I.

Monostory rákönyökölt a márványasztalra, amely meg volt rakva

pezsgősüveggel; egy pisszenéssel elhallgattatta a cigányt a háta mögött;

elborult szemének egy másodpercnyi ingadozása után kikereste mulató

társai közül a legkülönbet és csendesen megszólította:

– Mondd, János fiam, buta vagy?

Az aposztrofált Buzát János meghökkenve emelte föl a fejét. Monostory

nyugodtan ismételte:

– Mondd: buta vagy? – Mondd! Mondd, hogy buta vagy; mondd, hogy tök

vagy…

A hangja ingerült lett, fenyegető, mint egy oroszlán dörmögése:

– Ne kapkodd a fejedet, édes fiam, mert én belelátok ám. Én tudom, édes

jó fiam, hogy mi van benne… Nekem hiába nyalod magadat kivülről angol

lordra, belül egy szegény kupecivadék ijedt lelke reszket benned. Nekem

hiába adod a tudóst, én tudom, hogy csak szorgalmas ujságolvasó vagy,

azzal szédíted ezeket a szamarakat, akik szorgalmasan még ujságot sem

tudnak olvasni. Nekem hiába adod a nagy szónokot, én látom, hogy

elsápadsz és reszketsz, amikor beszélni kezdesz; és én tudom, hogy két

hétig tanulod a rögtönzött beszédeidet. És én nekem hiába adod a

született vezért, én tudom, hogy született közkatona vagy, született

csatlós, született szolga, sima és ügyes lakáj. És én belátok a fejedbe

és tudom, hogy ezt te is tudod; tudom: remegsz tőle, hogy egyszer csak

kisül; tudom: nincs egy győzelmes félórád; tudom: nincs egy mámoros

perced. Ezért tehát, édes fiam, ha én azt kérdezem tőled, buta vagy-e,

akkor ne kapkodd a fejedet, hanem hajtsd meg, és felelj rendesen és

engedelmesen, amint illik: igenis, István bátyám, buta vagyok.

Monostory befejezte a beszédét. A beszéd azonban még a pezsgősüvegek

között és éjfél után is nagyon kíméletlen volt. A társaság nem nevetett,

hanem csendben lázadozott és boldog zúgással fogadta azt a választ,

amelyre egyikük rátalált:

– Pista bácsi, részeg vagy.

Helyeseltek, nevettek, ütötték az asztalt, tusst parancsoltak a

cigánynak és tíz hang variálta a választ:

– Pista bátyánk berugott! Monostory István részeg, mint a tök.

Dicsőséges atyánk leszopta magát:

Monostory azonban fölugrott; kirugta maga alól a széket, meghajlott

teste úgy egyenesedett ki, mintha acélból lett volna és fáradt száján

harsány kiáltás csattant ki:

– Csend!

Csend lett. A cigány is rögtön elhallgatott. Monostory félresimította a

homlokából fehér szálakkal átszőtt fekete haját, elborult szeme

szikrákat szórt; körülnézett a társaságon, amely kényelmetlenül és

rosszat sejtve lapult meg a tekintete alatt, és tiszta, meleg és csengő

hangon mondta:

– Ti nyálasok és nyálkáslelküek, ti szomjas nyakalók és tisztátlan

berugók, mit tudjátok ti azt, milyen viszonyban vagyok én a

részegséggel. Mit tudjátok ti azt, hogy én meg tudok részegedni egy

korty ital nélkül, ha úgy jön, és hiába öntöm le magamba a világ minden

italát, ha idebent józanság, szomorúság és bánat lakik. Mi tudjátok ti,

hogy én már öt napja akarok hiába lerészegedni, és mit tudjátok ti,

miféle italokat iszom én hajnaltájban, amikor ti piszkosan horkoltok

piszkos ágyaitokban.

Egy másodpercnyi szünetet tartott.

– De mert ezt nem tudjátok, – folytatta azután csendesebben és

szigorúbban, – nem tudhatjátok azt sem, mit tesz az, hogy én most

veletek vagyok és sokszor hajnalig tűröm a hitvány közelléteteket. –

Minthogy pedig szemetek van, de nem láttok, minthogy…

Megakadt. Egy másodpercre megtörten, lehunyt szemmel hanyatlott le a

feje a mellére. De azután fölkapta a fejét és magából kikelten,

kigyulladt arccal és mámorosan ordította:

– Minthogy nem látjátok a géniusz ragyogását a homlokomon; minthogy

továbbá nem ismeritek az áhítatot; mithogy tiszteletlen, arcátlan

plebejus röhögők vagytok, – én titeket, gyáva had, a szentlélek nevében,

amelynek lovagja vagyok, meg foglak fenyíteni…

Az arca lángolt, a szeme mintha szikrázva akart volna kipattanni

üregéből, két keze ökölbe szorulva emelkedett föl, és az asztal körül

ijedt ugrálás támadt.

– Részeg! – Meg van őrülve. – Kitelik tőle. – Le kell fogni. – Ilyenkor

ölni is tud. – Kényszerzubbonyt rá.

Monostory elvakultan nyúlt a pezsgőspalackok után, amelyeket el akartak

kapkodni a keze ügyéből; fölemelte a kezét, hogy azt a mulató társát,

aki hozzá legközelebb volt, megüsse, amikor az öreg cigányprímás, aki a

háta mögött állott, hirtelen előre lépett és halkan mondta:

– Nagyságos úr, lovas legény jött Erdőmonostorról.

Monostory fölemelt keze megakadt; a cigányprímás pedig már elébe is

tolta az ijedt képü legényt, akit a pincérek nem mertek bejelenteni. A

legény rémülten pislogott; Monostory leeresztette a kezét:

– Mi kell? – kérdezte halkan.

– A nagyságos asszony kéreti a nagyságos urat, – hadarta a legény, –

tessen azonnal hazajönni. Mert igen rosszul van az öreg nagyságos úr.

Monostory úgy nézett rá a legényre, mintha álomban látná.

– Micsoda nagyságos asszony? – kérdezte lehunyt szemmel és nagyon

halkan.

– A nagyságos úr felesége, – válaszolta a legény ijedten, de

engedelmesen.

– Ki van rosszul? – kérdezte újra Monostory lomhán és álmosan.

– Az öreg nagyságos úr: a nagyságos úr édesapja.

Monostory behunyta a szemét és mozdulatlanul állt egy darabig. Azután

vállon fogta a legényt, a szemébe nézett, hozzá hajolt és csendesen így

szólt:

– Mondd meg a nagyságos asszonynak, hogy ha az apám véletlenül csakugyan

nagybeteg, – attól, ha engem meglát, egyszerre halálos lesz a baja. –

Eredj.

Meglódította a bámuló legényt, villámgyorsan a kezébe nyomott egy teli

pezsgős palackot és rákiáltott:

– Idd le magad hazáig. Takarodj.

A meghökkent legény elment; a társaság időközben szétsurrant és

Monostory szédülő fejjel egyedült ült le a pezsgőpocsolyás asztalhoz. A

két tenyerébe támasztotta az arcát és hallgatott. Sokáig hallgatott,

azután a két tenyere közül halkan megszólalt:

– Marci.

A cigánybanda csendben várakozott volt a parancsára és az öreg

cigányprímás, akinek a megszólítás szólt, most ijedten kereste

láthatatlan arcát, mert a hangja józan, megtört és kongó hang volt.

– Tessék, nagyságos úr.

A Monostory hangja nyugodtan, egyenletesen, de megtörten jött a két

tenyere mögül:

– Marci, tudsz-e valamit, amitől megrészegszik az ember?

– A borital nagyságos úr…

– Menj a pokolba a tudományoddal.

Monostory fölállott. Az arca sápadt volt és a szeme beesett.

– No várj, – mondta, – majd keresek én magamnak olyan italt.

Odaintette a kalapját és a felöltőjét.

– Ti engem itt megvártok, – mondta a cigányoknak.

Föltette a kalapját és fölvette a felöltőjét; és csöndes, biztos,

egyenes lépésekkel kiment a kávéházból. Kint hüvös tavaszi éjszaka volt.

Fázott; zsebredugta a kezét és gyors lépésekkel indult a Piac-térre. A

Piac-téren kikeresett egy nagy emeletes házat, megállott előtte és sorra

vette a boltajtókat, amelyek éjjel be voltak csukva. Végre megtalálta,

amit keresett: a patika ajtaját. Megnyomta a csengőt, előbb röviden és

udvariasan, azután hosszan, dühbe jötten és fenyegetően.

A csengő mellett kinyilott egy kis ablak és egy álmos fej jelent meg

benne.

– Mi tetszik?

Monostory most megint nyugodt volt:

– Adjon nekem, – mondta csöndesen, – egy üveg étert.

– Minek az?… Minek most éjszaka? Hozott-e orvosi rendelvényt?… Nem adok.

Az álmos fej, miután szemügyre vette Monostoryt és miután három kérdésen

át felelet nélkül is eljutott a megtagadásig, vissza akart vonulni.

Visszavonulás közben azonban meg kellett állnia. Monostoryban ugyanis

mérhetetlen düh gyulladt föl és olyat vágott az öklével az ablak

keresztfájára, hogy a kis ablak üvege csörömpölve hullott be.

– Hallod-e kölyök, – recsegte be az ablakon, – azt akarod, hogy

beküldjek hozzád egypár acélburkolatu golyót?

A dühnek még ebben az indulatában kirántotta a pisztolyát és rásütötte a

nagy házra, mintha gyűlölt, nagy sárga ellenség állna előtte. A golyó

lepattant a kőfalról és süvöltve zúgott el az éjszakába; a dördülést

csöndes mozgolódás követte a nagy téren; de még mielőtt valaki jöhetett

volna, egy remegő kéz már kinyujtott az ablakon egy nagy üveget;

Monostory átvette, egy marék ezüstpénzt és bankót behajított érte az

ablakon; elindult és az üveggel a kezében befordult egy mellékutcába.

Komolyan és feszülten figyelt lépéseinek a kemény kopogására, mintha

ennek a hangnak a csöndes éjszakában különös fontossága lett volna

számára. Elválasztotta a hangot a visszhangtól és zenei elemeket

keresett bennük, hogy minden figyelme le legyen kötve és hogy ne kelljen

semmi másra gondolnia. Siető, lépései alól azonban elfogyott az

aszfaltozott gyalogjáró, puha földön járt, rosszul világított, szűk

sikátorokba tévedt bele, rozoga fakerítés mellett rozoga fapadot talált,

reszkető lábbal ereszkedett le reá, és ekkor föl kellett emelnie és meg

kellett néznie az üveget, amelyet a kezében tartott.

Két kézzel körülfogta, fölemelte és magasra tartotta. A folyadék

megcsillant a gyér világításban és Monostory, hogy riadtan dobogó szívét

elhallgattassa, gúnyosan mondta:

– Áldozati kehely… áldozás a gonosznak: különös összetételü kén és

szénvegyületekkel…

Mosolygott. De amint ült a rozoga fapadon, nagy fáradtsága kezdett

elmulni és egyszerre ismét fölsirt a szívében részegség után való forró

vágyakozása. Részegnek lenni! Részegség! Részegség!… Villámgyors

mozdulattal kirántotta az üveg dugóját, két kezébe keményen belemarkolta

az üveget, magához húzta és ráhajolt.

Az éter édeskés szaga rögtön kicsapott az üvegből és elárasztotta az

orrát. Undorítónak találta ezt a szagot és szinte visszahőkölt tőle, de

gyors elhatározással még mélyebben hajolt az üvegre, a száját is

kinyitotta és szomjas, nagy lélekzettel szítta be az éter láthatatlan és

csodálatos gőzeit. Három, négy, öt lélegzet… ah, ez csak undorító, de

soha ettől részeggé nem lesz az ember. – Elszántan kapta föl az üveget,

a szájában érezte az üveg nyakát. Mindjárt, – most!…

A nyelvén, a szájpadlásán, az egész szájában türhetetlen égetést érzett

és a szája, a torka, a gyomra, a feje egyszerre tele lett a gyülöletes

édeskés szaggal. Fuldokolni kezdett és szörnyü utálattal köpte ki a

folyadékot a szájából; az üveget a földhöz vágta; az üveg összetörött és

a folyadék szétcsurgott; a földről is az éter gőzei szállottak föl;

olyan volt, mintha az egész éjszaka, a föld, a mindenség föl a

csillagokig tele volna ezzel a rémületes szaggal; mintha a tejút odafönt

étergőzökből sűrüsödött volna össze…

Ijedten, undorodva és szégyenkezve menekült a rozoga pad közeléből és

köpködve, fuldokolva próbálta eltávolítani a szájából és az orrából az

éter emlékét. Lángoló szégyenkezés és eszeveszett düh kínozta; józanabb

volt, mint amikor este inni kezdett és sírni tudott volna a teljes, nagy

részegség után való vágyában.

Bőszülten rohant bele a sötét sikátortömegbe, amely előtte volt, és

szinte fölordított örömében, amikor egy piszkos lebuj homályosan

megvilágított ajtaja akadt elébe. Ah, ez a Vitriol-kocsma… Itt más

folyadék szokott hajnaltájban megcsordulni, itt hajnaltájban kés villog

és vér folyik. Itt belevetette magát már egyszer egy hajnali késelésbe…

ha most is olyan kimondhatatlan szerencséje volna! Ez lesz a megváltás,

ez lesz az öröm, ez lesz a részegség: vércsordító ütéseket adni és

villogó kések ellen védekezni. Lihegett a fölindulástól és az az érzése

volt, hogy ha egy kést döfnének a mellébe, ujjongva fogadná a döfést.

Lihegett a fölindulástól és lábbal rúgta be a piszkos ajtót. Berobbant

az ajtón és ökölbeszorított kézzel, villámló szemmel állott meg a kocsma

közepén. Bent azonban csöndes és ijedt mozgolódás felelt csak a

kihívásra; nem volt ünnepnap és a lebuj hajnali élete csöndes volt és

álmos volt; egyetlen toprongyos vendég riadt föl a sarokból, és az álmos

kocsmáros jött hajlongva Monostory elé. Monostory megszégyenülve nézett

le rá és ételt és italt rendelt nála. Ha most már csak az éter emlékét

tudná elűzni a torkából és az orrából. Fáradtan ült le, éhesen evett és

szomjasan itta a pálinkát, amelyet vizespohárba töltetett magának.

A fölriasztott toprongyos vendég állt egy ideig, azután visszaült a

sarokba. Monostory ekkor ismert rá.

– Hohó, báró úr, – kiáltott föl örömmel.

A báró úr megháborodott szegény zsidó volt, ártatlan bolond, aki csak

akkor jött dühbe és akkor lett veszedelmessé, ha nem akarták neki

elhinni, hogy báró. A Monostory kiáltására gyanakodva emelte föl a

fejét, mert még nem tudta, hivéssel vagy csúfolódással kerül-e szembe;

de Monostory megnyugtatta:

– Báró úr, – mondta, – legyen szerencsém. Tiszteljen meg, kérem…

A báró úr kijött a sarokból és megállt a Monostory asztala mellett.

Cserzett arcából, elvadult fekete szőrzete közül nedvesen lángolt ki

nagy szeme.

– No mi ujság, báró úr? – kérdezte Monostory.

A báró úr fölemelte kérges hüvelykujját.

– A császár – mondta halkan és figyelmeztetően – nemsokára eljön…

– És?

– És mindenkit kivégeztet.

– És?

– Engem elismer. És akkor…

Gyönyörűség ragyogása ömlött el sötét arcán.

– És akkor? – kérdezte Monostory.

– És akkor azután, – súgta reszketve és áhítatosan a báró, – a Morgenrot

boltja az enyém lesz.

Monostory rábámult. Ezért kell a császárnak eljönnie és mindenkit

kivégeztetnie? Ebbe lehet beleőrülni? Elnevette magát.

– No jó, báró úr, üljön le.

A báró úr készült leülni, amikor Monostorynak eszébe jutott valami.

– Nézze, báró úr, – mondta, – ha már ilyen szépen együtt vagyunk, nem

lehetne előkeríteni az ön kitünő barátját: a főurat is?

A báró úr félénken ránézett a kocsmárosra; a kocsmáros, aki

szolgálattételre készen állott a közelben, sietve válaszolt:

– Itt van.

– Hol?

– Az udvaron. Alszik. Nem volt szabad bejönnie, mert nem volt pénze.

– Jőjjön be, – kiáltotta Monostory, – és ha van még egypár ebből a

nemből a közelben, csak hadd jőjjön. Én fizetek mindent.

A kocsmáros kiment az udvarra és fél perc mulva bejött az álmos, de

jókedvű főúrral. A főúr is csendes bolond volt; a román

papnevelőintézetbe járt valamikor és kétségbeesve ragaszkodott a papi

ruhához, amely mindig szétmállott a testén, mire megint kapott valahol

egy régi reverendát. Az elméjének úgyszólván semmi baja sem volt; mindig

lobogott a jókedve: ez volt az egész; mindig nevetett és öt percenkint a

fejéhez kellett kapnia a kezét és össze kellett vernie a bokáját, mintha

táncolni akarna és mintha egy lelkes csuhajt akarna elkiáltani.

Bejött. Álmosan mosolygott. Megállott. Monostory ránézett. A főúr

kényesen a fejéhez kapta a kezét és villámgyorsan, hetykén, mintha

táncolni akarna, összecsapta bokáját.

– Ez az! – mondta Monostory. – Üljön le, főúr. Maga az én emberem. Magam

is így mulatok: fölkapom a kezem, összeverem a bokám, a jó Isten tudja,

miért.

A főúr leült az asztalhoz. A báró már ott ült. Monostory ételt és italt

adatott nekik. Az ajtó lassan föl-fölnyilott és egy-egy új rongyos alak

lopódzkodott be. A Monostory intésére azok is odaültek az asztalhoz és

boldogan ettek és ittak. Monostory ott ült közöttük, csendesen

beszélgetett velük, vizes poharából még mindig szomjasan itta a pálinkát

és most végre úgy érezte, hogy a részegség köde lassan elborítja az

agyát. Kellemes fáradtságot érzett, amely mégis élénkség volt; úgy

érezte, hogy lebeg és elmerül; mosolygott és semmi másra nem gondolt

többé, csak arra, amit kimond.

Végignézett az őrülteken és rongyosokon, akik között ült és halkan,

derűsen mondta:

– Symposion.

Plátóra gondolt; és körültekintett, nem ront-e be a mulató társaságba

Alkibiadesz mámorosan és ibolyakoszorús fejjel, hogy Szokrateszről

beszéljen. Úgy érezte, görög bölcsek között ül és az őrülteknek és

rongyosoknak görög bölcsek álmairól beszélt:

– A léleknek – mondta – valamikor szárnya volt és fent repült az istenek

útján. Van lélek, amely a hitvány testben is emlékszik rá, hogy valaha

szárnya volt. Ez az emlékező lélek csapkod és vergődik…

Rongyos társasága szájtátva hallgatta és Monostory részegen magyarázta

nekik Eroszt, a Symposiont és Phaidroszt. Kint azonban hajnalodott és a

hajnal kék sugarai befénylettek a kocsma füstös lámpája köré. Monostory

egymásután ürítette ki a pálinkával telt nagy poharakat és most magasra

csapott benne a boldog mámor. Fölugrott.

– Itt az édes hajnal, – mondta, – mi most megyünk és áldozunk a

Napistennek.

Összegyűjtötte rongyos seregét és otthagyta velük a kocsmát. A báróra és

a főúrra támaszkodott, a többi rongyost maga mögé rendelte. Lassan

haladtak előre és a mögötte lévő rongyos had egyre nőtt. A kis városnak

szinte minden megtépettje, elesettje és koldusa rátalált a menetre és

hozzája csatlakozott. A tömeg zúgva haladt előre; az ujonnan jöttek

kérdezősködtek, majd türelmetlenül követelőztek. Akik már a kocsmában is

ott voltak, azok a Monostory szavait ismételték:

– A léleknek szárnya volt valamikor, – kiáltozta egy félszemü kucséber.

– Megyünk áldozni a Napistennek, – mondták mások.

Monostory boldogan haladt elől a báró és a főúr között. Élvezte a

zúgást, amelyet maga mögött hallott; úgy érezte, ez a zúgás, mint valami

nagyszerü folyam, ringatva viszi előre; nevető örömet érzett azon, hogy

hajnalodik és tudta, hogy mámoros hadával valami nagyszerü dolgot kell

csinálnia. Valamit, ami robban és dördül. Valamit, ami a föld széléig és

az ég tetejéig harsog. Valami óriási tűzvészt fölgyújtani…

A piacon, amely már elevenedett, egy hordó bort üttetett csapra. Az

igyék, aki akar. Egy ezüstpénzt megforgatott a kezében és odadobta egy

szomjasan nyakaló sántának:

– Eredj a Bárányba: a Marci bandája jőjjön ide. És ahány cigánybanda

van, mind jőjjön ide.

Most dadogott már egy kissé, bizonytalanul állt a lábán és bizonytalanok

voltak a tervei.

– A végén, – mondta dadogva, – máglyát raktok, sóval és borral hintitek

meg és engem rajta elégettek…

– Éljen a nagyságos úr, – zúgta a folyton szaporodó tömeg.

Monostory körülnézett és a Piac-tér tulsó oldalán meglátta a

Nagytemplomot. A Nagytemplom hatalmas román ívei ragyogni kezdtek a

feljövő nap fényében; a hatalmas terraszon, amelyre a templom épült,

virágzó akácfák és szentek fehér márványszobrai állottak. Az egész kép

egyre lángolóbb és egyre fényesebb lett; Monostory kitárt karral indult

feléje.

A terrasz alján megállott és bizonytalanul nézett a hatalmas fehér

kőlépcsőre, amely három menetben a templom főbejáratáig vitt. Most mi

legyen? Bemegy-e most a templomba részegen lármázó hadával? Mámoros

pillantása végigsiklott a tömegen és megpihent egy szines bábún, egy

cifraruhás kövesdi parasztlányon, aki bámulva nézte a részeg, rongyos

hadat és a rongyos had úri vezérét. Ránézett a bámuló parasztleányra és

mosolyogni kezdett örömében.

– Parasztpillangó, – mondta magában, – el ne repülj.

Odalépett a leányhoz. A leány ijedten hátrált apjához, anyjához. Az apja

védekezésre készült. Monostory belenyúlt a zsebébe és egy nagy bankót

hajított oda neki.

– Fogd meg, – mondta, – nem szúrom érte gombostűre.

A leány és az apja még mindig nyugtalankodott. Monostory a pisztolyát

mutatta nekik.

– Parasztpillangó, – mondta, – el ne repülj. – Hogy hínak?

– Orosz Zsuzsánna, – mondta a leány remegve.

Monostory megfogta kicsi, durva kezét.

– Orosz Zsuzsánna, – szólt dadogva, – mi most téged imádni fogunk.

Rongyos hadához fordult:

– Imádni fogjuk most, – mondta, – mi asszonyunkat, Orosz Zsuzsánnát.

A terrasz a lépcső két szélén erkélybe ugrott ki. Monostory odavezette

Orosz Zsuzsánnát. De itt megállott.

– Nem léphetsz a kőre, – mondta. – Szőnyeget ide.

Szőnyeg nem volt kapható. Monostory bosszúsan ordította:

– Szőnyeget ide, oltártakarót, lágyat…

A tömeg nevetni kezdett és Monostory a pisztolya után nyúlt. Egy

másodpercre úgy volt, hogy belelő a tömegbe, de ekkor a tömeg fölött

elsikló szeme virággal rakott szekeret vett észre. A kocsi lassan

döcögött a Piac-tér felé.

– A virágokat ide, – kiáltotta ekkor Monostory. – Minden virágot ide.

Tíz ember rohant egyszerre a szekér felé és ordítva magyarázta a

parasztkertésznek, aki rajta ült, hogy a nagyságos úr minden virágját

megveszi. A lovait megfogták, a szekeret megfordították, az óriási

virághalom ott volt a Monostory lábánál. A rémült kertész ordítva

követelte a pénzét. Monostory pénzt dobott neki; a kertész elhallgatott.

– Minden virágot föl az erkélyre.

A tömeg nekiesett a virágoknak. Sötétpiros pünkösdi rózsák röpködtek

mint a láng és mint a vér és végigcsordultak az erkélyen. Föléjük lila

iriszek borultak bágyadt, hosszu száron. Közbe röppent még néhány szál

késői orgona is, néhány szál szegfü és korai rózsa és az egészre mint

egy-egy ezüst pehely rálibbent néhány fürt akácvirág. Az erkélyen ki

volt terítve a dús szőnyeg.

– Állj rá, Orosz Zsuzsánna, – mondta Monostory.

Orosz Zsuzsánna térdig virágban, szégyenkezve állott a Nagytemplom

terraszának legszélső erkélyén. Monostory ekkor a cigányokat kereste. A

cigányok ott voltak már és gyanakvó arccal várták a parancsát.

– Marci, – mondta Monostory dadogva a primásnak, – most valami olyat

kell húznotok… Valami hallatlant… Valami csodaszépet… Valami lángoló

himnuszt…

Az öreg cigányprimás kelletlenül vonogatta a vállát, mert lenézte a

csőcseléket, amely körülötte tolongott.

– Hanem kevesen vagytok, – mondta reszketve Monostory. – Minden

cigánybanda jőjjön ide; és szólaljon meg odabent az orgona is és

rendüljön meg a föld a szépség himnuszától.

Keleten, a templom mögött fölbukkant a nap.

– A Napisten, – ordította Monostory. – A Napisten himnuszát! A föld

reszkessen tőle…

Mámorosan és türelmetlenül nyult a hegedü után, de a részeg és ordító

tömegen ekkor egy lovas verte át türelmetlenül a lovát. Monostoryt

ismerős hang riasztotta föl. Visszanézett. A tömeg közepén ismerős ló

állott és a lovas dühösen kiabált:

– Nagyságos úr, itt a levél. Lehúznak ezek a gazemberek.

Monostory bágyadtan intett. A tömeg hozzáeresztette a lovast, az

erdőmonostori legényt, akit az éjjel egyszer már hazakergetett. A legény

most elszánt volt, hangos és határozott. Levelet nyujtott feléje.

– Tessen rögtön elolvasni, – mondta határozottan.

Monostory kábultan, engedelmesen nyult a levél után és megborzongott,

mielőtt kinyitotta. A felesége levélpapirja, a felesége írása.

Elolvassa-e? Ne rakasson-e óriási máglyát csak azért, hogy ezt a levelet

rátegye és elégesse? Habozott. A cigányokhoz akart fordulni; meg akarta

parancsolni, hogy zúgjon a csodálatos himnusz, amelyre vágyódott, de

azután egy rántással mégis föltépte a borítékot.

Részeg volt. A betűk táncoltak előtte. A tenyerét rászorította a

szemére, hogy szeme égését hűtse egy kicsit, azután újra megnézte, mi

áll a levélben. A levél a felesége írása volt és ez állott benne:

_Jőjjön azonnal haza; apa agyonlőtte magát._

_Ida._

Monostory részegen nézte ezeket a kegyetlen szavakat; előbb az az érzése

volt, hogy arccal leveti magát a földre és egy örökkévalóságon át úgy

marad; de azután észrevette maga körül a tömeget, gőgösen fölemelte a

fejét, elrugta magától azokat, akik hozzá akartak csatlakozni és a

tömegen át emelt fejjel, égő szemmel, visszatérő, hideg józansággal,

zakatoló szívvel indult a kocsija felé.

A kocsija ott állott a Bárány-szálló előtt. Hatodik napja állott már

ott: mindennap estétől hajnalig. A kocsisnak csak akkor volt szabad

aludnia és a lovak csak akkor pihenhettek, mikor ő aludt: nappal. A

lovak most is ott állottak reszkető lábbal és a kocsis álmosan ott ült a

bakon.

Monostory odaért a kocsihoz és lassan felült a hátsó ülésre. A kocsis

ijedten kérdezte, nem ő hajt-e. Monostory szótlanul intett nemet. Hová

menjenek, kérdezte a kocsis. Monostory halkan és eltorzult szájjal

felelte hogy: haza. Nem parancsol-e valami köpönyeget? Hűvös van.

Monostory intett, hogy nem. A kocsis leszedte a pokrócot a lovakról, a

könnyü kocsi megindult és Monostory lehajtott fővel ült a hátsó ülésen.

Most tökéletesen józan volt és tudott mindent: tudta azt is, hogy mi

történt és tudta azt is, hogy mi vár rá. A kocsis suhogtatta az ostort,

hogy a fáradt lovak egyenletes ügetésben maradjanak; és a tiszta

országúton, a hűvös reggelben Monostory didergő testtel, magába

sülyedve, egy óra alatt átélte egész elmult és egész eljövendő életét.