– Hamar! Utána kell futni! Leesett a völgybe! – kiáltotta a
Szergiusz-nyaraló kertjében az igazgató, amikor a Sziriusz eltünt a
torony mögött…
Az igazgató, a szolgákkal versenyt futva, megkerülte az épületet, az
egyetemi orvos pedig, akinek nem voltak annyira edzett idegei, mint
kartársának, maga is megdermedt térdekkel maradt a rémülettől megdermedt
Rózsa mellett.
Hosszú negyedóra telt el így kínos várakozás közepett, míg végre egy
kertész jelentkezett a nyaralóban, akit az igazgató matrácokért és
párnákért küldött.
A legény azt mondta, hogy a gép romjai ott hevernek vagy ötven
lépésnyire a lejtőn, egy barackfa tövében, amelyet gyökeréből
kifordított; a tanárról annyit tudott, hogy eszméletlen állapotban
vették ki a szétlapított vaspántok közül.
Rózsa görcsös zokogásra fakadt. Az orvos szelíd kényszerrel szobájába
vitte, ahol komornájára bízta és rázárta az ajtót.
Később döngő léptek hallatszottak a folyosón. Egy végtelen hosszú félóra
mulva az orvos nyitott be Rózsához, felgyűrt kabátujjal és élénk
karbolszagot terjesztve.
– Legyen nyugodt, Rózsa, nagyobb baj is eshetett volna! Atyja még
eszméletlen ugyan, de komolyabb sérüléseket nem szenvedett. Hanem tudja,
micsoda fölfedezést tettünk? Atyja nem volt egyedül, a gépben találtunk
egy másik eszméletlen férfit is!
– Egy másikat?
– Valami katonatiszt. Senki sem ismeri, azt sem tudják, hogyan került az
ördöngős masinába. A szegény rosszabbul járt, mint atyja, – az esés
alkalmával fejjel belezuhant a gép üveg- és rézalkatrészeibe és rútul
összevagdalta magát. Hanem úgylátszik, megszokta már az ilyféle
koppanásokat, a teste tele van régi sebforradásokkal…
Mialatt még azon tanakodtak, vajjon ki lehet a rejtélyes idegen, a
betegszobából vad lárma hallatszott.
Szergiusz visszanyerte eszméletét és harsogó hangon követelte a
körülállóktól, boruljanak térdre és hallgassák meg az új revelációt,
amelyet Isten szelleme sugalt neki, amikor a teremtés ködében mellette
lebegett a vizek fölött.
A százados, akin erős sebláz vett erőt, azalatt eszméletlenül feküdt a
mellékszobában; álmában egyre egy nevet emlegetett: Zina!
A nyaralóbeliek rossz éjt töltöttek. Rózsa az éj első felében ott
virrasztott atyja mellett. Hajnal felé a tanár kiszökött ágyából és az
égbolt felé tekintve, amelyen már csak a sarki csillag ragyogott, a
Sziriusz szót hangoztatta, – az ápolók még jókor elfogták.
Az orvos belátva, hogy a halasztás még veszedelemmel járhat, Szergiuszt
korán reggel legnagyobb csendben átszállította az intézetbe.
A leány bús megadással értesült a történtekről. Nem affektált valami
nagy fájdalmat, tíz viharos esztendő alatt volt ideje hozzátörődni atyja
betegségéhez.
A délelőtt folyamán a százados is magához tért és miután sokáig
csodálkozva tekintett végig orvosán, azt a kérdést intézte hozzá, kihez
legyen szerencséje?
Az orvos mosolyogva nevezte meg magát és visszaadta a kérdést.
– Tibor Ákos vagyok… De mondja, kérem, miért nem visel ön parókát?
Az orvos felelet helyett megtapogatta a beteg üterét, a százados arcát
pedig hirtelen pír futotta el.
– Bocsánatot kérek, – hebegte zavartan, – nem tudtam, hogy a
tizenkilencedik században méltóztatik élni…
Azzal a falnak fordult és egészséges álomba merült. Az orvos diadalmasan
sietett Rózához.
– Megvan! Most már tudjuk kicsoda, – Tibor Ákos gróf.
– Az oroszlánvadász?
– Az oroszlánvadász, a léghajós, a lóidomító, a tonkingi önkéntes, –
szóval a nemzetközi vészmadár, aki ott van mindenütt, ahol fejbetörésre
kerül a sor. Csodálom, hogy első pillanatban rá nem gondoltam!
Délután a sebesült felkönyökölt ágyában. Először kiváncsian megtapogatta
fején a kötést, aztán sokáig figyelmesen szemlélte a szoba berendezését,
végül megakadt a szeme a vöröskeresztes ápolónőn.
– Tetszik valami? – kérdezte az ápolónő.
– Legyen szíves, mondja meg, minő dátumot írunk? – kérdezte a százados
óvatosan.
– 1885-ik évi október 20-ik napját, – felelt az ápolónő, aki megszokta
már, hogy lázbetegei csodálatosnál csodálatosabb kérdéseket intéznek
hozzá.
– És mi történt velem?
Az ápolónő elmondott mindent, úgy, ahogy tudta.
– Beszálltak abba a gépbe, a gép pedig leesett a toronyról és legurult a
zöldséges kertbe… Úgy hozták fel önöket matracokon… Ennyi az egész…
A beteg hitetlenül rázta fejét, jósokára újra megszólalt:
– Ugy-e bár, a fejemen két vágás van? Egyik mély, – ez a homlokomon meg
lapos?
– Igenis, méltóságos úr.
– A vállamon is megsebesültem?
– Igen!
– Lássa! Most huzza ki a kardomat hüvelyéből és nézze meg, mit lát a
pengén?
Az ápolónő megtette a kivánságot.
– Egy barna foltot.
– Vér!
– Azt hiszem, rozsda…
A sebesült figyelmesen nézte a pengét, majd azt mormogta:
– Hat órai kurta vasat a zsiványnak!
Azzal kedvetlenül fordult a falnak. Később újra fölriadt, – eszébe
jutott valami.
– Nézze meg, kérem, mi van az atillám zsebében.
– Szivartárca, – fehér selyemkendő, – pénz, – lám! egy női keztyű…
rózsaszínű selyemkeztyű!
– A keztyűt! A keztyűt!
A százados csillogó szemmel, lángvörös arccal ült ágyában. Sokáig nézte
a keztyűt, aztán beszívta illatát.
Mikor az orvos később meglátogatta, kiküldte az ápolónőt.
– Hol van Szergiusz tanár? – kérdezte.
– Az őrültek házában.
– Helyes, nagyon helyes; kérem, doktor úr szállíttasson engem is oda és
adasson rám kényszerzubbonyt…
– És ugyan miért?
– Mert kötni való bolond vagyok. Nem hiszi el? Majd bebizonyítom! Ugy-e
bár, a Sziriusz indulása és esése közt nem sok idő telt el?
– Alig egy másodperc. A gép fölágaskodott és lebukott a toronyról.
– Én pedig az idő alatt egy hosszú kalandot éltem át…
– Álom, százados úr, lázas álom, semmi egyéb. Az alvó érintése, – valami
illat, amely az orrába csap, – a zaj, amely fölébreszti, – ez néha elég
arra, hogy képzelete egy pillanat alatt a megelőző események hosszú
láncolatát dolgozza ki…
– Jól van, de a keztyű! Álomban találtam és ime itt van!
Az orvos kezébe vette a keztyűt és elmosolyodott.
– Gondolkozzék csak, hol járt, mielőtt ide jött?
– Lássuk! Azelőtt való éjjel a kaszinóban játszottam, – sokat nyertem, –
aztán mulattunk… nagyon mulattunk… Cigány, bakatori, Szt. Julien-pezsgő,
– sok pezsgő, – Giza, Mili – eh.
Hirtelen elhallgatott.
– Azt hiszem, – mondta később, – mégis csak álom lehetett.
Az orvos azt mondta a házikisasszonynak, hogy a sebesült állapota már
annyira megjavult, hogy le lehetne szállítani a helyőrségi kórházba.
– Nem, – mondta a leány, – a gróf maradjon itt, amíg kedve tartja. Ő
részese volt atyám rögeszméjének, – szeretném, ha némi elégtételt
nyujthatnánk neki…
Néhány nap mulva a beteg már cigarettázva sütkérezhetett az ablakon
beáradó verőfényben.
– Álom volt, vad álom! – ismételgette magában.
Egyszerre a szemét kezdte törülni… Mi ez? Nappal is kisértenek már a
szellemek? Az az elbűvölő álomkép, Rozina, a velencei Zina, világos
nappal megjelent előtte. Egy percre megjelent a szemben levő ablak
függönyei közt, – élve, virulva, bájos közvetlenségben, rávetette
szemét, virágaival babrált, aztán megint eltünt a szoba méhében…
Tiboron babonás izgatottság vett erőt. Nem szólt senkinek, de a nap
hátralevő részét az ablak függönye mögött töltötte, este pedig, miután a
kedves kisértet nem akart többé mutatkozni, kedvetlenül feküdt ágyába.
Izgatottsága még másnap is tartott, az orvos egy csepp lázt észlelt
rajta.
Két nap mult el így. A százados már-már megbarátkozott a gondolattal,
hogy túlizgatott képzelete ismét valami hallucinációval fogott ki rajta,
amikor estefelé a titokzatos ablak mögött halk énekhangot hallott. Egy
lágy női althang dudolta:
Tegnap este gondolámban
Ült a szőke bájos gyermek…
La biondetta!
A százados lehunyt szemmel, egész testében remegve, állott az ablaknál
és visszafojtott lélegzettel szívta magába a dallam minden akkordját.
– Rummal parancsolja a teát? – kérdezte a háta mögött az ápolónő, a
csészével csörömpölve.
Tibor ajkához emelte ujját.
– Csitt! hallja!
– Igen, a kisasszony dalol.
A százados zavartan tekintett reá.
– Miféle kisasszony?
– Rózsa kisasszony.
– Rózsa, – Rozina, – Zina.
Tehát itt van, eljött, ő az! Ez őrültség ugyan, de boldog őrültség!
A zene elhallgatott.
– Mióta van itt Rózsa kisasszony? – kérdezte a százados.
Az ápolónő csudálkozva nézett reá.
– Amióta született, hiszen az apja háza!
– Biztosan tudja ezt?
– Évek óta ismerem Szergiusz kisasszonyt!
– Szergiusz kisasszony? Adja rám az atillámat, – mondta Tibor rekedt
hangon, – át kell mennem hozzá, a végére kell járnom a dolognak…
Botjára támaszkodva, gyors léptekkel bicegett át és bejelenttette magát.
A házikisasszony nyugodt szeretetreméltósággal fogadta. Meglátszott
modorán, hogy gyerekkora óta egy amerikai lady szabadságát élvezte.
A százados egy székre támaszkodott és tág szemekkel bámult reá… Semmi
kétség – ő az! Ugyanez a délceg termet, az a tömör, kissé barna arc,
ugyanazok az okos szemek… S ami meglepő, majdnem lesujtó hatást
gyakorolt reá, az egy apró, kerek angolflastrom volt a leány állán,
ugyanazon helyen, ahol Zina a karmolást kapta, amikor a generális
gyalázatos támadása ellen védekezett…
– Annyira sápadt, rosszul érzi magát? – kérdezte a leány aggódva.
– Semmi, köszönöm, egészen jól vagyok!
A nevelés hatalma, a társadalmi szokás, de főleg egy határozott,
tiszteletet parancsoló vonás a leány modorában, – mindez oly erősnek
bizonyult, hogy a százados képes volt rátérni a közönyös beszédtárgyra,
amelyet Rózsa megpendített.
A leány később észrevette, hogy vendégének szeme folyton arcára van
szegezve, s azt mondta:
– Lássa, én is megsebesültem, a papagályom megkarmolt.
Azzal kerek állához szorította kendőjét. Tibornak úgy rémlett, mintha a
kendő alá egy könnyü mosolyt rejtett s mintha e mosolyban volna egy
csöpp szeretetreméltó impertinencia.
Végre távoznia kellett. A folyosón megállott, – a megoldatlan kérdések
egész raja ostromolta. Zina él, a bájos álomkép testet öltött, – de
miért nem akar ráismerni? Amaz emlékezetes éjjel azt mondta neki a
Tibor-kastély tavának partján: viszont fogjuk egymást látni és meg
fogjuk egymást érteni.
Igéretének felét beváltotta, mikor fogja beváltani másik felét?
E pillanatban zongorahangok szólaltak meg odabenn, aztán megint az a
dal: la biondetta!
Ah! Zina hát megelégelte már a bujósdit s most e dallal akarja
visszacsalni, hogy aztán kacagva boruljon a nyakába…
A százados maga sem tudta, mit tesz, amikor már újra benyitott a
szobába.