Ezeket az előzményeket – folytatta Tamás bácsi az elbeszélését – utólag
báró Rébusznétól, született Kelemen Katicától hallottam. A többinek már
közvetlen szemtanúja voltam.
Fiatal legény voltam, amikor ez történt és a reá következő nyarat a
legendi fenyvesfürdőben töltöttem. A kis fürdőben két társaság alakult,
amely halálos gyűlölettel viseltetett egymás iránt; a comme il
faut-társaság és a nem comme il faut-társaság. Én, fájdalom, az
előbbihez voltam kénytelen csatlakozni. Fájdalom, mondom, mert ez a
társaság, amelyben két öreg nagynéném elnökölt, épp annyira unalmas
volt, mint tisztességes.
Egy nap az ebédlő verandáján új fürdővendégek jelentek meg: egy kacagó
szemű, gömbölyű, csinos asszony és egy monoklis előkelő úr.
– Rébusz báró és a felesége, – mondta a doktor.
Az egész fürdő lázas kíváncsisággal leste, hogy az érdekes idegenek
melyik társasághoz fognak csatlakozni. Győztünk: hozzánk csatlakoztak. A
báró egy nap tüzet kért tőlem a parkban, aztán beszélgetést kezdett,
félóra mulva már bemutatott a feleségének. Este megkért, hogy mutassam
be a két nagynénémnek és mindegyiknek egy gyönyörű rózsaszálat nyujtott
át. A nénik el voltak ragadtatva, nem győzték a báró udvariasságát és
gyöngédségét magasztalni.
Bevallom, engem eleintén nem annyira a báró, mint inkább a báróné
érdekelt. Melegszemű, csinos asszony volt, rettenetes módon kacér.
Esténkint, ha szólt a zene, rendesen együtt táncoltuk a négyeseket, a
báró ilyenkor egyik nénimet kérte táncra, hogy vizavi lehessen. Néha
kirándulásokat rendeztünk, én a gyorslábú asszonnyal messzire előre
kalandoztam, a férj pedig, kabátokkal és esernyőkkel megterhelve, a
néniket kísérte.
Egy esős délután a báróék fogadóbeli lakásán voltam. Az asszonnyal
ketten az ablakfülkében ültünk, a férj pedig egy karosszékben
lustálkodott. Hátat fordított nekünk, szokása szerint nyugodtan
szivarozott. Az asszony kurtakaru nyári pongyolát viselt. Jó ideig
elnéztem gömbölyü karját, aztán vakmerően lehajoltam és megcsókoltam… A
báróné nevetett, én meg a férjére pillantottam… Irgalmas Isten! A báró a
szemben levő tükörből figyelmesen ránk nézett… Azt vártam, hogy
tigrisként fog reám ugrani, – a báró azonban meg se moccant. Nyugodtan
szívta tovább szivarját, közbe meg rejtelmes, maliciózus mosoly jelent
meg ajkán.
Nekem elég volt a leckéből; másnap nem mentem el a szép asszonyhoz. Nagy
meglepetésemre a báró fölkeresett a verandán. Azt hittem, hogy
provokálni fog.
– Jóval idősebb vagyok önnél, – mondta, – meg fogja tehát engedni, hogy
ezentúl tegezzük egymást?
Meg voltam döbbenve, meg voltam indulva. Összekoccintottuk poharainkat
és kezet fogtunk; Rébusz báró egy finom, gúnyos mosolyt harapott el…
Szinte megijedtem, amikor a báró másnap megint fölkeresett és mézédes
mosolyával így szólt hozzám:
– Kedves Tamás barátom, egy nagy szolgálatot kérnék tőled. A báróné
délután föl akar menni a Haramia-kúthoz, én azonban nem kisérhetem el,
mivel fontos dolgaim vannak. Nem fogod tőle megtagadni lovagi
szolgálatodat?
Bántott az a különös mosoly és zavartan dadogtam valamit.
Délután a szép asszonyt fölkisértem a rengetegbe. Egyedül! Utközben
szóba hoztam előtte a férjét.
– Mintaférj! – mondta az asszony boldog mosollyal.
– Talán nem szereti a bárónét?
– Imád!
– Akkor nem értem különös modorát…
– Nem érti Rébuszt, mert rendkivüli ember… Önök, közönséges férfiak,
vagy bolond módon féltékenyek, vagy sértő módon közömbösek. Rébusz sem
az egyik, sem a másik. Rébusz mindig olyan, amilyennek akarom… Ha
akarom: lángol, – ha akarom: jéghideg… Szóval: mintaférj!
A kirándulás különben végzetes volt reám nézve, mivel útközben
összetalálkoztunk Horthay Jancsival. Ez a cigányarcu, elbizakodott
verekedő, tolakodó módon hozzánk szegődött és mivel azzal akartam
megbüntetni, hogy nem mutattam be az asszonynak, maga mutatta be magát.
Rébusz báróné ekkor nem úgy viselkedett, amint a legendi comme il
faut-társaság tagjának viselkednie kellett volna, hanem kezet fogott
Horthayval, sőt nevetve kijelentette, hogy már sok rosszat hallott
felőle. Mikor az út felén voltunk, úgy vettem észre, hogy fölösleges
vagyok, a báróné szívesebben hallgatta Hortay impertinenciáit, mint az
én elmés bókjaimat…
E naptól kezdve minden megváltozott. A szép asszony nem törődött többet
velem, hanem botrányos módon udvaroltatott magának Horthay Jancsival,
magam pedig arra fanyalodtam, hogy a báró és a nénik hűséges kisérője
lettem. Az egész fürdő a nyelvére vette a bárónét, csak a nénik – kiket
Rébusz kitartó udvarlással lekenyerezett – keltek szenvedélyesen az
asszony védelmére.
Sehogysem tudtam megérteni Rébusz báró viselkedését. Nemcsak, hogy
eltűrte, de egyenesen pártfogása alá vette Horthayt. Néha dühbe jöttem,
néha szólni akartam a bárónak, hogy ez nem lovagias férjhez illő
eljárás. Neki kötelessége volna párbajra kényszeríteni Horthayt, – én a
magam részéről szívesen szekundálnék neki… A báró azonban ehelyett pertu
lett Horthayval!
Délutánonkint néha együtt ültünk a verandán. A báró ilyenkor
meglehetősen szűkszavu volt, nyugodtan szivarozott és mereven bámult a
leáldozó napba, amely piros tűzpontokat rajzolt a szemére. Ilyenkor
hosszan el-elnéztem különös hideg arcát, s néha megdöbbenve vettem
észre, hogy valami démoni káröröm kifejezése torzítja el… Ha aztán
megérezte a kutató pillantásomat, zavartan köhögött, mint akit tetten
értek.
Szent István napján történt, hogy a báróné Horthay Jancsi és egyik comme
il faut nagynéném kiséretében – aki a báróék iránti rajongásból már
elefántszerepekre is vállalkozott – fölrándult a hegyekbe.
A báró nem tartott velük. Délben összetalálkoztam vele a parkban; sápadt
volt, mintha rosszul érezné magát és nyugtalanul tudakozódott a felesége
után.
– A báróné megigérte nekem, hogy délig visszajön. Fontos dolgunk van
egymással. Csak nem feledkezett meg rólam.
Nem ebédelt, hanem fel-alá járt a parkban. Én a verandáról néztem és
meghökkenve vettem észre, hogy a délceg férfi – akinek minden mozdulata
különben oly kimért, mintha óraműre járna – meg van törve és nehézkesen,
szinte zökkenve jár.
Délután egy parasztlegénnyel levelet küldött a felesége után. A legény
alkonyatkor visszajött és visszahozta a levelet: az erdőkerülőktől
hallotta, hogy a társaság a cseppkőbarlang felé került.
A báró ekkor már ijesztően sápadt volt.
– Talán mennél föl a lakásodra? – kérdeztem résztvevően.
– Igen – a la – lakásomra…
Dadogott! Karonfogva vezettem a lakás felé, már alig tudott a lábán
állani. Mikor a fogadóba értünk, odakünn elsütötték a szentistvánnapi
tűzijátékot és a cselédség kirohant a kertbe. Nehezen vonszoltam föl a
lépcsőn, merev karja ólomsúllyal nehezedett a vállamra.
– Bátorság, szegény barátom! Bátorság!
– Bá-bá-bá…
A merev arcot az a démoni káröröm torzította el… Az emeleten nem győztem
tovább… Nekitámasztottam a korlátnak, hogy segítségért menjek… Alig
eresztem el, amikor mereven, mint egy seprünyél, elvágódott,
keresztülbukfencezett a korláton és pokoli dörömböléssel, fejjel
lezuhant a lépcsőház kövezetére… Egy pillanatig sóbálvánnyá dermedve
állottam, aztán levágtattam a lépcsőn… A báró ott feküdt félszegen,
kicsavart kezekkel, betört koponyával… Irtóztató látvány volt! Kezeimet
tördelve borultam mellette térdre, és ekkor láttam, hogy a széthasadt
fejből apró rézkerekek, acélrugók és ezüst hengerek hullanak ki… A báró
feje papirmaséból való volt!
Elképzelhetik meglepetésemet és szégyenemet! Én tehát egy közönséges
automatával voltam pertu! A mi társaságunk, a comme il faut-társaság
fényes gavallérja ostoba masina volt! Most már értettem a mintaférj
különös magaviseletét!
Első gondolatom az volt, hogy a dolgot el kell simítani… Ha megtudja a
nem comme il faut-k hada, nevetséges és óriási botrány lesz belőle…
Átnyaláboltam Rébusz bárót mint egy lisztes-zsákot és nyögve fölvittem a
lakására. Odakünn azalatt rakéták puffogtak és tüzes napok sisteregtek…
Mikor odadobtam a terhemet a diványra, észrevettem arcán a démoni
káröröm megfagyott mosolyát. Óh, most már tudtam, miért röhögött mindig
ez a maliciózus masina: mulatott rajtam, aki őt úrnak néztem!
E pillanatban berohant a báróné.
– A férjem! – kiáltotta.
Egy rémült pillantást vetett a báróra, majd zokogva borult le reá.
– Óh, Rébusz, Rébusz, hogy megfeledkeztem rólad!
Remegő kezekkel tépte föl Rébusz nyakán az inget, aztán egy kulcsot vett
ki kebléből és felhúzta, mint egy órát, elálló lélegzettel várva aztán a
hatást.
A báró ekkor megmozdult. Tágra nyitotta a szemét, dühösen hadarva
mondta: Brrrrrrr! Aztán visszahanyatlott a diványra – vége volt!
– Meghalt! – zokogta az özvegy.
– Elromlott! – mondtam.
Az asszony kétségbeesetten vetette magát a földre és zokogva tépte a
haját.
– Háromszázezer forintomba volt és most oda van: És ennek én vagyok az
oka! Egy évben egyszer kellett volna csak fölhúzni és én rossz asszony
még azt is elmulasztottam!
Fájdalma megindító volt, vígasztalni akartam és gyöngéden mondtam neki:
– De Katica, hiszen ön vehet magának másikat! A viszonyai megengedik.
Az asszony tovább zokogott.
– Igen, vehetek magamnak, de ki tudja, milyen lesz az a másik? Hátha
olyan lesz, aki öklével üti az asztalt és azt mondja: No, még egy makk!
No, még egy makk! Vagy olyan, aki lenyeli a bort és a pálinkát és a
szobaleányok után futkos! Ilyen tökéletes férjet nem kapok többet.
Rébusz mintaférj volt!
*
Tamás bácsi befejezte az elbeszélését, aztán levonta belőle a
tanulságot.
– Ime, ezt az egy mintaférjet ismertem életemben. Tökéletes szerkezetü
férj volt és az ezüstlakodalma napján bizonyára még úgy működött volna,
mint az eljegyzés napján – ha az asszony minden esztendőben egyszer
fölhúzta volna. Hanem az asszony még ezt a fáradságot is sajnálta tőle.
Mert olyan az asszony, hogy a házsártos férjének lehúzza mindennap a
csizmáját is, hanem a béketűrő férje kedveért – no de hagyjuk ezt!
Donna Sol.
Donna Sol!
Oly könnyen írom le ezt a nevet, pedig ha arra a fölséges, titokzatos és
félelmetes fogalomra gondolok, amelyet megjelöl, szomorúság fog el.
Olyan hatással van reám, mint a Halál, az Élet, az Örökkévalóság
rejtelmes fogalma.
Sohasem láttam Donna Sol-t a tulajdon szememmel és hálát adok
Istenemnek, hogy nem láttam. Csak a tükörképe villant föl előttem egy
pillanatra és az is majd hogy meg nem vakított.
Mert emlékszem egy szegény, szegény tükörre, amely észrevétlenül ott
függött valamelyik klub dohányzójának sarkában. A végzet úgy akarta,
hogy Donna Sol ragyogó alakja egyszer a tükör elé lépett és a tükör
ekkor maga is ragyogni kezdett, vakítóan, mint egy égitest. Aztán
elvesztette a fényét örökre és én megvakult cserepeit viszontláttam – a
bolondok házában.
Nemrégiben történt, hogy a következő levelet kaptam:
Kedves barátom!
Nem tudom, nem vagyok-e szerénytelen, ha azt hiszem, hogy futólagos
ismeretségünk alatt némi rokonszenvet mutattál irántam. Ha nem csalódom
föltevésemben, akkor légy szíves holnap 3–4 óra közt mostani szállásomon
fölkeresni. E kérésem teljesítésétől talán boldogságom és életem függ.
Lakom a Forgách-féle gyógyító intézetben.
_Litvay._
Megdöbbenve tettem le a levelet… A Forgách-féle intézet idegbetegek
számára – bolondok háza. Sejtelmem sem volt eddig róla, hogy a szegény
Litvay ott van, és nem tudtam elképzelni, hogyan került oda. Tegeztük
ugyan egymást és én valaha barátomnak neveztem, de azért alig tudtam
róla egyebet, mint hogy jó fiu és hogy szeret jó szivarokat szívni. Az
én szememben az maradt a legjellemzőbb tulajdonsága, hogy hivatott,
szakértő, mondhatnám született dohányos volt.
Mert nem minden dohányos ilyen. A legtöbb ember értelem és érzés nélkül
füstöl, a legtöbbnél a dohányzás csak a fiatalkori vásottság folytatása.
Vannak türelmetlen és rosszizlésü emberek, akik a fogukkal harapják le a
szivar végét, az ujjaikkal megrepesztik a dohánylevelet és a hamut az
asztal sarkához verik. Sőt vannak emberek, akik cigaretta-papirossal
ragasztják körül a szivart… És dühbe jönnek a barbárok, ha az elkínzott
szivar oldalvást ég és megmarja a nyelvüket!
Az én Litvay barátom hivatott dohányzó volt, akinek a fogai közt a
legrosszabb szivar is jól égett, valamint Paganini kezében a
leghitványabb hegedü is szépen szólt. Ő rendszert hozott a szivarozásba
és élvezetté nemesítette a rossz szokást. Különben szelid, hallgatag és
intelligens arcu fiu volt, aki azelőtt fél éjszakán át ott ült a
klubbeli dohányzó hintaszékén, vastag havannájából szakadatlanul kékes
felleget eregetve a plafond felé.
Nemrégiben feltünt nekem, hogy a Litvay hintaszéke üresen áll a
dohányzóban. Kérdést intéztem a komornyikhoz.
– Litvay nagyságos úr már jó ideje, hogy nem jár ide… Van már egy
féléve… Azt hiszem, betegeskedik…
Sajnálkoztam a szegény fiun, aztán megfeledkeztem róla. A levele megint
emlékembe idézte.
Másnap kisiettem a Forgács-intézetbe. Nem szivesen járok ilyen helyen,
mert mindig kellemetlen módon eszembe jut az önkéntes mentők maliciózus
jeligéje: Mindnyájunkat érhet baleset.
Az intézet jóizlésü nyaralóstílusban épült ház, lombos kert közepén. A
főorvos szivesen fogadott és a kerti pavillonba kalauzolt.
– Ott fogja találni a beteget. Nem kell tartania semmitől, mert szelid
beteg… Tényleg ott találtam Litvayt.
Vászonruha volt rajta és szalmakalap a fején. Mosolyogva jött felém és
kezet nyujtott. Az arcán nem látszott semmi változás, csak a szürke
szemének volt valami bánatos, ködös tekintete, mintha finom szivarfüst
kavarogna a pupillája előtt.
– Vártalak, – mondta. – Köszönöm, hogy eljöttél.
Leültünk és én ösztönszerűen kivettem a szivartárcámat.
– Rágyújtasz? – kérdeztem.
– Köszönöm, nem! És ha meg tudod állani, arra kérnélek, hogy te se
gyújts rá, mert nem szenvedhetem a dohányfüstöt…
Kevés gondolkozás után elmondta, hogy miért hivatott.
– Kissé hosszadalmas leszek, de ha rövidebbre fognám, attól kellene
tartanom, hogy nem értesz meg.
– Hallottad már hírét a kubai Detmol-cégnek? Alkalmasint nem, mert
Detmol, aki a szivargyárosok királya, csak néhány angol klubnak és
egypár udvarnak szállít… Nemrégiben megesett, hogy Detmol kubai
ültetvényein oly remek dohány termett, amelyhez foghatóról nem tudnak a
szakértők. Az időjárás különös konstellációjának volt köszönhető ez a
termés és meglehet, hogy ezek a konstellációk a világ végéig sohasem
fognak többet így bekövetkezni. Az öreg Detmol ekkor kiválogatott a
termésből egy tucat dohánylevelet és sajátkezüleg készített két szivart,
azzal az utánozhatatlan művészettel, amelyet soha senki sem fog tőle
eltanulni.
Detmol később bevallotta, hogy amikor ezt a két szivart megteremtette,
felülmulta önmagát. Az egyiket elkeresztelte Donna Sol-nak, a másikat
Luná-nak.
E szivarok értéke nem is fejezhető ki pénzben. Laikus ember nem tud
magának fogalmat alkotni róluk. Némileg mégis meg fogsz érteni, ha azt
mondom, hogy ami Shakespeare volt az írók közt, Nagy Sándor a hódítók
közt, Paganini a hegedüsök közt, ami a Mont-Blanc a hegyek közt, Páris a
városok közt, ami a nap és a hold az égi testek közt, az volt a Sol és
Luna a szivarok közt.
Tavaly hallottam először e szivarokról, amikor az egész sajtót bejárta a
hír, hogy Detmoltól, aki Nizzában töltötte a telet, ellopták a szivarok
két királynőjét. Az öreg nagy díjat tűzött ki a tolvaj kézrekerítőjének,
de eredmény nélkül.
Már a nyáron történt, hogy valami szívességet tettem egy a versenyre ide
rándult angol trainernek. A trainer akkor egy szivart hozott nekem
hálája jeléül.
– Tudom, hogy ön szereti a jó szivart és ha nem sérteném meg vele,
fölajánlanék egyet… Azt hiszem, nagyon különös lehet… Egy jockeytől
kaptam, nem tudom, hogy ő honnan szerezhette…
A szivar lepecsételt, vastag üvegcsőbe volt zárva, a derekán átkötött
selyemszalagon e szót olvastam: Luna!
Térdeim inogni kezdtek, a hajam égnek meredt. Luna, a szivarok
Shakespeare-ja, a szivarok Mont-Blanc-ja, a szivarok égiteste, a kezem
közt volt…
Elszívtam Luná-t.
Előbb egy heti diétát tartottam, aztán a kaszinó egy külön szobájában
egyedül megvacsoráztam, megittam egy csésze fekete kávét és rágyujtottam
Luna-ra. Vagy tíz szippantást tettem. Nem írhatom le, hogy mit éreztem.
Valami nagy lelki megnyugvást éreztem, fizikai jóléttel párosulva.
Boldog voltam, büszke és nyugodt; megnemesültem, megtisztultam…
Szerettem volna, ha a világ most megakadna és minden úgy maradna, amint
van. Ne lenne se tél, se nyár, se éjszaka, se nappal és én itt ülhetnék
mindig egyedül a különszobában és az idők végtelenségén át szívhatnám
Luná-t…
Mondom: vagy tíz szippantást tehettem. Ekkor valami rettenetes
csörömpölés riasztott föl ábrándozásomból… A szolga az ölembe ejtett egy
csomó tányért… Felugrottam a helyemről és Luna kiesett a kezemből…
Rémülten kaptam utána, de már késő volt: a szolga rátaposott a cipője
sarkával… Ott vergődött a cipő sarka alatt, fájdalmasan sercegve,
összetiporva, szétmállva, megölve, megbecstelenítve…
Litvay e szavak után elhallgatott és két tenyerébe rejtette arcát.
Később megemberelte magát és szomoru, de nyugodt hangon folytatta.
– Ha végigszívhattam volna Luna-t, most nem volna semmi bajom. A
lelkivilágom egy tökéletes emlékkel gazdagodott volna és az
élvezőképességem skálája óriás módon megnövekedett volna. Jobb, bölcsebb
és boldogabb ember volnék ma. Igy azonban csak egy rettenetes diszakkord
emléke él bennem, amely folyton vad rezgésben tartja idegeimet. Mintha
télen a meleg ágyból vízbe dobnának és mintha ráadásul ezer kés hegyével
nyikorogva végigszántanának ezer porcellántányéron… Ez a félelmetes
zürzavar idegeimben meg fog ölni, ha nem segítesz rajtam…
– És hogyan segíthetnék rajtad? – kérdeztem elcsodálkozva.
A beteg hosszan tekintett rám, a szemeiben csodálatos tűz égett.
– Ha megszerzed nekem Sol-t. Mert, meglehet, hogy az, aki ellopta, nem
szívta még el. Keresd, kutasd, köröztesd a lapokban… Csak Sol tudná
velem elfeledtetni Luná-t. Ő még dicsőbb, még fenségesebb, még
magasztosabb az ikertestvérénél… Ő, csak ő adhatja nekem vissza a békét
és a boldogságot…
– Talán megpróbálnád másféle szivarral? – szóltam, a zsebemben levő
magyar királyiak után nyulva.
– Nem! – kiáltotta dühösen a beteg. – Utálok, megvetek minden szivart,
csak Sol-t akarom, Sol-t!
A főorvos hozzánk lépett és egy sokat mondó pillantást vetett rám; én
sietve búcsuztam el a betegtől. Előbb megigértem neki, hogy keresni
fogom a szivarok királynőjét és ha megtalálom, elhozom neki.
A kert kapujában még egyszer visszafordultam. A beteg fölemelte két
karját a verőfényes ég felé.
– Sol-t akarom! Hozzátok nekem Sol-t!
Elszomorodva értem ki az utcára és elhatároztam, hogy nem törődöm
Sol-lal. Minek is? Ha megszerezhetném Litvaynak, ami pedig nem
valószinű, tiz perc alatt mégis elfüstölné. Boldogság ez? Ámbár – ha így
vesszük – amit más emberek boldogságnak neveznek, az néha még annyi
ideig sem ég, mint egy jóféle szivar…