett, bólintott egyet és gyöngéden, halkan megkérdezte:
– Igen… és maga szerint mit kellett volna tehát tennem?
– Én szerintem, – felelte hevesen Loli, – egy olyan embernek, mint maga,
kötelessége lett volna meggyőződést szerezni arról, igaza volt-e ebben
az elfogultságban. De ha már ezt egy évtizedig elmulasztotta, akkor tíz
év eltelte után mindenképpen be kellett volna látnia, hogy tévedett. Be
kellett volna látnia, hogy a papa igenis nem a pénzeért vette el az
anyámat, hanem azért, mert szerette. Hogy az anyám… nem az, akinek maga
gondolta, hanem… hanem a legjobb… és a legkülönb és… a legnemesebb
asszony… És ha ezt belátta, akkor föl kellett volna keresnie a legjobb
barátját, akit eltaszított magától, föl kellett volna keresnie… és… és…
Nem tudta folytatni. Az izgalomtól elcsuklott a hangja és a szeme
könnyes lett. Monostory jóindulattal és gyöngéden nézett rá.
– Igaza van, – mondta komolyan. – Én _ezt_ a hibát is elkövettem.
Halkabban folytatta:
– De magamat ezért is meg fogom büntetni.
Loli megzavarodott. A lelkessége és a lendülete elbágyadt, bizonytalan
mozdulattal emelte föl a kezét és lassan elsápadt.
– Bocsásson meg, – mondta remegő hangon, – én azt hiszem… illetlenség
volt… és tapintatlanság volt, hogy ezt most elmondtam…
– Nem volt az, – felelte komolyan Monostory.
Loli rémülten tördelte a kezét.
– Nem jól tettem, – mondta halkan és sápadtan.
– Jól tette.
Loli szólni akart, de egyszerre fölnézett és összerezzent. Egy karcsu,
feketehaju, kicsattanó szépségü asszony sétált körülöttük. Loli ránézett
és könnyes, barna szeme szikrázni kezdett. A feketehaju asszony ekkor
egyenesen feléjük indult, mosolyogva odament Lolihoz és megállott
előtte.
– Szervusz Loli, – mondta barátságosan.
Loli ekkor felugrott. Monostory is felállott. De Loli hátat fordított
neki. Egyenesen odaállott közéje és a feketehaju asszony közé és
tüntető, éneklő, magas gyerekhangon válaszolt:
– Kezedet csókolom, Mili néni…!
Monostory mozdulatlan arccal, befelé elmosolyodott. Milyen kedves.
Milyen harcias. A feketehaju asszony nem nézett Monostoryra; hősiesen
mosolygott és mosolyogva nézett le Lolira.
– Mit csinálsz Loli? – kérdezte nyugodtan.
Monostory bizonyosra vette, hogy Loli most bemutatja. Lehetetlen, hogy
ne mutassa be. Loli azonban ridegen és könyörtelenül felelte:
– Beszélgetek.
Monostory meghökkent és befelé ujra elmosolyodott. A feketehaju asszony
is halálmegvetéssel mosolygott, lassan bólintott egyet és jóindulatuan
és csendesen mondta:
– Jó mulatást Loli.
– Kezedet csókolom, Mili néni.
A feketehaju asszony elment. Loli szikrázó szemmel fordult vissza és
felindultan és elszántan ült vissza a helyére. Monostory mosolyogva ült
le melléje. Loli még lihegett az erőfeszítéstől és a fölindulástól, de
győzelmesen tekintett a lassan eltávozó ellenség után, azután Monostory
felé fordult. Monostory mosolyogva nézett rá. Loli elpirult. Monostory a
segítségére sietett.
– Ki volt ez? – kérdezte közömbösen.
– Ez? Ez egy bánatos özvegy, aki magával is szivesen megvigasztaltatná
magát.
– Ah…?
– A szép Steinschneiderné. Steinschneider és Novák. Posztóáruk, továbbá
juta és kender. Ha kedve van hozzá, csak egy szót kell szólnia és amit
most elmulasztott, azt pótolhatja.
– Úgy…?
Monostory pompásan mulatott. Jókedvüen mosolyogva nézte Lolit, de a
mosolygása Lolit most nem nyugtatta meg, hanem ingerelte.
– Utálatosak – mondta magánkívül, – ezek az öreg asszonyok.
– Öregek? – kérdezte meghökkenve és mosolyogva Monostory.
– Öregek! – felelte haragosan Loli.
– Hát hány éves lehet ez a… ez az öreg asszony? – kérdezte óvatosan
Monostory.
– Ez, – felelte remegve és megvetően Loli, – ez van már harminckettő is.
Monostory hangosan nevetni kezdett. Jóízüen, édesen és hosszan nevetett.
Loli meghökkenve és kissé sértődötten bámult rá, azután félig sírva ő is
vele nevetett. Monostory sokáig nevetett, azután lassan elkomolyodott.
Sokáig, komolyan nézett maga elé, azután csendesen fölállott.
– Kedves kis lány, – mondta Lolinak, – azt hiszem, sok esztendő óta nem
nevettem ilyen jóizüen…
Loli durcásan vonogatta a vállát.
– Én nem akartam, – mondta, – hogy kinevessen.
– Nem nevettem ki magát. Nevettem. Mindenen. Olyan dolgokon, amiket az
ember hajlandó máskor tragikusan venni. Ez jó volt. Köszönöm kis lány, –
kedves kis lány, – és Isten vele.
Loli rémülten nézett rá.
– Már elmegy?
– El. És ne tartóztasson. Nem tudok tovább maradni, nem, nem tudok, nem
szabad tartóztatnia.
– És… és, – mondta Loli sápadtan, – mit mondjak a papának és…?
– Mondja meg… mondja meg neki, hogy magával sokáig beszélgettem és hogy
magának elmondtam, hogy belátom és megbánom minden hibámat. Isten vele
kis lány, – kedves kis lány.
Loli nem válaszolt. Remegő kezét beletette a Monostory kezébe, azután
állva maradt és mozdulatlanul és sápadtan nézett Monostory után.
Monostory lassan átment a zsúfolt termeken, a ruhatárban fölvette a
köpönyegét és kiment az utcára. Kint lassan ballagott előre a csendes,
tavaszi éjszakában. Nyugodt volt: megnyugodott, lecsendesedett és
tisztán látó. De magányosnak és elhagyottnak érezte magát.
Magához füttyentett egy kóbor kocsit és elhajtatott az Ország Géza
lakása elé. Fölment és sokáig csengetett. Végre egy álmos legény kidugta
a borzas fejét az ajtón és kelletlenül és bosszúsan kérdezte:
– Mi kell, na…
Monostory rárivallt:
– Csend, kölyök! Hol a gazdád?
Az álmos legénynek kiment az álom a szeméből; kiegyenesedett és
meghökkenve felelte:
– Kint van a Svábhegyen… Már egy hete… Mert dolgozik.
Monostory odadobott neki néhány ezüstpénzt; a legény feszesen köszönt;
Monostory lement a lépcsőn, beült a kocsijába és fölhajtatott a
Svábhegyre. A csendes éjszakai út azonban fölizgatta és nyugtalanította.
Mire fölért a hűvös hegyre, lázas volt és reszketett. A hotel portását,
aki vonakodott Országot felkölteni, mert Ország megtiltotta, hogy
felköltsék, már majdnem fölpofozta; Országot, akit végre mégis
felköltöttek és aki gyorsan felöltözködve lejött hozzá, türelmetlenül
fogta karon:
– Jöjjön velem, – mondta neki rekedten. – Szükségem van rá, hogy…
Ország beült a kocsijába. A kocsi vágtatott le velük a hegyről a
városba. Egyikük sem szólt. Monostory egy kávéház előtt megállította a
kocsit és kifizette a kocsist. Bementek a kávéházba. Monostory italt
rendelt és türelmetlenül és szomjasan ürítette ki az első poharat.
Ország az ajkához emelte a poharat, de érintetlenül tette vissza maga
elé. Monostory ránézett. Ország egy mentegetőző mozdulatot tett.
– Nem iszik? – kérdezte Monostory.
– Nem, – felelte Ország. – Egy hete dolgozom. Ilyenkor nem tudok…
Monostory ivott, azután csendesen megszólalt:
– Ime, – mondta ingerülten, – ez is egy jól berendezett lélek. Rendben
tartott vegyeskereskedés… Néhány fiók van a mámor számára is; néha
kihúzza ezeket a fiókokat; de mikor a kellő adagot kimérte belőlük,
akkor gondosan visszatolja őket, és akkor jön a rendes árusítás… pontos
kiszolgálás… polgári haszonra a többi fiókból: egy kis sáfrány, egy kis
gyömbér; a színmű némi erotikával; a regény úri családok, leányos-házak
igényeihez mérten…
Ország nem válaszolt. Monostory elhallgatott, nézte az italt, amely
előtte állott, azután fölemelte a szemét.
– Nincs, – mondta halkan és megvetően, – a maga fajában az abszolutnak a
lehetősége… A valaminek a szükségszerüsége, a véglegessége, a
lezártsága, a hozzáférhetetlensége… Maguk rontották meg a világot a
mindent megértéssel is… Magukban megvan minden lehetőség, de egy sincs
meg tökéletesen és lezártan. Se szolgák nem tudnak lenni, se urak. Se
katonák, se vezérek. Se alattvalók, se fejedelmek… Hollódi Artur se
királya a pénznek. Kasznárja, nem királya. Ha királya lett volna, nem
aláztam volna meg; de mert csak kasznárja és mert nem királyi felség az,
ami benne van, hanem csak kasznárdölyf, meg kellett fenyítenem.
Ország kérdően nézett rá. Monostory erre elmondta neki, mi történt.
Ország nem szólt semmit. Monostory erre tovább beszélt:
– Mi az, amit én cselekedtem? Egy mozdulattal rámutattam arra, amire rá
kellett mutatnom: az örök szakadékra, amely közöttünk van. Egy haldokló
harcos, aki végső erejével még egy utolsó sebet ad…
Újra várt. Ország nem válaszolt.
– Mert, – mondta ekkor Monostory, – Schopenhauernek igaza van: a hosszú
elnyomatás a hibáikat érthetővé teszi; a részvétet megérdemlik; de az
ország sorsának intézését rájuk bízni: bűn!…
Keserűen és lázasan beszélt. Ország félkarral az asztalra dőlt; kezére
támasztotta sápadt fejét és sötét szemmel és összeszorított szájjal
hallgatott. Az éjszaka mult; Monostory ivott és lázasan beszélt; Ország
szótlanul nézte. Végre hajnalodott. Monostory fölállott. Végigsimította
a homlokát; kinézett az utcára; azután visszafordult Országhoz:
– Miért nem szól? – kérdezte.
Ország sápadtan állott föl, fölvette a felöltőjét és fázósan bújt bele.
– Az ön sorsán gondolkozom, – mondta csendesen.
Monostory nem kérdezősködött, szótlanul kezet fogtak és elváltak.