A kocsi fölhajtott az erdőmonostori kastély elé, Monostory leszállott
róla, bement a kőkockás előcsarnokba és tudta, hogy itt találja a
feleségét. Valóban ott találta. Eddig egy fonott széken ült kinyitott
levéllel az ölében, most fölkelt, elébe jött és megállt előtte. Hűvös,
tiszta, szőke szépsége fájt Monostorynak. Égő szemét lesütötte és
szótlanul nyult az asszony keze után, hogy megcsókolja.
– Bocsásson meg a levelem durvaságáért, – mondta az asszony. – Attól
tartottam, hogy ha nem írok ilyen nyiltan, azt hiszi, hogy csak haza
akarom csalni. Azért kellett ilyen brutálisan írnom…
– Jól tette, – válaszolt halkan Monostory. – Enélkül csakugyan nem
jöttem volna haza.
Elhallgatott, lehajtotta a fejét, és erre hosszú hallgatás támadt.
– Nem akarja, – kérdezte végre halkan az asszony, – hogy elmondjam:
hogyan történt?
Monostory fölnézett és összeszorított ajakkal felelte:
– Azt hiszem: úgyis tudom. Vacsoránál nem látszott rajta semmi, vacsora
után beszélgettek, ő azután visszavonult a szobájába, leveleket írt, és
tizenkét óra tájban egy dördülés hallatszott a szobájából…
– Honnan tudja? – kérdezte bámulva az asszony.
Monostory nem válaszolt. Vállat vont és elnézett az asszony szőke feje
fölött. Pár másodperc múlva azonban vissza kellett néznie az asszony
tiszta, kék szemébe, amely nedvesen és megindultan lángolt rá, mintha
látná a gondolatait. Ekkor egyszerre forró és nagy vágy rohanta meg. Ha
most megölelné ezt a tiszta és üde asszonyt, ha finom, keskeny és hideg
ajkát egy izzó csókkal meggyujthatná úgy, mint a házasságuk első évében…
Ha oda lehetne még menekülni ehhez a tisztasághoz, ehhez a szőkeséghez,
ehhez a nyugalomhoz, ehhez a hűvös és tartós szeretethez.
Összeszorította a fogát és könny szökött a szemébe, úgy viaskodott a
vágyával.
Az asszony nem vett észre a küzdelméből semmit. De mert Monostory nem
szólt, ő kérdezte meg jósággal és gyöngéden:
– Nem akar velem beszélgetni egy kicsit arról… arról, hogy mi lesz?
A Monostory küzdelmének ekkor egyszerre vége lett. Ez a jóság, amelyet
annyiszor tapasztalt, túlságosan pontos volt neki; ez a gyöngédség,
amely annyiszor lefegyverezte és megszégyenítette, nagyon is gyorsan
jelentkezett. Házasságuk ötéves harcában a mai napon ő szenvedte el a
végleges és döntő vereséget; minél nagylelkűbb a kegyelem, annál nagyobb
az ő szégyene.
Rákényszerítette a hangját, hogy hálás legyen:
– Köszönöm, Ida, – mondta, – de előbb szeretnék tájékozódni egy kicsit.
Hol vannak azok a levelek, amelyeket az apám hátrahagyott?
Azt mondta: az apám, nem így általánosságban: apa. Halott apját elvette
ettől a tiszta, szép, szőke asszonytól. Eddig harcolt az apjával, eddig
sokszor megsebezték egymást, és sokszor úgy volt, hogy ez a jó és tiszta
asszony igazán a lánya az ő apjának, ő pedig senkije; de most
nyilvánvaló lett, hogy ők, ő meg az apja, összetartoznak és ez a gyöngéd
és kedves asszony egy jószívű idegen, akihez nekik semmi közük sincs.
Az asszony habozva válaszolt a kérdésére:
– Csak két levelet írt.
– És e kettő közül egyik sem szól nekem.
– Egyik sem.
Az asszony aggódva nézett rá, de Monostory komolyan bólintott. Ezt is
tudta.
– A két levél közül, – folytatta azután félénken az asszony, – egyik
nekem szól.
A levél után nyult, amelyet az előbb az ölében tartott.
– Hagyja, Ida, – mondta Monostory. – Azt írja benne, hogy magát nagyon
szereti és hogy maga ne hagyjon el engem, ha meg tud még nekem
bocsátani…
– Honnan tudja? – kérdezte megint rémülten az asszony.
Monostory újra vállat vont. Nem akarta elmondani az asszonynak, hogy az
egy óra alatt, mialatt hazafelé jött, átélte a maga egész elmult életét,
benne az apjával vívott minden harcával és hogy ezalatt az egy óra alatt
értette meg, hogy az apjával azért sebezték egymást véresre, mert neki
nemcsak minden vonása, hanem a lelkének minden hullámzása olyan, mint az
apjáé volt. Ő is így lőtte volna magát főbe. Ő is így fogja magát
főbelőni, amikor majd –.
Egy legyintéssel elhárította az asszony kérdését és ő kérdezte meg:
– A másik levél?
– A másik levél, – felelte az asszony meghökkenve és elfogódva, –
Rostásnak szól.
– Gondoltam. Átvette már?
– Igen.
– Itt van?
– Igen. Odaát dolgozik az irodában.
– Kedves Ida, – mondta Monostory, – akkor engedje meg, hogy most
átmenjek hozzá. Később azután, ha nincs ellenére, bekopogtatok magához
és akkor beszélgethetünk.
Az asszony elfogódva bólintott és fölment a lépcsőn. Monostory végigment
a folyosón és a folyosó végén bement egy kis szobába, amelyet uradalmi
irodának használtak. Itt találta könyvek és könnyek között Rostást, öreg
tiszttartójukat, akit lecsendesített és akivel könyvek és írások fölött
négy óra hosszat dolgozott. Tíz óra után kijött az irodából, fölment a
szobájába, megfürdött, megborotválkozott, átöltözködött és azután
bekopogtatott a feleségéhez.
A feleségénél ott volt a fiuk is: négy éves, szép szőke fiú. Monostory
megsímogatta a fia fejét, amelynek egész formája és minden vonása az
anyjáé volt, azután kiküldte őt a szobából. A kis fiú engedelmesen
kiment.
– Én nem mentem volna így ki négy éves koromban, – gondolta Monostory. –
Ennek nem lesz baja az életben.
Elgondolkozva tekintett a fia után, azután visszafordult a feleségéhez.
Az asszony feszült figyelemmel nézett rá, az idegei szinte megpattantak
a várakozástól. Monostory kerülte a felesége tekintetét, igyekezett
elfogulatlanul játszani az óraláncával és úgy kezdett beszélni, mint aki
szeretetreméltó semmiségeket mond:
– Kedves Ida, – kezdte, – a helyzet valóban olyan, mint amilyennek
képzeltem: hogy úgy mondjam… azaz… egy bizonyos értelemben vígasztalan.
Az asszony sápadtan várakozott és egyelőre nem szólt semmit. Monostory
folytatta:
– Az egész birtok mindenestül úgy meg van terhelve, hogy oktalanság
tovább vesződni vele. Ha olyan termésünk találna lenni, amilyen száz év
óta nem volt, ősszel akkor sem tudjuk még a kamatokat sem fizetni. Az
utolsó nagy kölcsön, amely természetesen szétrepült a kezünk között,
mint a pelyva, betette a kaput. Itt nem szabad, nem is lehet tovább
vergődni; itt gyorsan végezni kell: eladni mindent, és örülni, ha
mindent ki tudunk fizetni.
Az asszony még mindig hallgatott. Monostory egy pillantásra fölnézett
rá, de ezután a futó pillantás után még gondosabban kerülte a
tekintetét.
– Ebben a sivár helyzetben, – mondta halkabban és minden erejét
összeszedve, hogy elfogulatlanul beszélhessen, – ebben a sivár
helyzetben egy van, ami vígasztaló: az, hogy a maga hozománya teljes
épségben megvan. A Lápos-puszta kissé el van hanyagolva, de teljesen
tehermentes; és a pénze egy összegben el van helyezve egy igen jó
budapesti intézetben. Ez, amint mondtam, vígasztaló… sőt azt mondhatom…
igen megnyugtató… igen örvendetes…
Akadozott. Az asszony elborult homlokkal hallgatta, és mikor akadozni
kezdett, sötéten, röviden közbevetette:
– Miért?
Monostory meglepetve nézett rá:
– De, kedves Ida, – mondta, – bocsásson meg…
Az asszony kék szeme szikrázott.
– Ahogy én magát ismerem, – mondta élesen, – mindezt azért találja
örvendetesnek és megnyugtatónak, mert engem most nemes módon kitehet,
mert elegánsan kidobhat, mert nagylelkű gesztussal megszabadúlhat tőlem.
Monostory zavarodottan nézett rá. Az asszony lihegett és lángoló arccal
suttogta:
– Mondja meg, hogy azt akarja ajánlani, váljunk el.
Monostory kényszeredetten forgatta a fejét.
– Mondja meg, – sürgette az asszony. – Ugy-e, azt akarja ajánlani?
Ugy-e, azt?
– Azt, – felelte lehajtott fejjel Monostory.
Az asszonynak fölbuggyant az erőszakkal elfojtott zokogása. Fölállott. A
szívére és a szájára szorította a kezét, járkált egy ideig, azután
fölindultan és fuldokolva mondta:
– És nem érzi, milyen kegyetlen ez a maga nagylelkűsége? Nem érzi, hogy
ez a maga nobilitása milyen… milyen ordináré?
Monostory még mélyebbre hajtotta le a fejét és egy ideig megint úgy ült
ott magába sülyedve, mint ahogyan a kocsin ült, amikor számon vette a
multját és a jövendőjét. Az asszony elhallgatott és várt a feleletére. A
Monostory felelete szelid volt és bánatos.
– Jól van, Ida, – mondta, – hát maga hogy képzeli a dolgot?
– Én úgy képzelem, – felelte hevesen az asszony, – hogy amim nekem van,
az a magáé. És azzal, amim nekem van, vagy meg tudjuk tartani
Erdő-Monostort, vagy ha nem tudjuk, akkor elmegyünk innen és élünk…
élünk abból, amim nekem van.
– És?
– Mit és?
– És: hogyan képzeli maga az én életemet? Hogyan kell majd nekem élnem?
Az asszony megzavarodott.
– Istenem, – mondta, – hát… természetesen… én azt hiszem…
Monostory bólintott. A hangjában nem volt semmi kihívás és semmi
rosszakarat.
– Természetesen, – mondta, – úgy, ahogyan maga akarja.
Az asszony kétségbeesve fakadt ki:
– Hát még most sem látja be, hogy az a helyesebb?
Monostory bánatosan és fáradtan elmosolyodott:
– „Helyesebb!?“, – mondta ajkbiggyesztve, – miért ne… persze, hogy az a
helyesebb…
Az asszony érezte, hogy a beszélgetés rossz irányba téved és ijedten
erőlködött, hogy megint jó hangot üssön meg. Leült, megfogta a férje
fehér és erős kezét és könyörögve mondta:
– Látja: maga _most_ verekedhetne ki még az élettől mindent; most
lehetne minden, ami lenni akart… Ami eddig történt: az a nagy iskola
volt, amelyen át kell mennie mindenkinek, aki valami nagyot akar elérni…
Monostory bágyadtan kérdezte, inkább magától, mint tőle:
– Hát akarok én?
– Akar! – kiáltotta az asszony. – Akar; és mindent elér, ha énrám
hallgat. Amihez maga komolyan hozzáfog, az sikerül. Ha csak akarja, ha
csak nekem… ha csak velem… ha csak úgy csinálja, ahogyan én tanácsolom.
Monostory nagyot lélegzett és fölállott.
– Kedves Ida, – mondta lehajtott fejjel, szomorú szívvel és lankadt
lélekkel, – mindennek volna némi értelme akkor…
Megakadt. Még nem merte kimondani, amit akart.
– Arról, – kezdte újra, – hogy mi az igazi nagylelkűség, arról
beszélhetnénk…
Megint megakadt. Próbálta melegebben:
– Arról, hogy én a maga nagy jóságát elfogadjam, arról szó lehetne
akkor, ha én azt hinném, hogy maga mindezt nem csupán nagylelkűségből
mondja, nem csupán azért, mert maga igazán nemes és előkelő teremtés,
hanem azért, mert… még szeret engem.
Az asszony föl akart sikoltani. Monostory egy mozdulattal
elhallgattatta:
– Nézzen a szívébe, – mondta mély szomorúsággal, – legyen őszinte: maga
engem már régen nem szeret.
Az arca elszürkült a rettentő bágyadtságtól, amely most ereszkedett le
rá. Olyan irtózatos fáradtságot érzett, hogy a halál nyugalma édesnek és
kívánatosnak tünt föl előtte. De mint egy elbúsúlt, nemes és haldokló
harcos, végső erőfeszítéssel befejezte a becsületharc munkáját, amelyet
elkezdett:
– És igaza van, – mondta fáradt ajakkal és hunyó szemmel, – hogy engem
nem szeret… nem azért, mert esztendők óta rosszul bánok magával, hanem
azért, mert esztendők óta már: én sem szeretem magát.
Az asszony összeszorított ajakkal, sápadtan nézett rá, ő megfordult, a
nagy erőfeszítéstől szinte tántorogva kiment, átment a szobájába,
lezuhant az ágyára és húsz óra hosszat aludt.
Amikor fölébredt, minden elő volt készítve a temetésre. Ő még megnézte
az apját a koporsóban, és amikor meglátta, egyedül akart vele maradni.
Egy félóra hosszat egyedül maradt a halottal és az apjának kemény és
makacs vonásaiból, amelyekhez úgy hasonlítottak az ő vonásai, ismét
megpróbálta kiolvasni a saját sorsát. Megerősödött az az érzése, hogy
tud mindent, ami még számára eljövendő, és amikor leszegeztette a
koporsót, nemcsak nyugodt volt, hanem szinte derült.
A temetés után a felesége hivatta. Fölment hozzá. Az asszony utiruhában
állott a szobája közepén. Vele volt a fia is.
– Isten vele, István, – mondta az asszony. – Én utazom.
– Isten vele, kedves Ida, – mondta Monostory. – én…
Nem tudta folytatni. Az asszony azonban várakozott.
– Én nagyon hálás vagyok magának, – mondta Monostory, – és…
Újra megakadt. Az asszony várakozott.
– És remélem, bizonyos vagyok benne, – mondta Monostory, – hogy az élet
mindenért kárpótlást ad még magának.
Ekkor nem várakozott tovább az asszony. Odafordult a fiához:
– Búcsúzz el édesapádtól, – mondta neki reszkető hangon.
Monostory megölelte a kis fiut; az asszonynak kezet csókolt; az asszony
a kis fiuval azután lement az udvarra és beült a hintóba; Monostory
lekísérte őket; a hintó elrobogott és Monostory egyedül maradt.
Két hét múlva ő is elutazott. A kastélyt és a birtokot ekkorra megvette
az a bank, amely a legtöbb kölcsönt adta rá; Monostorynak a finom
utiládáin, a cigarettatárcáin, a ruháin és a pecsétes gyűrűjén kívül
volt kerekszámban négy és fél ezer koronája.