Jurisics torkon ragadta a legényt.
– Gazember! Add vissza az ollómat!
– Kidobtam az ablakon, – dadogta a megszeppent kovács. – Kidobtam, hogy
a tekintetes úr ne tehessen kárt magában…
Egy új felügyelőt neveztek ki a börtönbe. Valami kiszolgált altisztet.
Sápadt arcu, kipödört bajszu, vézna embert, akinek már merev
testtartásán is meglátszott a zsarnok hajlamu pedáns.
Fanatikus rendszeretetével és kémkedési ösztönével szimatoló vizsla
módjára futkosott az épületben, rendetlenség után kutatva. Az öreg
porkolábok és a rabok csakhamar meggyűlölték és kollégiális
egyetértéssel szidták a műhelyekben.
Az új felügyelőnek az első pillanattól fogva szálka volt a szemében az a
kivételes állás, amelyet Jurisics a többi rab közt elfoglalt. Sehogysem
tetszett neki ez a rab, aki dölyfös zárkózottsággal járt-kelt a
börtön-épületben, alig válaszolt kérdéseire és tétlenül, álmodozva ült
íróasztala mellett.
Egyszer szokott éles hangján megszólította Jurisicsot az irodában.
– Mit dolgozott ma?
Jurisics egy ívet dobott az asztalra, az ív félig tele volt írva
számokkal.
– Ennyi az egész? – méltatlankodott a felügyelő. – Úgy látom, le kell
magát szoktatnom lustaságáról.
Jurisics vállat vont, aztán hátat fordított a felügyelőnek, mintha
terhére volna tovább folytatni a beszélgetést.
A felügyelő úgy találta, hogy a rab makacsságát, a saját tekintélye
érdekében meg kell törnie.
– Keljen föl, ha velem beszél! Parancsolom, hogy keljen föl!
És mivel Jurisics nem mozdult elég gyorsan, egy erélyes ütést mért a
vállára.
Jurisics vérben forgó szemekkel szökött talpra, – a következő
pillanatban a felügyelő sebzett homlokkal, szédülve zuhant a szoba tulsó
sarkába. A másik két íróasztal mellől ingerülten ugráltak föl a rabok,
egyikük (sohasem tudódott ki, hogy melyikük) becsapta a tölgyfaajtó
reteszét…
A felügyelő talpra állt, amikor észrevette, hogy egyedül van a féket
vesztett rabok közt, az ablakfülkébe hátrált és fölkapta az ővén függő
revolvert.
– Őrség! Őrség! – kiáltotta az izgalomtól rikácsoló hangon.
Jurisics keresztbe tett karokkal, ziháló mellel állott az ajtó előtt és
csillogó szemekkel tekintett a reászegezett revolver csövébe.
– Aki megmozdul, azt lelövöm! – hangzott a felügyelő éles hangja.
A többi rab meglapult az asztalok mögött, Jurisics azonban két lépést
előre tett, aztán megállott. Féktelen harag tüzelte, az a harag, amelyet
a farkas érez a házőrző komondorral szemben. Ez a pergamen-képü,
kihegyezett bajszu fiókzsarnok, az egész hivatalos társadalmat
képviselte előtte, azt a kicserzett szívü, üresfejü társadalmat, amely
buta paragrafusai szerint méregette, szabdalta az ő szabadságát és
büszkeségét…
Egy lövés dördült el. A golyó a falnak ment, jókora lyukat ütve a
vakolaton.
Jurisics a lövés után mozdulatlanul állott egy helyben. Nagyon sápadt
volt. A felügyelő arca is krétafehér lett.
Odalenn, az udvaron, az őr ordítása hallatszott, amint fegyver alá
szólította a legénységet. A folyosóról ajtócsapkodás, fegyvercsörgés és
futó léptek zaja hangzott. A vészharang megszólalt. Az egész épületet
pedig hirtelen valami baljóslatu, félelmetes morgás járta át, mintha a
lázadás forgószele vágtatna végig a folyosókon.
A felügyelő újra fölemelte fegyverét Jurisicsra.
– Vissza! – vagy keresztül lövöm!
Jurisics pedig megint két lépést tett előre. Már csak nyolc lépésnyire
voltak egymástól.
Ez az óriási rabalak, amely izzó szemmel, lassan, de biztosan közeledett
feléje és föl sem vette a mellének tartott fegyvert, oly zsibbasztó
rémülettel töltötte el a különben nem gyáva felügyelőt, hogy haja égnek
meredt, a keze meg oly erősen remegett, hogy látni lehetett a revolver
csövének mozgását…
Megint lőtt, – most sem talált.
Harmadszor is fölrántotta a ravaszt. Most már nem is célzott, a golyó
belefuródott a szoba tetejébe.
Aztán elvesztette a fejét, kiejtette kezéből a fegyvert, bezúzta öklével
az ablak üvegét és olyasféle mozdulatot tett, mintha ki akarna szökni a
rácsos ablakon… Jurisics már oly közel állott hozzá, hogy elérhette a
kezével… A felügyelő most már az ablakfülke sarkába szorult és
félelemtől eltorzult arccal nézett ellenfelére…
– Ne öljön meg! – suttogta.
A féktelen düh hirtelen elpárolgott Jurisics lelkéből. Mintha odabenn,
az utolsó pillanatban, egy szelelő nyilt volna meg.
Gyermekkorában egyszer kergetőbe vett egy fiucskát, aki kővel megdobta.
Valami sarokban megszorította. Az a fiucska, – jól emlékezett reá:
csinos, vézna gyerek volt, – épp oly félelemmel, kegyelmet esdően nézett
reá, mint most a felügyelő. A fiu azt mondta neki: Ne ölj meg!
És most a felügyelőnek ugyanazt mondja, amit a kis fiúnak:
– Ne félj, hiszen nem vagyok vadállat!
Kivülről puskaaggyal döngették az ajtót. Az egyik rab, Jurisics néma
intésére, kinyitotta a reteszt. A folyosót fegyveresek állották el, a
porkoláb, lövésre készen tartott puskával lépett a szobába.
– Verjétek vasra valamennyit!
A felügyelő remegő kézzel simított végig homlokán, aztán rekedt hangon,
látható megszégyenüléssel mondta:
– Nem kell bántani… Én hamarkodtam el a dolgot…