Vagy félóráig mehettek így, aztán egyszerre vörös tűzfény áradt be a
kocsi ablakán.
– A generális úr fáklyásokat küldött elénk, – magyarázta a kocsi mellett
lovagló huszár.
Valami faluba értek, jobbra-balra alacsony jobbágy-viskók maradtak el. A
fordulónál előttük állott a Tibor-kastély, száz tüzes ablakszemét rájuk
meresztve. A kocsi a színes lámpákkal kivilágított kertbe gördült, majd
megállott a kapu előtt fölépített selyemsátor alatt.
Tibor kisegítette hölgyét; a signorina kissé megszorította ujjait s
mosolyogva mondta: a viszontlátásig! Aztán a világhírü Caffarelli
kiséretében eltünt egy mellék-bejáraton, a századost egy csomó csatlós
között hagyva.
Tibor lassu léptekkel, mint az alvajáró, haladt föl a márvány
ballusztrádák közt fölvezető lépcsőn. A sarok oszlopokon pufókarcu
kőangyalok tartották a csillárokat. Ráismert ősei kastélyára. Az
1884-iki hadgyakorlatok alkalmával látta utóljára, csakhogy akkor már a
Blau és társa cég keményítőgyárrá alakította át. Az előcsarnokban egy
buzavirágkék selyemharisnyás német polkázott eléje, bemutatva magát,
mint udvarmestert.
– Vezessen a grófhoz, katona vagyok.
– Igy? Mezítelen fővel? – kérdezte az udvarmester, mély menuett-bókot
csapva zavarában.
– Igaz, balesetem történt…
– Ha parancsolja, rendelkezésére bocsátom ő excellenciája fodrászát…
A századosnak eszébe jutott Szergiusz tanácsa, hogy őrizkedjék minden
anakronizmusztól, azért nem is ellenkezett. Nemsokára a kastély egy
vendégszobájában találta magát, hol az elősietett olasz fodrász,
végtelen hajlongások közepett, egy hófehér parókát nyomott fejére,
megjegyezvén, hogy az eccellenza nem szorulna ily mesterséges fejdíszre,
ha saját buja hajzatát megnöveszteni méltóztatnék.
Tibor hóna alá csapta kardját és titkos borzadással, de elszántan lépett
be az ajtón, amelynek szárnyait egy szerecsen szolga kitárta előtte.
Szemben találta magát egy hatalmas termetü férfival. Az óriás
ékszerektől és rendjelektől csillogó magyar díszruhát viselt, haja be
volt fonva, arcát néhány irtóztató sebhely torzította el, minőket a
robbanó puskapor szokott ejteni. A százados szíve viharosan megdobbant,
– a családi képek után fölismerte ősét, a harcban, borban és szerelemben
egyaránt legyőzhetetlen császári generálist, Tibor Gergelyt.
A generális ünnepélyesen megölelte, aztán mély orgonahangján, németül
szólította meg:
– Caffarelli mester értesített, hogy ön megérkezett. Ön a székelyföldi
Tiborok közül való?
A százados tudta, hogy az igazat nem vallhatja be, hacsak azt nem
akarja, hogy kidobják, mint szédelgőt: azért igénybe vette egyedüli
tudományát, családi krónikájában való jártasságát.
– Ákos vagyok, Tibor Taksony tizenhat fia közül a tizenkettedik.
– A törökkel cimboráló Taksony fia? Szép, hogy megemlékezett rólam. De
miféle csodálatos gunyát visel?
– A székely nemesek ruháját.
– Kövessen, kérem, bemutatom asszonyomnak, a hercegnőnek.
Azzal kezén fogta dédunokáját és egy tágas terembe vezette, amelyben
nagyszámu, fényes társaság mozgott. A terem felső részét egy címeres
sátor foglalta el, a selyemkárpit alatt álló karosszéken egy hervadt,
szőke, unatkozó asszony ült, szépségflastrommal arcán, tollakkal és
gyémántokkal hajában.
Tibor Ákosnak eszébe jutott, hogy gyermekkorában a cselédek ennek a
szurósszemü asszonynak a megbarnult képével szoktak ráijeszteni…
– Engedje meg, fenséges asszonyom, – mondta a generális nejéhez, – hogy
egy újabb hódoló rabszolgát vezessek lábaihoz, akit ön már is
megvakított bájaival.
A hódoló rabszolga, az egész terem őszinte megbotránkozására,
összecsapta sarkantyúit s kifeszített könyökkel, kurtán meghajtotta
magát…
A hercegnő egy fagyos pillantást vetett reá, majd ismét ama rózsásarcu
úrhoz fordult, aki trónja karján könyökölt.
– Boldogtalan! – suttogta a generális a százados fülébe, – hány száz
évvel maradt el a világ mögött, hogy még meg sem tudja magát hajtani?
A százados mérgesen végigpödörte bajuszát s hátat fordított ősatyjának.
Érezte, hogy első föllépése nem sikerült s szeretett volna
kedvetlenségén azzal könnyíteni, hogy beleköt egy-kettőbe a
selyemharisnyások közül, akik oly gúnyos részvéttel tekintettek reá, –
de mivel nem volt tisztában magával, vajjon nem követne el ezzel újabb
anakronizmuszt, egyelőre még békességben maradt…
Nagy örömére fölfedezte a teremben Rozinát. A signorina szerényen
megvonult a zongora mögötti zúgban és hangjegyeiben lapozgatva, szerény
és kiváncsi pillantásokkal nézegette a társaságot. Várta, míg vele
rendelkeznek.
A százados odalépett a zongorához. A signorina egy szertartásos bókot
csapott, aztán suttogó hangon, de rosszul rejtett gúnnyal kérdezte:
– Miért nem adta meg a hercegnőnek, ami a hercegnőt illeti?
– Mi illeti a hercegnőt?
– Térdhajtás.
– Azért bokrosodott meg a generális annyira?
– Tudja, hogy hibáját most ujabbal tetézi? Ilyen fényes társaság
szemeláttára ennyire kitüntet egy fizetett énekesnőt…
– Mit bánom én! Nem hajtok térdet egy felöltöztetett seprőnyél előtt, de
igenis, egy szép nő előtt, minő maga…
– Azt ne tegye! Inkább üljön ide mellém, – de viselje magát
illedelmesen!
Tibor meglapult a sarokban, aztán ő is szemügyre vette a társaságot.
Túlkarcsura fűzött, csinos, finnyás hölgyikék, akik sejpítve beszélnek,
rózsás arcu abbék, selyemharisnyás, puderes haju urak, akik kegyesen
billegetik vékony spádéikat s szemeiket éghez emelik, mintha örökös
extázisban volnának, – itt-ott egy-egy öreg, marcona magyar úr, aki
szétvetett lábakkal áll a ragyogó padlón, mint medve a jégen.
– Ugy látom, nem találja jól magát ebben a társaságban? – kérdezte
később félvállról a signorina, mintha eltalálná Tibor gondolatait.
– Hát ön? – kérdezte vissza a százados.
A művésznő fehér fogait mutatta.
– Nem az én társaságom, – mondta. – De gróf úr talán nem is tudja, minő
fényes nevü emberek vannak itt együtt?
Azzal halk hangon fölsorolta neki a jelenlevőket. Mindenkit ismert.
– Az a tüskésszemü huszár ott Nádasdy, mellette a bivalynyaku meg Hadik…
– Hadik, aki megsarcolta Berlin városát? – vágott szavába Tibor.
– Nem hallottam erről semmit, – mondta a signorina, fejét rázva.
– Ohó, igaz, hisz a hétéves háboru csak ezután jön…
– Ama hosszu, fekete úr, aki most a világhírü Caffarellivel beszélget,
Metastasio abbé, császári udvari poéta, nem kevésbbé világhírü férfi…
Most egy huszárgenerális lép hozzájuk. Orczy Lőrinc báró, aki azzal
tette magát nevetségessé, hogy magyar jargonban írt verseket. Mellette
egy fiatal, gunyoros arcu tiszt áll, ez meg valami Gvadányi gróf…
– Aki szintén magyar versekkel fogja magát blamálni.
– Az a pap ott Migazzi bibornok.
– És ama rózsaszínü cukrászlegény, aki a hercegnő mellett legyeskedik?
A signorina ijedten csapta össze a legyezőjét.
– Isten bocsássa meg bűnét, – az Kaunitz kancellár, aki a császárnő
képviseletében van itt…
A kapitány időközben azt a fölfedezést tette, hogy a signorina ennivaló
csinos. Termete délceg és izmos, mint egy fiatal muzsafáé, kissé barna
arca klasszikus metszésü volna, ha az ajka körül hébe-korba föl nem
villanna a szeretetreméltó impertinencia, amely annyira különbözött a
többi hölgyek cikornyás, édeskés modorától. A neve Rozina, Rózsa; az
ember szinte természetesnek találta, hogy ezt a gömbölyü, karcsu testet
rózsaszínü ruha fedi.
E pillanatban harsonaszó járta át a termeket, halk zeneszó mellett egy
káka-koszorús Triton jelent meg, az 1745-iki bécsi operadivat szerint
öltözve. A vizi manó térdre borult a hercegnő előtt s kifogástalan
alexandrinusokban kijelentette, hogy miután a föld szellemei már azelőtt
való nap bemutatták hódolatukat új úrnőjüknek, a vizi istenek is égnek a
vágytól, hogy térdet hajthassanak a hercegnő bájai előtt.
A hercegnő hajlandónak mutatkozott e hódolat elfogadására és Kaunitz
grófnak kezet nyujtva követte társaságával a Tritont.
Tibor és a művésznő egyedül maradtak a teremben.
– Nem kiváncsi a vizi csodákra? – kérdezte Rozina.
– Ön nélkül – nem!
Rozina fölkelt.
– Nem egészen illő ugyan, hogy ily előkelő társaságba elegyedjem, de nem
akarom önt megfosztani egy látványtól, aminőt hazájában még aligha volt
alkalma élvezni.
Tibor karját ajánlotta hölgyének, Rozina kacagva hátrált meg.
– Boldogtalan! Igy vezetnek önöknél egy hölgyet? Hajtsa meg magát, –
mélyebben! – most nyujtsa ide két ujját, tekintsen reám és léptessen
oldalvást…
És míg a százados, a signorina kezét fogva, traversben léptetett az ajtó
felé, addig Rozina kissé megemelte ruháját és hátravetett testtel,
oldalvást szegett fővel a hercegnőt parodizálva, kecsesen tipegett
utána.
A társaságot a kertben találták a nagy tó partján. Egy aranykagylóban,
görögtűz fénye mellett, éppen Pozeidon evezett a partnak, illő
najádkisérettel. A zenét tülkölő tritonok szolgáltatták.
A habok istene elmagyarázta, hogy a hercegnő szépségének fénye fölcsalta
kristálypalotájából és hogy ennyi báj előtt meghódolva, önként lemond
isteni rangjáról, – hatalmát pedig arany szigonyával együtt a hercegnő
lábaihoz rakja le.
A hercegnő az ex-isten forró kérelmére kegyesen kijelentette, hogy
elfogadja a vizek fölött való uralmat és kész megtekinteni új
birodalmát.
A társaság az elősietett hajókra szállott, amelyek közt képviselve volt
a zsebkiadású hadihajótól egészen a lélekvesztőig minden ismert vízi
jármű; Tibor és hölgye egy könnyü gondolát foglaltak le. A kapitány
szélnek kergette az utánzott barkarolét és hatalmas evezőcsapásokkal
lódította előre gondoláját a fényárban úszó habokon.
A program többi részét a tó közepén fekvő vad sziget fölfedezése
képezte. A benszülöttek, köztük tollkoronás irókézek, kinai mandarinok
és bundás eszkimók, legjobb egyetértésben éppen emberáldozatot készültek
bemutatni istenségüknek. Természetes, hogy a hercegnő isteni bájai oly
szelídítő befolyást gyakoroltak az emberevőkre, hogy rögtön elállottak
kegyetlen szándékuktól. Míg a kés alul szabadult áldozat térden állva
mondott köszönetet élte megmentéseért, addig a kannibálfőnök –
görögtűzfény és zeneszó mellett – a szeretet vallását proklamálta, amely
vallás istensége gyanánt a hercegnőt ismerte el…
A társaság körútat tett a sziget exotikus nevezetességei közt, Rozina
azonban nem akart partra szállani.
– Rózsavizet hullató pálmafák, barlanglakó papirszörnyek, világító
kaszkádok, torkig vagyok velük! Kérem, – mondta Tiborhoz, – vigyen a tó
tulsó partjára, ott még van egy darab kendőzetlen természet, hadd
pihenjen meg a lelkem. Kedvem volna sírni, ha ezeket a fénymázzal bevont
fákat s az aranyozott folyondárt nézem!
A gondola orrán lobogó piros lampion fényénél eltaláltak egy magányos
helyre, ahol a partról lehajló ágak sűrű kupolát alkottak a fejük
fölött. A langyos éjből távoli zeneszó és rakétasistergés hallatszott.
Tibor bevonta az evezőket.
– Minő benyomást tett önre az, amit az ünnepélyből látott? – kérdezte a
signorina.
A százados vállat vont.
– Ha nálunk tisztességes embernek azt mernék mondani, amit a víziborjú
mondott, vízbe fullasztanák a borjút…
– Hát önöknél nem szeretik a hizelgést?
– Szeretik, de még jobban félnek a gúnytól. Ahhoz pedig nagyon értenek
nálunk.
– Hát szabad önöknél egy hercegnőt kigúnyolni?
A százados egy kicsit elgondolkozott, majd azt mondta:
– Nálunk mindenkinek minden szabad. Azt tesszük és még inkább azt
mondjuk, ami nekünk tetszik.
Rozina hirtelen fölemelte a fejét.
– Ej, akkor szeretnék önöknél lenni!
Aztán hirtelen elnevette magát.
– Egy bolond ötletem támadt! Gróf úr, én azzal kezdem önt gyanusítani,
hogy ön nem is gróf, hanem magamforma bohém, aki szeszélyből öltözött
csak közönséges mágnásnak. Nem veszi észre, mennyire értjük már is
egymást? Így én csak cigányokkal és művészekkel tudok beszélni.
– Pedig a név, amelyet használok, megillet.
A signora visszadőlt helyén és fölnézett a csillagos égre.
– Akkor ön egy egészen más világból való. Meglehet, hogy a ruháiban
hozott egy parányit a hazai levegőjéből, – nekem finom érzékeim vannak
és én azonnal megéreztem. Magam sem tudom miért, de valami lázas,
sejtelmes honvágy epeszt az ön hazája után, ahol gorombaságnak veszik a
képtelen bókot…
A százados kezét lassan a női kézre tette, amely a gondola párkányán
pihent.
– Jobbnak tart a többieknél?
Rozina a fejét rázta.
– Nem, nem jobbnak, – de másnak, egészen másnak! Lássa, az ön arcán
meglátszik, hogy ön könnyelmű, heves, vakmerő, – a mi férfiaink arcán
nem látszik meg semmi, az egész arc csupa mosoly és udvariasság. De
azért egy sincs a selyemharisnyások közt, akivel én egyedül mernék
csónakázni. Az öregek megvetnek, mert komédiásnő vagyok, a fiatalok
pedig vadásznak rám, mint az erdei vadra… Ön pedig egyiket sem teszi,
úgy beszél velem, mint ember az emberrel. Ez az!
– És ki ön, hogy annyira idegennek érzi magát itt? – kérdezte Tibor.
Zina felelet helyett dalolni kezdett; – á la biondettát; a velencei
barkarolát dalolta.
Tegnap este gondolámban
Ült a szőke, bájos gyermek, –
Halkan zsongott a laguna, –
És a kicsike elszunyadt…
Aztán ujjaival csettentett, mintha távoli castagnetta-ütéseket akarna
utánozni.
Szunyadt, karjaimba dőlve,
Hébe-korba felriadt még.
De a bárka tova siklott
S új álomba ringatá…
Az egyszerü dallam, szomorú és mégis könnyen pezsgő ütemével, csodálatos
ellentétet képezett a cikornyás recitativokkal, amelyeket Tibor az este
már hallott.
– Tehát velencei!
– Venezia, Venezia! – kiáltotta Rozina szenvedélyes, újongó, majd
fájdalmas hangon, mintha a távollevő kedveséről emlékeznék meg.
– Nagyon szeretheti hazáját.
– Imádom és mégis el kellett hagynom, – máig sem tudom, hogy miért? Húsz
esztendő előtt születtem, mint egy – miért titkoljam? – mint egy
virágárusleány gyermeke… Tíz éven át a Formosa-templom lépcsőin
hemperegtem és mondják is, hogy hasonlítok a Santa Barbarához, akinek az
arcképe a templom első mellékoltárán van. Mikor egyszer néhány suhanc
társaságában a Piazettán daloltam, fölszedett az öreg Porpora mester és
kiképeztetett az iskolájában. Vendégszerepeltem Drezdában és Bécsben és
most a mester azt szeretné, ha Bécsben szerződtetnének. De nem fognak
szerződtetni!
– És miért nem?
– Mert valaki elállja előttem az opera kapuját és nem akar beereszteni,
ha csak vámot nem fizetek neki.
A signorina ezt száraz hangon mondta, arcán egy keserű vonás jelent meg.
– Nem fogja megfizetni a vámot? – kérdezte elfojtott hangon a százados.
– Nem. Ha valakit szeretnék, annak a kedvese is tudnék lenni, de akit
nem szeretek, annak még a felesége sem tudnék lenni.
Zina összefonta a feje fölött gömbölyü két karját.
Halkan zsongott a laguna
És a kicsike elszunyadt.
Szunyadt, karjaimba dőlve,
Hébe-korba fölriadt még…
A százados elgondolkozva bámult Rozina arcába, amelyre a piros fény
valami bűvös, megindító vonást varázsolt – közbe meg helyzetének
lehetetlen volta fölött töprengett.
– Min töpreng? – kérdezte Rozina váratlanul.
– Azon, hogy álom vagy valóság, ami velem történik.
Rozina vállat vont.
– Érdemes ezen gondolkozni. Álom vagy valóság, az végre is egyre megy.
Ha elmult, mindegyik csak az emlékezetben él és én egy kedves álom
emlékének előnyt adok a köznapias valóság fölött.
Parthoz értek. Zina kiszökött a lépcsőre, aztán a cimert tartó márvány
griffnek támaszkodva, kezet nyujtott Tibornak. A százados fogva tartotta
kezét, úgy érezte, hogy még mondani kell valamit.
– Nem értettem meg egészen mit mondott. Viszont fogon még látni?
– Viszont fogjuk egymást látni és akkor meg fog érteni. Isten önnel!
Eltünt a kastély irányában, a szögletesre nyirt bokrok közt. A százados
egy ideig még érezhette a ruhájából áradt illatot, aztán egy ott
felejtett női keztyűt vett föl a gondola padjáról.
Egy elősiető szolga a nagyterembe kalauzolta, ahol a vendégsereg éppen a
fényesen terített asztalhoz ült.
Az asztal közepén ezüst szökőkút tokaji bort lövelt a magasba; a cukros
süteményekből egész pagodák voltak fölépítve. Az udvarmester az asztal
alsó sarkára ültette Tibort, ama Gvadányi nevű fiatal tiszt mellé.
Gvadányi egy ciprusi borral telt hatalmas kupát köszöntött reá, amely
kitüntetést a százados többízben viszonozta, – ennek következtében
csakhamar ibolyaszínű ködfátyolon át látta a világot…
A számtalan fogásból álló lakoma végével az udvarmester fenhangon
jelentette, hogy a bécsi színtársulat kész művészetét bemutatni, ha a
magas társaság kegyes lesz átfáradni a színterembe. Tibor generális
azonban úgy vélekedett, hogy ily előkelő társaságtól nem lehet kívánni,
hogy néhány színész kedvéért elhagyja kényelmes helyét s azért keményen
ráparancsolt az udvarmesterre, hozza ide a színházat. A búzavirágszínű
német jól tettetett rémülettel esdekelt urának, ne követeljen tőle
lehetetlen dolgot. A generális most már nejéhez fordult és megkérte,
hozassa ide a színházat, – erős meggyőződése lévén, hogy a hercegnő
akarata csodákat képes művelni. A hercegnő selypítő hangon kiadott
parancsára zeneszó harsant föl, a terem egyik fala ketté vált, a
meglepett társaság szeme előtt egy fényárban úszó színpad jelent meg.
Valami mitológiai dalművet adtak elő; tárgyát a három istennő versengése
képezte. Caffarelli – aki a festék alatt elég fiatal királyfi volt – egy
kitünő bravúrral énekelt szóló után Vénusz Rozinának ítélte oda az
aranyalmát. A szépség istennője azonban egy keskeny hágcsón
programszerűen lejött a színpadról a terembe s a hercegnőnek ajánlotta
föl az almát, mivel – mint utánozhatatlan diszkrét impertinenciával
szavalta – a hercegnő jelenlétében Vénusz bájai is elhalványodnak…
– És el meri fogadni! – dörmögte a kapitány az asztal alsó végén.
– Igyál! – suttogta Gvadányi gonosz mosollyal.
A százados fölhajtott egy pezsgővel telt billikumot, – most már
rózsaszínben látott mindent.
Az asztalnál felszolgáló inasok hangszerekhez nyultak, a vendégek egy
része táncnak látott.
A százados egy oszlopnak dőlve nézte a pásztortáncot. A karcsú hölgyek s
a bársonyruhás táncosok, lakktopános lábaikat nagyapói grandezzával
emelgetve, kacskaringós ívekben kerülgették egymást, majd bókolva
fonódtak össze. Tibornak úgy rémlett, mintha ezek nem is volnának eleven
emberek, hanem csak holmi csinos marionettek, amelyeknek zsinórait
Szergiusz tanár rángatja… Valami ellenállhatatlan kacagási inger fogta
el, – egy távoli szobába menekült, ahová a társaság kisebbik része
vonult.
Itt meg Tibor generális adott egy faraóbankot vendégeinek. Magasan
játszottak; a legmerészebb játszók hölgyek voltak. Egyes játszók mögött
egy-egy szolga állott, arannyal telt erszénnyel kezében.
– Sajnálatomra, nem érek rá tovább játszani, – mondta e pillanatban a
generális. – A bank húszezer arany, – ki tartja?
Mély csend követte szavait.
– Nos, földi? – biztatta Gvadányi gúnyosan a századost.
– Ki tartja? – ismételte a generális.
Tibor Ákos feje lángolt, füle zúgott; – megszólalt benne a Tibor-vér.
– Tartom én!
A generális halotti csend közepett osztott, aztán egykedvűen az asztalra
dobta kártyáit.
– Nyertél székely, tied az arany!
A teremben zsongás támadt, a százados bizonytalan léptekkel közeledett
az arannyal megrakott asztalhoz.
A generális mosolyogva hajtotta meg magát, mintha azt akarná mondani:
– Lássák, hölgyeim, így veszít egy Tibor!
A százados feje lángolt, – valami tehetetlen düh szállotta meg. Ej, ha
így bánnak az ősi jussával, akkor nem csoda, ha keményítő-gyár lesz a
kastélyból s ha főbe durrantják magukat az unokák…
Ha te úgy, én is úgy! Hadd legyen már neki is alkalma a Tibor-vagyonból
prédálni…
Két kezével belemarkolt az aranyakba és dühösen a padlóra szórta.
– Lássák, hölgyeim, így nyer egy Tibor!
Az inasok a földre vetették magukat, a zenészek leugráltak emelvényükről
s vad zűr-zavarban rohantak a csillogó, csengve szanaszétfutó selmeciek
után.
– Jobb lesz, ha iszol, komám, – mondta Gvadányi, amikor egy kisebb
teremben ismét elfogta a századost. Azzal egy tokajival telt talléros
billikomot nyujtott feléje.
Tibor szeme előtt most már narancssárga fényben úszott a világ.
Szomszédságában többen álltak, köztük Metastasio abbé s egy bibornok. Az
udvari poéta émelyítő hangsúlyozással szavalt el egy újabb gázelát:
_Dorisz keservéről Mirtill keményszívűsége fölött._
– Excellentissime – mondta a bibornok szemeit kéjesen lehunyva, mintha
osztrigát nyelne.
– Ostobaság! – mondta elég hangosan Tibor, akinek lassanként kötekedő
kedve kerekedett.
– Aj, komám, – szólt Gvadányi, – hát csinálnak nálatok szebb rigmusokat?
– Meghiszem azt, komám!
– Szívesen vennők, ha elfujnál vagy egyet mustraképpen.
Tibor elgondolkozott, – most sajnálta először, hogy életében oly keveset
törődött a hazai poétákkal. Verset nem tud, de dalolni talán tudna.
Hébe-korba el szokott nótázni az ismerős szalonokban, cimbalomszó
mellett. Csinos baritonját ilyenkor mindig szívesen hallgatták…
– Főzd le a talliánt! – biztatta Gvadányi gonosz mosollyal.
– Megállj! Hogy is van az a nóta:
Ráró lovam lába
Csak azt kalapálja:
Ihaj-tyuhaj! duhaj
Betyár a gazdája…
A társaság meglepetten nézett össze, egy jóarcú főispán elrikoltotta
magát, aztán kacagva dőlt a kerevetre.
– Ihaj-tyuhaj! Kriminális poézis! Hiszen ilyeneket minálunk a megyei
tömlöcben kántálnak!…
Metastasio abbé nemes megvetéssel fordult el.
– I-haj, tiu-haj… Ah, mily ocsmány, mily barbár idioma!
Ez több volt, mint amennyit egy királyi huszárkapitány zsebrevághatott.
– Hátrább az agarakkal, Makkaroni abbé! Ezeket a nótákat dalolni fogják
akkor is, ha eb sem ugatja többé az ilyen császári udvari bolond nevét…
Az abbé elsápadt, a társaság megbotránkozva zúdult föl.
A kardinális szelíd dorgálással fordult Tibor felé.
– Kedvelt fiam, ön méltatlan a világhírű mester iránt. Be kell látnia,
hogy ily pórias termék barbár jargonban előadva egy finom idegzetű, hogy
úgy mondjam, elkényeztetett fülre csakis bántólag hathat.
Nem folytatta tovább.
– Ki ez? – kérdezte gorombán a százados, akinek a homlokán kidagadtak az
erek.
– Migazzi, a bécsi kardinális és váci püspök, – suttogta Gvadányi.
– Ej, szent atyám, hát a magyar püspökség pénzének nincs pórias
csengése? Az nem bántja finom idegzetű, hogy úgy mondjam, elkényeztetett
zsebét?
A kardinális tág szemekkel tekintett Tiborra, aztán éghez emelte két
kezét és egy hirtelen fordulattal kisuhogott a szobából. Metastasio
követte.
Néhány öregebb magyar úr arcán meglátszott ugyan, hogy a hallottak
fölött titkos megelégedést éreznek, a többiek azonban, köztük főleg több
bécsi katonatiszt, fenyegetőleg csoportosultak a rendzavaró körül.
E pillanatban egy rózsás arcú, karcsú uracs tünt föl az ajtóban,
kevélyen visszavetett fővel közeledve a százados felé.
– Honnan veszi ön a bátorságot, hogy az én jelenlétemben botrányt
rendezzen?
Tibor a cukrászlegény formáju úrban ráismert Kaunitzra. Éppen jókor!
– No nézd, hogy feszít a cingár németje!
– A kancellár! – suttogta valaki rémülten.
– Eb ura a fakó! – kiáltotta Tibor dühösen, – nekem ugyan nem imponál!
Mit kancellár! Mondhatom: helyre egy kancellár! Jól érti a mesterségét!
Szövetkezik a franciákkal, hogy majd így visszaszerzi Sziléziát? Nos,
meglássák, hová lyukad ki a francia komaság! Sziléziát nem kapják vissza
száz év múlva sem, – azt a szegény szép királyleányt pedig lenyakazzák a
szövetségesei…
– Őrült! – suttogta valaki.
– Részeg! – mondta egy hórihorgas vasas tiszt, félig kivont kardját
visszacsapva hüvelyébe.
Tibor Ákos úgy érezte magát, mintha egy óriási, forrongó tölcsér közepén
állana. Gvadányi békítőleg karonfogta.
– Ne félj, – mondta a százados, – nem nyúlok kardhoz. Ha boros vagyok
is, azért ember vagyok, – ezek meg csak afféle lidércek, hazajáró
lelkek, selyem rongyokba csavart bábok, amelyekbe Szergiusz mester fujt
egy kis életet, hogy bókoljanak, tipegjenek előttem… Nem kell már, elég
volt! Nem tudtok semmit, csak selypíteni, vigyorogni, bókolni! Német
beszéd, francia ruha, olasz tányérnyaló, néger inas, – csak ami magyar,
az rossz. Ostobaság! elég volt! takarodjatok vissza skatulyátokba!
A kancellár elhagyta a szobát, a többiek követték. A százados
körülnézett: már csak Gvadányi volt mellette.
– Nyeld le a mérgedet! – mondta Gvadányi, az asztalon álló kupákba
töltve.
Tibor jó ideig nagyokat fujva járt föl-alá, aztán koccintott.
– Szervusz, peleskei nótárius! – mondta nyugodtabban. – A többiek dühbe
hoztak, hanem te jó cimbora vagy. Mondok egyet. A tizenkilencedik
századba már nem megyek vissza, ott a hitelezőim leselkednek rám… Majd
itt maradok veled. Hanem így a ti századotok fabatkát sem ér, – csak a
kis Zina ér valamit benne… Át kell azt alaposan alakítani, már mint a
századot. Persze az én fejemből nem telik, hanem majd megkérem reggel
Szergiusz tanárt, küldje el a nagy lexikonomat, abban benn van minden a
világon… Onnan kiollózzuk a vasútat, a gőzhajót, a telegráfot, az
országgyűlést és az egész haladást… A hadseregnek adunk hátultöltőt és
uháciust, aztán meghódítjuk az egész világot.
Tibor meg akarta ölelni Gvadányit, de már az is eltünt mellőle. Utána
akart sietni, de úgy találta, hogy az ajtókat rázárták. Most a
folyosóról egy szolga nyitott be, jelentve, hogy hálószobája készen áll.
– Elkotródjál! – rivalt rá a százados, azután egyedül nekiindult a
folyosónak, hogy visszataláljon a társasághoz. Nem volt kedve még abban
hagyni a mulatságot.
Jó ideig kongó léptekkel, a Ráró lovam nótáját fütyörészve, tévelygett a
boltíves folyosók tömkelegében, végre hídon át az épület egy
mellékszárnyába ért. Itt is sötét és kihalt volt minden.
Mi volt ez? Az óriás palota sötét méhéből egy fájdalmas elfojtott
sikoltás ütött fülébe… A kapitány felriadt, aztán lihegve, hideg
verejtékkel homlokán botorkált tovább. Egy újabb sikoltás, – most már
egészen közel hozzá, a szomszéd ajtó mögött… Zina hangja volt!
– Utálom, gyűlölöm, megvetem! – zokogta odabenn.
Egy mély orgonahang felelt rá:
– Köszönöm őszinteségét! Így legalább tudom, hogy jóakaratától nem
várhatok semmit s hogy erőszakhoz szabad nyúlnom…
– Erőszak? Gyáva, gyáva!
– Rossz logika! Az erőszakoskodó nem lehet gyáva.
– Ne nyúljon hozzám! Kiáltani fogok, – neje meg fogja tudni!
– Kiáltson kedve szerint. Akarom, hogy botrány legyen, azért hagytam
nyitva az ajtót. Ha ránk nyitnak, senki sem fogja elhinni, hogy nem ön
eresztett a szobájába. Ami pedig a hercegnőt illeti, az nem törődik apró
kedvteléseimmel, valamint én sem az ő multjával…
– Segítség!
Az ajtó megnyílt, Tibor Ákos szikrázó szemekkel – most már teljesen
kijózanodva – lépett a szobába. A signorina fölbontott hajjal ült a
kereveten, a generális selyem hálókabátban térdelt előtte. Két karjával
leszorítva tartotta Zina kezeit s átölelte termetét, úgy, hogy nem
mozdulhatott.
A következő pillanatban a térdelő generális halántékát kemény ökölcsapás
érte. Mikor szédülve emelkedett föl, egy izmos kéz torkon ragadta és
kilódította az ajtón. Az óriás vérben forgó szemekkel akart ellenének
rohanni, – Tibor Ákos kardja hegyével fogadta.
– Leütlek, ha közelembe jösz!
A generális fegyvertelen volt; a falnak támaszkodott és két kezébe fogta
fejét.
– Ezt nekem! – hörögte.
– Rendelkezésedre állok, amikor akarod, – mondta a százados; úgy
találta, hogy egy Tibornak elég volt ennyi a megaláztatásból.
– Igen, ha nálam is lesz kard! – kiáltotta Tibor Gergely villogó
szemmel.
– Mikor?
– Reggel, amint kivilágosodik, – hét óra után.
– Hol találkozunk?
– Künn, – az országúton, – a réten, – a három nyárfa alatt…
– Ott leszek.
A generális távozott, néhány lépés után visszafordult.
– Ha nem leszel ott, lófarkon hurcoltatlak ki! – mondta összeharapott
fogakkal.
A százados egy megvető kézmozdulattal válaszolt csak.
Zina a rémülettől mereven, tágra nyitott szemekkel ült a kereveten. A
kapitány halkan közeledett hozzá, aztán szelíden fölemelte fejét. A
leány állán egy apró, véres karmolás látszott, szeméből egy nehéz
könnycsepp gördült alá.
– Ne féljen, gyermekem, – mondta Tibor Ákos, – nem fogják már bántani.
Zina megfogta a simogató kezet és lángoló arcához szorította.
– Most már jól van minden, nem félek, – hallatszott csöndes zokogásából.
– Nem fog elhagyni?
– Mellette maradok, míg elhagyja a kastélyt. Egy óra múlva úgy is ki fog
világosodni.
Azzal elzárta az ajtót, az asztalra tette meztelen kardját. Nem bizott
túlságosan ősapja lovagiasságában.
– Meg fog vívni azzal az emberrel? – kérdezte a leány hirtelen
rémülettel.
– Ne féltsen! – mondta Tibor mosolyogva, miközben leült melléje, – értek
kissé a vívás mesterségéhez.
A leány öntudatlanul a százados keze után nyult, amelyet fogva tartott.
Mindketten elhallgattak. Tibor érezte, hogy a leány ujjaiból delejes
áram ömlik át a testébe, édes lángba borítva egész valóját. Nem mert
mozdulni, de úgy találta, hogy boldogság volna így eltölteni az
örökkévalóságot. A szoba csöndjét egy óra ketyegése zavarta csak, az
ablakon beáradó sápadt reggeli fény birokra kelt a mélyen leégett
viaszgyertyák fényével. Zina feje lassan lesiklott a kerevet karjáról és
megpihent a férfi vállán. Tibor azt hitte, hogy elnyomta az álom, –
amikor azonban föléje hajolt, szeme találkozott a leány tiszta
tekintetével.
– Ha meghal, én is meghalok, – szólt fátyolozott, panaszos hangon.
– Mért meghalni? – kérdezte a százados, akit kissé ellágyított a
különben oly energikus Zina megindultsága.
Az ablakon át a fölkelő nap egy villogó sugara verődött a szoba
mennyezetére. A százados a leány arca fölé hajolt: Zina szeme határtalan
odaadással, szerelemittasan kereste az ő pillantását. Tibornak szíve
hallhatóan dobogott, a leány ama különös mondására gondolt: Akit nem
szeretek, annak a felesége sem tudnék lenni, de ha valakit szeretnék,
annak a kedvese is tudnék lenni…
E pillanatban kopogtatás hallatszott az ajtón. A komorna szemtelen
mosollyal jelentette, hogy a signorina kocsija előállott.
A százados lekísérte Zinát, aztán utána szállt a kocsiba.
– Útja a három nyárfa mellett halad el, – majd ott kiszállok…
Szótlanul ültek egymás mellett, míg aztán a leány megfogta Tibor kezét
és a keblére vonta. A szíve szinte félelmetes hangosan dobogott.
– Az ön hazájába akarok menni, – mondta. – Elvisz magával?
A százados fejével bólintott.
– Elviszem, Zina… Majd szólok Szergiusznak… És ha nem lehet, akkor sem
hagyom el, itt maradok önnél…
A három nyárfa mellett cserjés állott. Tibor itt megállíttatta a kocsit.
A harmatos gyöpön állott, a kocsinak támaszkodva, amelyben Zina ült,
némán és sápadtan, szemét egy pillanatig le nem véve a százados arcáról.
Most távoli lódobogás hallatszott. Tibor ajkához vezette Zina kezét s a
nyárfák alá lépett. A generális lóháton jött, négy fegyveres csatlós
kíséretében.
A századosnak, miközben a vetések közt vágtató lovasokra figyelt,
különös ötlete támadt… Mi lesz akkor, ha a párbajban meg találná ölni
ükapját? Tibor Ákos a generális második fiának véréből eredt… Ha most
megöli Tibor Gergelyt, házasságának első hetében, sohasem szülhetik
második fia, s ez esetben ő sem születhetett meg… A százados érezte,
hogy nem szabad ükapját megölnie, hacsak nem akarja magát kitenni egy
súlyos anakronizmus következményeinek. Elhatározta tehát, hogy
ellenfelét lehetőleg csak harcképtelenné fogja tenni.
Vagy harminc lépésnyire tőle a lovasok megállottak; hárman a legények
közül nyeregből szöktek s kardot vontak, a negyedik a lovakat fogta.
– Azt az aranyzsinórosat, – mondta a generális Ákosra mutatva. –
Vágjátok le!
– Ej, nagyapó, hisz te utonálló vagy! – kiáltotta a százados, szintén
kardot rántva.
A három csatlós dühös szitkok közt rohant neki. Kardja szikrázó ívet írt
le a levegőben, aztán meghátrált, – az egyik csatlós bezúzott
halántékkal szédült a gyepre. A másik kettő meghökkenve állt meg.
– Üssétek le a kutyát! – üvöltötte a generális.
A pengék sisteregve fonódtak össze: a két csatlós vad kiáltásokkal
biztatta egymást. Az egyik most kiejtette a kardot megsebzett kezéből. A
százados heves támadással szorította vissza másik ellenét, aztán
hirtelen a lefegyverzettre vette magát és ketté hasította arcát.
Mielőtt azonban ismét kardja alá kaphatta volna fejét, egy vágás
lesodorta tarkójáról a parókát, egy második vágás vállát érte. A
generális diadalmas kiáltást hallatott.
– Vágjad, Ripacs, húsz arany az ára!
A százados érezte, hogy karja zsibbadni kezd. Homlokát egy irtóztató
ütés érte. Most már nem gondolt védelmére, hanem előre szökve,
markolatig döfte pengéjét ellenfele mellébe. A legény hang nélkül
összerogyott.
Tibor Ákos szétvetett lábakkal állott a harctéren s lihegve törülte
szemeiről a vért. Lábainál két halott feküdt, a sebesült a gyepre
kuporgott, két markába fogva arcát. A negyedik csatlós káromkodva
vesződött lovaival és nem mutatott valami nagy kedvet, hogy társait
megboszulja. A százados végigtörülte véres kardját az egyik halott
dolmányán s a generális felé tisztelgett. Valami isteni diadalmámor
szállotta meg…
– Eh, nagyapó, nem vennél tőlem egy vívóleckét?
A generális két hosszúcsövü pisztolyt vont ki kápája mellől és rövid
galopban feléje lovagolt.
– Ezt parirozd! – mondta, – fegyverét unokájának szegezve.
Tibor Ákos leeresztette a kardját.
– Igazán lator vagy, Tibor Gergely! Szégyenlem a rokonságodat!