Budapestre frissen és üdén ragyogott rá a tavasz. A piszkos város
tisztának látszott a csillogó napfényben; a budai hegyek leküldték a
városba éles levegőjüket, és a körútakon undor nélkül lehetett
lélegzetet venni.
Monostory derülten és csendesen sétálgatott a tavaszi városban.
Mindennap órákat töltött el az utcán és nem tudott betelni a város
meglepő és mindennap új látványával. Csendesen szemlélődött; gyakran
megállott; ha megállott volt, lassan indult tovább; valami különös és
meglepő dolog nem történt vele, és a tavaszi hetek csillogva és frissen
haladtak el mellette.
A második héten felnézett a kaszinóba, csendesen és nyugodtan
végigsétált a termeken, ismerősökkel találkozott, kézszorításokat
váltott és később leült negyediknak egy tarokpartiba. Mikor a partinak
vége volt, a nagyteremben szivarozgatott még egy ideig, azután indulni
akart le az utcára. A lépcsőn szembe jött vele Jeney Ödön. Amikor
meglátta őt, akkor rövidlátó szemét összehúzta egy másodpercre, azután
kitárta a karját:
– Pistám, – mondta melegen, – te érted jöttem föl ide.
Monostory mosolyogva öleltette meg magát.
– Napok óta hajszollak, – mondta Jeney, – – tudtam, hogy Budapesten
vagy, de ne adj Isten, hogy megtaláltalak volna.
Monostory kissé sokalta azt a melegséget, amely a barátja hangjában
volt. Ez a melegség és ez a megindultság zavarta a nyugalmát és a
zárkózottságát és beleavatkozást igért az életébe.
– Pedig én, – felelte nyugodtan, – a rendes hotelemben lakom.
Jeney rövidlátó szemével ránézett, azután megzavarodva fordította el a
tekintetét.
– Ugy? – mondta. – Ott lakol. – Hm, persze persze…
– Igen… mégis csak a legkényelmesebb.
– Persze, persze.
Lent voltak a lépcső alján. Jeney zavarodottan rágta az ajkát; Monostory
nyugodtan és mozdulatlanul állott. Jeney érezte, hogy ha még egy
másodpercig így állnak, akkor Monostory egy baráti, de hideg és
leereszkedő kéznyújtással el fogja őt bocsátani.
Gyors és meleg mozdulattal megfogta a Monostory karját.
– Hová mégy? – kérdezte. – Hadd kísérjelek el.
– Ah… megyek. Sétálok… szeretek így estefelé…
– Igen. Ha megengeded, elkísérlek.
Monostory hallgatott. Jeney karonfogta és elindult vele a Dunapart felé.
– Pista, – mondta azután csendesen, – én az andorlaki kerület dolgában
akartam veled beszélni. – Ezért kereslek már negyednapja.
Monostory ránézett.
– Miért? – kérdezte meglepetve. – Mi van az andorlaki kerülettel?
– Megüresedett a madátum… Kálnay meghalt.
– Ah!
Jeney felnézett rá.
– Nem tudtad? – kérdezte csodálkozva.
– Nem.
– Hát… nem olvastad az ujságokban?
– Nem olvasom az ujságokat.
Jeney megcsóválta a fejét, azután sietve mondta:
– Mindegy. – Egyre megy. – Ha tudtad volna, akkor sem tettél volna egy
lépést se, hogy megkapd.
– N… nem.
– Nem. Én éppen azért kerestelek föl: engedd meg, hogy én
megtelegrafáljam haza, hogy te… vállalod a mandátumot és engedd meg,
hogy beszéljek… még ma este a miniszterelnökkel.
Gyorsan beszélt, könnyedén, mintha a dolognak csak a politikai része
érdekelné és mintha az egész mind a kettőjükre nézve semmiség volna.
– Megengeded? – Igen? – Rendben van.
Monostory nem felelt. Egyenesen, magasan, emelt fejjel ment előre, de a
szeme kitágultan bámult a messzeségbe és az arca lassan elsápadt.
– Rendben van? – kérdezte aggódva Jeney.
– Nincs rendben, – felelte végre Monostory.
– Kérlek! – Neked egy lépést sem kell tenned. Csak meg kell engedned,
hogy én…
– Nem engedhetem meg.
– Miért?
Monostory halkan sóhajtott egyet; a szeme a messzeségből visszatért a
nyüzsgő utcára; az arca visszakapta a színét; a szabad kezével kis
mozdulatot tett és csendesen mondta:
– Mert nekem ez a szegényházi ellátás nem kell. Az andorlaki kerület! –
letört fajlovak jászola, – köszönöm, keressenek a megyében más
lecsúszott urat, akad rajtam kivül elég, adják annak oda, annak öröme
telik majd benne…
– Pista, édes jó öregem, ennek most már vége; szó sincs róla, hogy a
mandátummal most is el akarnának látni valakit, a párt ezt a luxust nem
engedheti meg magának, ellenkezőleg: olyan kitünő ember kell oda, mint
te vagy…
Monostory fanyarul biggyesztette el a száját:
– Olyan kitünő ember?… Ha öt évvel előbb, nem, – ha tíz évvel előbb
jutott volna eszükbe. – Helyesebben: ha tíz évvel ezelőtt a te
befolyásod már elég erős lett volna. Akkor… igen.
– És most miért nem?
– Mert én nem megyek be azok közé a kétségbeesett éhesek közé, akik a
képviselőházban úgyis tucatszám nyüzsögnek. Erkölcsi sansculotte-ok! –
kimeredt szemmel és éhesen lesik, ki igér legtöbbet törvényhozói
hatalmukért, – az aranybullát négyszögletes kockákra vágva adnák el, ha
titokban el lehetne adni, – szegények, éhesek, rongyosok, szájasok, –
vagy engedelmesek, ha ez a jövedelemező, – csőcselék, enni akar, és
igaza van, és az az ország, amely szegény és éhes emberekre bízza a
legnagyobb hatalmat, amelyet adhat, nem érdemel mást, minthogy ezek az
éhesek kalácsra váltsák be a hatalmat, amelyet kaptak.
Jeney mosolygott.
– Bravo, – mondta azután vidáman. – Pompás volt. Látod, ezért kell neked
képviselővé lenned…
Monostory makacsul rázta a fejét.
– Vállald, – mondta Jeney, – mert különben a fiatal Buzát János kapja
meg.
A Monostory arca megmerevedett.
– Az nagyon jó lesz, – mondta jéghidegen és mozdulatlan arccal. – Az
nagyon kitünő fiatalember.
Jeney megpróbálkozott még a rábeszéléssel, de Monostory egy hideg
mozdulattal elhallgattatta:
– Ne fáradj, – mondta fanyarul. – Fölösleges.
Jeney nem tudott szólni. Szótlanul haladtak előre és kezdett kínossá
válni, hogy még mindig karonfogva mennek. Monostory megállott és elhúzta
a karját.
– Te merre mégy? – kérdezte halkan.
Jeney befelé mutatott, a város felé.
– Én, – mondta Monostory, – erre megyek.
A Dunapartot mutatta, amelynek a csillogó lámpássora már kigyulladt.
Lesütötte a szemét és fölemelte a kezét.
– No Isten veled, Ödön. És köszönöm a kedvességedet.
– Pista…
– Isten veled.
Megszorította a kezét és otthagyta. A csillogó Dunaparton ment előre, de
most nem élvezte a Dunapart tavaszesti szépségét. Szorongva és gyötrődve
sietett előre, mintha valami célja volna a rohanásának. A szeme mereven
és üresen bámult el a messzeségbe; tekintete az embereken, a
fénycsillagos folyón, a fénypettyes fekete Gellérthegyen túl rá volt
függesztve a végtelenségre, a lágy és nagy örökkévalóságra, amely
mindenség és semmiség… amelynek a szeretetét hetek óta ápolgatta és
dédelgette magában.
Céltalanul sietett előre a Dunaparton; azután elkanyarodott a folyótól;
utcákba fordult be és utcákat hagyott el; egy nagy korbács suhogása
kergette és süketen és vakon rohant előre, amíg a talpa égni nem kezdett
és reszkető lába össze nem akart csuklani. Ekkor megállott,
fölsóhajtott, végigsimította a homlokát és ismét látó szemmel nézett
körül. A Városliget tájékán volt. Lassan elment egy kocsiállomásig,
kocsiba ült és egy vendéglőbe vitette magát. Megvacsorázott. Vacsora
után beült egy kávéházba és maga elé állíttatott egy üveg konyakot.
Lassan kiitta az egész üveget, azután fizetett, fölkelt és elment egy
másik kávéházba. Ott ismét kiivott egy üveg konyakot, azután tovább
ment. Ekkorra elmult éjfél. A harmadik kávéház, amelybe betévedt,
elhagyott hely volt, csöndes, füstszagu menedék makacs és halk éjjelezők
számára.
Monostory a konyakos üvegje felénél tartott, amikor a kávéház ajtaja
kinyílott és egy borotvált arcu, monoklis fiatalember lépett be rajta.
Monostorynak nagyon ismerős volt az arca. Az új vendég leült egy
asztalhoz, intett a főpincérnek és a főpincér szótlanul elébe állitott
egy konyakos üveget. A monoklis fiatalember töltött magának, fölhajtotta
a poharát, azután újra töltött. Nézte a poharát és szótlanul ivott.
Monostory ingerülten bámult rá. A fiatalember a nyolcadik pohárig nem
nézett föl, de a nyolcadik pohár után fölemelte már fátyolossá vált
szemét és körülhordozta a csöndes kávéházon. A tekintete megakadt
Monostoryn. Egy darabig farkasszemet néztek, a fiatalember azután
fölkelt és odament Monostoryhoz.
– Jó estét Monostory úr, – mondta nyugodtan.
Monostory ekkor ráismert.
– Jó estét Ország úr, – felelte szinte melegen.
Ország alig észrevehető mozdulatot tett hátra a konyakos üvegje felé.
– Megengedi? – kérdezte halkan.
– Tessék.
Ország intett a pincérnek. A pincér áthozta a konyakos üveget és letette
a Monostory üvegje mellé. Ország leült és előbb Monostorynak töltött,
azután magának. Szótlanul ittak.
Ország végre fölemelte a fejét, levette a monokliját és megtörölte a
szemét. A monoklival a kezében, egy mozdulatot tett a konyakos üveg
felé.
– Amint látja, – mondta csöndesen, – önt utánzom.
Monostory összevonta a szemöldökét.
– Úgy értem, – mondta nyugodtan Ország, – hogy ezt öntől láttam, amikor
önöknél voltam odalenn a világ legkisebb és legboldogtalanabb vidéki
ujságírója. Ön néha így mulatott: beült egy kávéház sarkába, nézte az
üveget maga előtt és, halálos dühvel a szemében, ivott. Néha órák
hosszat néztem önt. Utóbb azután egyszer itt Budapesten megpróbáltam.
Jó.
Elhallgatott. Monostory lenézett a poharára, kétszer egymásután akart
megszólalni, harmadszor végre kimondta, amit mondani akart:
– De mi oka van önnek…?
– Nekem?
– Mindent elért, amiről álmodni merhetett!
A Monostory hangja szinte szigoru volt. Utólag megtiltotta Országnak,
hogy többről merjen álmodni ennél:
– Önt olvassák a legjobban. – Útban van oda, hogy a legelső legyen.
Ország lógázta a fejét és lassú, nagy igeneket intett:
– A félegyházi kislányok vasárnaponkint rólam álmodnak. Vagyonokat
keresek.
Monostory szigoruan kérdezte:
– Mit akart még? Mire gondolt? Társadalmi érvényesülés? Politikai
karriér?
Ország bosszús megvetéssel intett.
– Ah, – mondta, – ezek az ostobaságok…
– Hát mi baja?
Ország szótlanul fölhajtott még néhány pohár konyakot, fátyolos szemmel
nézte a tálcát, amelyen a pohara állott, azután a szemét föl sem emelve,
szinte a tálcának mondta:
– Engem a halhatatlanság járma nyom.
– Mi?
– A halhatatlanság járma.
Monostory szótlanul várt és Ország csöndesen beszélt maga elé:
– Engem olvasnak a legjobban és rólam álmodnak a dunapentelléri művelt
kislányok…? Én leköpöm magamat. Én leköpöm azokat, akik olvasnak. Néha
rámjön az undor és a kétségbeesés. Mit írok én, miket írok én, kinek
tetszik? mindenkinek tetszik? már az akadémiának is írok, már azoknak is
tetszik, már az egész kritikát levettem a lábáról, már az első leszek,
már az első vagyok, csak egy-két öreg kidögöljön előlem, már az első
vagyok…
Fátyolos szemét fölemelte a tálcáról Monostoryra. A szeme könnytől, vagy
részegségtől volt nedves.
– De én leköpöm magam! – ordította bele a Monostory arcába.
Monostory mozdulatlanul ült. Ország nedves szemmel hosszan és szótlanul
nézett rá. Monostory nem mozdult. Ország előretolta az alsó ajkát.
– Ön nem olvas, – szólalt meg aztán halkan. – Hát jó, olvas. – Ne
higyje… vagy ha olvas, akkor tudja, hogy amit én irok, az nem rossz. –
Az jó. – Az a legjobb, amit ma írnak. – De én néha látom…
Bizonytalan mozdulatot tett a kezével, mintha belenyúlna a messzeségbe
valami után:
– Én néha érzem… utána nyulok… már majdnem megfogom, mit kellene, mit
lehetne… Valami csodálatosat. Zengőt. Orgonahangut. Évszázadokra szólót.
Örökkévalót.
Lebillent a feje.
– A földön, – mondta, – Dante is élt. – Dosztojevszki is élt.
Még csendesebben mondta:
– Néha a halhatatlanság járma, amelyet a nyakamon hordok, véresre
horzsol. – Akkor idejövök és iszom. Nem iszom mindig. – Néha. Mikor
rámjön.
Vállat vont.
– Ugy nevezett Quartalsäufer vagyok, – mondta könnyedén. – Lehet, hogy
az egészet hazudom magamnak azért, hogy ihassam.
Elhallgatott. Monostory mozdulatlanul nézte. Ország lecsillapult,
megnyugodott, töltött magának.
– _Én_ ezt hazudom magamnak, – mondta. – Hát ön… miért iszik most?
Monostory mozdulatlan arccal nézett rá, azután csendesen megszólalt:
– Én így készülök a halálra.
Ország lassan fölemelte a fejét. Nedves szeme hosszan pihent a Monostory
korán őszülő, sápadt fején.
– Hm, – mondta nagyon halkan, – igaza lehet. – Ha tudja az ember, igaza
van. Ön… az életét akarta úgy alakítani, mint egy művészi alkotást. –
Remekművet akart és kontármunka lett belőle. – Végét veti a vergődésnek.
– Ha tudja, igaza van.
Nedves szeme megindultan tapadt rá a Monostory sápadt arcára.
– Kontármunka lett belőle, – mondta meghatottságtól remegő hangon, –
pedig remekmű is lehetett volna belőle. Az ön homlokán a géniusz ragyog…
Most már részeg volt. A hangja panaszos sírássá lett.
– Miért engedik át önök, – mondta hirtelen, – ezt az imádandó, édes,
piszkos várost, ezt az alávaló, drága Budapestet nekünk: jövevényeknek,
befogadottaknak, bugrisivadékoknak, sárgafoltosoknak, intellektuális
parvenüknek? Miért nem fogják meg, miért nem szorítják hátra a derekát,
– asszony ez, him kell neki, csókot neki. Ha egyszer egy olyan férfi
jönne, mint ön, – férfi! – ur! – race! – hogy adná ez meg magát!… Akarja
meghódítani Budapestet? Megmondom, hogyan kell.
Monostory nem felelt. Ország elfáradt, de a szeme tüzben égett és
rálángolt Monostoryra:
– Ki ez az ember? – kérdezte. A homlokán ott ragyog a géniusz. Ki ez?
Monostory halkan mondta:
– A szentlélek lovagja.
– A szentlélek lovagja, – kiáltotta Ország mámorosan.
Monostory fanyar mosolygással bólogatott:
– A szentlélek elzüllött lovagja. – A szentlélek letörött, fáradt,
halálba menő lovagja.
Ország ragyogó szemmel hallgatta. Monostory várt egy ideig, azután újra
beszélni kezdett:
– Az én szívemben, – mondta, – kinyilt és kivirágzott a halál
szerelmének a virága. – Fekete virág. – Fagyos virág. – Jégvirág.
Fájdalmasan folytatta:
– És ezt a szent virágot egyetlen meleg szellő érte és a levelei
összezsugorodtak tőle.
A szeme elborult. Mámoros haraggal kiáltott föl:
– De akkor miért nem nyujtottam ki a kezemet mohón és boldogan az élet
lehetősége után, amellyel megkínáltak?
Eltorzult az arca.
– És ha az életnek ezt a lehetőségét dölyfösön eldobtam, mi zakatol
akkor itt?
Ország figyelmesen hallgatta; válaszolt neki és kérdéseket intézett
hozzá; és késő reggelig ittak és beszélgettek a csöndes kávéházban.