A leány csodálkozva emelkedett föl a zongora mellől…

– Zina! – kiáltotta Tibor.

A leány nem futott a nyakába, hanem meghökkenve, zavartan, lángvörös

arccal hátrált meg. Szeme a csengetyü gombját kereste. Aztán

meggyőződhetett, hogy nincs mitől félnie, a százados megszégyenülten,

alázatos magatartásban állott előtte.

– Ön rosszul van, százados úr?

– Bocsásson meg, – az a dal! – de már elmult…

A leány aggódva tekintett reá.

– Talán jó volna, ha értesítenők a rokonait, vagy – Zinát?

– Zinát? Tehát itt van? Ön tud róla?

– Az orvosok, az ápolók mondták, hogy lázában egyre Zinát emlegette. Nem

tudom – talán a huga vagy a jegyese…

Tibor fejét rázta, valami indokolatlan keserűség lepte meg. Jó ideig

elgondolkozott, aztán elszántan kérdezte:

– Kisasszony, józan eszem érdekében kérem, mondja meg: ismeri a Beppo

Rozina nevet?

– Ismerem, – mondta Rózsa elcsodálkozva; – hisz a dédanyám neve!

Tibor rémülten tekintett reá, gondolatai végleg megzavarodtak.

– Szergiusz Lőrinc vette el, – folytatta a leány, – aki Mária Terézia

idejében kancelláriai hivatalnok volt. Azt mondják különben, hogy nagyon

hasonlítok dédanyámhoz…

– Nagyon hasonlít hozzá! – visszhangozta Tibor tompa hangon.

Rózsa egy a falon függő, megbarnult képhez lépett.

– Lássa, ez az arcképe, ha pudert hintenék a hajamba, azt hihetné, hogy

én vagyok. A kép azelőtt atyám tornyában függött, – valószinüleg ott

látta?

A százados felszökött helyéből és a képhez lépett. A keret fején két

angyal egy cartouchet emel, amelybe e szavak vannak írva:

_Rozina Beppo – Venezia 1746._

Most már visszaemlékezett, hogy látta. Látta, még reá is köszöntötte

poharát. Még valami jutott eszébe.

– Énekesnő volt Rozina Beppo?

– Nem tudom, meglehet, hogy édesatyám tudná megmondani.

Tibor kezdett magával félig-meddig tisztába jönni. De a dal! a dal!

Rózsa erre is készségesen megadta a választ.

– Gyermekkoromban ragadt reám, amikor atyámmal Velencében jártam.

Nemrégiben, magam sem tudom, hogy miért, ismét eszembe ötlött. Valami

ragadós dallama van, folyton a fülembe csengett, szinte üldözőbe vett.

Gyakran szoktam dalolni, csak hogy szabaduljak tőle… Mert a zenéről,

egyedüli szórakozásomról, nagy bajaink közepett sem mondtam le.

– Úgy kell lenni, hogy akkor is dalolta, amikor a nyaralóba jöttem.

Kezdem érteni!

Rózsa kérdőleg tekintett reá, ő még semmit sem értett az egészből.

A százados, aki még most sem nyerte vissza hidegvérét, nem vette észre,

mekkora udvariatlanságot követett el, midőn magyarázat nélkül

elbúcsúzott és szobájába bicegett. Belátta, hogy nem alkalmatlankodhatik

tovább is a háziaknak és hogy reá nézve is tanácsosabb, ha e titokzatos

ház légköréből mielőbb távozik.

Másnap elküldött inasáért, becsomagoltatta kevés holmiját, kocsit

hozatott és este búcsúlátogatásra jelentkezett a házikisasszonynál.

Rózsa kalappal fején fogadta, éppen hosszú keztyűivel babrált.

– Én is lemegyek a városba, – mondta búsan, – nincs már mit keresnem e

szomorú házban. Az orvos ma végre megengedte, hogy meglátogassam szegény

atyámat, – atyám egyre ön után kivánkozik.

– Akkor el fogom hozzá kísérni.

A leány fejével bólintott.

– Nem mertem önt megkérni, de vártam, hogy velem jön. Köszönöm.

Meglehet, hogy jelenléte megnyugtatja atyámat.

Vagy egy óra mulva becsöngettek a nyaralószerü épületbe.

A beteg egy barátságos szobában feküdt; már huszonnégy órája, hogy kevés

megszakítással folyton aludt.

Mikor a fiatalok benyitottak hozzá, mintegy titokzatos érintésre

fölriadt.

– Vigyázzatok – suttogta – vigyázzatok, mert kémekkel vagyok körülvéve.

A világ urai féltik tőlem hatalmukat és ártalmatlanná akarnak tenni… De

én nevetem erőlködésüket. Én meghalok, de az eszme él és élni fog te

benned, Tibor Ákos!

Aztán leültette maga mellé a századost és nagy tűzzel közölte vele a

jövőre vonatkozó terveit, meghagyva neki, minő javításokat eszközöljön a

Sziriusz szerkezetén. Tibor szórakozottan hallgatta a beteg tudós

fellengős képtelenségeit. Ha hébe-korba fölpillantott, szeme találkozott

Rózsa könnyes tekintetével, aki mozdulatlanul állott az ágy fejénél.

Szergiusz később ismét elálmosodott; az orvos e jelenségből egy közeledő

krizisre következtetett. Rózsa letette kalapját és kijelentette, hogy

atyja mellett fog virrasztani; a százados pedig úgy érezte, hogy neki

sem szabad még távoznia.

Az orvos és Rózsa a beteg ágya mellett maradtak, Tibor a mellékszoba

kerevetén ült. A beteg lihegése áthallatszott hozzá.

Hajnal felé Szergiusz hirtelen fölriadt mély álmából és a századost

kivánta.

– Megesküdtetek már? – kérdezte.

Rózsa megütközve tekintett reá, Tibor ajkába harapott. A beteg dühösen

fakadt ki.

– Ej, így vagyunk? Kicsaltad titkomat, megosztottad velem dicsőségemet s

most nem akarod elvenni a leányomat?

Az orvos egy kérlelő pillantást vetett a századosra; Tibor megértette s

azt mondta:

– Nem rajtam mult, hiszen beteg voltam!

– Fogjatok kezet! – parancsolta Szergiusz kevés gondolkozás után. – Most

Isten és a világ előtt eljegyezlek egymásnak, atyai hatalmamnál fogva…

Fiam, öleld meg menyasszonyodat!

A százados karjaiba zárta a leányt és ajkával könnyen megérintette

haját.

Rózsa aztán vizet adott atyjának, a százados pedig ismét átment a

mellékszobába. A leány kis idő mulva utána jött. Zavartan megigazította

haját a tükör előtt, aztán lángvörös arccal, de bátran leült Tibor

mellé.

– Szegény barátom, ön nagy keresztet vállalt magára, amikor ily

szerencsétlen emberek közelébe jött, minők mi vagyunk. Megbocsát szegény

atyámnak?

– Mindig áldani fogom emlékét, – mondta Tibor komolyan.

A leány meghökkenve pillantott rá, de nem válaszolt, mintha nem akarná

vagy nem merné megérteni e szavak rejtett értelmét.

Jó ideig ültek így, mialatt a beteg odaát nyugodtan aludt. A leány is

küzködött már az álmossággal, Tibor pedig figyelmesen szemlélte Rózsa

arcát. Ez az arc komoly volt, okos és jóságos. A nagy szenvedések, a

lemondások hosszú láncolata, amelyekből a leány eddigi élete állott, nem

voltak képesek lelkének tiszta nyugalmát megzavarni.

– Áldani fogom atyja emlékét, – ismételte Tibor halkan, – mert neki

köszönhetem életem boldogságát.

A leány most fölemelte a fejét.

– Mit mond? Egy elgyötört, beteg agy ötlete… Hiszen mi nem ismerjük

egymást!

– Én régóta ismerem. Mit akar? Arcára van írva, hogy jó, nem, tiszta, –

én nem vagyok az, de tudnia kell, hogy ön mellett én is azzá lehetek.

Rózsa zavartan nézett reá.

– Tudja, hogy nem vagyok gazdag?

A százados kicsinylő mozdulatot tett a kezével… Bánta is ő! Jól tudta,

hogy a dúsgazdag családja, amelyet gyakran vérig kínzott és

kétségbeejtett kalandos hóbortjaival, készségesen nyitná meg előtte

szívét és pénztárcáját, ha – akár egy mesalliance árán is – józanabb

életmód folytatására tökélné el magát.

Rózsának eszébe jutott valami.

– Gondoljon arra, akit annyira szeret, gondoljon Zinára!

– Zinára gondolok. Tudja ki az? Elmondom. Egyszer – álmomban vagy ébren,

az most már egyre megy – egy csodálatos mesevilágban jártam, – ott

föltaláltam Zinát. Mit mondjak? Szép volt, jó, édes – mint maga.

Éreztem, lelkemből mint emelkedik a fölszínre az a kevés jó tulajdonság,

ami bennem még megmaradt. Ő szegény volt és alacsony származásu és én

meg akartam érte halni; amikor pedig sajgó szívvel visszajöttem a

valóságba, megláttam önt és fölismertem önben Zinát. Térdre akartam

borulni, azt akartam mondani: itt vagyok, szeretlek, nem eresztelek

többé! Akkor történt meg velem először, hogy gyáva voltam egy nővel

szemben…

A százados, akit tüze szokatlan ékesszólásra ragadt, hirtelen

elhallgatott. Most vette csak észre, hogy kezében tartja a leány kezét.

Rózsa néhány eredménytelen kisérletet tett, hogy kiszabadítsa ujjait,

aztán visszavetette fejét a pamlag támlányára és mozdulatlanul nézte a

szoba tetejét.

– Nem vagyok babonás, – mondta Tibor halkan – de lássa, én azt hiszem,

ereinkben két régóta elhalt szerelmes vére folyik, akik új életre

ébredtek, hogy szerelemmel tegyék jóvá a mult szenvedéseit…

Mindketten elhallgattak. Tibor érezte, hogy a leány ujjaiból delejes

áram ömlik át a testébe, édes lángba borítva egész valóját. Nem mert

mozdulni, de úgy találta, hogy boldogság volna így eltölteni az

örökkévalóságot. A szoba csendjét egy óra ketyegése zavarta csak, az

ablakon beáradó sápadt reggeli fény birokra kelt a lámpa fényével. Rózsa

feje – mintha egy ellenállhatatlan kényszernek engedne – lassan

lesiklott a kerevet támlányáról és megpihent a férfi vállán. Tibor azt

hitte, hogy elnyomta az álom, – amikor azonban föléje hajolt, szeme

találkozott a leány tiszta tekintetével.

A láp virága.

Öt perc mulva kilenc óra!

A tanár úr – vagy, amint szívesebben szólíttatta magát: a királyi

tanácsos úr – idegesen nézte az ó-németnek csúfolt, százfülkéjü ebédlő

oszlopos óráját. Ráncos kis uzsorás arca gonosz kifejezést öltött.

– Öt perc múlva kilenc!

A feleségének különben is olyan ideges-ijedős arca volt, mintha örökké

remegne valami bekövetkezhető istencsapástól. Amint most összekulcsolt

kezekkel tekintett férjére, éppenséggel olyan volt, mint a szenvedő

szűzanya. Csak jóval fonnyadtabb.

A kis Adél meg ott duzzogott az Andrássy-útra nyíló ablakfülkében,

némán, mozdulatlanul, sírásra hajló szájjal. A szobában az a bizonyos,

gyakran idézett vihar előtti csend honolt…

A néma családi tragédia a körül fordult meg, hogy Adél vőlegénye

megkésett a vacsorától. A tanár, tekintet nélkül, vagy éppen tekintettel

a hanyag fiatalemberre, pontban kilenc órakor tálaltatni akart; az

asszonyok azonban úgy vélekedtek, hogy a vesepecsenyének nem ártana, ha

még egy kicsit künn sisteregne a konyhában. Keveset kérlelték, de csak

félhangon, aztán ijedten elhallgattak, amikor zsarnokukat szokása

szerint elöntötte az epe.

– Rendetlen, léha ember! Egy ember, akinek nincsenek elvei!

A távollévő vőlegénynek szólt. Rendetlen ember – ez volt a

Mihályi-házban a legsúlyosabb vád, amit valakire mondhattak. Ha csak azt

mondták volna Adélnak, hogy jegyese szabad óráiban lókötő, talán nem

fájt volna neki annyira. Rend a szőrszálhasogatásig, rend a fanatizmusig

uralkodott ebben a házban.

A tanár dühös kárörömmel járt-kelt a házban. Szinte félt, hogy a

jövendőbeli veje még kilenc előtt be találna toppanni, hogy részt vegyen

a vacsorában.

Már nem jöhetett, – kilenc óra volt.

– A vacsorát! – kiáltotta a zsarnok irtóztató hangon.

– De papa! – kérlelte Adél kétségbeesetten.

– A vacsorát! – rikácsolta a tanár, megsemmisítő pillantást vetve a

feleségére. Most már komolyan dühös volt.

Az asszony két kezébe fogta a fejét és úgy sietett a konyhába. Adél

végtelen keserűséggel eltelten, izgatottan csavargatta ujjai közt a

zsebkendőjét. A tanár pedig asztalhoz ült, nyakába kötötte az

asztalkendőt és várt. Gonosz szemmel, előretolt alsó ajakkal, mint az

éhes harcsa.

Házsártos ember volt a híres tudós akkor is, ha nem volt éhes. A

családja félt tőle, a klinikai ingyenbetegei is rettegtek gyilkos orvosi

szerszámai és hallatlan gorombaságai miatt. Csak a kollégái nem vették

komolyan, meg az egyetemi hallgatók, azok a léha medikusok, akik

előadása közben néha papirgolyókat dobáltak az orrára és harsogó

kacagással kísérték magyarázatait. Ezek azt is állították, hogy a nagy

tudós orvosi tudománya nem emelkedik fölül a köpülyöző borbélyokén.

Valaha, egy letűnt korban, amikor még kötéllel fogdosták össze az új

kultúrállam berendezéséhez szükséges tudományos inventáriumot, őt is

megtették híres embernek, holmi állati szorgalommal szárított

növénypreparátumok miatt. Való igaz, hogy még családjában is, ahol

rendületlenül állott fönn az apa világraszóló tudományába vetett hit, a

nagytapasztalású vasaló-asszony házi receptjei szerint gyógyították a

náthalázt.

Tehát föltálalták a vacsorát.

A hölgyek nem igen nyúltak az ételhez, a tanár szokott farkasétvágyával

neki esett a tálaknak, nagy szakértelemre és tetemes maliciára valló

megjegyzésekkel fűszerezve az egyes fogásokat. (Ha az orvosi vegytanhoz

nem is, a konyhaihoz igazán értett.)

Mikor a gyümölcsöt állították eléje, odalenn, az ablak alatt, egy

sebesen ügető kocsi állott meg. Két perc múlva belépett a vőlegény:

Jurisics János.

Előkelő tartásu, széles vállu, magas fiatalember volt. Nyugodt jókedvvel

lépett a szobába, könnyed elegánciával hajolt meg az öregek előtt, aztán

mosolyogva ajkához vonta kissé ellenkező menyasszonya kezét.

Egy kérdő pillantást vetett a leány kipirult arcára. Mikor szeme

végigfutott a vacsora maradványain és találkozott a tanár gyilkos

pillantásával, megérthette a helyzetet, mert barna arcán könnyű mosoly

jelent meg, amelyben volt egy csepp gúny is, de több őszinte jókedv.

– Bocsánat a késésért, – mondta hanyag udvariassággal. – Egy kedves

emberemmel találkoztam, – kicsit elpletykáztuk az időt…

Kicsit elpletykáztuk az időt, – ennyi volt az egész mentsége!

Adél feje szomorúan lekonyult, a tanár pedig lehúzta szögletes fejét a

vállai közé, mint az ugráshoz készülő farkas. De nem szólt semmit. Ennek

a fiatal uracsnak, aki tulajdonképpen nem tudott semmit és nem is volt

semmi, oly biztos, kimért modora volt, amely még a világhírü tudósnak is

imponált.

Adél később egy esdő pillantást vetett anyjára. Ez a pillantás azt

jelentette: Mégis, talán adnánk neki vacsorát?

Az asszony lopva pillantott a férjére. Az meg tenyerébe támasztotta az

állát és most már úgy nézett maga elé, mint a jóllakott harcsa.

Emésztésével volt elfoglalva, ilyenkor éppen veszedelmes lett volna őt

ingerelni.

Adél végül szükségét érezte, hogy megtörje ezt az ideges csendet.

– Frakkban? – kérdezte félénken a vőlegényétől.

– A kaszinóba akarok aztán menni. Valami lesz odafenn…

A tanár valami halk vakkanás-félét hallatott.

– Tessék! ez a fiatal nulla, aki majd csak a leánya pénzével lesz

numerussá, a kaszinóba megy vacsorálni. Fácánt, tengerirákot,

burgundival, talán pezsgővel is…

A tanár e pillanatban nem gondolta meg, hogy főleg azért jegyezte el

leányát e fiatal nullának, mivel az a kaszinóban szokott vacsorálni.

Valamit mormogott, majd fölkelt és lefeküdt az ebédlő kerevetére.

Egy kicsit hánykolódott még, aztán mélyen elaludt. Ez is hozzátartozott

a házirendhez. Egészségi szempontból csak két órával a vacsora után

szokott az ágyba feküdni, – addig azonban nyitott szájjal hortyogott a

kereveten. A tanár azt állította, hogy ő ilyenkor nem alszik, hanem

figyelmesen hallgat a többiek beszélgetésére; azért meg is követelte,

hogy a szobában maradjanak.

Mihályiné nesztelenül forgolódott az asztal körül, a mátkapár pedig az

ablakfülkébe vonult. Jurisics néhány kísérletet tett, hogy valami

közömbös beszélgetést kezdjen, igyekezete azonban a leány hallgatásán

hajótörést szenvedett. Adél hátra támasztotta a fejét és csukott

szájjal, félig lehunyt pillákkal bámult maga elé.

Jurisics ösztönszerüen érezte, hogy a leány gondolataiban vele

foglalkozik és hogy szívét keserűség tölti el…

– Haragszik? – kérdezte egyszerre, menyasszonya keze után nyúlva.

A leány fejét rázta és fázékonyan összefonta két karját a keblén.

– Mi baja hát?

– Nincs bajom, – volt a suttogó hangon adott válasz.

– Hogy egy perccel elkéstem? Mondja, érdemes erről beszélni?

Adél egy érzékeny pillantással válaszolt, aztán újra makacs hallgatásba

merült. Látszott rajta, arcán látszott, hogy meg van sértve.

A fiatalember vagy egy félóráig még ott ült a túlfűtött szobában,

figyelmesen hallgatva az óra ketyegését és az öreg hortyogását.

Fölváltva hol Adélt, hol az anyját nézte. Adél egyáltalában kerülte a

pillantását, csinos arcán a szomorú lemondás kifejezése ült; az anyja

pedig az asztalkendőket rakosgatta, közbe pedig olyan szemekkel nézte a

vőlegényt, mint a haragos kotló.

Jurisics egy ideig az ajkát rágta, aztán hirtelen fölemelkedett a

helyéről. Forró vérhullám szökött a szívéből a fejébe… Kimondhatatlan

jól esett volna neki, ha egy ökölcsapással bezúzhatta volna az ablak

tükörüvegét, hogy a téli éjszaka hideg levegője beáradhasson a szoba

nyárspolgárias, kiállhatatlan fülledtségébe…

– Elmegy? – kérdezte a leány szintén fölemelkedve.

– El!

Menyasszonya nem tartóztatta. Mikor hozzálépett, hogy búcsút vegyen,

eszébe jutott valami.

– Adél, szeretném, ha egy pillanatra velem jönne az előszobába.

A leány habozott.

– Jőjjön, kérem!

Kérés volt, de parancs alakjában mondva. Az asszony egy ijedt

kotló-pillantást vetett a leányra, de Adél azzal nyugtatta meg anyját,

hogy egy nagy, kötött kendőt vetett a vállára.

– Valamit akar mondani? – kérdezte zavartan, amikor odakünn szemben

álltak.

– Szeretném, ha tisztába jönnénk egymással… Valami kifogása van ellenem…

Szóljon, mi az? Igy ez nem mehet tovább… Én csak azt látom, hogy néha

hidegen, néha meg éppen ellenségesen bánik velem… Hogy miért? arról

fogalmam sincs… Néha csak sejtem: ezért, vagy azért, – biztosat sohasem

tudhatok meg, mert maga a világért sem mondaná…

Eleintén nyugodtan és halkan beszélt, hogy odabenn meg ne hallják, de

aztán megfeledkezett magáról és fölemelt hangon folytatta:

– Maguk kissé megalázó szerepet szántak nekem a házukban, – pedig

tudhatnák, hogy nincs hozzá való tehetségem… Újabb időben úgy

tapasztalom, hogy atyja gyűlöletével tisztel meg… Fogalmam sincs, hogy

miért, de látom, hogy puszta megjelenésem is bántja már…

A leány szavába vágott:

– Nem úgy van… Apuska már nem fiatalember és különös szokásai vannak, –

de ezeket tisztelni kell.

(Ez volt az alkotmányos formula, amellyel a Mihályi-ház hölgyei öreg

zsarnokuk minden szeszélyét legalizálták: Apuska már nem fiatalember…)

A fiatalember vállat vont.

– Nem venném túlságosan komolyan az öreg úr különcködéseit, ha tudnám,

hogy magára számíthatok. De én semmit sem tudok. Csak sejtem, hogy maga

nem szeret.

Meglátszott a leány arcán, hogy meg van sértve. A fiatalember folytatta:

– Meglehet különben, hogy nekünk különböző fogalmaink vannak a

szerelemről. Akit én szeretek, annak én meg tudok bocsájtani egy

gyilkosságot is, nemhogy holmi apró-cseprő formahibákat… Nem, Adél, maga

nem szeret… Miért nem őszinte? Pedig nekünk tisztában kell lennünk

egymással. Lássa, eljöhet az az idő, nagyon könnyen eljöhet, amikor azt

fogom magától követelni, hogy válasszon a szülei közt és köztem…

Számíthatok akkor magára? Félek, hogy nem. Mondja egy szóval:

számíthatok?

Adélt megijesztették vőlegényének szavai. Nem is talált reájuk egyhamar

választ.

Jurisics pedig növekedő fölindulással nézte. Tisztán érezte, hogy ő, aki

tulajdonképpen csak a hozománya miatt közeledett Adélhoz, mostani

fölhevülésében már több szenvedélyt érez iránta, mint amennyit a leány

egész langyos lelke megérteni és befogadni képes. Pedig a leány

vonzalomból lett az övé.

Menyasszonyának félénk zárkózottsága csak ingerelte. Valami

ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy összetörje a jégburkolatot szívén.

Hirtelen magához ragadta és erőszakosan csókolni kezdte.

– Beszélj hát, szeretsz?

A leány megrémült és védekezett.

– De János!

Mihályiné, aki odabenn aggódni kezdett, hogy leánya meghüti magát a

fütetlen előszobában, e pillanatban kinyitotta az ajtót.

– Adél!

Jurisics kénytelen volt a leányt elereszteni.

– Jó éjt, – mondta, kezet nyújtva neki.

A kelleténél tovább tartotta tenyerében a leány kezét, azt a beszédes

kézszorítást azonban, amely kibékíthette volna a multtal és

fölbátoríthatta volna a jövőre nézve, hiába várta.

Mikor lenn volt a sötét utcán, bosszankodott is magában, de nevetett is.

Érezte, hogy valami felsülésfélén ment keresztül. Hogy is juthatott

eszébe, hogy ezt a kis női nyárspolgárt megnyerje egy rohammal és

föluszítsa a szülei ellen?

Gondolkozott, hogy mit tegyen a történtek után? Mindenesetre a

legkényelmesebb utat fogja választani: hagyja a dolgokat folyni úgy,

amint eddig folytak, régi, rendes medrükben. Valami majd csak lesz

belőle, – ha nem is házasság…

A kaszinójába akart menni és mivel a legközelebbi bérkocsiállomáson nem

talált kocsit, gyalog folytatta utját.

A körtértől befelé megelevenedett a kihalt utca. Csoportos

színházlátogatókkal találkozott, akik összefogózva siettek haza, hangos

megjegyzésekkel birálgatva az operai előadást.

Egypár száz lépésnyire beljebb hárman jöttek vele szemben. Egy alacsony

nőalak, hosszú köpenyegben és fehér csipkekendővel a fején,

jobbról-balról egy-egy férfi kísérte. Mind a hárman karonfogva mentek és

patyolatkedvükben lehettek, mert néha meg-megálltak az aszfalton és

nagyokat nevettek.

– No lám, Jurisics! – kiáltotta most a két gavallér közül a kisebbik.

– Jó estét, Gróthy! – szólt vissza Jurisics.

A fehérkendős asszony abbahagyta a kacagást és egy kiváncsi pillantást

vetett Jurisicsra, a Gróthy névre hallgató úr pedig, midőn észrevette,

hogy barátja nyugodtan folytatja útját, kezet fogott hölgyével, aztán

Jurisics után futva, a karjába kapaszkodott.

– Szervusz öregem, – jó, hogy találkozunk, – legalább nem kell

kigyalogolnom a Városligetig, – mondta lihegve.

– Ki az az asszonyka? – kérdezte Jurisics.

– Csinos asszony, egyéb semmi, – magyarázta Gróthy. – Különben valami

csiri-csári hivatalnok felesége. A harmadik, aki velünk volt, az ura.

– Udvarolsz az asszonynak?

– Dehogy udvarolok, – inkább ő udvarol nekem. Formálisan belém van

bolondulva ő is, meg a férje is. Egyre invitálnak, küldenek utánam. De

amint _komolyan_ akarok beszélni az asszonnyal, mindjárt a szemem közé

nevet, aztán elmondja a férjének, aki szintén nevet… Nem tudom, mit

gondolnak felőlem ezek az emberek? Úgy látszik, nem vesznek komolyan!

A kis Gróthy kicsit bosszus volt, de nem haragudott. A kis Gróthyt

tulajdonképpen Szentgróthy úrnak hívták, de bizalmas emberei úgy

vélekedtek, hogy neki a név fele is elegendő. A városban mindenki

ismerte. Kurtaszárnyu frakkban, smokingban, vagy Ferenc József-kabátban,

nyakát magas inggallérba szorítva, virággal a gomblyukában és csillogó

monoklival a szemében, – mindenütt ott lehetett látni, ahol a

foglalkozásszerüen unatkozó emberek össze szoktak gyülekezni.

Jónevü és jónevelésü ember hírében állott, kicsi termete és simulékony

modora miatt azonban ott, ahol megfordult, mindig csak afféle

_pót-ember_ számba vették. A kártyaasztalnál pótpartner, a párbajnál

pótszekundáns, asszonyoknál pótudvarló és leányoknál póttáncos. Bár

mindeme mesterségekhez épp oly jól, vagy talán még jobban értett, mint

sok barátja, akit egész ember számba vettek, – volt benne annyi jókedvü

filozófia, hogy önként visszavonult, mihelyt észrevette, hogy az igazi

ember megérkezése fölöslegessé tette az ő pót-működését.

Amit Szentgróthy Jurisics iránt érzett, az több volt a barátságnál.

Hasonlított egy iskolás leány rajongásához valami regényhős iránt.

Jurisics egyszer, valami álarcos bálon, megmentette Szentgróthyt egy

féltékeny férj, vagy imádó korbácsától, másnap pedig egy kardcsapással

szétvágta a botrány-csomót, amelyet Szentgróthy jobb ügyre méltó

buzgalommal összebogozott. Szentgróthy e pillanattól fogva szinte

szentimentális ragaszkodással viseltetett Jurisics iránt.

Ragaszkodása főleg abban nyilvánult, hogy naponkint egy órát heverészett

barátja legénylakásának kényelmes kerevetein, hogy megitta Jurisics

likőrjeit, elszítta cigarettáit. Különben pedig címeres

cigarettatárcákkal szokta Jurisicsot ellátni, nyiltan hirdette, hogy őt

tartja az ország első gavallérjának és sehogysem akarta megérteni azokat

az asszonyokat, akik első látásra bele nem bomlottak barátjába.

Jurisics a maga módja szerint szintén megszerette Szentgróthyt. És mivel

észrevette, hogy barátja könnyelműség dolgában rajta is túltesz és nagy

jövedelme mellett is néha kétségbeejtő pénzszükségben kínlódik, a

gyámkodás egy nemét kezdte fölötte gyakorolni. Többízben a saját tárcája

és hitele igénybevételével mentette ki hitelezői kezeiből a _gyereket_,

amint Szentgróthyt nevezni szokta.

A két jóbarát tehát karonfogva folytatta útját.

– Menjünk valahová, Jancsi! – indítványozta Szentgróthy.

Valahová! – az nála orfeumot jelentett.

– Nagyon éhes vagyok, a kaszinóba megyek.

– Folytatjátok ma a csatát? – kérdezte Szentgróthy kiváncsian.

Azokra a hazárd kártyapartikra célozott, amelyek egy hét óta a

kaszinóban folytak, egy a vidékről fölrándult mágnás tiszteletére.

– Revanche-sal tartozom, – vetette oda Jurisics.

Egy ideig némán haladtak egymás mellett, míg Szentgróthynak megint

eszébe nem jutott valami.

– Igaz, – miért hagytad el őket ma olyan korán?

(_Ők_ alatt mindig Mihályiéket értették.)

– Megint belecsömörlöttem egy időre a társaságba, – mondta Jurisics

kelletlenül. – Kiállhatatlanok voltak megint.

– Adél is?

– Adél is, az öregek is. Adél olyan szemrehányó pillantásokat vetett

reám, mint a haldokló őz a vadászra, – hogy ujat ne mondjak. Persze,

fogalmam sincs, hogy miért?

– Mindenesetre valami pletykát hallottak.

– Én is arra gondoltam. Talán éppen azt, hogy megint játszom. Az öreggel

különben nem törődném, – epés bolond, akivel akkor se tudnék megférni,

ha nem játszanám… Nem való annak húsból-vérből való vő, hanem óraműre

járó automáta, amelynek a kulcsát ő hordaná a zsebében. Egy automáta,

amely másodpercre van beigazítva, jön és megy, fejével bólint, vízzel

keverve issza a bort és kezet csókol Adélkának… Pedig tudod, hogy nincs

egy csepp automáta-tehetségem!

– Előre látom, egy nap majd ott fogod őket hagyni.

Jurisics keserűen nevetett.

– Ők engem, nem én őket.

Szentgróthy meghökkenve állott meg.

– Mi bajod?

– Semmi, – de ha ez az eljegyzés fölbontatik, akkor kitöri a nyakamat…

Tudod, hogyan élek. Apám főrendiházi tag, számos rendjel tulajdonosa és

sokszoros _s a többi_, a vagyona azonban belefér a kabátja belső

zsebébe. Mint bankigazgató, – azt hiszem, olyasmi? – busás fizetést kap

ugyan, de ezt a fizetést havonkint el is költjük, ketten, az utolsó

krajcárig. Nekem ezenkívül egy csomó adósságom is van… Nem sok,

mindössze legfölebb harminc-negyvenezer forint, amit mint a gazdag

Mihályi-leány vőlegénye, félvállal is elbírok, – de ha holnap fölbontom

az eljegyzésemet – hiszen ismered a zsidaimat!

Mind lassabban lépkedtek, most megálltak az aszfalton.

– Bolond állapot! – mormogta Szentgróthy.

– A szülőkre már nem számíthatok, – folytatta Jurisics. – Eleinte az

apám neve imponált nekik, de most már az se hat, mert megszokták. Az

öreg Mihályi gyűlöl. Ha nem tartaná vissza a botránytól való félelem,

talán már holnap az orrom előtt becsapná a háza ajtaját. Azt hiszem, már

csak valami eklatáns bizonyítékot keres ellenem, akkor aztán meg fog

alkudni a botránnyal is.

– Pedig egy jóvérű fiatalember ellen mindig lehet bizonyítékot találni,

– vetette közbe Szentgróthy.

– Egy reményem van még: a leány. Ha ezt megnyerhetném, egészen

megnyerhetném magamnak, akkor félvállról beszélhetnék az öregekkel…

Szentgróthy diadalmasan tippentett a homlokára.

– Persze, – ez az! A leány!

Aztán hirtelen megfogta Jurisics karját.

– Szereted?

Jurisics halkan elnevette magát.

– Te néha oly együgyüen tudsz kérdezni!

Szentgróthy ugyancsak elnevette magát.

– No no, hiszen csak úgy értem, ahogy a tizenkilencedik században szokás

ilyesmit érteni… Különben elég csinos és van valami fagyos zárkózottság

a modorában, ami engem a megfagyott pezsgőre emlékeztet…

– Talán megfagyott limonádét akarsz mondani?

– Azért kérdeztem, hogy szereted-e, mert régi tapasztalás szerint egy nő

elbolondítására az a legbiztosabb mód, ha az ember maga is bolondul

utána… A hidegvér ilyenkor nem ér semmit. Az csak akkor jó, ha a hódítás

megtartásáról van szó. A forradalmárok mind vérmes emberek, az

imperátorok pedig flegmatikusak.

– Meglepő megfigyeléseid vannak, – jegyezte meg Jurisics szelid gúnnyal.

– Megvallom egyébiránt, hogy a leányt éppenséggel nem találom

ellenszenvesnek. Csinos, szelid és önző. Jó kis asszonyka lesz belőle,

aki majd belevonja a férjurát is önzése szűk körébe és akinek a vágyai

nem szárnyalnak túl a konyha meg a gyerekszoba falain.

– Hát igazán csak limonádé?

– Olyasmi, – de nekem jó volna. A pezsgőt az ember a házon kívül

megtalálja.

Lassu léptekkel folytatták útjukat, Szentgróthy szórakozottan nézte az

óráját.

– Még tizenegy óra sincs. A pártid csak kettő után kezdődik, – látod,

még elmehetnénk valahová… Elmehetnénk a _Kacagó galamb_-ba… Egypár

csinos leány énekel ott… _Jesszi_ is oda jár mostanában…

– Éppen az kellene még, hogy most énekesnők után futkossak, – szólt

Jurisics.

– Igazad van, – jobb, ha egyedül megyek. Éjfél után majd találkozunk

odafenn. Ugy-e, még nem is láttad Jesszit?

– Ki az a rattler-nevü hölgy? – kérdezte még Jurisics.

Szentgróthy halk füttyentést hallatott.

– Még csak nem is hallottál róla? – Nem lehet azt úgy kutyafuttában

elmondani! – Virágárus leány…

– Most már tudom.

– Semmit se tudsz! Jesszi csodálatos, talányos lény, aki vagy két

hónappal ezelőtt bukkant fel a fővárosban… Magam sem tudom, honnan jött

– egyszerre csak ott járt-kelt a füstös orfeumokban, egy hosszúfülü

virágos kosárral a karján, szép termetét ringatva és fehér fogait

mutatva… Ha valaki megtetszik neki, virágot tűz a gomblyukába. Pénzt nem

kér érte, a bankót elfogadja, az apró pénzt visszautasítja… Tudod, hogy

nem vagyok naiv gyerek, de megmondhatom, még rám is azt a benyomást

teszi, mintha hercegnő volna, aki puszta kalandvágyból keresi föl a

lebújokat… A tartása, az öltözködése egy hercegnőé… A legcsudálatosabbat

elfelejtettem megmondani: Jesszi megközelíthetetlen!

– Még neked is? – vetette közbe Jurisics némi gúnnyal.

– Mindenkinek az, pedig az egész fiatalság töri magát utána…

– Holnap majd többet beszélünk erről, – mondta Jurisics, akit barátja

bőbeszédűsége untatni kezdett.

Szentgróthy a _Kacagó galamb_ felé vette útját, Jurisics pedig betért

egy keskeny mellékutcába, hogy ne kelljen a körútra kerülnie. Nappal

kihalt, sötét utca, éjjel a lámpafénytől világos és a duhaj jókedvtől

hangos. A sok kávéház és táncterem sarkon követi egymást, a

ki-becsapkodott üvegajtók mögül cimbalmozás és rikoltás hallatszik.

Éppen elhaladt egy ilyen lármás csapszék piros lámpása alatt, midőn a

háta mögött üvegcsörömpölést és dühös kiáltást hallott, aztán egy emberi

test végigzuhant a kövezeten.

– Ezt a hazafit ugyancsak kidobták, – konstatálta magában Jurisics,

akinek ilyen jelenetek iránt is edzett idegei voltak, anélkül, hogy

érdemesnek tartaná visszafordulni.

Könnyü, futó léptek és halk ruhasuhogás neszét hallotta, aztán valaki

minden bevezetés nélkül karonfogta; egy ibolyaszagu, nevető, a futástól

lihegő, karcsú női alak haladt mellette, ütemes léptekkel.

Jurisics az első pillanatban ösztönszerűen le akarta rázni a karjáról,

de aztán hirtelen Jesszire gondolt és, bár maga sem tudta miért, igent

bólintott. Jesszinek kellett lenni, akiről Szentgróthy beszélt…

– Hiszen ez úgy esik, mint a mesében, – mondta magában.

A leány fogai csillogtak, amint nevetett.

A nagy hidegben födetlen fővel járt. Nyakára fehér, finom prémes gallér

simult, keztyűs kezében kis kosarat himbált.

A következő pillanatban Jurisics, aki be volt avatva a nagyváros éjjeli

életének apró-cseprő titkaiba, már sejtette, hogy minek köszönhette a

leány ismeretségét. Egy rendőrtiszt járt a nyomukban. Mikor végül a

fiatalember türelmetlenül sarkon fordult és kelletlenül fölemelt fővel

fordult a hivatalnok felé, az kevés habozás után betért egy

mellékutcába.

– Üldözte? – kérdezte Jurisics a leánytól.

– Óh, már hetek óta a sarkomban van ez a Csámpor… Nem mehetek már

sehová, hogy elém ne tolja a förtelmes arcát… Amióta belátta, hogy

szóval nem mehet semmire, rám akar ijeszteni…

– Miért is csavarog egyedül ilyenkor? – kérdezte Jurisics.

– Hiszen magammal hoztam Fricit. Hanem amikor ülünk a kávéházban,

egyszerre neki rontanak a pincérek Fricinek, kifordítják a zsebeit,

elvesznek tőle egy tucat rossz kanalat, amit elcsent a kasszából,

miközben a kaszirnőnek udvarolt, aztán kidobják az utcára…

– Hallottam a puffanását, – konstatálta Jurisics.

– Jó fiu az a Frici, – tette hozzá a leány, – csak kár, hogy nem tud

elszokni a lopástól… A _Kacagó galamb_ ruhatárából is ezért csapták el…

Oly közömbös hangon mondta, mintha csak arról volna szó, hogy valaki nem

tudja abbahagyni a dohányzást… Tehát ez volt Szentgróthy _hercegnője!_

– Szeretője a Frici? – kérdezte Jurisics.

A leány nevetett, halk, harmonikus kacagással. Nem bosszankodott, inkább

mulatságosnak találta a fiatalember ötletét.

– Frici büszke lesz, ha ezt elmondom neki!

Egy bicegő alak közeledett feléjük; hóna alatt klakká lapított

cilinderkalapját tartotta, zsebkendőjét a szemére szorította.

A leány megállott.

– Nagyon megvertek, Frici? – kérdezte jószívűen.

– A gazemberek tönkre tették a kalapomat!

– Fogadni mernék, hogy még az éjjel elcseréled újjal.

– Haza kisérjem? – kérdezte a bicegő.

– Nem kellesz. Majd elkísér ez az úr.

Frici alázatos bizalmaskodással köszönt és távozni akart, a leány

azonban utána szólt, keresgélni kezdett a virágai közt és odadobott neki

egy bankjegyet.

Azzal megint Mihályi Adél vőlegényének karja alá fűzte a kezét és

jókedvűen mondta:

– Még nincs kedvem hazamenni. Ha akarja, elmennék önnel valahova…

Jurisics azonban már megelégelte az utcai kalandot. Gúnyos

udvariassággal mondta a leánynak:

– Boldogtalan vagyok, hogy nem élvezhetem tovább szellemes társaságát –

de várnak reám.

– A felesége?

– Eltalálta.

– Gondoltam, hogy házas ember. Ön nem jár oda, ahova én. Pedig fővárosi

ember és uriember… Mondja, csinos a felesége?

Jurisics úgy találta, hogy Szentgróthy _hercegnője_ kissé szemtelen. Még

mielőtt válaszolhatott volna, a leánynak már más járt a fejében.

– Jó volna, ha találhatnék egy fiakkert, – mondta.

A közelben fiakker-állomás volt; Jurisicsnak csak füttyenteni kellett a

kocsiért. Jesszi összefogta a ruháját és beszállott, a kocsi nyitott

ablakán valamit Jurisics felé nyujtott.

– Tegye a gomblyukába, – mondta – és adja otthon a feleségének! Jó

éjszakát!

Kis ibolyabokréta volt.

Szentgróthy egypár napig nem mutatkozott barátjánál, aztán egyszer,

délben megint eljött. Mialatt Jurisics inasa két elefántcsont hajkefével

dolgozta meg a gazdája fejét, addig Szentgróthy szórakozottan járt-kelt

a kis szalonban, sorra nézegette a fotografiákat, amelyeket már százszor

látott, végül leakasztott egy buldogrevolvert a falról és lovagias

állásba vágva magát, célba vette önmagát a tükörben.

– Hallod, – mondta Jurisics, a multkor megismerkedtem a Jessziddel.

Gondolom, hogy ő volt…

Leírta a külsejét.

– Persze, hogy Jesszi volt! – kiáltotta a fiatalember. – Nos mit szólsz

hozzá?

– Semmit. Különben elég csinos, de egy cseppet sem szenzációs.

– Első látásra egy igazi szépség se tesz szenzációs benyomást. Majd ha

másodszor látod!

– Elég volt nekem egy sütet a hercegnődből. Különben nem éppen

tartózkodó. Meg se kérdezte a nevemet és el akart vinni az ő

mulatóhelyeire.

– Egész éjjel csavarog a városban és nem szeret egyedül járni. Mindig

visz valakit: egyszer egy zsebtolvajt, másszor egy méltóságos urat.

Éppen nem válogatós. Ha egyik gavallérja tolakodó lesz, akkor ott hagyja

a faképnél és fog magának a következő utcasarkon másikat…

Nem beszéltek többet Jessziről és Jurisics nem is gondolt vele többet.

Ebéd után meglátogatta a menyasszonyát, és mivel a tanárt nem találta

otthon, meglehetősen jól érezte magát az asszonyokkal. Adélnak, mint

mondani szokás, jó napja volt és amikor a téli verőfény kicsalta őket

egy félórára az Andrássy-úton sétálók közé, a hidegtől kipirult arcával

és kivételesen jószabásu prémes kosztümjében feltünően csinos volt.

Láthatólag tetszett neki, hogy a járókelők kiváncsian utána fordultak és

büszkén símult két fejjel magasabb vőlegénye karjához.

A tanár is tűrhető hangulatban volt a vacsoránál. Valami miniszteri

ebédről jött, talpig díszmagyarban. Ebéd közben felköszöntővel

ünnepelték világraszóló tudományát. Ez oly békülékennyé tette, hogy meg

se szidta az asszonyokat délutáni sétájukért, sőt, midőn Jurisics

kifejezést adott ama véleményének, hogy az üresedésben levő főrendiházi

tagságok betöltésénél alig mellőzhető olyan érdemes tudós, mint Mihályi

tanár, az öreg úr kivételesen egy véleményen volt jövendőbeli vejével.

Mikor Jurisics elbúcsuzott, Adél saját jószántából nyujtotta feléje az

arcát.

Az a könnyű csók, amellyel a leány hűvös arcát érintette, jókedvü

megnyugvással töltötte el. Utóbbi időben gyakran esett meg vele, hogy

nyugtalanító kétségek gyötörték. A jövő oly bizonytalanul feküdt előtte,

jelen exisztenciája pedig, költekező életmódja és korlátolt jövedelme

mellett gyakran veszedelmesen hasonlított kalandor-exisztenciához. Most

megint biztosabb talajt érzett a lába alatt. Az önmegtérés e

pillanatában el is határozta, hogy nem megy többé a kaszinóba játszani.

Haza megy aludni, – előbb azonban megiszik valahol egy csésze teát.

Betért egy jobbfajtáju kávéházba. A kávéházban sokan voltak, többnyire

katonatisztek és öreg urak, aztán egy elegáns vidéki asszonyokból és

hangos urakból álló nagyobb társaság, amely összetolt márványasztaloknál

mulatott. Jurisics a plüsskerevetes sarokfülkébe vonult és az esti lapok

olvasásába mélyedt.

Egyszerre fölpillantott és meglátta megint Jesszit. Ott járt-kelt a

vendégek közt, virágos kosarával a kezében.

A leány véletlenül vetődött csak ide. Az utcáról benézett és meglátta a

szemközt levő óriási tükörfalakban sokszorosan visszacsapó villamos

fényt. Ez a ragyogás becsalta a sötét utcáról, mint az éjjeli pillangót.

Hanyagul lépegetett a márványasztalok közt, nem is törődve, vagy észre

sem véve azt a feltünést, amelyet a vendégek, de különösen az asszonyok

közt okozott. Az asszonyok gyönyörködve, a fiatalabbak közülök meg éppen

elragadtatással nézték. A kaszirnő is egyre rajta legeltette a szemét.

Nagyon szép volt. Felséges, nagy, izmos, mint egy fehér hattyu. Kissé

előrehajló nyakával és fölemelt tenyerével, amelyben kosarát tartotta,

ama vízhordó leányok nemes plasztikájára emlékeztetett, amelyek antik

gemmákon láthatók.

Egy öreg úrnak, aki barátságos mosollyal bólingatott feléje, virágot

tűzött a gomblyukába: egy fiatal dandynek, aki pisszegve intette

magához, hátat fordított. Egy vörös kamasz, aki egy pap vagy színész

formájú úr társaságában szundikált üres palackokkal megrakott

asztalánál, most fölébredt és erőnek-erejével meg akarta ölelni Jesszit.

A leány jó ideig csendesen védekezett ellene, aztán megérintette a

szomszéd asztalnál ülő katonatiszt vállát.

– Segítsen, kérem!

Mialatt a tiszt a becsípett emberrel veszekedett, addig Jesszi már

kikeresett a kosarából egy ibolyabokrétát és a sarokfülkébe lépve, szó

nélkül Jurisics gomlyukába tűzte, miközben véletlenül horzsolta a

fiatalember arcát.

– Reám ismer? – kérdezte mosolyogva.

– Hogyne! Mit csinál itt?

– Nem akarok ma zenét hallgatni, – fáj a fejem.

Engedelmet se kérve, szembe ült a fiatalemberrel és miközben nagy,

szürke szemeivel kiváncsian nézte Jurisicsot, hosszú keztyűit lefejtette

ujjairól. Kifogástalan új, finom keztyűt viselt; jól ápolt, fehér kezén

meg drágakő csillogott. A kigombolt kabátkája alól ruhája látszott,

pompásszabású, fekete csipke-derék. Amit a testén viselt, az bizonyára

többet ért, mint amennyit egy év alatt is kereshetett a virágaival.

Egy pohár tejet kért, azt némán kavargatta, közbe szórakozottan

nézegette egy élclap képeit. Jurisics azalatt őt nézte, félig lehúnyt

pillái alól szomjas szemmel szívta föl üde ajakát. Félprofilból látta,

és úgy találta, hogy még soha életében nem állott oly individuális báj

hatása alatt, mint most, e selyempillájú, telt állú, édesszáju, komoly

leányarc láttára. Szentgróthynak igaza volt: a leány másodszori látásra

elszédítő hatással volt rá, még az a finom ibolyaillat is, amely

ruhájáról áradt.

Most vette csak észre, hogy Jesszi őt ugyancsak nagy kiváncsi szemmel

nézi.

– Önnek nincs is felesége, – mondta aztán minden bevezetés nélkül,

mintha a multkori beszélgetést folytatná csak.

– Kitől tudja?

– Azt is tudom, hogy önt Jurisicsnak hívják. Gróthy mondta… Gróthy sokat

beszél önről, – tulajdonképpen mindig önről beszél… Ha az ember hihetne

neki, akkor ön nem is volna ember, hanem valami istenféle… Nagyszerű!

Gróthy azt is mondta, hogy én bele fogok önbe bomlani… Gróthy néha

ostobaságokat beszél…

– Nemcsak néha, hanem gyakran.

Jó ideig beszélgettek még Szentgróthyról, – más tárgyról úgy se tudtak

volna beszélni…

Az a becsípett úr, aki Jesszit az imént meg akarta ölelni, most

borotvált arcu barátja karjára támaszkodva, bizonytalan léptekkel

közeledett feléjük. Hosszú beszédet intézett Jurisicshoz, amelynek

körülbelül az lehetett az értelme, hogy szívéből sajnálja előbbi

illetlenségét, – aztán kezet akart fogni vele és barátjával egyetemben

letelepedett melléje a piros kerevetre.

Jurisics fölkelt és egy kérdő pillantást vetett a leányra.

– Igen, menjünk, – mondta Jesszi, keztyűi után nyulva.

– Hová vigyem? – kérdezte a fiatalember, mikor künn voltak az utcán.

– Csak a legközelebbi kocsiig. Mégis haza megyek, – fáj a fejem.

– Haza kísérjem?

– Nem, nem lehet.

– Miért nem?

Jesszi nevetett.

– Senki sem tudja az urak közül, hogy hol lakom, hát önnek sem kell

tudnia.

– Nem rossz? Talán attól fél, hogy meglátogatom?

A leány nem válaszolt, hanem kezet nyujtott neki és beszállt a kocsiba.

Jurisics az éjjel a leánnyal álmodott. Kavargó fellegeken pihent és a

karjaiban tartotta Jesszit, aki szerelemittasan simult hozzá. Mikor

reggel fölébredt, az ajkán még érezni vélte csókjainak melegét.

– Az ördögbe, – mormogta elgondolkozva, – nem szeretném, ha most

rögeszmémmé lenne ez a leány…

Valaki a rögeszméjévé lesz, – e kifejezés alatt azt a veszedelmes lelki

állapotát értette, amikor valami nő annyira befészkelte magát a

fantáziájába, hogy egész gondolkozásának központjává lett. Eddig azt a

gyakorlatot követte, hogy homeopatikus úton gyógyította ezt a

betegséget, amelyet nem akart szerelemnek nevezni.

Szívós energiája, amely szerelmi kalandjaiban érvényesült és hazárd

elszántsága, amellyel alkalomadtán egész exisztenciáját föl tudta tenni

egy kártyalapra, eddig rendesen sikert biztosítottak neki. Most azonban

úgy érezte, hogy szüksége lesz rá, eljegyzésére és egész jövőjére való

tekintettel, amely utóbbit újabban gyakran oly sötét színben látta.

Nem fogja tehát Jesszit többé látni.

Megesett egyszer, hogy Mihályi tanár úr szakadó esőben egy lassan kocogó

omnibusz sarkában meglapulva, a mocskos ablaküvegen át megpillantotta

jövendőbeli vejét, amint csinos broomjában nyílsebesen ügetett végig az

Andrássy-út faburkolatán.

E véletlen találkozás alkalmat szolgáltatott a tudósnak, hogy

összehasonlításokat tegyen a saját szerénysége és a fiatal nulla

nagyzási hóbortja közt. Ez elmélkedés eredményét néhány epés célzás

alakjában föl is tálalta aztán Jurisicsnak. A fiatalember először ki

akart térni a reá nézve kellemetlen fejtegetés elől, amikor apósa

mindinkább belebeszélte magát a méregbe, Jurisicsban egy pillanatra

felülkerekedett megint a nagyúr, s meglehetős kicsinylő hangon

olyasfélét mondott, hogy nem szereti, ha magánügyeibe avatkoznak.

Nyilatkozatát mélységes csend követte. Mihályi és felesége halálra

sértetten néztek össze, Adél pedig könnyes szemmel bámult tányérjába.

Jurisics vagy egy órán át hiába erőlködött, hogy egy jó szót nyerjen; a

leány, aki utóbbi időben már meglehetős bizalmas volt hozzá, hirtelen

bekapta megint érzékeny csigaszarvait és elzárkózott vőlegénye elől.

– Nyárspolgárok, gyógyíthatatlan nyárspolgárok! – mormogta Jurisics,

amikor csodálatos keserűséggel eltelten hazafelé indult.

A belső Andrássy-út egyik háza előtt egy ismerős, kopott alak akart

elsurranni mellette. Megismerte Fricit, a virágárusleány gavallérját. Ez

a Frici úr különben határozottan csak gázvilágításra volt berendezve.

Gázfénynél tűrhetően festett, a józan napfényben azonban keresve se

lehetett volna szánalmasabb alakot találni. A fekete ruhája nagyon

kopott volt, az ember maga meg nagyon mosdatlan; piros nyakravalót, a

mellén pedig nagy üveggyémántokat viselt.

Jurisics megállította és Jesszi után tudakozódott. Frici, aki

Jessziéknél alkalmilag apró házi teendőket is végzett, azt mondotta,

hogy a leány két nap óta beteges és nem hagyta el a lakást. Mikor pedig

Jurisics egy bankjegyet adott neki, Frici már a fiatal úr nevére is

emlékezett; pedig csak egyszer látta, éjjel az utcán.

– Nagyságos Jurisics úr? – mondta, egy eredménytelen kísérletet téve,

hogy fanyar, merev arcára mosolyt erőltessen. – Jesszi itt lakik, ebben

a házban, a negyedik emeleten.

Majd hozzátette saját jószántából:

– Tegnap mondta csak: Ha Jurisics úr kérdezősködnék utánam, neki meg

lehet mondani a lakást…

Jesszi tehát gondol reá… Úgylátszik, valami titkos küzdelemféle

folyhatott le a leány lelkében, amely az ő kapitulációjával végződött:

most már várja Jurisics látogatását, miután egypár nappal ezelőtt még a

lakását sem akarta vele közölni. De honnan sejthette, hogy Jurisics

kérdezősködni fog utána, és hogy éppen Fricinél fog kérdezősködni? Az

intenciók e véletlen találkozásának – amely Jurisicsot szinte

megdöbbentette – meglehetősen egyszerű magyarázata volt. Jesszi közt és

a társaság közt, amely a leány szemében a világot képviselte, egyedül

Frici közvetítette az összeköttetést. A leány tudta, hogy Frici mint

ruhatáros, kisegítő pincér és alkalmi üzenetvivő, folyton

összeköttetésben van a gavallér-körökkel, s így természetes, hogy ő is

rábízta Jurisicsnak szóló üzenetét.

Jurisics csak akkor vette észre, hogy hol van, amikor már belépett a

házba és fölfelé ment a meredek lépcsőn. Megállt, egy pillanatig

habozott, de a dacos keserűség, amelyet a menyasszonyával szemben

érzett, megint gyorsította lépteit. Úgy érezte, hogy azzal, hogy elmegy

a virágárus leányhoz, akit annakelőtte kerülni akart Mihályiék kedvéért,

elégtételt vesz magának Mihályiékon. A valóságban pedig csak nagyon

megkívánta már Jesszi látását, megkívánta oly mohón és epedőn, mint az

elkényeztetett gyermek az édességet.

Odafönn egy ijesztően rút, citromarcú asszonyság nyitott neki ajtót.

Valami förtelmes dialektusban hadart valamit, amikor pedig Jurisics

kiejtette Jesszi nevét, az asszony mérgesen magára csapta az ajtót.

Jurisics újra becsöngetett. Odabenn gyors szóváltás hallatszott, az ajtó

újra megnyilt, – s aki ezuttal bevezette, az maga Jesszi volt.

Éppen fésülködés közben érhette, mert a leány oldalvást hajolva jött

eléje, kezével csipőig érő, vastag haját fogva össze. Zöld lóherével

behintett, fehér battisztpongyolát viselt, füzője se volt rajta.

Nevetve, látható örömmel fogadta Jurisicsot.

– Megismertem a hangját! Szép, hogy eljött… Hogyan jutott eszébe ide

jönni?

– Hallottam, hogy beteg.

– Semmi, – inkább rosszkedvü voltam, mint beteg. Meg a fejem fájt.

Jőjjön be, kérem!

Egy furcsa kis szobába vezette a vendégét. A mindennapi használatra

szolgáló bútorokon meglátszott az olcsó vásári munka, ezek mellett

azonban drága fényűzési tárgyak voltak összehalmozva. Pompás perzsa

szőnyegek, egy üvegkeretű velencei tükör, ezüst toalett-tárgyak, értékes

csecsebecsék.

A szobában különben jókora rendetlenség uralkodott. Az ágyat még nem

vetették meg, az összegyűrt vánkosokon még ott volt a mélyedés, amelyet

Jesszi feje csinált. Az asztalon egy atlaszcipő, egy füző és néhány

teknősbéka-fésü hevert. Mikor Jurisics a kerevetre ült, egy hideg kis

tárgy akadt a kezébe: gyémánt fülönfüggő volt.

A leány hátra rázta a sörényét, aztán megállt vendége előtt.

Tulajdonképpen nagyon lompos volt, de Jurisics bájosabbnak találta, mint

valaha. Oly egészséges, tömör, nemes alkata volt, hogy az öltözködés

semmit sem ronthatott és javíthatott rajta.

Mikor most mosolyogva, a csipkéket rakosgatva mellén, kissé révedező

tekintetével szembe nézett Jurisicscsal, a fiatalembert újra

foglalkoztatta az a kérdés, amelyet már oly gyakran intézett magához: ki

ez a leány? mi fajta?

Aztán egyszerre úgy gondolta, hogy megtalálta a választ, amikor a szeme

megakadt egy arcképen, amely kovácsolt ezüst rámában függött a falon. Az

arckép egy feltünően szép aggastyánt ábrázolt. Aki életében egyszer már

látta ezt az éremre való profilt, a merészen fölfésült bajuszt és ezt a

fauni mosolyt, az nem felejtette el többé Hadfalussy herceg vonásait.

A herceg, költekezési mániájáról és egy primadonnához méltó

szeszélyeiről jól ismert tagja volt annak a nemzetközi társaságnak,

amelyet high-lifenek szokás nevezni. Párisban lakott, a Rivierán telelt,

Angliában vadászott, Cannesban fürdőzött, Wiesbadenben futtatott.

Igazgatósági tagja volt a berlini Unionnak épp úgy, mint a párisi és

bécsi jockey-kluboknak. És mivel a birtokai véletlenül Magyarországon

voltak, magyarnak mondták, bár valamennyi ország közül éppen ezt az

egyet találta a legunalmasabbnak és valamennyi európai nyelv közül éppen

a magyart beszélte legkevésbbé jól.

Tehát Hadfalussy, a tehetetlen nővadász, reá tette már a kezét erre a

leányra!

Jurisics sokkal jobban ismerte a világot, amelyben élt, mint hogy Jesszi

titokzatos exisztenciája mögött valami titokzatos históriát gyaníthatott

volna.

Annak képzelte, – másnak se képzelhette volna, – aminek most tudta. És e

tudat most mégis bosszantotta, – nem! leverte.

Egy ideig elnézte az arcképet, aztán egyszerre brutális nyiltsággal

kérdezte a leánytól:

– Hadfalussy tartja ki?

A leány letérdelt a szőnyegre és egypár elszórt hajtűt szedegetett

össze. Most csodálkozva tekintett föl.

– Igen, – mondta halkan, de pirulás nélkül.

Ez több volt a nyiltságnál, ez cinizmus volt. Hiszen igaz, a virág,

amely a lápból fakadt ki, bármilyen üde és pompás legyen is, nem

bocsáthatja a gyökerét máshová, mint megint csak a lápba.

Jesszi időközben fölkelt, arca ezúttal rózsás volt, de csak a fizikai

erőlködéstől.

– Ismeri Hadfalussyt? – kérdezte kiváncsian.

– Némileg…

– Nagyon szeretném látni…

Jurisics meghökkenve mérte végig.

– Hát még nem látta?

– Soha életemben, – mondta a leány.

Oly hangon mondta, hogy bízvást el lehetett neki hinni.

Ennek a hihetetlenül hangzó dolognak különben igen természetes

magyarázata volt.

Egy ismert mester öt évvel ezelőtt, amikor Jesszi még félig gyermek

volt, fölfedezte szépségét és modellnek használta egyik bibliai tárgyú

képéhez. Hadfalussy herceg meglátta a képet Bécsben, megvette és az

angyal-modell után tudakozódott. Egy nap aztán a herceg megbizottja, egy

tekintélyes budapesti ügyvéd és képviselő (aki az erkölcsnemesítő

mozgalom egyik szerepvivője volt) megjelent Jessziék külvárosi lakásán

és fölszólította őket, hogy jőjjenek vele Bécsbe, ahol a leányra nagy

szerencse vár. Jesszi nagynénje – a leány nem ismerte szüleit – egy

pillanatig sem habozott, hanem elfogadta az ajánlatot. Azért fogadta

magához és nevelte föl Jesszit, akinek a fejlődő szépségében rejlő

értéket jókor fölismerte, hogy öreg napjaira gondtalan életet

biztosítson magának. Miért is lett volna jobb a szegény asszony

Hadfalussy hercegnél és az erkölcsnemesítő képviselőnél?

Bécsben rosszul jártak. Az aggódó nagynénit és a mitsem sejtő, kiváncsi

Jesszit, kétszer váratták meg a nagyúr szalónjában, – a herceg egyszer

sem ért reá őket elfogadni. Mikor harmadszor is eljöttek az ügyvéd

kíséretében, a portástól megtudták, hogy a herceg hajnalban

visszautazott Párisba.

A hercegnek aztán, amikor egyszer párisi házi kápolnájában ama szent kép

előtt reggeli ájtatosságát végezte, eszébe jutott megint az

angyal-modell, akinek a nevére nem emlékezett már. Gavallérember volt,

aki szép nőkkel szemben nem szívesen tévesztette szem elől az

udvariasságot. Egy nagylelkű szeszélyének engedve, azzal kárpótolta

Jesszit a bécsi útért, hogy tisztességes járadékot tűzött ki neki,

amelyet budapesti megbizottja fizetett ki minden hónap elején. Jesszi

ezentúl a herceg háztartási inventáriumában, a kegyelemkenyéren élő

hivatalnok-árvák, az öreg csatlósok, a fölösleges vadászok, lovak és

falkák mellett mint tartalékos szerepelt, aki mindaddig számot

tarthatott a nagyúr bőkezűségére, amíg egy nyilvánosságra került

hűtlensége által érdemetlennek nem mutatja magát.

A leány láthatólag szeretett Hadfalussyról beszélgetni. A név

említésekor inkább valami elvont fogalomra gondolt, egy titokzatos

hatalomra, mint személyre. Félénk tisztelettel gondolt reá, aki

láthatatlan volt, mint a gondviselés s akit mégis mindenki ismert,

akiről mindenki beszélt s akinek ő mindenét köszönhette. Félévenkint

elküldte neki legujabb arcképét s írt hozzá levelet, – választ

természetesen sohasem kapott. Hébe-korba megesett, hogy a külföldi posta

valami többé-kevésbbé értékes ajándékot hozott a számára. Egyszer egy

műtárgyat, másszor valami kézimunkát, vagy éppen exotikus játékszert.

Dolgokat, amelyeket a szeszélyes herceg összevásárolt, költekezési

ösztönből vagy éppen jótékonyságból, anélkül, hogy tudott volna velük

mit kezdeni. Ilyenkor becsomagoltatta és elküldette az első címre, amely

éppen eszébe jutott.

Jurisics tudta, hogy ezek az apró-cseprő vonások, amelyeket Jesszi neki

elmondott, mind a hercegre vallanak. Voltak neki palotái, amelyekben

sohasem lakott, vadaskertjei, amelyekben sohasem mulatott, – miért ne

lett volna szeretője is, akit sohasem látott? Jesszi mellett több is,

Párisban, Madridban, Rómában, – feltünő szépségek, akiknek részben

telhetetlen torkosságból, részben a szépség iránt való művészi

elismerésből, legkisebb részben jószívűségből, biztosított gondtalan

életet.

Jesszinek volt különben egy _nénje_ is, akit Ninának hívtak és aki igen

háladatlannak mutatta magát a közös _nagynéni_ iránt. Ez a csinos,

szemtelen Nina a könnyelmű leányok jószívűségével ragaszkodott

Jesszihez. Egy ideig a fővárosi orfeumokban énekelt, vékony hangon és

plasztikus mimikával együgyü nótákat csicseregve, táncolva. Jó ideig

megosztotta a keresetét a nagynénjével, vagy egy hónap előtt azonban

megúnta a néni citromsárga arcát és megszökött a chansonette-ek

Mekkájába, Odesszába.

Ő kapatta rá Jesszit az éjjeli csavargásra. Magával vitte, részint

hiúságból, hogy imponáljon a társaságának Jesszi szépségével és

hozzáférhetetlenségével, részint ravaszságból, hogy csaléteknek

használja maga mellett. A fiatalság úgy özönlött Jesszi nyomában, mint a

moly a tűzfény után.

És Jesszi otthonosnak találta magát a gázfény, a borgőz és a rikácsoló

ének mellett. Bekalandozta a várost, jókedvű mosollyal az ajkán, fehér

szoknyája szegélyét maga után hurcolva az éjjeli iszapban. Undor és vágy

nélkül, mindent tudva és mindent látva. Kacérkodott a férfiakkal, akik a

nyelvükkel csettintek, ha meglátták, mint az iskolás fiúk, ha cukros

tortát visznek el mellettük és örült annak a tekintélynek, amelyet a

saját hozzáférhetetlensége biztosított neki…

Jurisicsot ez a naiv cinizmus, amellyel a leány Hadfalussyhoz való

viszonyáról elmélkedett, zavarba ejtette. Elég jól ismerte a világot,

amelyben élt, de ezt a fehér virágszálat, amely tisztán és magánosan

nyílt a poshadó láp fölött, amelyből fakadt és amelyben előbb-utóbb

megint el kell merülnie, – ezt a fehér virágszálat nem tudta hogyan

osztályozni a félvilági nők természetrajzában. Úgy érezte, hogy egy

alvajáróval van dolga és valami kegyetlen vágy fogta el, hogy az arcába

kiáltsa a nevét, fölébressze és megmutassa neki, milyen úton jár.

– Sok szónak is az a vége: maga eladta magát, Jesszi, hogy megélhessen!

– mondta oly keserűséggel a hangjában, amely őt magát is meglepte.

Jesszi, aki erre éppen nem volt elkészülve, megütközve, de harag nélkül

nézett reá. Aztán halkan mondta:

– Az ember nem teheti mindig azt, amit szeretne. Hiszen ön is…

Hirtelen elhallgatott, arca lángvörös lett. Jurisics megértette, hogy

mit akart mondani és ő is elpirult a szégyentől. A leány alkalmasint

olyasfélét akart mondani: hisz ő is eladja magát Mihályi Adélnak…

(Szentgróthy fecseghetett valamit.)

Jurisics fölkelt, Jesszi pedig zavartan fogta meg a karját.

– Ugy-e, nem haragszik? Ostoba vagyok! Hiszen tudom, hogy _az_ egészen

más… Önöknél az más!

Mikor Jurisics lement a lépcsőn, azon gondolkozott, hogy igazán más-e az

ő esete?

Érezte, hogy menyasszonyát egy cseppet sem szereti, – soha annyira nem

érezte ezt, mint éppen most, – és mégis a magáévá akarja tenni… Igaz,

hogy frigyüket pap fogja megáldani. De van-e olyan pap a világon, aki

egy gazságot szentesíthet?

Olyanfélét sejtett, hogy ő, az édesatyja, az öreg Mihályiék, Hadfalussy

herceg ügyvédestől, hozzávéve az egész társaságot, amelyben éltek, egy

mákszemnyivel se tisztességesebbek Jesszinél meg a nagynénjénél –

legfölebb csak illedelmesebbek!

Adél talán jobb, de ő is csak azért, mert mindezekről nem tud semmit. Az

egyetlen érdemes köztük tehát a tudatlan.

Szentgróthy egyszer fölverte Jurisicsot reggeli álmából. Az éjjelezéstől

sápadt arccal állott ágya előtt, a felgombolt köpenyeg alatt frakkot

viselt, fonnyadt szegfűvel a gomblyukában.

– Baj van, öreg! Főbe fogom magamat lőni!

– Miféle ostobaságot követtél el megint? – kérdezte Jurisics a párnák

közül.

– Játszottam.

Szomorúan lekanyarította válláról a köpenyeget. A kabátból egy kártya

esett a szőnyegre.

– Hát ez meg mi?

A pikk-dáma volt. Szentgróthy dühösen rátaposott a sarkával.

– A gyalázatos! Egész éjjel üldözött, minden lapomat megrontotta, – most

is itt van… Hogy a pokolba ragadt hozzám?

Aztán elmondta a dolgát.

– Úgy volt, hogy Szirmay feljött a kaszinóba búcsuzni… Holnapután a

főherceggel Palesztinába utazik… Azt mondta, hogy meg akarja nyerni az

utiköltséget, mi meg azt mondtuk, hogy ki fogjuk fosztani, csupa

szeretetből, hogy el ne hagyhasson bennünket… Az ördög tudja, mi ütött

belénk! Magunk közt különben nem szoktunk hazárdul játszani, – ezúttal

valamennyien beleugrottunk! A játék mostanáig folyt, egy tucat ember

kidőlt Szirmay mellől, helyöket ujak foglalták el. Szirmay 30–40.000

forintot veszített és ugyanannyit nyert. Amit veszített, azt tizenöt

ember vitte el, – amit nyert, azt jóformán magam veszítettem…

Jurisics felkönyökölt ágyában.

– Megbolondultál? Hogy veszíthettél ennyi pénzt?

Szentgróthy vállat vont és zsebretett kezekkel járt föl-alá a szobában.

– Szirmay ma búcsuzik, – mondta később. – Holnap pakol, holnapután

indul… A saját pénzével váltotta ki _fishe_-eit, hiszen tudod, hogy

milyen bolondja a korrektségnek! – most már csak az én _bonom_ van a

zsebében… Utaznia kell, a fenség nem várhat…

Jurisics halk füttyentést hallatott.

– Ez baj! Egész vagyonom egypár ezer forint. Hát te hogy állsz pénz

dolgában?

– Sehogy sem! – mondta Szentgróthy. Majd vállát vonogatva morogta: – Hát

főbe fogom magamat lőni… Ennyi az egész!

– Mi van a családoddal? – kérdezte Jurisics növekedő nyugtalansággal.

Barátja egy kicsit elérzékenyedett a családja említésekor.

– Az anyámnak van pénze… A múlt héten kapott a birtokára. Az Erzsi

hugomnak szánta, aki jegyben jár egy tiszttel… Ha elkérném, talán

ideadná, hanem a kis hugom vénleány maradna és kisirná a két szemét…

Akkor inkább főbe durrantom magamat!

– Világos dolog, – mondta Jurisics. – Meglássuk, talán kezdhetünk más

valamit.

Becsöngette az inast és öltözködésnek látott. Mikor elküldött a

kocsiért, Szentgróthy arca kiderült. Tudta, hogy Jurisics, mint ezt már

nem egyszer tette, hallgatagon elvállalta a felelősséget ostobaságáért,

– az ő dolga most már, hogyan fogja kimenteni a hinárból.

– Próbáljunk szerencsét Rabinoviczczal, – mondta Jurisics, amikor ketten

a kocsiban ültek.

Rabinovicz úr amaz ágensek sorába tartozott, akik kizárólag

gavallér-üzleteket szoktak közvetíteni. Egy madárarcú ember, aki az

ángolna hajlékonyságával siklott át a büntető törvénykönyv szakaszai

közt. Különben nagyúri lakást tartott és egy gyémántokkal teleaggatott

szép feleséggel parádézott.

Mikor Jurisics megmondta az összeget, amelyre szüksége volna, az ágens

elnevette magát.

– Hová gondol? Negyvenezer forint, – ennyi készpénzt ma egész Budapesten

nem lehet fölhajszolni. Az öreg Sternnek talán volna, de az sem ad,

amióta uzsora miatt ülnie kellett…

Már egypár ágensnél jártak, valamennyinél eredmény nélkül.

Délután Rabinovicz fölkereste Jurisicsot. Jó hireket hozott, mint

mondta. Pénzt nem szerezhet ugyan, de szerezhetne árúkat, amelyeket

pénzzé lehetne tenni. Egy használt cséplő-garniturát, egy nagyobb

bőrszállítmányt és kétszáz érckoporsót. Mindezt meg lehetne kapni 65.000

forintért váltóban, hat havi lejárattal. Ha gyorsan túl akarnak rajta

adni, kaphatnak érte 40.000 forintot. Ebből Rabinovicznak 5000 forint

jutna, provizió fejében…

Száraz nyiltsággal mondta el a dolgát, – tudta, hogy Jurisics nem az az

ember, aki sopánkodással vesztegeti a drága időt. Majd ha kifizeti neki

a provizióját, azt fogja mondani: Rabinovicz, maga egy gazember! azzal a

dolog el lesz intézve.

– A dolognak különben egy bökkenője van, – mondta végül az ágens. – Az

illető kereskedő csak úgy hajlandó szállítani az árúkat, ha édesatyja,

az öreg méltóságos úr elfogadja a váltót… Még így is sokat veszélyeztet…

A méltóságos úr nagyon öreg már, beteges is, vagyona nincs…

Jurisics dühbe jött. Hallani sem akart arról, hogy az édesatyját

belekeverje ebbe a tisztátalan üzletbe. Kikergette az ágenst.

Egy-két óráig idegesen járt-kelt a lakásán. Néha meg-megállott Gróthy

előtt, aki némán és viaszsárga arccal feküdt a divánon. A gyerek

teljesen meg volt törve, amióta azt hitte, hogy Jurisics nem akar rajta

segíteni. Szólni se tudott, gondolkozni se mert.

Mikor bealkonyodott, Jurisics megint befogatott és elhajtatott

Rabinoviczhoz…

– Készítsen elő mindent, én majd táviratozok az atyámnak… A váltó holnap

délután itt lesz…

Hosszú táviratot intézett az édesatyjához, amelyben beavatta barátja

kétségbeesett helyzetébe. Tudta, hogy az öreg, ha nincs véletlenül

nagyon rossz napja, nem fogja megtagadni segítségét. Az öreg úr ereiben

volt még egy csepp a régi könnyelmű bohém véréből, aki épp oly könnyen

adta aláirását, mint más ember a cigarettatüzet.

Jurisics másnap reggel hiába várta a postát, délben és délután még

egy-egy táviratot küldött az atyjának. Választ nem kapott. Ozsonna táján

pontosan eljött Rabinovicz.

– Mi rendben vagyunk, – mondta. – Hát ön?

– Mehetünk.

Szentgróthyt elvitték magukkal. Rabinovicz összehozta őket két úrral,

akiknek egyike a cséplőgép, a bőrök és a koporsók tulajdonosának

vallotta magát. Ezekkel el kellett menniök egy piszkos, külvárosi házba,

amelynek puszta udvarán egy rozsdától vörös gőzgép állott. Leszálltak

aztán egy dohos pincébe, ahol a koporsókat tartották, végül még

kikocsiztak a vasuti raktárakba, a bőröket megszemlélni.

A két fiatalember, elegáns, prémes kabátjában, dideregve és ásítozva

járta be ezeket a szomorú helyeket. Hosszú alkudozás után megvették a

kincseket. Jurisics átadta emberének a váltókat. Az öreg Jurisics volt

aláírva mint elfogadó, Jurisics Jancsi mint kibocsátó, Szentgróthy, a

raktárban egy hordónak támaszkodva, aláírta mint forgató.

Rabinovicz a kezébe vette a váltókat.

– Csak egyszer vannak összehajtva… Nem a postán jöttek.

– Nem, édesatyám ma reggel megérkezett Budapestre, – mondta Jurisics

kurtán.

Rabinovicz később összehozta őket a vevőkkel. Újra be kellett járniok a

raktárakat, aztán megkapták a 40.000 forintjukat.

Mikor Jurisics átadta az ágensnek a kikötött sápot, azt mondta neki:

Rabinovicz úr, bízom benne, hogy ön a fegyházban fog meghalni.

– Óh kérem, – mondta Rabinovicz, alázatos mosollyal, – a fegyház olyan

dolog, hogy sohasem lehet tudni…

A két barát elvált.

Szentgróthy beugrott az első kávéházba, ott borítékba gyömöszölte a

bankókat, az ablakon át beintett egy hordárt és elszalasztotta

Szirmayhoz. Ő pedig megfogadta magában, hogy nem lesz többé könnyelmű és

elment az orfeumba.

Jurisics haza ment. Erős főfájása volt és korán le akart feküdni. Az

asztalon, – azon a pikk-dámán, amelyet Szentgróthy hullajtott el nála és

amelyet az inas gondosan fölszedett a szőnyegről, – egy táviratot

talált. Az inas elmondta, hogy a távirat már azelőtt való nap érkezett a

kaszinóba, onnan csak ma küldték ide.

– Hanyag népség! – dörmögte Jurisics.

Rövid távirat volt és fontos. Nagyon fontos. Az öreg Jurisics szolgája

küldte.

_A méltóságos úr ma délután hat órakor szélhüdésben hirtelen meghalt.

Kérek utasításokat._

Mikor idősebb Jurisics váltójával kifizették a kétszáz érckoporsó árát,

akkor az öreg úrnak már csak egyetlen egy koporsóra volt szüksége.

Elment abba a kis vidéki városba és eltemette az édesatyját. Eltemette,

mint nagyidőket látott embert temetni szokás: nem annyira fájdalommal,

mint inkább fájdalmas reflexiókkal telt szívvel. Több levertséggel, mint

gyásszal.

A temetés előtt órákon át ideges türelmetlenséggel cigarettázott az ósdi

lakás belső szobáiban. A nagy ebédlő csukott ajtaja mögül, ahol a

ravatal körül viaszgyertyák égtek, hallhatta a kiváncsi vidékiek

járását-kelését, kellemetlen moraját.

Kuszált tépelődései mindig csak ahhoz az _egy_ gondolathoz vezették:

_hogy most már mindennek vége_.

Tisztán látta, hogy életében nagy változás fog bekövetkezni. Kényelmes

vágányon haladt eddig, apja neve és pénze tolta előre. A hajtó erő most

megsemmisült, – utat se látott maga előtt. A maga erejéből kellett

tovább haladnia, járatlan talajon.

Biztosra vehette, annak is vette, hogy Mihályi föl fogja bontani az

eljegyzést. Ismerte emberét, tudta, hogy az öreg tanár brutális

gyűlölsége ki fog törni, mihelyt nem látja többé veje háta mögött annak

nagynevű, fölényes elméjü atyját.

Az eljegyzés föl fog bomlani. És aztán? Aztán tovább halad

feltartózhatlan zuhanásában. A hitelezői meg fogják rohanni, mint az

éhes farkasok. A 65.000 forintos váltóval nem törődik ugyan, – ez

Gróthyra tartozik, de neki magának is van jó csomó adóssága. Az atyja

pedig, nagy könyvtárától eltekintve, alig hagyott reá egyebet, mint azt

a 10.000 forint értékü papirost, amelyet íróasztala fiókjában találtak.

A hitelezői végleg le fogják járatni, – ha be is venné a gyomra, ilyen

körülmények közt képtelenség újabb partira gondolnia.

Egy pillanatig arra is gondolt, hogy talán jó volna, ha leghangosabb

hitelezői száját betömné a rendelkezésére álló pénzzel és valami

tisztességes foglalkozás után nézne. Az a gondolat, hogy pihent erejével

neki fog feküdni a munkának, szinte föllelkesítette, – amikor azonban

részletesebben elgondolta, hogy mi is az a _munka_ tulajdonképpen,

elvesztette a kedvét. A munka, amely nem veszi igénybe sem vakmerő

bátorságát, sem óriási izomerejét, a munka, amelyet az ember éveken át

poros akták közt görnyedve, állati szorgalommal végez, nem volt inyére.

Különös tehetségei egyébiránt se voltak: a jogot elvégezte, úgy ahogy,

vizsgákat azonban nem tett. Ha pártfogói megbízhatók lesznek is és

beültetik valami kényelmes hivatalba, mennyit kereshet ott? Egy év alatt

körülbelül annyit, amennyit már akárhányszor föltett egy lóra, egy

kártyára!

Mikor aztán kikisérték az öreget a temetőbe, Jurisics Jancsi, mint

egyedüli gyászoló, fásultan léptetett a halottas kocsi mögött, amelynek

teteje úgy ingadozott a tömegben, mint egy fekete gálya.

És a harangzúgás közepett, amely betöltötte a kis város főutcáját, egyre

az apja szellemével feleselt.

A nagyatyja még egyszerü polgárember volt, jómódu vaskereskedő. Atyját

fényes tehetsége fölemelte a felső tízezer közé. Őt magát, akinek se

tehetsége, se vagyona nem volt, úgy nevelték, akár egy dauphin-t. Oda

állították amaz emberek sorába, megismertették, megkedveltették vele

azokat, akiket a gazdagság és előkelőség tudata simákká, szabadokká és

bátrakká tesz, s akik oly gondosan tisztelik egymás egyéniségét, minden

szeszélyes kinövéseivel együtt. Odaállították, ahol nem tarthatta fenn

magát. Most elveszítette lábai alól a talajt és nem tudott magával mit

kezdeni.

Mikor a sírásó oda tartotta a lapátot a fekete földdel, hogy dobjon egy

göröngyöt az apja koporsójára, már tudta, hogy mit fog magával kezdeni.

Csak egy mód van még a szabadulásra: a pisztoly. Kalandos életében, már

egyetemi évei óta, mindig szem előtt tartotta ezt az ultima ratiot és

most megnyugvással gondolt reá.

Az éjt még apja házában töltötte. Sokáig nem tudott elaludni, éjfél után

végre átment a könyvtárba és találomra leemelt a polcról egy kötetet,

hogy álomba olvassa magát.

Mantegazza könyve volt: India. Sokáig olvasgatott, eleintén

szórakozottan, aztán növekedő érdeklődéssel, végül tűzzel. Látta a

bengálai öböl csöndes tükrét, hosszan elnyújtott partvonalával, amelyben

csipkés pálmák bólintgatnak, fölöttük a tropikus égbolt mélységes

azurja, – aztán a néma őserdőket, kőrostélyos templomaikkal, amelyek

előtt bronzarcu, nemes alakok térdepelnek.

Az az epesztő utazási vágy szállotta meg, amelyet mindegyikünk ismer,

akinek gyermekkorába belefonódtak a keleti regevilág titokzatos

varázsindái. És úgy vette, mint egy magasabb revelációt, azt az egyszerü

gondolatot, hogy elmegy külföldre… Átvágja a csomót; itt hagyja ezt az

országot, multjának emlékeivel, összeköttetéseivel és

kötelezettségeivel; elmegy messzire, új életet kezd. A kalmárkodó,

parvenü Amerikától undorodott, Kelet-India vonzotta.

A fővárosba érve, első dolga volt fölkeresni Mihályiékat. Amit előre

sejtett, az szinte szóról-szóra teljesedésbe ment. A tanár egyedül

fogadta. Adél nem mutatkozott, az asszony pedig belépésekor ijedten

kisurrant a szobából.

Jurisics kissé elfogult volt, amikor szemközt találta magát az öreggel.

Egypár megjegyzést tett az atyja halálára, minthogy azonban nem kapott

választ, maga is elhallgatott.

A tanár most megállott előtte, reá szegezte zöldes szemeit és lassan

mondta:

– Nagyon sajnálom boldogult édesatyját. Az öreg úr érdemes férfi volt.

Nagy érdemei voltak. Hanem a házasságból nem lesz semmi.

– Azért, mert atyám meghalt?

– Az öreg urat nagyon becsültem, neki kimélettel tartoztam, – de ön nem

érdemel kiméletet. Egy ember, aki kártyázik, aki vőlegény létére

rosszhírű nőszemélyek után futkos, – óh, ne is védekezzék, mi _mindent_

tudunk!

Jurisicsban megint felülkerekedett a gavallér.

– Ha mindent tud, akkor ne is beszélgessünk róla, – mondta lehetőleg

közömbös arccal. – A forma kedvéért meg kell még kérdeznem, hogy mit

szól Adél kisasszony a dologhoz? Szeretnék vele beszélni…

A tanárt ez a merész kívánság dühbe hozta.

– Ön nem fog Adéllal beszélni. Sem most, sem máskor!

Jurisics szó nélkül begombolta a keztyűjét, aztán kurtán meghajtotta

magát.

– Jó napot, tanár úr!

Azzal a nyugodt mosollyal mondta, amellyel az öreget dühbe tudta hozni.

Az előszobában még habozott, mintha várna valakit. Semmi!

– Tehát kidobtak! – mondta az utcán.

Még egyszer visszafordult. A sarok-ablakban egy szőke fejet látott: Adél

volt. Homlokát tenyerébe támasztva, elgondolkozva ült ott. Talán a reá

irányított szempár hatása alatt tette, amikor lassan fölemelte a fejét.

Egy pillanatig merev szemmel nézte a talpig feketébe öltözött

férfialakot odalenn az utcán, aztán elrohant az ablaktól. Egy

mozdulatába került csak, de ennek a mozdulatnak az ösztönszerü volta

meggyőzte Jurisicsot arról, hogy a leány a szülei pártján áll, vagy

legalább is nem az övén…

Tehát Bengáliába!

Jurisics jellemében volt egy látszólag ellenmondásos vonás. Álomnak

tekintette az életét, életfeladatát pedig abban találta, hogy ezt az

álmot minél kellemesebbé tegye magának. Gyűlölt mindent, ami kényelmét

zavarhatta, – nem annyira testi, mint inkább lelki kényelmét, – azért

nehezen is határozta el magát valami akcióra. Ha azonban egy elhatározás

megfogamzott a lelkében, akkor nagy, néha éppen bravuros energiával

tudott az akadályokkal megküzdeni. Barátai ismerték és becsülték ezt a

tulajdonságát.

Tehát Bengáliába! Angolul elég jól beszél, pénze is van, a többi meg

majd megjön magától. Az ilyen embernek különben is olcsóbb az utazás,

mint a hazájában való tartózkodás.

Elhatározta, hogy Szentgróthyt kivéve, senkit sem avat be a tervébe.

Gróthyt is csak azért, mert át akarja neki adni az atyjától reá maradt

könyveket és műemlékeket, hogy őrizze meg egy részüket és tegye pénzzé a

többit.

Szombat volt. Vasárnap megszerzi az útlevelet, hétfőn szétküld egypár

tucat kártyát a városban, _p. p. c._ – kedden este indul, Bécsen és

Trieszten át…

Valami honvágy-félét érzett már az oceán friss lehelete után, amely

kizavarja majd fejéből a lomha ködöt.

Talán izgatottsága okozta, hogy vasárnap reggel szokása ellenére korán

kelt föl.

Odakünn csicsergést hallott, a szemközt levő ház ereszén egy fecske ült.

Az első fecske, amelyet az idén látott. Ettől tavaszi kedve lett.

Felöltővel a karján hagyta el lakását, az előszoba kilincsén egy kis

ibolyabokrétát talált. Vajjon ki készítette neki ezt a kis meglepetést?

Jesszi! Fölszívta a virág édes illatát, aztán, ahelyett, hogy a

Belvárosba ment volna, az Andrássy-út felé indult.

Megint az a sárgaarcu asszony nyitott neki ajtót, az arca ezúttal se

volt barátságosabb, de azért beeresztette a szobába. Jesszi kiszólt a

szomszédból, hogy most kelt föl éppen, de tüstént magára kap valamit.

Bejött, lassú léptekkel, kissé bolyhosan, álmos szemét dörzsölve, de

mosolyogva, mint egy jónevelésü gyermek. Odanyujtotta Jurisicsnak hűvös

kis gyermekkezét. A fiatalember azt mondta, hogy búcsuzni jött.

– Elutazik! Soká marad?

– Még nem tudom, – azt hiszem, nagyon sokáig…

Jesszi nem válaszolt, hanem föltaszította az ablakot. Langyos szél

csapott az arcába, amely még jobban összeborzolta a haját. Odakünn

verőfényes tavaszi nap volt.

– Milyen bolondok az emberek, hogy éjjel élnek és nappal alusznak; –

mondta Jesszi később. – Ezt csak most tudtam meg… Tegnap egész nap künn

voltam a Margitszigeten… A gőzösök már járnak… Egyedül voltam, egész nap

mászkáltam a gyepen és a romok közt… Mikor este haza kellett jönnöm,

kedvem jött sírni… Ma megint elmegyek valahová…

Jurisicsnak eszébe jutott valami. Egy utolsó napot, egy egész napot

Jesszivel tölteni, – ez méltó befejezése volna európai pályafutásának.

– Menjünk együtt, – mondta. – Ugy se tudok a napommal mit kezdeni…

A leány hirtelen megfordult a sarkán.

– Elvisz?. Komolyan? Este vissza is hoz?

– Öltözzék föl hamar!

A leány egy halk örömkiáltást hallatott, aztán befutott a mellékszobába.

Mialatt felöltözött, ami eltartott egy jó félóráig, addig Jurisics

tentát kért s levelet írt egyik barátjának a belügyminisztériumba, hogy

szerezzen neki rövid uton külföldi útlevelet, mivel kedve jött

tigrisekre vadászni.

– Ugy-e, tisztességes vagyok? – kérdezte Jesszi.

Tisztességes, – ez volt a helyes kifejezés. Tisztességes és bájos volt,

mint egy nyolcnapos asszonyka, aki az anyósához megy látogatóba. A

szürke tavaszi kabát alatt fekete ruhát viselt, a fején kissé merész

alakú, fekete kalapot, amelyet asszonymódra kötött meg az állán.

– Estig maradhatunk, – mondta.

Mikor az utcára értek, Jurisics kocsi után nézett.

– Ugy-e, fél, hogy velem látják? – kérdezte Jesszi, szelíd mosollyal.

– Gyermek!

Karját nyujtotta neki. Ütemesen, összevágó léptekkel haladtak az

aszfalton. Jurisics több ismerősével találkozott, akik kíváncsian

fordultak utána. A föltünően csinos asszonyban Jurisics valami rokonát

gyaníthatták. Jurisics ugyan azt se bánta volna, ha megismerik a

virágárus leányt, – egy botránnyal még többet elbír. Olyanféle

elkeseredett jókedvében volt, amelyet akasztófahumornak szokás nevezni.

Az eskütér alatt egy nagy gőzös kürtője füstölgött.

– Szálljunk be hamar! – kiáltotta Jesszi gyermekes türelmetlenséggel.

Jurisics egy bankót adott a jegyszedő matróznak jegy helyett, aztán

fölmásztak a födélzetre.

Egypár ember lézengett csak a hajón. Jesszi a kalapját fogta és lobogó

ruhával állott a szélben, teli tüdővel szíva az éles levegőt és nevetve

pillantva kisérője arcába.

A gőzös elhaladt a sziget mellett, anélkül, hogy kikötött volna. Most

vették csak észre, hogy személyszállító hajóra tévedtek. Jesszi ezt a

tévedést mulatságosnak találta; már tegnap is, amikor a szigeten járt,

nagyon szeretett volna tovább evezni, hadd lássa, milyen a Duna ott a

hajógyár kürtői mögött.

Elhaladtak egypár állomás mellett, a hajó egy regényes fekvésü kis

fészek mellett kötött ki. Egy parti kocsma előtt nemzeti zászló

lobogott, valahonnan egy sváb banda harsogó hangjai hallatszottak. A

parton meg néhány ünnepiesen kicsípett gyerek ácsorgott.

– Itt mulatnak, itt búcsu van, – mondta Jesszi.

Kiszálltak. A leány bevallotta, hogy a nagy sietségben megfeledkezett a

reggelijéről s hogy most nagyon éhes. Jurisics bevitte a föllobogózott

kocsmába, ahol valami üvegszalón-félébe telepedtek. A korcsmárosné

alázatos bizalmaskodással szolgálta föl a vajat meg a tejet, amit Jesszi

kért, aztán meg nem állhatta, hogy oda ne szóljon nekik:

– Önök az első fővárosi vendégeim az idén.

Közeledését elég barátságos mosollyal fogadták és most már nem fojthatta

magába kiváncsiságát.

– Talán lakást tetszik nézni a nyárra?

– Nem éppen, – adta vissza Jurisics. – Ámbár, ha valami csinos házikót

találnánk…

– Óh, – mondta az asszony, Jesszihez fordulva, – a nagyságos asszony

nagyon meg lesz nálunk elégedve!

A nagyságos asszony! Jesszi arca lángvörös lett a büszke örömtől.

Megesett vele nem egyszer, hogy egyik-másik ember szeretőjének nézték,

ha másodmagával csavargott a pesti kávéházakban, de feleségnek, úri

asszonynak nem nézte még senki.

Az asszony tovább faggatta őket. Diszkrét mosollyal mérsékelve

kérdésének indiszkrét élét.

– Két kicsikénk van, – mondta Jurisics, akin lassankint diákos jókedv

vett erőt. – Egy fiu, meg egy leány. A fiu hároméves és a Jancsi névre

hallgat. A mamája papnak szánta, de én huszárt csinálok belőle.

A vendéglősné úgy vélekedett, hogy a nagyságos úrnak igaza van. Aki

egyszer magára vette a csuhát, az jóformán meghalt atyjának és anyjának.

– No látja? – élhetetlenkedett Jurisics Jesszivel. – Mindig mondtam,

hogy nincs igaza.

Jesszi csendesen mosolygott és kijelentette, hogy ő így se bánja. A

vendéglősné, amint elnézte Jesszit, összecsapta a két kezét.

– Az ember nem is hinné! Már két baba, és a nagyságos asszony még maga

is olyan, mint egy cukros baba.

Jesszi fölkelt és azt mondta, hogy szeretné, ha Jurisics fölvinné a

hegyre. A vendéglősné előbb még meg akarta tudni a nevüket. Jurisics

habozás nélkül megmondta a magáét.

Fölmásztak a lejtőn, aztán lassú léptekkel haladtak a szőllők közt

kanyargó ösvényen. Egypár szorgalmas gazda már ott kopácsolt, dolgozott

a présházakban. A sétáló pár kéjesen sütkérezett a korai verőfényben,

néha megborzongva rázkódtak össze, amint egy szeszélyes szélroham

végigsöpört a hegytetőn, csipongó pintyőkéket sodorva el a fejük fölött.

Jurisics lopva figyelt Jesszire, aztán egyszerre a leány karja alá fűzte

a kezét. Jesszi a keztyüt gombolgatta, miközben kissé magához szorította

a férfi kezét. Egyszer sem nézett reá, de arcán valami végtelen

megelégedés kifejezése mutatkozott. Egy szót sem beszéltek még

szerelemről. Jurisics mégis érezte, hogy a leány egészen az övé. Az ő

tulajdona mindenestül, – finom metszésü, a széltől kissé cserepes

ajkával, csendes mosolyával, molnárszinü kabátkájával és gombolós angol

cipőjével együtt. Megtarthatja, eldobhatja, ha éppen akarja, össze is

törheti…

Sokáig kóboroltak még, talán egy egész óráig. Alig beszélgettek, ha

szóltak is, halk, nyujtott hangon tették. Az a bizonyos kéjes lustaság

vett rajtuk erőt, amelyet a tavaszi levegő hatásának szokás

tulajdonítani.

Jesszi alig járt még életében hegyek közt. Azért kivánkozott ide föl,

mert azt képzelte, hogy a lejtőn túl, mint egy színfal mögött, idegen,

meglepő dolgokat fog látni. Hegyeket látott, aztán völgyeket és megint

csak hegyeket. Ez pedig nem nagyon érdekelte… Délfelé megint lementek a

városba.

A kiváncsi vendéglősné ott állt az ajtajában, egy jóarcu polgárembernek

magyarázgatva valamit. Hogy meglátták a fiatal párt, az asszony a szeme

fölé emelte a tenyerét, a férfi pedig levette a kalapját és Jurisics elé

lépett.

– Csakhogy megtaláltam Jurisics urat… Talán már nem is emlékszik reám?

Én vagyok, – Béres… Béres László… Nem tetszik emlékezni? A nagyapa

üzletében voltam.

Jurisics visszaemlékezett valami jámbor vasáruslegényre, akinek a hátán

ő gyerekkorában tornagyakorlatokat szokott végezni, ha nyaranta egy-két

hetet lenn töltöttek nagyapáéknál.

Kezet fogott vele. Béres hamarjában elmondta, hogy ő már vagy tizennyolc

év előtt letelepedett itt a városban és vaskereskedést nyitott. Azt is

mondta, hogy olvasott a nagy gyászról, amely Jurisicsot érte és nagyon

csodálkozott, hogy a fiatal úrnak már felesége is van…

(Jesszi itt kénytelen volt egy kis bókot csapni.)

Jurisics hiába szabadkozott, addigra is, míg a gőzös megérkezett, be

kellett fordulniok Béres házába. Egy olajfestésü tágas házba léptek,

amely fehérfüggönyös, ragyogó ablakaival és kápolna-tisztaságu udvarával

polgári jólétre vallott.

Odabenn egy elég csinos, kissé elhízott asszony fogadta őket, meg egy

süldőleány, aki meglepően hasonlított anyjára. A leány kezet csókolt

Jesszinek, az asszony erőszakos szivességgel levette fejéről a kalapot,

testéről a kabátot, – Jurisics pedig belátta, hogy innen aligha

szabadulnak ebéd nélkül.

Beadta hát a derekát, bár restelte a diákos komédiát, amellyel ezeket a

becsületes embereket bolondította.

Mialatt Béres uram olcsó szivarjait szívta és szórakozottan felelgetett

a hozzá intézett kérdésekre, félfüllel mindig Jesszire ügyelt, aki az

asszonyokkal pletykázott.

Meg lehetett elégedve a leánnyal. Szerény volt és komoly, ügyesen

siklott el a kérdéseken, amelyek a mondva csinált házasságra

vonatkoztak; ha füllentenie kellett volna, akkor Jurisicshoz fordult,

átengedve neki a szót. Egy fiatal asszonykára emlékeztetett, akiben

kevés az önállóság és aki minduntalan rászorul a férje

professzorkodására. Vagy egy nagyon szerelmes asszonyra, aki nem tud

három szót mondani, anélkül, hogy beleártsa az urát.

Ebédhez ültek. Jesszit az asszony és Jurisics közé ültették az

asztalfőre. Jurisics szomszédsága kissé fölelevenítette. Mikor a

háziasszony reá bizta, hogy válogasson urának a tálakból, jókedve lett

és találomra reá fogta Jurisicsra, hogy a burgonyát nem szereti,

ellenben a rizsért rajong, a fekete kávét meg három darab cukorral

szokta inni.

A fekete kávéra vendégek érkeztek. A plébános meg a járásbiró, akik

néha-napján tarokk-partira szoktak átjönni Béreshez. A járásbíró, amikor

meglátta, hogy szép pesti asszony van a házban, tüstént hazaküldött a

feleségéért. Jurisics attól tartott, hogy valaki a társaságból meg

találná ismerni Jesszit. Ok nélkül félt, mert ezek a jámbor emberek, bár

itt élnek a főváros tőszomszédságában, vadonat idegenek voltak azokban a

körökben, amelyekben Jurisics és Jesszi mozogtak.

A férfiak ebéd után kiültek az üveges folyosóra kártyázni. Jurisics is

résztvett a kétkrajcáros tarokkban. Osztás közben az ablakon át láthatta

Jesszit, amint egy nagy kendővel a vállán, hajadonfőtt jár-kel a

tavaszias puszta kertben. Béres Terka volt vele. A kis leány az első

pillanattól fogva azt a föllengős rajongást mutatta Jesszi iránt,

amelyet iskolás-leányok szoktak előkelő, szép asszonyok iránt érezni, és

túlboldog volt, amikor most ideáljának megmutathatta egyszerü otthonuk

nevezetességeit: a melegágyakat, a lugast, a kuglizót. Nagyon értették

egymást és amikor Jesszi megsimogatta új barátnője csinos arcát, a leány

kitörő lelkesedéssel csókolgatta karján a ruhát és hizelegve simult

hozzá, mint egy dormogó cica.

A délután gyorsabban telt, mint Jurisics gondolta és mire bealkonyodott,

azon vették észre magukat, hogy már lekéstek a gőzösről és hogy a

vicinális vonattal kell visszamenniök a városba. A vonat megindult, elől

a lihegő kölyök-lokomotivval, a visszamaradt jó vidékiek pedig, akik el

voltak ragadtatva fővárosi vendégeik szeretetreméltóságától és

egytől-egyig beleszerettek Jesszibe, még sokáig lobogtatták keszkenőiket

az alkonyatban. A viszontlátásig!

Jurisics megkönnyebbülten lélegzett föl, hogy a dolog ilyen simán folyt

le. Annak is megörült, hogy végre megint egyedül lehet Jesszivel. Egész

délután alig válthattak egymással egy-két szót. A kocsiban nem volt

rajtuk kivül senki.

A leány az ablaknál ült és oldalvást hajtott fővel, némán hallgatta a

vonat egyhangu zakatolását. Jurisics a kalap karimájától csak az állát

és a nyakát láthatta. Egy ideig szó nélkül elnézte, aztán a csend, az

alkony és talán a leány ruhájából kiáradó finom ibolyaillat hatása

alatt, hozzá hajolt, hogy megcsókolja az arcát. Jesszi ijedten

visszahökkent, – amikor pedig Jurisics fölemelte az állát, hogy a

szemébe nézzen, egy sápadt, könnyező arcba pillantott, amelyen

megdermedt a fájdalom kifejezése, mint Niobe arcán.

A leány most már nem is ellenkezett, hanem odavette magát Jurisics

karjába és hosszu, görcsös zokogásra fakadt. Az örökké jókedvü Jesszi

sírt, – sírt, mintha most sírna először életében és mintha egyszerre

akarná pótolni mulasztását.

Közbe elszorult hangon ismételgette:

– Hadfalussy jön! Holnap jön!

Oly rémülten simult Jurisicshoz, mintha nála keresne védelmet.

Jesszi úgy járt, mint sok félvilági hölgy, aki egyszer, véletlenül,

belekóstolt a tisztességbe: ösztönszerűen megkívánta, reménytelen

epedést érzett utána, betege lett.

Eddig csak olyan férfiakat ismert, akik falánk tolakodással vették

körül, mint a herék a mézet, – asszonyokat, akik ellenséges szemmel

nézegették, s ha meg is csodálták szépségét, oly kicsinylő módon

dicsérgették, mint egy szép állatot szokás. Eddig azt hitte, hogy ennek

így kell lennie.

Ma, hogy egy egész napon át a tisztességes feleség szuverén jogait

bitorolta, látta, hogy van egy más világ, ahol az asszonyi szépséget nem

taksálják készpénzértéke szerint. Megismerte a női méltóságot. Először

esett meg vele, hogy tiszteletteljes szemekkel néztek reá, amelyekben

nem csillant meg sem piszkos vágy, sem irigység…

A tisztesség komédiája véget ért és amikor Jurisics reá tette kezét a

leány vállára, emlékébe idézte megint a valóságot, – azt a gyalázatos

valóságot, amelyet füstös kávéházakban, festett arcu asszonyok, mocskos

beszédü férfiak társaságában élt végig. És emlékébe idézte megint azt az

embert, akinek a közeledése már napok óta misztikus félelemmel töltötte

el: Hadfalussyt!

Jurisics nem volt nagy emberismerő, de megértette Jesszit. Sőt reá is

ragadt egy csepp abból a tengernyi keserüségből, amely a leány szivében

hullámzott.

Mit is akart ő tulajdonképpen Jesszivel? Ki akarta ragadni a herceg

karmaiból? Minek? Hogy a saját szeretőjévé tegye? A leány ezzel mit sem

nyert volna tisztesség dolgában, ő pedig, mint gavallér, nem jár el

becsületesen, ha arra használja Jesszi gyöngeségét, hogy megfossza olyan

anyagi előnyöktől, amelyekért sehogysem tudja kárpótolni…

Tehát? Talán az úgynevezett erény útjára akarja terelni? Mi volt

Jesszire nézve az erény? legjobb esetben egy otromba mesterember, mint

férj, vagy egy kiskereskedő, holmi apró-cseprő külvárosi ember, aki – ha

nem éppen részeges és erőszakos – szobáit takaríttatja vele és vacsorát

főzet magának… Rosszabb esetben pedig az aggszűz sivár élete, hosszu

éjszakák a varrógép mellett, a virrasztástól elgyengült szemek, a

munkától eldurvult kezek… Nem, ez a viruló szép gyermek más sorsra

született: Gazdagságra, fényre, élvezetre.

Jesszi, mintha csak sejtette volna, mi jár Jurisics fejében, vagy mintha

valami döntést várt volna a saját sorsa fölött, félénk nyugtalansággal

figyelt az arcába. Aztán megtörülte a szemét és a síró nők lágy hangján

mondta:

– Ugy-e, ostoba vagyok? Örülnöm kellene; – soha életemben még nem

éreztem magamat oly jól, mint ma, egész nap…

Talán meg akarta neki köszönni ezt az örömet, mert könnyek közt

mosolyogva hajolt Jurisicshoz: Csókoljon meg, ha akarja!

Megcsókolta, de csak a nedves szemét. A leány megnyugodott s bizalmasan

a fiatalember vállára hajtotta a fejét, aztán, szokása szerint,

elgondolkozva bámult maga elé. Jurisics néha azt hitte, hogy alszik,

valahányszor azonban föléje hajolt, Jesszi mosolyogva pillantott a

szemébe.

Megérkeztek az ó-budai állomásra.

A fiatalember kocsi után nézett. Egy gázlámpa alatt egy ember ácsorgott,

– első pillanatban szolgának nézte és meg akarta szólítani, de aztán

megismerte Csámpor, ama rendőrtiszt kellemetlen arcát, aki Jesszi után

szokott leskelődni. Polgári ruhában volt. Csámpor is megismerhette, mert

látható megütközéssel mérte végig, aztán eltünt a sötétségben.

Mikor Jurisics be akart szállni az elősietett bérkocsiba, Csámpor megint

megjelent egy rendőr kiséretében, kezét rátette Jurisics vállára és a

fölindulástól remegő hangon mondta:

– Utasításom van, hogy önt letartóztassam, Jurisics úr!

Jurisics lerázta a hivatalnok kezét és azt mondta:

– Maga szamár!

Egy pillanatig farkasszemet néztek. Csámpor arca sápadt volt, Jurisicsé

lángvörös.

– Kérem, – a törvény nevében!

– Megbolondult?

– Önt váltóhamisítás miatt keresik…

Váltóhamisítás!

Úgy érezte, mintha taglóval fejbe ütötték volna… Oda is kapott

homlokához… Aztán irtóztató düh fogta el az ember ellen, aki ezt a

fejéhez merte vágni… Reá is rohant volna, ha a rendőr meg nem kapja a

karját…

Váltóhamisítás!

Tudta, napok óta sinlette, hogy nem járt el korrekt módon, amikor Gróthy

váltói alá odaírta az apja nevét… Nem volt korrekt, bár biztosra

vehette, hogy az apja elvállalja az aláírását… Nem volt korrekt és

szinte sejtette is, hogy emiatt _baja_ lesz… _Baj_ alatt értette, ha

valami becsületbiróság vagy kaszinói igazgatóság kifogást tesz a

gavallérsága ellen… De hogy emiatt vád alá foghassák, hogy a rendőr az

utcán a vállára merje tenni a kezét, mint egy közönséges csirkefogónak,

arra egy pillanatig sem gondolt…

Egyszerre lecsendesedett. Csak botrány ne legyen a dologból! Inkább

elkocsizik a rendőrségre, tisztázza a dolgot, megkéri őket, hogy ne

szóljanak.

Beszállt Jesszihez a kocsiba. Csámporban volt annyi tisztesség, hogy

fölkapaszkodott a bakra.

Jurisics irtóztató ideges volt. Kétségei támadtak, vajjon oly könnyen

tisztázható-e a dolog? Visszaidézte jogászkori emlékeit és úgy találta,

hogy nem… Kuszált ötletei egymást kergették… Végül nem tudott már

gondolkozni sem, – minden érveréssel rohamosan növekedő félelem vett

rajta erőt. Az az irtóztató félelem, amelyet a tisztességes ember érez,

ha megérinti a fegyház szaga… Mikor a kocsi átügetett a Margithídon, ki

akarta rántani az ajtót, hogy fejjel belevesse magát a fekete folyóba…

Valaki nem eresztette. Valaki a kezén csüngött és könnyeivel és

csókjaival áztatta a jobbját.

A kocsi úgy repült, mintha sárkányok vinnék. Már valahol az

Akadémia-utcában voltak. Jesszi feje ott hánykolódott Jurisics mellén.

Már kalapja is leesett. Most magához ölelte Jurisics fejét,

szenvedélyesen, szinte erőszakosan – hogy melltűje megvérezte arcát –

aztán a száját kereste.

A fiatalember némán magához vonta. Aztán eszébe jutott, hogy mi lesz

most ezzel a gyermekkel?

Megtapogatta a kabátját, – a tárcája akadt a kezébe. Egész vagyona volt

benne, körülbelül tizennégyezer forint. Visszatolta Jesszi arcát.

– Jesszi! itt van a tárca, ezt vedd magadhoz. Pénz van benne. Ha nem

jövök vissza, akkor a tiéd. Nem szorulsz sem Hadfalussyra, sem másra.

Megértettél?

Nem értett semmit, csak fájdalmasan nyöszörgött és erőlködött, hogy az

arcát odaszoríthassa Jurisics arcához. Jurisics pedig megkereste Jesszi

kabátjában a zsebet és belegyűrte a nagy tárcát.

A kocsi megállott a rendőrségi palota udvarán.

– A kisasszony maradjon a kocsiban, – mondta Csámpor. – A kocsis el

fogja vinni a lakására.

Jurisics egy negyedóra mulva a fogalmazó előtt állott. A váltó

tulajdonosai jelentették föl és kérték a letartóztatását. Alkalmasint

értesültek az eljegyzés fölbomlásáról és féltették a pénzüket. Tanukkal

bebizonyították, hogy Jurisics adta át nekik a váltót és hogy atyja

meghalt egy nappal a váltó kelte előtt. Azt is, hogy az öreg úr már ki

volt terítve, amikor a fia állítása szerint a fővárosban kellett

tartózkodnia. A hamisítás be volt bizonyítva…

– Holnap átteszem az ügyet a büntető birósághoz, addig fogva kell, hogy

tartsam, – mondta a rendőrtiszt.

Jurisicsot bevezették a cellájába! A rendőr rázárta az ajtót, előbb

azonban azt mondta neki:

– Jó éjszakát!

Nem érzett lelkifurdalásokat, nem érzett sem szégyent, sem félelmet,

csak végtelen undort.

Végtelenül undorodott attól a gyászos komédiától, amelyben neki a

kelepcébe került váltóhamisító szerepét kellett eljátszania; még inkább

undorodott attól a végnélküli vallatási processzustól, amelynek

alávetették. Érezte, hogy ez az undor meg fogja ölni. Különben olyan

apátiával követte a vizsgálat egyes stádiumát, mintha az egész dolog nem

is tartoznék reá. Néha úgy érezte, hogy oda kell szólnia a komolykodó

biráknak, a jegyzőknek, akik izzadtságtól gyöngyöző homlokkal karmolták

a végtelen jegyzőkönyveket:

– Mi az ördögnek törik magukat? Csak nem hiszik, hogy megvárom a végét?

Mit is akarnak még tőle? A végtárgyaláson is csak azt ismételhette, amit

már a rendőrség és a vizsgálóbíró előtt hajtogatott: Aláírta az atyja

nevét, de nem érzi magát bűnösnek, mert édesatyja biztosan elismerte

volna az aláírást. Elismerte volna, ha meg nem hal időközben.

Az elnök pedig azt mondta, amit a vizsgálóbíró is mondott már. Művelt

ember, hozzá jogvégzett ember, nem élhet ilyen mentséggel.

Súlyosbító körülményül tudták be neki az összeg nagyságát és szökési

szándékát. Ezt a szándékát az bizonyította, hogy külföldi útlevelet

akart szerezni… Enyhítő körülményszámba ment, hogy a magánvádlók, miután

káruk megtérült, elállottak a vádjuktól. Az egész bűnügynek csak egy

homályos pontja volt: Mire fordította a vádlott ezt a összeget?

Jurisics, amikor emiatt faggatták, vállat vont és megtagadta a további

fölvilágosítást. Nem akarta belekeverni Szentgróthyt is a botrányba.

Bűntettre képes volt, lovagiatlanságra nem.

A törvényszéki orvosok különben úgy találták, hogy Jurisics csodálatos

apatiájának betegség az oka. Állapota zavarba ejtette őket. Nem

panaszkodott ugyan soha, de táplálékot alig vett magához, amellett

állandó, gyönge láza volt, amely rohamosan apasztotta az erejét.

Napközben, ha nem vallatták éppen, rendesen cellájának vaságyán

heverészett, nyitott pillákkal szenderegve. Ha fölkelt néha, a kályha

mellett álló lócáig ment csak, amelyen megint elaludt. Ha reányitottak,

fölijedt és idegesen kérdezte, hogy miért háborgatják. Az őrökkel nem

igen beszélt, a védőjével sem akart szóba állani.

A védő, egy nagyhírü kriminalista, elmagyarázta neki, hogy sokat

könnyíthetne helyzetén, ha kezébe adná a védelemre alkalmas eszközöket.

Jurisics vállat vont.

– Bánom is én!

– Tudja, – mondta a védő egy ízben, – tudja, hogy egy leányt is akartak

belekeverni az ön dolgába?

– Jesszit? – kérdezte Jurisics összevont szemöldökkel.

– A rendőrség kitudta, hogy ön sokat járt hozzá utóbbi időben és azzal

gyanúsította, hogy a leányra költötte a pénzt… Az ügyész, a hitelezők

sürgetésére, a leányra is ki akarta terjeszteni a vizsgálatot, sőt arról

is volt szó, hogy letartóztatását kérik…

Jurisics egy indulatos mozdulatot tett.

– Hanem aztán elejtették a dolgot, – folytatta az ügyvéd. – Elejtették,

nem igazságszeretetből, hanem, mivel egy nagyon hatalmas ember állotta

el az útjukat…

– Kicsoda?

– Hadfalussy herceg. Ugy látszik, nagyon érdekében lehetett, hogy ő

nagysága ne lakjék itt, csukott ajtók mögött, már százezer forint

biztosítékot akart letenni a bíróságnál… Más oldalról is érvényesíthette

a befolyását, a vizsgálat további folyamán legalább nem említették többé

a leány nevét…

Jurisics ajkán epés mosoly mutatkozott.

– Tehát előléptették, – a _tartalékból_ a _tényleges_ szolgálatba, –

morogta.

Az ügyvéd nem értette meg.

Másnap történt, hogy a fogoly első ízben nyilvánított valami kívánságot.

Arra kérte a vizsgálóbírót, hogy ne eresszen hozzá látogatót, nem is

akarja tudni, ki kívánkozik hozzá. Leveleket nem akart elfogadni,

egyebet sem. Hagyják békében.

A városban Jurisics esete óriás feltünést keltett.

A lapok azonban alig írtak róla, az arisztokrácia köreiben pedig

egyáltalán nem említették Jurisics nevét, mintha soha nem is ismerték

volna. Csak a legkedvesebb cimborái emlegették néha, a kaszinó egyik

zúgában, suttogó hangon.

– Jesszi törte ki a nyakát! No igen, egyik ember lovagol, kurtára fogja

az akadályt és kitöri a nyakát; a másik kártyázik, nem tudja megfizetni,

kitöri a nyakát; a harmadik belebomlik valamibe és kitöri a nyakát…

Jurisics így járt. Csak ne volna a dolog oly végtelen piszkos!

Váltóhamisítás! Különben talán segíteni lehetne a szegény ördögön, – így

még kisérletet sem szabad tenni.

Jó benyomást keltett egyébiránt, hogy Jurisics mindjárt az elfogatást

követő napon írásban megkérte a kaszinó igazgatóságát, hogy törülje a

tagok sorából. A tartalékos tiszti rangjáról is lemondott. Azt is

helyesnek találta mindenki, hogy Szentgróthy rögtön kifizette a

váltókat. Senki sem tudta ugyan, hogy honnan szerezte a pénzt, de

mindenki úgy találta, hogy ezzel teljesen rehabilitálta magát azok

előtt, akik rossz néven vették tőle, hogy beleártotta magát a

váltóhistóriába.

Jurisicsot egy évi börtönre itélte a törvényszék.

Vállvonogatva, könnyű, keserű mosollyal hallgatta végig az itéletet és

unottan a hosszadalmas indokolást.

Nem fölebbezett. Minek is? A komédia úgy sem tart már sokáig. Megvárja

még, – igen, mit is akar megvárni? Talán csak azt, hogy valahára

rendbeszedje a gondolatait, – aztán véget vet mindennek. Egy

összecsavart lepedődarab, egy szög a zárka falában, – ez a vég.

Az orvos, aki nagyon érdeklődött Jurisics iránt, keresztül vitte, hogy a

rabot, akit a folytonos láz irtóztatóan lesoványított, a levegőváltozás

kedvéért, egyik vidéki börtönbe szállítsák.

Hűvös tavaszi éj volt, amikor egy porkoláb kiséretében beszállt a vasúti

kocsiba. Mialatt az őr, parasztszokás szerint, nagyokat sóhajtgatva,

üres szemmel bámult a pipája füstjébe, addig ő tele tüdővel szítta a

nyitott ablakon át beáradó hideg levegőt és figyelmesen nézte a távolban

meg-megcsillanó fénypontokat. A szabad levegő kissé eloszlatta a zavaros

ködöt, amely hetek óta az agyát nyomta.

Éjfél után megérkeztek rendeltetési helyükre. Egy szuronyos átvette

Jurisicsot és elkísérte a börtönépületig, amely óriás falaival sötéten

feküdt a folyó partján.

Mialatt a kapun becsöngettek, odaát, egy kis csapszékben, éppen

eloltották a lámpásokat.

– Oltják a lámpásokat, vége az előadásnak! – gondolta Jurisics. És úgy

érezte, mintha egy nagy színpadról lépne le, mint a kifütyült darab

szerzője.

Nagy, sárga, négyszögletes ház a folyó partján: ez a börtön épülete.

Mélységes hallgatásával és vak ablakaival olyan szomorú, mint egy beteg

állat, amely a verőfényben sütkérezik. Belül is minden sárga és

négyszögletes: a falak, az ablakok, a homokos udvar. Az udvaron tíz

gömbölyüre nyírt akácfa unatkozik, kettős sorban, centiméterrel kimért

távolságban egymástól. Különben minden oly sivár és elszomorítóan

tiszta, hogy az embernek sírni volna kedve, ha végignéz az udvaron.

Halálos unalom borul az egész telepre. Nyomasztó unalom, amely

megakasztja a járó-kelő rabok lépteit, megzsibbasztja a műhelyekben, az

irodákban dolgozók kezét, ólomsúllyal nehezedik a templomban, a

tantermekben ülők pilláira. Ha egy fával megrakott taligát vonszolnak az

udvarra, tízen is nekifeszülnek a lőcsöknek, de azért oly lassan

mozognak, mint a csigapósta. Egy-egy ember félnapig is elsúrolgat egy

konyha-dézsán.

Jurisics eleintén teljesen átengedte magát környezete zsibbasztó

hatásának és valami csodálatos, közömbös növényéletet élt. Rabtársairól

meg az őrökről alig vett tudomást. Sötét apátiával járt-kelt, heteken át

alig lehetett szavát hallani.

Még Nagy Gyurkával sem állott szóba, azzal a jókedvü parasztlegénnyel,

akivel egy cellába zárták. Ez a Nagy Gyurka csinos, fürge fiu volt, aki

holmi korcsmai legénykedésnek itta meg a levét. A börtön műhelyében a

kovácsmesterséget tanulta. A magyar paraszt csökönyös lojalitásával

_tekintetes úrnak_ szólítgatta rabtársát és kéretlenül apró

szolgálatokat végzett körülötte. A zárkát is egyedül tisztogatta, vékony

fejhangon valami egyhangu népdal refrainjét dudolva magában. Ezt a

refraint, mindig csak ezt az egyet, százszor is elfújta napjában: