Fölemelé Kádár szemeit az égre…

Jurisics torkon ragadta a legényt.

– Gazember! Add vissza az ollómat!

– Kidobtam az ablakon, – dadogta a megszeppent kovács. – Kidobtam, hogy

a tekintetes úr ne tehessen kárt magában…

Egy új felügyelőt neveztek ki a börtönbe. Valami kiszolgált altisztet.

Sápadt arcu, kipödört bajszu, vézna embert, akinek már merev

testtartásán is meglátszott a zsarnok hajlamu pedáns.

Fanatikus rendszeretetével és kémkedési ösztönével szimatoló vizsla

módjára futkosott az épületben, rendetlenség után kutatva. Az öreg

porkolábok és a rabok csakhamar meggyűlölték és kollégiális

egyetértéssel szidták a műhelyekben.

Az új felügyelőnek az első pillanattól fogva szálka volt a szemében az a

kivételes állás, amelyet Jurisics a többi rab közt elfoglalt. Sehogysem

tetszett neki ez a rab, aki dölyfös zárkózottsággal járt-kelt a

börtön-épületben, alig válaszolt kérdéseire és tétlenül, álmodozva ült

íróasztala mellett.

Egyszer szokott éles hangján megszólította Jurisicsot az irodában.

– Mit dolgozott ma?

Jurisics egy ívet dobott az asztalra, az ív félig tele volt írva

számokkal.

– Ennyi az egész? – méltatlankodott a felügyelő. – Úgy látom, le kell

magát szoktatnom lustaságáról.

Jurisics vállat vont, aztán hátat fordított a felügyelőnek, mintha

terhére volna tovább folytatni a beszélgetést.

A felügyelő úgy találta, hogy a rab makacsságát, a saját tekintélye

érdekében meg kell törnie.

– Keljen föl, ha velem beszél! Parancsolom, hogy keljen föl!

És mivel Jurisics nem mozdult elég gyorsan, egy erélyes ütést mért a

vállára.

Jurisics vérben forgó szemekkel szökött talpra, – a következő

pillanatban a felügyelő sebzett homlokkal, szédülve zuhant a szoba tulsó

sarkába. A másik két íróasztal mellől ingerülten ugráltak föl a rabok,

egyikük (sohasem tudódott ki, hogy melyikük) becsapta a tölgyfaajtó

reteszét…

A felügyelő talpra állt, amikor észrevette, hogy egyedül van a féket

vesztett rabok közt, az ablakfülkébe hátrált és fölkapta az ővén függő

revolvert.

– Őrség! Őrség! – kiáltotta az izgalomtól rikácsoló hangon.

Jurisics keresztbe tett karokkal, ziháló mellel állott az ajtó előtt és

csillogó szemekkel tekintett a reászegezett revolver csövébe.

– Aki megmozdul, azt lelövöm! – hangzott a felügyelő éles hangja.

A többi rab meglapult az asztalok mögött, Jurisics azonban két lépést

előre tett, aztán megállott. Féktelen harag tüzelte, az a harag, amelyet

a farkas érez a házőrző komondorral szemben. Ez a pergamen-képü,

kihegyezett bajszu fiókzsarnok, az egész hivatalos társadalmat

képviselte előtte, azt a kicserzett szívü, üresfejü társadalmat, amely

buta paragrafusai szerint méregette, szabdalta az ő szabadságát és

büszkeségét…

Egy lövés dördült el. A golyó a falnak ment, jókora lyukat ütve a

vakolaton.

Jurisics a lövés után mozdulatlanul állott egy helyben. Nagyon sápadt

volt. A felügyelő arca is krétafehér lett.

Odalenn, az udvaron, az őr ordítása hallatszott, amint fegyver alá

szólította a legénységet. A folyosóról ajtócsapkodás, fegyvercsörgés és

futó léptek zaja hangzott. A vészharang megszólalt. Az egész épületet

pedig hirtelen valami baljóslatu, félelmetes morgás járta át, mintha a

lázadás forgószele vágtatna végig a folyosókon.

A felügyelő újra fölemelte fegyverét Jurisicsra.

– Vissza! – vagy keresztül lövöm!

Jurisics pedig megint két lépést tett előre. Már csak nyolc lépésnyire

voltak egymástól.

Ez az óriási rabalak, amely izzó szemmel, lassan, de biztosan közeledett

feléje és föl sem vette a mellének tartott fegyvert, oly zsibbasztó

rémülettel töltötte el a különben nem gyáva felügyelőt, hogy haja égnek

meredt, a keze meg oly erősen remegett, hogy látni lehetett a revolver

csövének mozgását…

Megint lőtt, – most sem talált.

Harmadszor is fölrántotta a ravaszt. Most már nem is célzott, a golyó

belefuródott a szoba tetejébe.

Aztán elvesztette a fejét, kiejtette kezéből a fegyvert, bezúzta öklével

az ablak üvegét és olyasféle mozdulatot tett, mintha ki akarna szökni a

rácsos ablakon… Jurisics már oly közel állott hozzá, hogy elérhette a

kezével… A felügyelő most már az ablakfülke sarkába szorult és

félelemtől eltorzult arccal nézett ellenfelére…

– Ne öljön meg! – suttogta.

A féktelen düh hirtelen elpárolgott Jurisics lelkéből. Mintha odabenn,

az utolsó pillanatban, egy szelelő nyilt volna meg.

Gyermekkorában egyszer kergetőbe vett egy fiucskát, aki kővel megdobta.

Valami sarokban megszorította. Az a fiucska, – jól emlékezett reá:

csinos, vézna gyerek volt, – épp oly félelemmel, kegyelmet esdően nézett

reá, mint most a felügyelő. A fiu azt mondta neki: Ne ölj meg!

És most a felügyelőnek ugyanazt mondja, amit a kis fiúnak:

– Ne félj, hiszen nem vagyok vadállat!

Kivülről puskaaggyal döngették az ajtót. Az egyik rab, Jurisics néma

intésére, kinyitotta a reteszt. A folyosót fegyveresek állották el, a

porkoláb, lövésre készen tartott puskával lépett a szobába.

– Verjétek vasra valamennyit!

A felügyelő remegő kézzel simított végig homlokán, aztán rekedt hangon,

látható megszégyenüléssel mondta:

– Nem kell bántani… Én hamarkodtam el a dolgot…

Napnyugati mesék · 第 21 / 25 题