Nagy Gyurka, aki éppen az ebédet hozta, hirtelen abbahagyta a nótáját,
amikor meglátta, hogy az intézet papja pipával a fogai közt, ott ül
Jurisics mellett az ágyon.
– Nem fogok az elveszett fiúval példálózgatni, – mondta a pap, – hanem
teszek önnek egy józan indítványt. Ön meg van győződve, hogy nem
folytathatja az életet, mert alapjából elhibázta; – én viszont azt
állítom, hogy a hibát jóvá lehet tenni és hogy ön még boldogabb lehet,
mint amely eddigi életében volt. Legyünk őszinték: Eddig egyáltalában
nem volt boldog, ezentúl pedig még az lehet, – már amennyire ember az
lehet. Nem hiszi? Azt indítványozom, hogy _próbálja meg_. Ha belátja,
hogy nincs igazam, akkor tegye meg azt, amit meggyőződése szerint tennie
kell. Ha igazam volt, – nos, akkor érdemes volt a próbát megtennie.
Eszem ágában sincs, hogy vallási érvekkel küzdjek az öngyilkosság
teóriája ellen, – ön az ilyen okok iránt egy csepp fogékonysággal sem
bír, – de nézzük a dolgot az én vidéki plébános-eszemmel. Mit gondol,
hány évet élhet ön még, legjobb esetben? Mondjuk negyvenet, vagy mondjuk
harmincat. Olyan hosszú időnek találja ezt? Lássa, a Gondviselés – vagy
ha úgy tetszik: a természet – egy csöppet engedett minden embernek az
idő végtelen tengeréből. Nem tehetek róla, de én a felebaráti szánakozás
mellett mindig valami nevetési ingert is érzek, ha megtudom, hogy valaki
ezt a parányt megsokalta és fejjel beleugrott oda, ahol ő csak
áthathatlan feketeséget lát… Ön azt mondja, hogy nem gyűlöli éppen az
életet, de mit ér az élet, ha nem mehet többé az emberek közzé?
Bocsánat, – mit ért ön tulajdonképpen emberek alatt? Sokat mondok, ha az
ön személyes ismerőseinek számát kétezerre teszem. A világon pedig,
felületes számítás szerint, kétezer millió ember lakik. Egyezer
kilencszáz kilencvenkilenc millió és még egy pár százezer ember tehát
nem bír tudomással arról, hogy ön a világon van. Hátha ön ezek közt még
talál embereket, akik szeretetreméltóbbak eddigi ismerőseinél, akiknek a
kevéért érdemes élni? Próbálja meg!
– Becsület nélkül? – vetette oda Jurisics.
Az öreg elmosolyodott, majd gyújtóért küldte Nagy Gyurkát.
– Becsület! – mondta aztán. – Lássa, én emlékszem, hogy volt önnek egy
szenzációs párbaja, – valami szép asszony miatt, – amely párbaj nagyban
öregbítette becsületes ember, vagy mint önök mondják: gentleman hírét…
Ön aztán váltót hamisított, mint nekem bevallotta, azért, hogy egy jó
fiu életét megmentse. Nem gondolja, hogy akadhat a kétezer millió közt
olyan ember, aki azt a párbaját tekinti becstelenségnek és éppen a
váltóhamisítást róvja föl érdemül? Akad. Önnek új életre kell készülnie.
A mult tapasztalataiból levonhatja a következéseket a jövőre nézve.
Amennyire multját ismerem, tragikus hibája, amely elbuktatta, nem az a
váltóaláírás, hanem az a körülmény, hogy egypár fokkal föllebb
állították önt a társadalom lépcsőjén, mint ahová önt józan ésszel
állítani kellett volna. Szertelen igényei, nagyúri könnyelműsége,
amelyet nem korlátoztak nyárspolgárias aggodalmak, és hazárd
temperamentuma megtették a magukét, hogy önt elbuktassák. Elég ennyit
tudnunk, – a többi magától következik. Ha boldogulni akar az életben,
szállítsa le az igényeit. Szálljon lejebb egypár fokkal a létrán. Ha
reám akar hallgatni: kezdje legalul… Mindenekelőtt meg kell szabadulnia
azoktól a tépelődésektől, amelyekkel önmagát gyötri. Legjobb út erre a
súlyos fizikai munka. Önnek hatalmas izmai vannak, foglalkoztassa
izmait. Régi tapasztalásom különben is, hogy a testileg erős embereket
inkább teszi tönkre a henye életmód, mint a gyöngéket. Álljon be egyik
műhelyünkbe és tanúlja meg a mesterséget. Ha letelt az év, akkor menjen
ki a világba, valahová, ahol önt nem ismerik és próbálkozzék meg, mire
tudja vinni a saját erejéből. Ne vegye túlságos tragikusan a testi
kényelmetlenséget, – tegyen úgy, mint Péter cár, aki inkognitóban
gerendákat fűrészelt… Tűzzön ki magának határidőt, mondjuk három évet.
Ha aztán beleunt a dologba, még mindig megteheti azt, amit tennie kell.
Meglehet azonban, hogy mulatságosnak találja új életét… Próbálja meg!
A pap fölkelt és kezet fogott Jurisicscsal. Azt mondta, hogy ebédelni
megy. Otthon gulyás-levessel várják, azt nagyon szereti.
Jurisics keserűen mosolygott.
– Nekem úgy rémlik, – mondta némi gúnnyal, – hogy főtisztelendő úr
könnyen beszél. Nem tudja, mi az, rabnak lenni!
– Édes fiam, – mondta a pap szárazon, – kissé mégis szólhatok a
dologhoz, mert hat évig voltam rab. Kufsteinban ültem a Geroldseck
alatti lyukban. A jobb lábam oda volt láncolva a falhoz, – azért bicegek
egy kicsit járásközben…
Az öreg pap józan paraszt-logikája olyan hatással volt Jurisicsra, hogy
egypár napi gondolkozás után beállt az intézetbeli kovácsműhelybe. Addig
sokat gondolkozott a multjáról. Oly tiszta, kritikus szemmel látta most
életét, mint a kifütyült szerző a drámáját. Most már tudta, hol hibázta
el a cselekményt és mit kellett volna tennie, hogy sikert arathasson!
A hátsó udvar sarkában volt egy füstös lyuk, hol egész nap vörös tűzfény
lobogott és harmónikus üllőcsengés szólt. Jurisics Jancsi dolgozott ott,
Nagy Gyurka és még egy öreg rab társaságában.
Szekérvasat gyártottak és patkót és ha megszállotta az öreg mestert a
művészi ihletség, akkor még fejbetörésre alkalmas fokosokat is kalapált
a vidéki megrendelőknek, – pedig éppen egy ilyen fokossal behorpasztott
fej juttatta őt ide.
Jurisics, különösen inaskodása idején, esténkint halálra fáradtan
rogyott ágyára. Tenyere sajgott, minden tagja fájt, azt a kéjes
izom-lázt érezte, amelyet a sportember tud csak méltatni. Másnap aztán
az újabb munka megint megpuhította merev tagjait és kiűzte csontjaiból a
fáradtságot.
Nyáron át a szabadban dolgoztak. Az öreg plébános néha kivitette
karosszékét az udvarra, és elnézte pipaszó mellett azt a három
félmeztelen, kormos férfialakot, amely hajlékony derékkal, a saját
erőkifejtésében gyönyörködve, ütemesen verte a sziporkázó vasat.
Jurisicsnak, társai állítása szerint, nagy tehetsége volt a
mesterséghez. Rövid inaskodás után már annyira vitte, hogy _egy tűzről_
ki tudott kalapálni egy patkót.
A munka jó hatással volt reá. Fölhagyott sötét tépelődéseivel, a
folytonos kalapácsdöngés pedig, amely megrázkódtatta egész valóját,
megedzette idegeit. És mintha az érc, amelyet erős kezekkel formált,
átengedett volna neki valamit tulajdonságaiból: akaratereje szilárd
lett, miként mellén és karján az izmok.
Már erősen alkonyodott, mikor Jurisics kilépett a börtönépület kapuján.
Körülnézett és úgy érezte, mintha szédülne. Leült arra a lócára, amelyen
napközben a börtönőrök szoktak lustálkodni.
Szabad volt. Mehetett, amerre kedve tartotta. És mégis, az ujjongó
örömmámor helyett, amelytől eleve félt, mint egy nagy lelki
megrázkódástól szokás félni, most csak valami fájdalmas fásultságot
érzett. Nagynak, üresnek, idegennek találta a világot, pedig alig látott
belőle egyebet egypár palánkkerítésnél. Titokzatos félelem szállotta
meg, félt mindattól, amin a jövőben még át kell majd esnie és ha
ösztönére hallgatott volna, talán visszament volna megint csendes,
biztos zárkájába, hogy ott töltse egész életét.
Jó ideig még ott ült, fejét két tenyerébe támasztva és magában
álmodozva. Mikor odabenn a nagy házban megszólalt az esti harang,
megemberelte magát és talpra állott. Tudta, hogy a porkolábok jönnek és
nem akarta, hogy itt találják. Gyors, bizonytalan léptekkel indult meg a
pályaudvar felé, a házfalak mellett haladt, mint valaki, aki attól fél,
hogy el találna szédülni.
Fogsága utolsó idejében egyebet se csinált, mint tervezgetett. A
legkisebb részletig kiszínezte jövő életének képét. Most egyszerre úgy
találta, hogy azok az éjjeli fantáziák mind képtelen álmok voltak és nem
tudott magával mit kezdeni. Nyitva állott előtte az egész világ, ahol
nem ismerte senki és ő mégis arra az egyetlen helyre ment, ahol majd
mindenki ismerte: Budapestre.
Még az éjjel megérkezett a fővárosba.
Egy külvárosi kis fogadóban hált meg. Egész vagyonát magánál hordta, azt
a hatvan forintot, amit kovácsmesterségével keresett és kevés ruhanemüt.
Egy szürke elpusztíthatatlan angol ruha volt rajta, amit egypár év előtt
csináltatott a vadászatra.
Másnap reggel ott hagyta a fogadót és egy kis szobába költözött, amelyet
egy asszonyságnál bérelt, künn a Városligetnél. Olcsó szoba volt és
ennélfogva sötét és szűk. Bejárata a konyhán átvezetett, ablaka egy
nyirkos, patkányszagú udvarra nyílt; Jurisics, aki azelőtt az inasát se
lakatta volna ilyen szomorú lyukban, mégis úgy találta, hogy elég
kényelmes lakás. Különösen a háziasszony kopott kerevete nyerte meg a
tetszését.
Estefelé volt csak bátorsága kimenni az utcára. Jó ideig keskeny
mellékutcákon tévelygett, végül kiment az Andrássy-útra.
A ragyogó lámpasorok, az Opera árkádjai alá robogó hintók, a zsúfolt
kávéházak, a sok járókelő, – mindez elkábította, megzavarta. Nagy
örömére, egyetlen régi ismerősével se találkozott. Mintha csak az egész
lakosságot kicserélték volna az egy év alatt.
Később megéhezett és betért valami szerény vendéglőbe. Alig hogy benn
volt az ivóban, már megfordult megint a sarkán és esze nélkül sietett
ki. Az első asztalnál, több söröző fiakkeres társaságában, ott látta a
volt kocsisát, elegáns, drapszínű felöltőben, fülére csapott
cilinderrel, ostorral a térdei között.
Hazament és másnap is csak késő délután hagyta el megint a lakását. A
szobaasszony ezt furcsának találhatta, mert megkérdezte, hogy nincs-e
valami rendes foglalkozása? Jurisics azt mondta, hogy most nincs ugyan,
de lesz nemsokára.
Megint az Andrássy-úton járt. Ezuttal a kiváncsiak közé állott és nézte
a hosszú kocsisort, amely a versenytérről jött.
A hintókban nagyon sok ismerőst látott, majdnem csupa ismerőst.
Szentgróthyt is látta. Világos tavaszi ruhában, az elmaradhatatlan
virággal a gomblyukában, monoklival a szemében, öt-hat úr társaságában
egy hatalmas vadászkocsiban ült, amelynek tüzes négyesét egy fiatal
mágnás hajtotta…
Aztán mások, ismerős asszonyok, régi cimborák. Egy szögletes arcu úr,
aki magas bakján előre hajolva figyel szélsebesen ügető félvéreire.
Arcán végig sebhelyt visel, – ezt a vágást Jurisicstól kapta a felesége
szép szeme kedvéért.
Két csinos huszártiszt, egy hetyke kis önkéntessel a kocsiban. Ezek az
Ilonday-fiúk, akiknek a birtokán gyakran vadászgatott. Nővérük is van,
egy nyalka özvegyasszonyka, akiről az egész vármegye tudta, hogy nagy
gyöngéje van Jurisics iránt…
Aztán két feltünően csinos asszony egy nagy landauerben. Valami tavaszi
kirándulásra emlékeztették Jurisicsot, amikor fehér kötőt kötöttek eléje
és epres-bowlet kavartattak vele…
Ezek és mások sebesen ügettek el előtte, mint a múlt viziói.
Amikor bealkonyodott, kiment a Városligetbe. Egy félreeső padra ült és
szórakozottan hallgatta a távoli vendéglőből elhallatszó cigányzenét.
Meglehetős hűvös tavaszi est volt; a teli hold sárga korongja közömbösen
bukkant föl a tó fölött, fekete fatörzsek mögül, hideg, sötét
szomorúsággal töltve el a fiatalember lelkét. Azzal a sötét
szomorúsággal, amelyet csak az elhagyott ember érezhet a fölséges
közömbösséggel munkálkodó természeti erők láttára.
Mikor hazafelé indult, egy didergő kis leány szaladt utána.
– Vegye meg ezt a virágot! Még csak ez az egy van!
Megvette és a kis bokrétával a kezében ment tovább. Ibolya volt. Arcához
emelte, – egyszer, kétszer – és amint fölszívta a rég nem érzett tavaszi
illatot, egyszerre megint érezte ama varázs titokzatos hatalmát, amely
ellen egy egész éven át küzdött…
Jesszi! Megfordult, körülnézett – a szíve oly sejtelmesen dobogott,
mintha már hallaná a leány ruhájának suhogását… Semmi!
Föl fogja keresni Jesszit. Hiszen – bármint tagadja önmaga előtt, másért
sem jött Budapestre! Százszor is megátkozta már emlékét, lázas álmaiban
százszor megint lábaihoz borult, hogy visszakoldulja Hadfalussy
kedvesétől szerelmét. Most egyszerre szenvedélyes, dühös, érzékies vágy
fogta el: látni akarja a leányt, csak egyszer akarja még látni!
Betért egy éjjeli kávéházba, amelyben Jesszi azelőtt majd minden este
megfordult. A felszolgáló pincér nem tudott semmit se Jessziről; a
főpincér emlékezett ugyan valami csinos virágárus leányra, aki azelőtt
gavallérok társaságában el szokott látogatni az üzletbe, de csak annyit
mondhatott, hogy valami nagy szerencse érte. Holmi gazdag bojár
elvihette Romániába… Vagy Bécsbe ment? A kaszirnő úgy emlékezett, hogy
már egy év előtt Bécsbe ment. Azóta nem látták.
Jurisics leverten ment haza. Most már szégyelte gyöngeségét és tisztában
volt magával, hogy veszedelmes útra tért. Vissza kellett fordulnia a
régi panaceához, a munkához. Dolgozni akart, hogy kiheverje a fejéből
ábrándjait; pénzt keresni, hogy elmehessen külföldre.
Másnap találomra elment egy híres műlakatoshoz. Név szerint ismerte
csak, de azért bizalmasan elmondta neki multjából azt, amit szükségesnek
látott elmondani, aztán munkát kért tőle. A gyáros komolyan és növekedő
érdeklődéssel hallgatta végig.
– Helyesen teszi, hogy dolgozni akar. Nekem is kapóra jön az ön
ajánlata. Sok a munkásom, de alig van köztük ember, aki meg is tudná
fogni a dolog végét, meg imponálni is tudna a műhelyben. Ha akarja,
egyelőre beállítom a kovácsműhelybe, később meg fog ismerkedni a
magasabb iparágakkal is… Öntől függ aztán, hogy mire viszi…
Másnap Jurisics már ott dolgozott a gyári kovácsok közt. Hatalmas izmai,
amelyeket még e ciklopszműhelyben is megbámultak, ügyessége a nyersebb
munkában és hallgatag modora láthatólag imponáltak társainak.
Két hétig dolgozott már a műhelyben, ahová korán reggel jött és amelyet
csak alkonyatkor hagyott el.
Egyszer egy kovácsolt kriptarácsot kellett a temetőbe szállítani. Egyik
felügyelő sem ért reá, Jurisics hát magára kapta kabátját, a zsebébe
tett néhány szerszámot és a lóvonatu vasúton kiment a temetőbe, ahová a
rácsot már kocsin kivitték. Odakünn egy ideig elnézte hogyan erősítik a
sarokrudakat a kripta márványlapjába vésett nyílásokba, minthogy azonban
az egyik munkás, aki útközben kissé bepálinkázott, nagyon ügyetlenül
bánt az olvasztott ólommal és a kénnel, Jurisics levetette a kabátját és
maga is munkához látott. Letérdelt a földre és a munka hevében nem is
ügyelt arra a két hölgyre, aki talpig gyászban, lengő fekete fátyollal,
a kavicsos úton közeledett.
Most tanakodva megállottak, az egyik, a fiatalabbik, félénk hangon
megszólította:
– Bocsánat – nem látta a temető-őrt?
Mihályi Adél volt az édesanyjával.
Jó ideig némán néztek farkasszemet. A túlkarcsu, elegáns leánynak,
akinek halvány arcán, a száj körül, már két öregkisasszonyos ránc
mutatkozott, – és a szakállas munkás, aki ingujjban, kalapáccsal
öklében, térdepelt a földön.
Adél arca lángvörös lett, majd belefogózott édesanyja karjába, nagy,
könnyes szemeit egyre Jurisicsra függesztve. Aztán ösztönszerűen,
suttogó hangon mondta:
– Bocsásson meg…
Azért kért-e bocsánatot, mert megszólította, vagy más valamiért?
Jurisics nem tudta meg. Talán nem is ezen töprengett, amikor hosszan
bámult a két fekete nőalak után, amely szorosan összesimulva, lehajtott
fővel, lassú léptekkel ment a kijárat felé, anélkül, hogy egyszer is
visszanézne.
Még aznap egy másik találkozáson is kellett átesnie.
Mikor este hazament, a háziasszony azt mondta, hogy egy úr várja a
szobájában. Jurisics Szentgróthyra gondolt és hirtelen kinyitotta az
ajtót. Nem csalódott: a kis Gróthy ott ült a kopott kereveten, elegáns
tavaszi felöltőben, gondosan megfésülve, monoklival a szemében. A szobát
finom szivarfüst járta át.
Egy pillanatig némán szembenéztek. Jurisicsnek alkalmasint csak ki
kellett volna terjesztenie a két karját, hogy a jószívü kis Gróthy
zokogva boruljon a nyakába. Jurisics azonban dölyfösen mérte végig régi
cimboráját.
– Mit akarsz itt? – kérdezte.
Gróthy zavarba jött. Ilyen fogadtatásra nem volt elkészülve. Kiejtette
szeméből a monoklit.
– Bocsáss meg, de hallottam, hogy itt vagy Pesten és látni akartam, hogy
mit művelsz…
Mivel pedig nem kapott választ, halkabban, nehogy a háziasszony odakünn
meghallja, hozzátette:
– Gondoltam, hogy szükséged lehet valamire…
– Alamizsnát nem fogadok el! – vágott szavába kurtán Jurisics.
– Kérlek, nem is úgy értem… Mi azelőtt olyan jó cimborák voltunk… Aztán
tulajdonképpen adósod is volnék.
Jurisics az ágyra dobta kalapját.
– Ha már itt vagy, hát ülj le… Talán jó is, ha egyet-mást megbeszélünk…
Úgyis utóljára beszélünk ma egymással, – be fogod látni, hogy
ismeretségünkkel föl kell hagynunk…
Szentgróthy tiltakozva emelte föl a kezét, de alapjában véve nagyon
megnyugtatta Jurisics kijelentése. Jurisics váratlan megjelenése
Budapesten, amelyről a rendőrség útján értesült, már napok óta
nyugtalanította és babonás félelemmel töltötte el. Nem tudott előbb
megnyugodni, míg a kisértetnek végére nem járt. Mikor most Jurisics
modorából meggyőződött hogy régi barátja elég tapintattal fogja föl
egymáshoz való viszonyukat és nem szándékozik őt kompromittálni, tetemes
megkönnyebbülést érzett és jókedvében szinte áradozni kezdett.
– Az adósságaid miatt nem kell aggódnod. A boldogult öreged
hagyatékából, meg a te dolgaid árából kifizettünk mindent. Mondhatom, a
kaszinó szépen viselte magát. Mikor a lakásodat licitálták, a régi fiúk
mind eljöttek és fölhajtottak mindent… A kis Ilonday kétszáz forintot
adott egy bőr szivartárcáért… Ezt különben meg is írtam neked, de a
levelemet fölbontatlanul visszaküldték…
– Nem fogadtam el leveleket, – mondta Jurisics mogorván.
Ez fölbátorította Gróthyt, hogy egy kicsit elvesse a sulykot.
– Egyszer meg is akartalak látogatni!
– Senkit sem eresztettem magamhoz.
Szentgróthy a fejével bólintott.
– Tudom, a _szép leány_ mondta. Többször járt utánad, írt is…
Jurisics arca lángvörös lett. Jól tudta, hogy kiről van szó, de azért
mégis megkérdezte:
– Miféle leányról beszélsz?
– Hát Jessziről!
Hosszú hallgatás után elszánta magát egy másik kérdésre:
– Itt van Budapesten?
– Persze!
– Azt hittem, hogy Hadfalussy magával vitte, – mondta Jurisics halkan.
Szentgróthy megörült, hogy talált végre valamit, ami barátját érdekli.
– Hadfalussy? Nem is hallottad azt a fölséges dolgot? Persze, te akkor
már nem voltál itt, mikor a skandalum történt…
Szép sorjába elmondta.
– Tudod, hogy a herceg kitartotta Jesszit, anélkül, hogy ismerte volna…
Tett ő ennél nagyobb bolondokat is… Egy év előtt eljött Budapestre és
egy nap az ügyvédjével magához hivatta Jesszit… Úgy látszik, a pénzen
szerzett jogait akarta érvényesíteni… Hogy mi történt kettőjük közt, azt
nem tudom, annyi tény, hogy Jesszi kurtán hátat fordított neki. Úgy
látszik, hogy ilyesmi először esett meg Hadfalussy praxisában, – az is
meglehet, hogy nagyon belebomlott a leányba, – elég az hozzá: az öreg
oligarhát dühbe hozta Jesszi ellentállása. Pénzen szerzett jogaira
hivatkozott és ebből aztán óriás skandalum származott. Jesszi – az ég
tudná, honnan szerezte a pénzt? – elküldte neki azt az ötezer forintot,
amit öt év alatt tőle kapott. Hadfalussy persze nem fogadta el a pénzt,
Jesszi pedig azzal válaszolt, hogy az ötezer forintot a herceg neve
alatt valami jótékony egyesületnek ajándékozta és valamennyi hirlapban
nyugtáztatta… ilyen fölsülés még alig esett meg gavallér emberrel. Az
egész város beszélt róla, a lapok pedig mint elsőrendü pikantériát
tálalták föl olvasóiknak… A dolog annyira elkedvetlenítette Hadfalussyt,
hogy megutálta Budapestet és visszament Párisba…
– És mi lett Jesszivel?
– Jesszi virágkereskedést nyitott a Belvárosban. Igen szép üzlete van, –
el se tudom képzelni, honnan szerezte a pénzt. Valami titkos pénzforrása
lehet… Ámbár nem tudom, hogy ki tartaná pénzzel, mert valóságos
apáca-életet folytat… Azelőtt hébe-korba legalább eljárt mulatni, egy év
óta sehová se jár, csak az üzletébe… Egy szoknyás nyárspolgár!
Még egypár ujságot tálalt föl Jurisicsnak, többek közt azt is, hogy az
öreg Mihályi vagy egy félév előtt meghalt, aztán végképp megakadt a
beszélgetés köztük.
Szentgróthy fölkelt és a kalapja után nyúlt.
– Tehát semmire sincs szükséged?
– Semmire! És jegyezd meg, hogy a mai naptól kezdve nem ismerlek többet!
Szentgróthy kissé elérzékenyedve nézett barátjára.
– Ej, miért is kellett annak a szamárságnak megtörténni?
– Ne érzelegj! – mondta Jurisics a régi gúnnyal.
Nem is nyujtott neki kezet, amikor elbúcsuztak.
– Nem akarom, hogy később megbánjad látogatásodat!
Szentgróthy még a lépcsőn is meg volt indulva.
– Kár ezért a fiuért! – suttogta magában. – Kár! Csak azt szeretném
tudni, hogy miért nem lőtte magát főbe?
Jurisics, amikor másnap este kijött a gyárból, a Belváros felé vette
útját.
Egész nap szakadt az eső, alkonyat felé kiderült ugyan, de a lucskos
utcák korán néptelenek lettek. Jó sokáig tévelygett cél nélkül, a
kirakatokat nézegetve, amikor egyszerre megállott egy fényesen
kivilágított üzlet tükrös ablaka előtt. Elegáns virágkereskedés volt,
aranyléces, fehérlakkos állványokkal, atlaszfüggönyökkel, csipkés levelü
pálmákkal és exotikus növényekkel.
Az üzletben két hölgy ült, láthatólag vevők, egy csinos, barna leány
egész halmaz koszorút hordott eléjük, az üzlet tulajdonosnéja pedig a
polcnak támaszkodva beszélgetett az asszonyokkal.
Jesszi volt. Ott állt, bőkaru, fekete ruhában, magasra fésült,
aranyszőke hajjal, édes mosollyal az ajkán, öntudatlan gráciával dőlve
az asztalnak. Üdébb, bájosabb, kacérabb volt, mint valaha. A kirakat
üvegén megtört gázfény szivárványos zománccal övezte finom arcát.
Jurisics mozdulatlanul állott az utcán és vagy egy negyedóráig
legeltette szemét Jesszi alakján. A hölgyek aztán elmentek, Jesszi
elkísérte őket az ajtóig, majd visszament és eltünt az üzlet mellett
levő fülkében.
Jurisics egypárszor föl-alá járt az aszfalton, hogy összeszedje
bátorságát, – amikor reá tette kezét az ajtó kilincsére, Jesszi megint
megjelent az üzletben. Leült a polc előtt álló zsöllére és egy ujság
olvasásába mélyedt. Lecsüggesztett fejjel, csendesen pihegő kebellel
hajolt a lap fölé, Jurisicsnak most már éppen nem volt bátorsága reá
nyitni. Hátha nagyon meg találna ijedni?
A leány később az órát nézte, aztán megint bement a fülkébe és egy bő,
prémes köpenyeggel a vállán, tért vissza. Két kalapos leány és egy
cseléd jött vele. Mikor Jesszi kilépett az utcára, Jurisics átment az
utca tulsó oldalára. Az üzletben eloltották a lámpákat, aztán bezárták
az ajtókat; a leányok jobb felé mentek, Jesszi pedig a cseléddel bal
felé. Jurisics az utca túlsó oldalán követte őket.
A harmadik-negyedik háznál Jesszi már befordult a kapun, a fiatalember
pedig egyedül maradt a néptelen utcán. Egypárszor zavartan járt föl-alá,
aztán ő is bement a házba. Ösztönszerűen fölhaladt a lépcsőn és kilépett
az első emelet nyitott folyosójára. A vasrácsnak támaszkodott és a
véletlenre bízta, mi történjék tovább. Néhány perc mulva egy kis
cselédleány jött ki az egyik lakásból; palackkal a kezében, dudolva
futott le a lépcsőn. Jurisics megismerte Jesszi cselédjét. Most már
tudta, hol lakik… Belépett az előszobába, aztán kopogtatott az ajtón.
– Maris! – kiáltotta belül Jesszi.
Jurisics lassan kinyitotta az ajtót.
– Én vagyok, Jesszi!
– Ki az?
– Jurisics!
Jesszi a nyitott ruhaszekrény előtt állott, éppen a prémes nagykabátját
hajtogatta össze. Hogy megpillantotta Jurisicsot, elsápadva támaszkodott
a szekrény ajtajának, amely nyikorogva fordult meg a sarkában. Aztán a
földre ejtette a ruhát.
– Jurisics! – suttogá, két kezét összekulcsolva.
– Nagyon megijesztettem? – kérdezte Jurisics halkan. – Bocsásson meg!
Kezet fogtak és habozva, vizsgálódva néztek egymás szemébe. A leány még
mindig sápadt volt. Valami bizalmatlanságot olvashatott ki Jurisics a
szemeiből és ez félénkké tette.
– Óh, Jurisics, hát megjött! Mindig vártam!
A fiatalember leült, Jesszi meg nekitámaszkodott a kerevet karjának és
vizsgálódva, mereven nézte. Oly sok mondani valójuk lett volna és most,
első zavarukban, alig tudtak mit beszélni.
Jesszi kis lakása egyszerű, de csinos volt. A leány szerette a színeket
és ösztönszerü érzékkel bírt a művészi staffage iránt. Ez a staffage
nyomasztó hatással volt Jurisicsra. Nagy, kemény tenyereivel és viseltes
ruhájában kopottnak, otrombának érezte magát a bambusznádbútorok és a
világos függönyök közt. Másképp képzelte el az első viszontlátást. Most
valami csalódásfélét érzett és azt hitte, hogy okát kell adnia
idejövetelének.
– Még egyszer látni akartam, aztán elmegyek.
– Hová megy?
– El, messzire, – ahová már tavaly akartam menni.
Hosszú csend következett.
– És – egyedül? – kérdezte Jesszi habozva, nagy szemét Jurisicsra
emelve.
– Egyedül! Kit vinnék magammal?
– Persze, kit is vinne magával!
Jesszi fölkelt és lassú léptekkel, összekulcsolt kezekkel ment végig a
szobán. Mikor kis íróasztalához ért, eszébe juthatott valami. Fölkapott
egy nagy, fekete könyvet és odatette Jurisics elé. Félvállról, hanyagul
mondta:
– A leszámolás!
– Miféle leszámolás?
Jesszi kinyitotta a könyvet és lapozgatni kezdett benne.
– Itt van minden! 14.500 forintot kaptam… 4500 forinttal berendeztem az
üzletet… 3000 forintot elhelyeztem a takarékpénztárban, – a könyvecske
is itt van… 2000 forintot a kőbányai virágszállítónak adtam kölcsön. Be
van táblázva… Az üzlet jól ment, egy év alatt 3000 forintot hozott, –
abból ezret elköltöttem, kétezret meg betettem a takarékpénztárba…
Maradna még 5000 forint, amellyel nem tudok beszámolni… A saját
céljaimra fordítottam, – oda kellett adnom Hadfalussynak… És ha ön most
elmegy, akkor nem tudom, hogyan fogom megfizetni.
Letette a könyvet, fölkelt és halkan mondta:
– És ha ön most elmegy, akkor nem is tudom, hogy mi lesz velem…
Jurisics megfogta Jesszi kezét.
– De Jesszi, csak nem gondolja, hogy azt a pénzt visszaveszem? Mit is
gondolt?
Hogy mit gondolt? Tudja is ő, hogy mit gondolt! Valami ostobaságot!
Olyanfélét, hogy mind a kettőjüké… Most pedig kedve lett volna sírni…
Jurisics szíve félelmetes hangon dobogott. Pillantása találkozott
Jessziével. Egy delejes szikra csillant meg szemükben, amely
ellenállhatatlan erővel sodorta őket egymás karjába. Az idegenkedésnek,
bizalmatlanságnak egyszerre vége lett; egymásra ismertek, átölelve
tartották egymást, szenvedélyesen simultak egymáshoz, mintha sohasem
akarnák egymást többé elbocsátani. Jesszi némán szorította oda forró
arcát Jurisics nyakához, Jurisics pedig önfeledten simogatta a leány
szőke haját.
– Ugy-e, nekünk nem szabad elválnunk soha?
– Soha!
– Hiszen tudtam, hogy szeret!
– De maga – egy rabot?
Jesszi hátradőlt Jurisics karjaiban és két tenyerét a fiatalember
vállának támasztva, sajátságos mosollyal nézett a szemébe.
Azt mondta:
– Jól van ez így, – nekem nagyon jó! Ha megmaradt volna _gavallérnak_,
akkor talán a szeretője lettem volna… Akkor is szerettem volna, de ön
egy hónap vagy egy év múlva reám unt volna… Biztosan tudom, mert ez így
szokott lenni…
Megint a szemébe nézett és győzelmes szépségének tudatában mondta:
– Tudom, hogy most nem fog reám unni!
Aztán Jurisics kemény tenyerét kezdte simogatni és egy kicsit
elérzékenyedett.
– Milyen keze van! Dolgozott ugy-e? Szegény!
Meg akarta csókolni a kezét, de Jurisics nem engedte.
A leány aztán egészen befészkelte magát az ölébe, és mert jól érezte
magát, dorombolni kezdett, mint a cica. A sárgaarcu néniről, akivel
összeveszett Hadfalussy miatt és aki elment a _másik_ után Odesszába:
meg az aggodalmakról, amelyeket egy éven át kiállott, mert nem akarták
beereszteni Jurisicshoz a börtönbe…
Jurisics lehunyta a két szemét, mintha a feje szédülne, pedig boldognak,
büszkének, bátornak érezte magát megint. Telve életörömmel és
munkakedvvel. A jövő édes verőfényben feküdt előtte, mint a tavaszi
reggel, a mult pedig – egy emlék! Egy iskola, amelyen át kellett mennie,
hogy megtanulja a boldogulás művészetét. Úgy érezte, hogy megtanulta…
Megtanulta, hogy mindaz, amit elveszített, elenyésző semmiség ahhoz
képest, amit a világban játszott: teher volt, amelytől meg kellett
szabadulnia, hogy elérhesse azt az egyetlen dolgot, amelyért érdemes
volt élni. Azt az egyetlen dolgot most a karjaiban tartotta. Nem
álomkép, hanem szerelmesen pihegő, aranyszőke, édes valóság.
Két esztendővel később.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A szomolnai erdészhivatalnokok szövetkeztek a bányatisztviselőkkel és
szép majálist rendeztek a kincstári erdőben.
Mikor összeállították a vendégek névsorát, sokáig töprengtek azon, hogy
meghívják-e Kovács János urat, a farkasvölgyi hámorost. A meghívás
mellett szólt az az ok, hogy Kovács úrnak bájos, szőke felesége volt,
akire a kópé igazgató, bár csak látásból ismerte, szemet vetett. A
meghívás ellen szólt, hogy Kovácsék, amikor egy évvel ezelőtt
megtelepedtek a szomszédban, a jó illem ellenére, elmulasztották sorra
vizitelni a kincstári bányanagyokat. Az igazgatóné döntötte el a vitát:
Kovácsékat nem lehet meghívni.
Ezek a Kovácsék csudálatos emberek lehettek. Ott fészkeltek a rengeteg
tisztásán, egyedül, mint egy héjapár. Fészkük, egy svájci házikó, két
percnyire esik a hámoruktól.
A hámor szót nem kell túlságos komolyan venni. Jókora fekete fabódé,
amelyben lihegő kis lokomobil emelgeti az öreg kalapácsot és ahol
félmeztelen, kormos legények sürögnek-forognak az izzó vas körül.
Kapákat gyártanak, meg ekevasakat; a krassói szekeresek leviszik a vasat
a rónára, az alföldi parasztgazdák pedig felhasítják vele a fekete
anyaföld hátát.
Senki se tudta, hogy honnan szakadtak ide Kovácsék. Olcsó pénzen
megvették régi gazdájától, akit tönkre tett az urhatnámság, az
elzüllésnek indult telepet, az ember pedig két kézzel is neki látott a
munkának. Reggeltől estig ott volt a hámorban. Az erdőkerülők, akiknek
néha egy korty pálinkát adott, bizonyíthatták, hogy nem egyszer maga is
kezébe vette a pörölyt. Kormos arccal, feltűrt ingujjal forgatta a
kalapácsot, az erdő visszhangjának ilyenkor öröme telt az üllő ütemes
csengésében. Ha az asszony ilyenkor a hámorba vetődött, rendesen kormos
orrheggyel jött vissza.
A szomolnaiak sehogyse tudtak tisztába jönni Kovácsékkal. Az asszony ki
sem jön a bozótjából és mégis olyan házi ruhákat visel, amelyeken
meglátszik a pesti szabás. A férj dolgozik, mint egy paraszt, de azért a
viselkedése olyan, akár egy mágnásé.
A postamester különben olyasfélét is hallott, hogy ezt a Kovács urat nem
is hívták mindig Kovácsnak és hogy valami rovás van a multján.
Pénztárhiány vagy örökségi história. A főerdész, aki a vadászat dolgában
egyszer künn járt a Farkasvölgyben, megcáfolta ezt a kósza hírt. Szó
sincs róla! Kovácsék úriemberek, akik ó-szilvóriumot tesznek a vendég
elé, meg friss sütetü pogácsát.
A hivatalnokok megtartották a majálisukat Kovácsék nélkül, és a
mulatság, a Szomolnai Hirnök szerint, fényesen sikerült. A tánchely
szines lampionokkal és nemzeti zászlókkal volt diszítve, a hölgyek
cserfakoszorút fontak a hajukba, a bányász-banda a kedvelt herc
dáma-polkát játszotta, a fiatalság pedig, a szerkesztő szavai szerint,
buzgón hódolt Terpsychorénak.
Azt azonban nem írta meg a Szomolnai Hírnök, hogy a postamester úr
alkonyat felé becsípett és szemére lobbantotta a kerületi orvosnak, hogy
az utolsó választásoknál az ellenzékkel szavazott. Azt se, hogy a doktor
úr e méltatlan gyanúsítás fölött érzett fölháborodásában sündisznónak
nevezte a postamester urat, és hogy a két pocakos öreg úr stante pede
összeverekedett volna, ha józan fiaik közbe nem vetik magukat.
Az igazgatóné, aki igen finom uriasszony volt, megbotránkozott e
jeleneten és tüntetve ott hagyta a tánchelyet, udvarával a Bagolykőre
vonulva, ahonnan igen szép kilátás nyílik a völgyre.
Balra látszik a szomolnai katlan, vasúti viaduktjával, jobbra esik a
Farkasvölgy. Egy mérges-zöld, keskeny erdei rét, amely kétfelől fekete
erdőfalak közé szorul. Ez a Kovácséké. A lejtőn a hámor áll, meg egypár
munkásviskó, a réten fiatal kert közepett, az erkélyes kis svájci ház. A
házat két százéves fenyőszál őrzi, mint két csuklyásbarát. Igy,
messziről nézve, nagyon csinos, de érni majd csak akkor fog valamit, ha
erre is fölviszik a vasutat.
Az igazgatóék letelepedtek a lejtőre. A fiatalság éppen azon tanakodott,
hogy mit énekeljenek, a Ha a föld Isten kalapjá-t, vagy a Mi fénylik ott
fenn-t, – mikor valamennyien egyszerre összenéztek, aztán mélységes,
várakozásteljes hallgatásba merültek.
A keskeny erdei ösvényen két magas alak közeledett. A hámoros volt, meg
a felesége.
Lassu, sétáló léptekkel jöttek. Az asszony, aki világos nyári ruhát
viselt, fejére tette a férje zöld vadászkalapját és egy nagy erdei
bokrétát vitt a kezében. A férj félvállra vetette a puskáját; hajadon
fővel ment és a felesége karja alá fűzte a kezét.
Nagyon össze kellett simulniok, hogy egymás mellett elférjenek az
ösvényen. Mikor a társasághoz értek, a férj kissé meghajtotta bronzszinü
fejét, az asszony láthatólag zavarba jött, de aztán megbillentette fején
a kalapot és fehér fogsorát mutatta.
Nyugodtan mentek tovább a hegygerincen. Előttük, a távolban, az erdélyi
hegylánc határolta a szemhatárt, hosszan elnyújtott fekete hullámokban.
Az égbolt biborfényben égett a hegyek fölött.
Az igazgatóék hosszan néztek a sétálók után. Úgy látták, mintha a két
távozó silhouette óriás arányokat öltene és egyenesen belemenne a
lángoló égboltozatba.
– Én azt hiszem, – mondta halkan az igazgatóné, aki kikapós férjével nem
folytatott valami galambéletet, – én azt hiszem, ezeket kár lett volna
meghívni a majálisunkra! jobban mulatnak ők kettesbe!
Báró Rébusz.
Francillont nézték meg, színház után az egész páholy elment a vendéglőbe
cigányt hallgatni. Fekete kávénál az egyik fiatal sógorasszony, akit nem
minden malicia nélkül neveztek a család eszének, elszólta magát. Azt
mondta:
– Annak az asszonynak igaza van!
Francillonra gondolt. (A sógorasszony különben csak egy jogos
szemrehányással illethette a saját férjét: az esküvő óta rohamos
hízásnak indult.)
Tamás bácsi fölkapta ezt a beszédtárgyat.
– Különös is, hogy mennyire megváltoznak az emberek az esküvő után.
Egyik sem váltja be azt, amit legénykorában igért. A tüzes, elegáns,
jókedvű udvarlóból kedvetlen, lusta, hideg férj lesz. Pedig az igazi
mintaférj az volna, aki az ezüstlakodalmáig megmaradna olyannak, amilyen
vőlegénykorában…
– Micsoda éretlen beszéd ez? – szólt közbe az elhízott sógor.
– Ismertem egy ilyen embert. Báró Rébusznak hívták, valóságos mintaférj
volt.
Tamás bácsi elmondta a mintaférj történetét.