Tovább nem tudta. Jurisics fantáziájában végre ez az együgyü dal
képviselte a börtön-élet egész kétségbeejtő unalmát.
Egypár hét mulva izgatott, növekedő türelmetlenség vett rajta erőt.
Mintha várt volna valamit. Pedig alig tudta volna, hogy mit. És amint
egyszer már olvasni kezdte a napokat, az idő kereke kétségbeejtő
lassusággal forgott tovább. Néha meg éppen mintha megakadt volna. Tíz
perc: idő; egy óra: hosszú idő; egy hét: egész korszak…
A második hónap közepe táján már úgy érezte, mintha itt született volna,
a sárga falak közt és mintha itt kellene végig élni egész életét. Alig
tudta már elképzelni, milyen ember volt ő akkor, amikor még kemény
kalappal a fején, szegfűvel a gomblyukában, járt-kelt a főváros
aszfaltján, senkinek sem engedelmeskedve, csak a saját szeszélyének…
Emésztő keserűség töltötte el. Néha, különösen esténkint, ha az
ajtózárban megcsattant a kulcs, forró vérhullám szökött a fejébe. A haja
fölborzolódott, lángoló düh fogta el. Ilyenkor kedve lett volna törni,
rombolni…
Egyszer az irodában, ahol iratok másolásával foglalkoztatták, elcsent
egy éles papirvágó ollót és elrejtette a zárkájában. Maga sem tudta,
hogy mire fogja használni, de jól esett neki a tudat, hogy van egy
szerszáma, amellyel, ha akarja, véget vethet a maga vagy a mások
életének. Reggelre megint eltünt az olló. Nagy Gyurka pedig ott ült az
ablakdeszkán és tetetett egykedvűséggel dudolta: