Mielőtt azonban a halálthozó lövés eldördült volna, a magasságból
félelmetes gyorsasággal növekedő búgás hallatszott. Egy óriási madár
csapott le a fellegek közül. Most kiterjesztett szárnyakkal függött a
fák koronái fölött. Harsogó szózat hallatszott:
– Hozzá ne nyuljatok, ő nem közületek való!
– Éppen jókor, – mormogta a százados, aki érezte, hogy feje kábulni
kezd.
A lovak remegve ágaskodtak; a csatlós halálra rémülten vágta magát
arcra; a generális vadul nyerítő paripája nyakára vetette magát és
szélsebesen a kastély felé vágtatott.
Tibor Ákos már csak annyit érzett, hogy két izmos kar átöleli s hogy a
lábai alatt süpped a talaj. Még csak annyit kiáltott: Zinát! Vigyük
magunkkal Zinát! – Aztán letargikus álomba merült. De azért tisztán
hallotta a Sziriusz gépezetének ritmikus, egyhangú búgását… Néha úgy is
rémlett neki, mintha Zina és a tanár hangját hallaná. És félájulásában
is édes örömmel töltötte el a sejtelem, hogy Zina mellette van.
Maga sem tudta, hogy meddig feküdt így, másfél percig vagy másfél
évszázadig.
– Mindjárt itthon leszünk, – hangzott Szergiusz hangja.
– De most – mi volt ez?
A tanár egy irtóztató ordítást hallatott: – Végünk van! neki megyünk a
meteornak!
Egy fülhasító csattanás, – az egész mindenség egy pillanatra lángban
áll, – aztán egy óriás fekete gömb zuhan a századosra, eltemetve,
szétlapítva, összezúzva minden csontját.
– Ez a logikájából kiforgatott világrend! – volt a százados utolsó
gondolata.