Élt a régi Pest városában egy Kelemen Katica nevű polgárleány. Árva volt
és hat éktelen nagy bérházat örökölt a szülei után. Nem volt már mai
csirke – bocsánat! Azt akartam mondani: érett szépség volt, aki
végigtáncolt már vagy hat farsangot és tucatszámra kosarazta ki a
kérőket. Pedig maga is szeretett volna már férjhez menni, mert a válla
szépen neki gömbölyödött, a boltosok pedig esztendők óta nagyságos
asszonynak szólították. Hanem mint olyan leány, akinek már bizonyos
elméleti tapasztalatai vannak, nem bízott udvarlói egyikében sem. Tudta,
hogy ezek a gavallérok fűt-fát igérgetnek, ha aztán bekötötték a leányzó
fejét, – nos, akkor kibuvik a szög a zsákból!
Egy tapasztalt barátnője azt tanácsolta Kelemen Katicának, hogy
forduljon Eskináczhoz. Hogy ki volt Eskinácz? Egy öreg spanyol zsidó,
aki a Hermina-tér mögött lakott, egy kis zugutcában. A zsibárus
boltjában mindent lehetett venni. Kiszívott tajtékpipát, régi díszruhát,
vasalót, ócska fegyvert, Korvin-kodexet, mahagoni szekrényt, kitömött
bagolyt, olajképet, keleti szőnyeget, – szóval mindent.
Kelemen Katica elment Eskinácz boltjába. Egy sötét, dohos kis boltba
lépett; régi bútorbarikádok közt, fantasztikus félhomályban kuporodott
az öreg spanyol. Az ókuláréjának minden lencséje akkora volt, mint
egy-egy Mária Terézia-tallér. Mikor a leány elmondta Eskinácznak, hogy
mi járatban van, az öreg egy nagy kulcsot akasztott le a szögről és
keskeny lépcsős folyosókon végig szónélkül fölvezette a padlásraktárba.
A fal mellett álltak a férjek, zöld kendőkkel letakarva.
– Hiszen ezek nem élnek! – mondta a kisasszony.
– Föl kell őket húzni, – magyarázta Eskinácz.
Volt ott egy ügyvéd, azt harmincezer forintra tartotta a zsidó. Egy
huszárfőhadnagyot hatvanezer forintért kinált, megjegyezvén, hogy nemes
ember. (Kapitány korában majd odaadja negyvenért is.) Egy polgári
bakatisztért csak harmincezret kért. Egy fiatal képviselőt
kétszázötvenezerre tartott, de hozzá tette, hogy három esztendő mulva,
ha majd lejárt a mandátuma, csak tizenötezer lesz az ára.
Katica kisasszonynak egyik se tetszett, valami különöset akart, valami
egészen különöset.
– Szolgálhatok azzal is, de előre bocsájtom, nagyon drága.
Az öreg kinyitott egy szekrényt, a kisasszony belenézett és rögtön azt
mondta:
– Ez az, amit keresek!
A szekrényben magastermetű, feltünően elegáns férfi állott. Monoklit
viselt, nem is volt már nagyon fiatal, de imponáló, megnyerő finom arca
volt.
– Rébusz báró, – magyarázta Eskinácz, – valódi kabinetdarab. Délceg
lovas, jó táncos, korcsolyázó, kitünő vívó, pompásan reprezentál,
gyöngéd és figyelmes és angyali türelemmel van megáldva.
– Mi az ára? – kérdezte Kelemen Katica dobogó szívvel.
– Háromszázezer forint!
– Szemtelenség! Hiszen már kopaszodik!
– Azért még húsz évi jótállást vállalok érte.
Eskinácz nyugodtan becsukta a szekrényt és azt mondta:
– Meg fogja bánni, ha nem veszi meg. Ilyen tökéletes férjet még nem
konstruáltak; a művész, aki készítette, felülmulta önmagát. Mondhatom:
tökéletes mintaférj…
– Hát nem mind egyforma?
– A gépezete valamennyinek egyforma, de az agy hajszálfinomságú
kerekecskéi közt munkaközben parányi eltérések keletkeznek, amelyek
aztán befolyással vannak az egész automata működésére. Emlékszem,
egyszer három férjet adtam el, mind a hármat ugyanaz a mester készítette
egy minta szerint. A konstrukcióban mégis kellett valami kis eltérésnek
lenni, mert az egyik automata mindig a füstös játékszobában ült, ott az
öklével verte az asztalt és azt mondta: Makk! No még egy makk! És még
egy makk! A másik automata pedig, ha valahol szeszes italt látott, bort
vagy pálinkát, rögtön beleöntötte a szájába. A harmadik, ha az utcán egy
szobaleánnyal találkozott, ott hagyta a feleségét és a szobaleány után
rohant…
– Borzasztó!
– Rébusz báró gépezetében semmiféle fogyatkozás nincs. Hat évig volt a
férje egy bankár leányának és mindvégig úgy viselkedett, mint első nap.
Nagyon boldogan éltek, míg az asszony tavaly meg nem halt. Utolsó szava
ez volt: Eskinácz becsületes ember volt!
Kelemen Katica mégis drágálta a bárót.
Másnap újra eljött Eskináczhoz és kérte, hogy mutassa meg neki még
egyszer Rébuszt. Az öreg ravaszul mosolygott és azt mondta:
– Vegye meg a bakát! Az olcsó!
– Nem kell a vörös bajuszával!
Két hétig cigánykodtak, végre Kelemen Katica kijelentette, hogy megveszi
Rébusz bárót. Már odáig volt a szerelemtől. Eskinácz ekkor a következő
használati utasítást adta a kisasszonynak:
– Én most fölhúzom a báró gépezetét, aztán önnek adom a kulcsot. Minden
esztendőben _egyszer kell_ _csak fölhúzni_, de azt a világért sem szabad
elmulasztani, különben nagy zavar és baj támadhat. Ma van augusztus
huszadika, tehát a jövő Szent István napján fogja megint fölhúzni. Egyéb
baj nem lesz vele.
Eskinácz ekkor fölgombolta a báró nyakán az inget, a mellén látszó kis
kulcslyukba illesztette a kulcsot és óvatosan fölhúzta. Aztán odaadta a
kulcsot Kelemen Katicának, aki elálló lélegzettel figyelt az automatára.
A báró először megrázkódott, majd egy csodálatos hangot hallatott:
Brrrrrrr! Lassan fölemelte kesztyűs kezét, begombolta nyakán az ingét,
szemébe nyomta a monokliját és szemügyre vette a kisasszonyt…
– Méltóságos uram, – mondta Eskinácz alázatosan, – engedje meg, hogy
bemutathassam önt menyasszonyának… Rébusz báró ő méltósága – Kelemen
Katica kisasszony ő nagysága…
A báró mosolyogva hajolt meg és karját nyújtotta Katicának.
– Ha úgy tetszik, mehetünk a paphoz…
Leereszkedően bólintott Eskinácznak és a bolt előtt váró kocsijához
kísérte menyasszonyát. Katica azt akarta, hogy a báró szálljon be hozzá
a kocsiba, de Rébusz udvarias határozottsággal tiltakozott.
– Nem kompromittálhatom önt!
Odaintett egy bérkocsit és azt mondta:
– A plébániához!